273. fejezet – nyugaton a helyzet változatlan

Nincs igazából semmi különös, csak olyan jó most minden a gyerekkel. Féltem, hogy ha elkezd mozogni, akkor jön majd a rossz világ, de egyelőre nem jött, sőt. A Muci reggelenként általában körbedöngicsél, odakukacozik mellém, és aranyos magas babahangokat ad ki magából (ezzel olyan benyomást kelt, mintha gügyögne hozzám, mert van neki normál hangja is), miközben simogatja-matatja a nadrágomat, meg az ölembe hajtja a fejét, ilyenek. Azután felfedezi a környezetét, ha valami különösen érdekeset talál, akkor álmélkodva he- meg hőzik, tegnap például sikerült rálelnie az erkélyajtóra, amin ő is kilát az erkélyre, és ez egy félóráig lefoglalta. Pakolászni pakolászik, de és akkor mi van, majd visszapakolok (ő is próbálkozik vele, de én ügyesebb vagyok), szerencsére kevés mindent tartunk földközelben. Amúgy a Don nonverbálisan bevezette az általános többesszámot, ebben rosszabb, mint egy horda kismama, szóval mostanában nincs olyan, hogy olvasok, fiókozom, mosogatok csak olyan, hogy olvasunk, fiókozunk, mosogatunk, illetve a tányéromból eszünk. Mert mindent utánam kell csinálni.

Kismajom ebből kifolyólag megkapta ma reggel az első saját joghurtját is, mert mindig megeszi az apjáét, láthatóan örült neki, pedig már reggeli után volt (és kicsit elszomorította, hogy nem hagyjuk neki dobozostul megenni, pedig az a legfinomabb része).

Dévényen is megállapodtunk abban, hogy simán tudna már négykézlábazni, ha akarna, csak nem érti, hogy mi ez a hülyeség, amikor hason tök jól tud menni, miért kellene még térdelnie is hozzá. Azért a legutóbbi torna óta nagyon nyomkodja a kis seggét az ég felé, én viszont már tök rezignált vagyok, így fél év után belenyugodtam, hogy mi már örökké járni fogunk a tornára, nincs menekvés, sebaj, legalább kimozdulunk. Abban viszont megállapodtunk, hogy finommozgásilag a topon van, amúgy meg egy puszilgatnivaló angyaltündér (komoly szerelmi jelenetek zajlanak le két mozgássor között a polifoamon, a Muciban az az elképesztő, hogy bármilyen hisztit abbahagy és konkrétan flörtölni kezd, ha egy nő szépen néz rá).

Igazából olyan nagy hírek most nincsenek, végre elpakoltam a sterilizálót és a bébiőrt, amúgy evés rendben, mozgás rendben, alvások rendben (mióta mozog, megint alszik napközben is másfél órákat két evés között, néha már kezd olyankor hiányozni), röhincsélések rendben, az idő mondjuk lehetne egy kicsit jobb is, de ennyi belefér.

272. fejezet – seek and destroy

Elképzelhető, hogy a Muci átállt a sötét oldalra, ugyanis a nemrégiben elsajátított szuperképességét, miszerint oda tud kúszni bármikor bárhova, nem ám jóra használja. Két lehetőség van:

(1) engem követ rendületlenül, és amikor már majdnem utolért, de én pont azt a pillanatot választom arra, hogy mégis visszamenjek a szoba másik végébe, akkor megereszt egy beletörődő sóhajt, megfordul, és folytatja a kergetést. Volt erre a témára valami arcade játék is (hogy valami nagyon lassan, de rendületlenül követ), vagy a kurzorral csinálta? Mindegy. Amikor egy pillanatra megfeledkezem róla, akkor egyszer csak hideg kis ujjak tapogatják a lábfejemet, olyankor sikítok, Muci röhög.

(2) Odamegy valahova, és lepakol dolgokat dolgokról. Igazából most áldom azt az állapotot, hogy minden csupa ablak vagy tetőtér nálunk, és alig van polc, úgyhogy a nem minden nap használt dolgok nagy részét dobozokban tároljuk. Igaz, visszapakolni is megpróbál, de azon a téren koordinációs kihívásokkal küszködik. Mindenesetre pakolászás közben nem lehet nem vele örülni:

Az elektronikai cuccok természetesen továbbra is mindent visznek, mostanában az egyik fő kedvenc a porszívó (próbálok minden lehetséges helyet felporszívózni, de a gyerek félóra alatt mégis olyan szutykos mindig, mint egy csorda vadmalac), azt már kezelni is tudja a saját tíz centis sugarú hatótávolságán belül, de a legfőbb target még mindig a tiltott készlet, ami a notebookomból és a fényképezőgépemből áll. Ezek közelében a legváratlanabb pillanatokban támad le valahonnan egy gyilkos cápa és egy egyszemélyes zombihorror keverékeként a gyerek, akadályt nem ismerve (vacak kép, de konkrétan ilyen hatást kelt az akciója):

Így, hogy hipotón, akár kétéves koráig is van esélyem, hogy fizikai erőfölényemmel élve rákényszerítsem az akaratomat, és megóvjam tőle a tulajdonomat, de most már igen hamar meg kell tanulnom logikai érvekkel jobb belátásra bírni.

Vannak még egyébként fura dolgai, ugye még jóval a kúszás előtt volt az, hogy hanyattfekve percekig az ég felé tartotta a kezét, just for the fun of it, most meg van egy hasonló, hogy kúszópózban felemeli az egyik karját, amilyen magasra csak tudja, és szintén elég hosszan úgy tartja, közben nézi, és fogalmam sincs, miért (ennél magasabbra szokta, itt már fáradt):

Amúgy meg a múltkor megfeledkezett magáról, és megint megfogta a saját cumisüvegét evés közben, szóval alakul a szabadságolásom.

271. fejezet – a képen elrejtettünk egy gyereket

Időközben észrevettem, hogy S. B. küldött sms-t is a munkahelyváltásáról még pénteken, de jó, hát mégis szeret. Nekem meg nem kellene egész hétvégére a táskám mélyére suvasztanom a telefonomat, de hát ha egyszer utálom, ha hívnak.

A Muci időközben kúszásilag megtáltosodott, mindenhova elmegy, hacsak egy küszöb nem állja az útját. Ha igen, akkor bocsánatkérően néz, hogy anya, nem mehetek oda, értsd meg, a küszöb, illetve vihogva fogdossa a küszöbön túli talajt, hogy ő most rossz (az apja szerint egyébként egyszerűen fizikailag nem képes átmenni a küszöbön, de szerintem annak a gyereknek, aki simán felmászik a hasamra, ha notebookról vagy körtéről van szó, nem kihívás egy kétcentis küszöb).

A kép a dolgozószoba ajtaját ábrázolja, ahol a Don fiús dolgokat játszott az apjával, majd kinézett vigyorogni egyet nekem, aki a hálószobában tartózkodtam (háttérben a kedvenc lépcsőjének a korlátja). Ezt úgy imádom, hogy a veszélyes, vagy új dolgokat először csak egy ujjal simogatja.

A porszívót viszont láthatóan nem tartja veszélyes dolognak, mert ma délelőtt porszívózás közben végig körülöttem sertepertélt, és amikor bekapcsolt állapotban leraktam egy pillanatra (hogy kiszedjem a sarokból a pókhálót), megfogta a porszívófejet, és tologatni kezdte a földön, ahogy tőlem látta. Még pár hét, és simán rábízhatom a háztartást.

Meg egyáltalán, nagyon ügyesen odakúszik már megállás nélkül mindenhova, büszke is vagyok rá, egyedül az aggaszt egy kicsit, hogy mindig a jobb lábával tolja magát, de a dévényes terapeutája szerint ezt majd a mászással kinövi. Sajnos tolatni nem tud, de mindig szól, ha beszorult valahova, mint Micimackó.

Másik előrelépés mostanában a felülés, negyvenöt fokból ugyanis hasizomból felül (hipotón háttal ez komoly), illetve ülve megtartja magát, kis ideig kapaszkodás nélkül, pár percig támaszkodva.

Egyébként meg a szokásos módon cuki a gyerek, dumál, vigyorog ránk, lop a tányérunkból, panasz nincs rá.

269. fejezet – ez történt az elmúlt két napban

Tegnap durva hidegfront volt, amire én így szólóban immunis vagyok, a Muci viszont már a hasamban sem bírta, terhesen ilyenkor gyakorta hányásig migréneztem. Meg persze megszületni is egy durva hidegfront alatt született. Szóval tegnap egyrészt sokat aludt, másrészt viszont mindig bömbölve ébredt (nem jellemző), bömbölve kért enni (szintén nem jellemző), majd hamar kihányta a rugdosástól, és egyáltalán, a nap nagy része a nemnemNEM jegyében telt. Ráadásul este egy órával az etetés-elalvás után sírva ébredt, majd három órán keresztül legalább húszpercenként felbömbölt, hiába ölelgettem. Végül éjféltájt úgy döntöttem, adok neki enni, akkor lenyomott egy duplatápszert, és reggel tízig aludt. De én vagyok a hülye, a fiúmmal már régen az agyunkba véstük, hogy ez a gyerek csak akkor sír, ha (a) éhes, (b) álmos, úgyhogy nem érdemes arról győzködnöm magam ilyenkor, hogy de biztos nem éhes, hanem a protokoll szerint kell eljárnom, csak hát este nyolc után már sok hónapja nem kért enni. A fiúm viszont biztos benne, hogy igazából azért sírt, mert nem mehetett vele barlangba (pontosan akkor hagyta abba a hisztit, amikor a fiúmék kijöttek a barlangból). Ez az elmélet még bizonyításra szorul.

Ma viszont angyal volt a Don, úgy bírom, ahogy egyre terjeszti ki a vadászterületét, ma például odamerészkedett a konyhához, és elkezdett lepakolni a fiúm túráskajás polcáról:

De a küszöbökön valamiért nem mer átkelni, tiszta aranyos. Itt a konyhánál még rá lehet fogni arra, hogy a túloldalán kő van, de az emeleten két parketta között van az a küszöb, amitől visszarettent. A túloldalára odahelyeztem egy izgalmas tollat, és sebesült tollhangokat adtam ki, hogy felszítsam a vadászösztönét (khhrrr, khhrrr), de a Muci csak kiabált felháborodottan, és próbálta a túloldalról átnyúlva megszerezni a zsákmányt anélkül, hogy a küszöbhöz érne. Ő tökéletes lenne egy Lars von Trier filmbe, a gyerek, akinek elég megrajzolni a járókát a padlóra.

A másik nagy esemény az volt, hogy ma egy időre megfogta a cumiját, és evett egyedül, de este, amikor megint megpróbáltam rávenni erre, nyomatékosan magastartásba csapta mindkét karját, nehogy asziggyem már, hogy. Mindegy, sikerült lefotóznom a ritka csillagászati eseményt:

Mondjuk annyira nem lett jó a kép, mert kicsit hadonászott a cumival, illetve a fényképezőgép megjelenése átpriorizálta az érdeklődését, de tényleg fogta, két kézzel, ügyesen. Már csak tápszert készíteni kellene megtanulnia.

268. fejezet – a csúcsragadozóról

A Muci a lopós korszakába érkezett, és ha kiskutya lenne, akkor most szedném össze minden következetességemet, és mondogatnék olyanokat, hogy fuj, nem szabad, de mivel nem kiskutya, viszont szeretnénk, ha szeretne enni, inkább passzív jutalmazással bátorítjuk az amorális viselkedését (=hagyjuk a tányérunkból lopni).

Ez azért is könnyű, mert egyrészt a Mucinak van egy nézése, másrészt meg megtanult ugatni. Az ugatást a félsaját, illetve a szomszéd kutyáitól szedte, sokáig nem értettem, hogy miért csinálja, valami atavisztikus hajlam merült-e felszínre benne, hogy időnként morog rám, utána vakkantásjellegű hangokat produkál, de egyszer Don Maugli nagy vígan visszaugatott az udvarban a kutyáknak, amikor a kocsihoz vittem, és akkor leesett a tantusz, hogy csak tanulékony. A nézése meg olyan, hogy én nem vagyok egy elérzékenyülős fajta, de mintha tőröket forgatnának a szívembe, amikor a tekintete azt üzeni, hogy ő igazából egész életében mindig is arra a kábelra vágyakozott, ami a notebookomat köti össze a delejjel, semmi másra (vagy a joghurtomra, vagy a hajgumimra, helyzettől függően), és nekem annyi, de annyi kábelem van, ő viszont egy egészen pici baba, akinek egy kábele sincsen, mert mindig elveszi tőle a kegyetlen világ, és még én, az anyukája sem adom neki a csodaszép kábelemet.

Na, tegnap dokumentáltam a folyamatot, mondjuk nem az elejéről, mert az elején azzal voltam elfoglalva, hogy körbebástyázzam magam egy pampers gigapackkal, meg ilyesmi, hogy nyugodtan megehessem a diós kecskecamembertemet körteszeletekkel, de hiába. Az alább ábrázolt események egyébként közvetetlenül a gyerek megetetése után történtek.

Először csak finoman megsimogatja, ő nem is akar semmi rosszat, nem érti, miért kellett elbarikádoznom magam:

Utána mint a villám, rámarkol először az egyikre, utána a másikra, és lerántja a zsákmányt a mélybe:

A következő kép egy olyan gyereket ábrázol, aki előző nap krokodilkönnyeket sírt üvöltve, amiért körtét raktam a szájába (passzírozva), illetve szabályos operett-fuldoklórohamokat produkál, ha nem mixelem elég krémesre a pépjeit, és göb van benne, de természetesen az a körte, amit ő ölhetett meg, a világ legfinomabb kajája, akármennyire pépetlen is:

Később összeszedtem a megcsócsált zsákmányt, tele volt kisegér-fognyomokkal, szóval próbálgatja a harapástechnikáját a Muci. mindent összevetve, nagyon büszke vagyok rá, a jég hátán is elboldogulna (ha vinne oda neki valaki kecskesajtot és körtét).