A Muci még a mászós korszakának elején lerántotta az ikeás könyvtámaszokat (nem durva dolog, ilyen könnyű kis fémvackok) valamelyik alsó polcról, és vagy megijedt, vagy ráesett a kis kezére (nyomot nem hagyott), de volt egy kis sírás, úgyhogy felvettem és megvigasztalgattam (tudom, hogy nem szabad a sírást bátorítani, de olyan kevés alkalmam van már babázni vele). Amikor leraktam, a Muci odarobogott a polchoz, és – ezúttal óvatosabban – megint lerángatta a könyvtámaszokat.
A minap a Muci leborította a nagynehéz bazsalikomos-oregánós Happy Fruct paradicsomkonzervet a konyha egyik alsó polcáról, kis nyüszi, dédelgetés, lerakom, erre visszarobog, és megpróbálja óvatosabban leszedni a konzervet (azóta is mindig oda vezet az egyik első útja, nem is merem elfőzni a kedvenc játékát).
Tegnap a Muci elfeledkezett róla, hogy ő magasabb, mint a szemmagassága, és amikor be akart dzsalni az ágy alá, beverte a buksi fejét. Nyüszi, puszilgatás (ezek olyan félperces gyors menetek), térülök-fordulok, és azt kell látnom, hogy ott támaszkodik az ágy mellett, és próbálgatja nagyon óvatosan beleütögetni a fejét.
Imádom, ahogy nem adja fel.
kicsi malac 
Ez mind nagyon szép,de képek nélkul olyan snassz:)
óóó, a paradicsomkonzerv nálunk is a best of. Dédnagymamánál is az első útja “hozzá” vezet.
Lucia, nem egészen igaz, hogy “nem szabad a sírást bátorítani”. Szerintem ez olyasmi téves népi hiedelem lehet, mint a “leves közben nem iszunk, mert abban már úgyis ott a víz”.
Nyilván ha hiszti, akkor nem ugrunk a gyerek kénye-kedve szerint, de ha tényleg megüti magát vagy komoly bánat éri, akkor egyáltalán nem szabad ezt egy legyintéssel elhessegetni vagy bagatellizálni. Nyilván felnagyítani vagy belehergelni sem, de a gyerekeknek meg kell élniük a fájdalmat is, és nekünk olyankor vigasztalást és bátorítást kell nyújtanunk. (Lehorzsolja a térdét – bekened körömvirággal, elvágja az ujját – teszel rá ragtapaszt, stb, akkor is, ha alig látszik.) A fájdalom a fejlődés része, segít a testkép kialakulásában, a határok megtapasztalásában, épp olyan fontos, mint a tanulásban a felejtés.
Ha különbséget lehet tenni a valós és a hiszti fájdalom között/ szerintem lehet/akkor azt a méretének megfelelően igenis kell kezelni. Néha elég egy puszi, ragasztó stb. Ha a kisdolgokat nem kezeljük méltó módon később a nagyobb dolgokról nem tudunk, és ez fontosabb, mint az, hogy mit mond a “bölcsek könyve”De még a hisztit is kell tudni kezelni. Helyén van az, hogy az élet legnagyobb kihívása a gyermek.A legtöbb minden emberi érzésből.
a sírás bátorításával az van, hogy a Muci minden furcsa esemény után rámnéz, hogy kell-e sírni, vagy nem, és ha megijedek és odaugrok, akkor (tovább) sír, ha meg nem ijedek meg, akkor vidáman tovaszalad. de mostanában már olyan ritkán jut eszébe, hogy sírni kellene bármitől is, hogy amikor sír, akkor kapva kapok rajta, és ölelgetem.
Aha, viláhos így. A drága nagyik szoktak átesni a ló túloldalára a jajj, édes csillagom, nagyon megütötted magad?! jellegű sirámaikkal, de már kezdenek leszokni róla, és a térképes lábszáraoktól sem kapnak szívszélhűdést. Persze a te első reakciód fontos, és úgyis el tudod dönteni, mennyire súlyos az eset. (Egyszer B. fiam leesett vagy másfél méterről, fél percig mozdulatlanul feküdt kitekeredett végtagokkal – na akkor megijedtem, úgy nézett ki, mint akinek széttört mindene, de csak egy teniszlabda nőtt a homlokán. Tök strapabírók.)
Egyszer egy könyvtárban olvasgattam, ahol minden asztalnak külön lámpája van. Egyszercsak véletlenül nekiütöttem a tollamat a lámpaburának, mire hatalmasat csendült. Pár másodpercig mozdulatlanná dermedtem, de miután nem történt semmi, minthogy teljesen biztos nem voltam benne, hogy a toll-bura kombináció okozta a nagy zajt, finoman megkocogtattam újra a burát. A hang jellege megerösitett benne, hogy valóban ez volt, úgyhogy napirendre tértem. De térés közben hallom ám, hogy a környezö asztaloknál is kocogtatják itt-ott a burájukat. Ök is tudni akarták.
Más. Gyanúm szerint a sírás bátorításának nemcsinálása leginkább olyasmit jelenthet, hogy ne adjunk jószágokat a gyereknek, mert akkor megpróbálja a sírást jószágok megszerzésére felhasználni. Szerintem simogatást meg puszilást adjunk neki viszonylag nyugodtan. Igen, lehet, hogy néha elö fog fordulni, hogy simogatás meg puszilás kicsikarására fogja használni, de ezt nem érzem olyan nagy veszélynek.
Másrészt, igen, ha bármit is teszünk, akkor felismerheti a következményességet. Egy állatkertben az elefántnak grogot adtak ha megfázott, és néha szimulált. Ebböl az következne, hogy a betegeket nem szabad meggyógyitani, vagy legalábbis, csak olyan módon szabad gyógyitani, ami rossz nekik. (Mondjuk az apukám, úgy rémlik, ösztönösen alkalmazta is ezen elvet, Isten bocsássa meg neki.)