357. fejezet – mese a kisfiúról, aki a fiókban lakott

Ebben a részben Első, avagy Nyuszifülű Mucinak ötletei támadnak a virágokkal kapcsolatban, jár-kel, illetve költözik.

A legfontosabb persze az, hogy a Muci tud járni kapaszkodás nélkül, csak ezzel nincsen tisztában. Én pénteken vettem észre, hogy amikor fél kézzel a falnak támaszkodva halad, akkor időnként meg kell vakarnia a fejét, illetve át kell vennie a játékait az egyik kezéből a másikba, és olyankor is ugyanúgy megy tovább. Utána távozott az apukájához, aki felhívott, hogy tájékoztasson, miszerint a Mucit egy csőnél fogva vezeti, és amikor ő elengedi a csövet, akkor is megy tovább a gyermek, amíg észre nem veszi, hogy jaj van. Megint felmerült bennem a remény, hogy esetleg mégsem nekem kell életem végéig cipelni a kis fokhagymaseggit.

És általában minden csupa móka és kacagás, de mostanában virágokat kaptam, amiket fel is használtam arra, hogy demonstráljam a Donnak, mit csinál az ember egy virággal: odahajolunk, látványosan megszagoljuk, és azt mondjuk, hogy jaj, de finom illata van. Namármost a Muci egy pragmatikus lélek. Az a fajta, hogy amikor mutatom neki a formabedobót, és odaadom, hogy most csinálja ő, akkor fogja, leveszi a tetejét, behajigálja az összeset, majd visszarakja a tetejét. Problémamegoldó alkat, aki szerint a cél a fontos, nem az út. Valószínűleg ezért döntött úgy, hogy megspórol pár odahajolást, és közvetlenül az orrába tömköd egy virágfejet. Ennek köszönhetően kiderült, hogy a Muci a nyers almán és őszibarackon kívül a virágporra is allergiás, az eredményt csak linkelni merem. Amúgy egyáltalán nem volt ilyen elesett, őt tökre nem érdekelte az egész, azon kívül, hogy a “taknya-nyála összefolyik” kifejezés mindkettőnk számára új értelmet nyert, csak mondtam neki, hogy vágjon betegbaba-arcot, úgyhogy azt vágott. Mostanában mindent megért, odahozza, amit kérek, elmegy a lépcsőtől, ha szólok neki, meg beszél is hozzám, csak fogalmam nincs, hogy mit, én lassabban tanulok.

Alvásra meg mostanában kezd új helyeket keresni, biztos rosszul áramlik a csí a gyerekszobában, a komód fiókjában viszont rendkívúl jó energiák tombolhatnak (vagy csak megjegyezte, hogy terhesen mindenkinek azt mondtam, nem veszünk neki semmit, a fiókban fog aludni), mert a múltkor fogta, kihúzta, kipakolta belőle a nem tetsző dolgokat, kicsit elrendezte, majd hozta az alvórongyát és a cumiját, és belebújt aludni.

Ezt a dolgot visszaesőként több ízben, több fiókkal is elkövette.

Alvás terén más furcsaságokat is csinált mostanában. Ugye ő mindig arról volt híres (bizonyos körökben), hogy átalussza az éjszakát, de csak ha nem kell a társaságunkat elviselnie. Konkrétan hisztizik, ha fektetés után nem húzok azonnal a szobájából. Valamelyik éjjel mostanában viszont felsírt, és se kajára, se semmire nem nyugodott meg, csak ha kivettem, úgyhogy arra gondoltam, áthozom magam mellé az ágyba, hátha fázik vagy fél valamitől. Arra számítottam, hogy ötször körberohanja az ágyat, majd úgy dönt, hogy a jeges hidegben rettegésnél is vannak kegyetlenebb dolgok, és inkább visszakéredzkedik az ágyába. ehhez képest szépen hanyattfeküdt, elrendezkedett, hagyta magát betakarni, bár azért a határok meghúzása végett a kezemet udvariasan, de határozottan levette magáraól, abban a nagyon örülök, anya, hogy szeretsz, de azért nem kell fogdosni modorában, majd kitolt engem az ágyrészem szélére (konkrétan lökdösött, majd jött utánam), úgyhogy a végén nekem jutott olyan harminc centi, neki húsz, a többi egy méter tíz szabadon maradt, de valahogy azért elaludtam. A Muci két órán keresztül elgondolkozva nézte a plafont a rongyocskáját morzsolgatva (néha felébredtem és rápillantottam), illetve időnként kérdő hangsúllyal megjegyezte, hogy vau, vagy jaj, olyankor tájékoztattam, hogy minden rendben, aludjunk. Ekkor elaludt, meg én is az élemen, reggel viszont annyira megörült nekem, amikor felébredt, hogy az mindenért kárpótolt (puszi- és vigyorhegyek). Azért mondjuk remélhetőleg nem csinálunk ebből rendszert, de egyszer kifejezetten kellemes volt.

Illetve megtanult felmászni az ágyába meg a hintaszékébe, és a kedvenc foglalatossága mostanában az, hogy felmászik a hintaszékbe (a) és menetiránynak háttal állva a támlájába kapaszkodik, majd vad berregéssel hajtani kezdi, amitől én szívszélhűdést kapok, (b) két plüssállattal a két kezében (éljenek a Fisher Price tradícionális Lógó Állatai), amiket hintázás közben felváltva puszilgat (tud élni, na), (c) valami elektronikus kütyüvel, például a fényképezőgéppel, amit Saburóéktól kapott, és azt tanulmányozza. Illusztráció (jobboldalt diszkréten megbúvo FP Lógó Állattal):

A fényképezőgépem akkuját egyébként ma bedugtam tölteni, szóval legközelebb tisztességes minőségű képek jönnek, nem ilyen telefonosak.

356. fejezet – a muci egy james dean

A Muci belépett a dackorszak lightba, ami egyelőre csak azt jelenti, hogy a kedvenc játéka immár az, hogy ül a kanapén, én különböző játékokat nyújtok neki, ő meg mondja, hogy nem, és eltolja mindegyiket, majd várakozóan néz, hogy erre mit lépek. Anya röhög.

Illetve miközben a tápszerét csinálom, folyamatosan nyifogva rángatja a lábamon a nadrágot, ha túl sokáig tart, akkor színpadiasan lerogy a konyhakőre, mintegy lassított felvételben, először térdre esik, majd hasra omlik, és a padlóba dünnyög panaszosan az éhező kisgyermek. Kicsit még túljátssza, de én azért látom benne a bimbózó színészóriást. Utána viszont, amikor az etetőhelyre (kanapé) fáradok és őt is odainvitálom, azt mondja, hogy nem, és jelezve, hogy először össze kell pakolni ezt a kuplerájt (amit ő csinált), látványosan visszarakosgatja a konzerveket a konyhai polcra. Én általában ezt egy perc alatt megunom, és elkapom a frakkját, akkor istentelen röhögésben tör ki, és hajlandó táplálkozni.

Ha már evés, zöldséget továbbra sem hajlandó egészben vagy szerinte túlsűrített pép formájában fogyasztani, viszont kedvenc táplálékai a felnőttfasírt, a felnőttvirsli és a rizs szigorúan marokból fogyasztva. Az apja szerint a marhapörköltet sem veti meg.

Járni még mindig nem jár, viszont tegnap elsajátította a motorozás alapjait. Ezt először én próbáltam megtanítani neki, de nem jártam sikerrel, valószínűleg azért, mert én is csak elméleti motorozó vagyok, és a felét annak is elfelejtettem. Úgyhogy az anyai oktatással Muci csak odáig jutott, hogy ül a motoron, fogja a kormányát, tekergeti, és közben mondja, hogy bümm-bümm, ami nem csoda, mert én is kábé ezt csinálnám. Viszont a tegnapi látogatónk elmagyarázta neki, hogy hogy is van ez, és egyébként elképesztő megfeleléskényszeres a gyerek, mert amikor engem néz, akkor továbbra is csak kormányt tekerget és bümm-bümmözik, ha viszont szakértő kezekbe kerül, akkor hajtja magát és úgy bümm-bümmözik.

Továbbá az van még, hogy a Muci egy majom, de jó értelemben. Ma fotóztak minket, és amikor még csak a szcéna került berendezésre, a Don a szokásos itten idegenek vannak sztoikus és tartózkodó arckifejezésével bámult maga elé, viszont amint észrevette, hogy Fényképezik A Babát (aki egyébként már egyáltalán nem babás, de erről máskor és másutt), azonnal pózolni és arcokat vágni kezdett. Ez csak négyzetre emelkedett, amikor úgy fotózták a babát, hogy közben a Szép Lány (a sminkeslány, nekem is tetszett) nézte, akkor majd kibújt a bőréből, vigyorgott, játszotta az agyát, csücsörített, huncutkodott. Ezt a Szép Lány értékelte is, mondta, milyen aranyos arcokat vág, én meg mondtam neki, hogy igen, a Muci pofavágásban nagy májer, mire kijelentette, hogy igen, viszont két pofája mindenkinek van, de a Don sokkal többel rendelkezik. Azért azt hiszem, még nem adom be gyerekmodellnek Zoolander Csucsukát, kap még egy-két évet, hogy kifejlessze a szükséges sztárallűröket, addig itthon gyakorolunk.

Most mintegy mellékesen szeretném elejét venni az obligát kérdéseknek, szóval az van, hogy lemerült a fényképezőmben az akku (tisztában vagyok azzal, hogy erre van megoldás), de tényleg lesz majd előbb-utóbb sztárfotó.

Mialatt engem fotóztak valamivel később, a Muci először mintegy véletlenül mindig megpróbált beállni a képbe, utána becsalta a szobájába a fél stábot, és az elbeszélések szerint felnőtt emberek a szőnyegén hevertek röhögve, miközben ő körbemotorozta őket hangos gagyarászás kíséretében (meg úgy hallottam, a kiválasztott kedvenc stylistjának eljátszotta az összes hangszerén az összes dalát is, de szeretném tiszteletben tartani a magánéletét). A fotózást követően zabált, mint egy csorda csíkoshátú vadmalac, majd négy órán keresztül aludt kimerülve, vidám nap volt.

És még annyit szeretnék megjegyezni, hogy napok óta ezen röhögök, különösen a két utolsó bejegyzésen, amelyekben egyébként a túlzásnak nyoma sincsen, ezért nem járok én például csúcsidőben játszótérre.

353. fejezet – beszélget, szép és technikás

Nem akarom én elhanyagolni a Mucit blogilag (amíg nem tud olvasni, addig van itt jó világ), de egyszerűen nincs kapacitásom beformázgatni a képeit, úgyhogy most csak szöveges jelentés.

Elvittem a dévényes terapeutájához állapotfelmérésre, aki azt mondta, ne aggódjak, a Don nagyon hipotón volt, és ezért nem jár még magától, de kapaszkodva tök jó a tartása, a lábával is szépen lép, csak meg kell erősödnie a hátának. És szerinte ha tornáztatnám vagy ő kezelné, azzal többet ártanánk (mert az azért babaszemmel kínzás), mint amennyit segítene, ha mozog eleget, akkor magától is jól lesz. Mivel eddig nagyon lelkiismeretesnek ismertem meg, hiszek neki. A Muci eközben gyorsan végigment az ottani játékokon, majd boldogan talált két mobiltelefont, amiket elvettem tőle, ekkor viszont rávetette magát a kazettásmagnóra, és nem túlzok, fél perc alatt megtanulta rajta, hogyan kell kivenni a kazettát, visszatenni, elindítani, megállítani.

2010 egyébként a fogak éve nálunk, nekem jön a második bölcsességes, a Mucinak meg láthatóan kijött a bal alsó négyes, illetve a jobb alsó hármas, tekintélyes méretű nyáladzás kíséretében. A darabos kaját viszont azóta is kiköpködi, ha nem töpörtyű vagy pörkölt.

Ha már kaja, elmondom a fényképeket, amiket azóta sem volt időm beszerkeszteni. Agnus itt volt 31-én, akkor fotózkodtunk, az egyiken a Don agnus mellett áll, és tulajdonosi mozdulattal nyugtatta a térdén a kezét, ilyen hipercool pózban, azt majd fel is teszem, miután levágtam róla agnus nem publikus részeit.

Meg volt olyan, hogy ketten könyörögtünk a Mucinak, hogy esdekeljen éhező kisgyerek módjára a zsíroskenyérért, amit egészen addig a pillanatig magától csinált, amíg elő nem került a fényképezőgép. Mindezt azután, hogy megette, illetve megetette velünk az agnustól kapott doboz csokis keksz felét (a másik felét széjjelmorzsolta a padlón, illetve belekente a kanapéba, mi így mulatunk szilveszterkor).

És a Muciban még az is tök jó, hogy lehet vele beszélgetni, a visszatérő viccünk például az, hogy rámutat a lámpára, és azt mondja, nem bámpa, vagy bámpa nem, amin nagyon nevetünk, mert ez nagyon vicces, hogy már majdnem be tud csapni. Továbbá olyan komplex, mélyebb megtárgyalnivalóink is vannak, hogy például rázogatja a nagy fikusz köré kerítésként odarakott szárítót, és mondogatja, hogy hoppá (a hoppá azt jelenti, hogy valami mindjárt nagyon le fog esni véletlenül), én meg mondom neki, hogy nem hoppá, gyere ide, Csucsukám, mire Csucsuka az illúzióim eloszlatása végett közli velem, hogy nem-nem dejide, hoppá. Hasonló jellegű konfrontációnk, amikor megkérdezem, hogy kaka történt-e, mire a Don helyesel, hogy kaka, és a javaslatomra, hogy akkor cseréljünk pelenkát, azt válaszolja, nem-nem, és elszalad. Azért cserélünk, mert korlátozó szülő vagyok.

És a lelke is érzékeny, amikor a konyhában sündörög körülöttem, és véletlenül meglököm, akkor jobban teszem, ha azonnal lehajolok hozzá, és bocsánatot kérek tőle, megmagyarázva, hogy nem direkt csináltam, mert különben ország-világra szóló műhisztit rendez a méltatlanul kezelt gyerek (nagyjából fél percig, amíg eszébe nem jut, hogy az alsó fiókot ma még nem pakolta ki). Szóval ügyesen neveljük egymást tisztességes bánásmódra.

Ja, meg a fésülködés. A Muci imádja, ha fésülöm, és közben mondogatom, hogy mennyire szép ez a gyerek, úgyhogy amint teheti, lenyúlja a fésűt, és egyedül fésülködik, lehetőleg elém állva a kis önelégült, füligérő babapofijával, és elvárja, hogy mondogassam, milyen szép ez a gyerek. Egy nárciszt csináltam belőle.

És rászoktattam, hogy ha valamelyikünk véletlenül direkt kiborít egy doboz akármit, azt össze is kell szedni, aminek pillanatnyilag a kétszereplős stádiumában tartunk, vagyis én ülök a földön a dobozzal, a Muci meg szedi a dolgokat, és a kezembe nyomja, hogy tegyem bele. Gyanítom, munkaerő szempontjából nem ez a leghatékonyabb módszer, és engem simán el lehetne bocsátani minimális végkielégítéssel a pakolóiparágban elfoglalt pozíciómból, de olyan jó vele együtt dolgozni valamin.

Az apukájától meg rengeteg (ezres nagyságrend) sok foszforeszkáló csillagot és égitestet kapott az itteni ágya fölé (az ottani fölött már van), pillanatnyilag próbálom kirakni belőlük a főbb csillagképeket, és remélem, nem zavarja meg a sok hold. De majd ezt is elmagyarázom neki.

351. fejezet – szalonképes Muci, aki Arany János

Ebben a bejegyzésben is lesz videó, meg sok evés, karácsony alkalmából.

 

A Muci a legősibb magyar hagyományokat követve hülyére zabálta magát karácsonykor. Az a Muci, aki a véletlenül egyben maradott pár milliméteres répadarabot undorodva kiköpi, és a cérnaszálnyi csirkehúsrostot kétségbeesetten túrja ki a szájából olyan arccal, amiről lerí, hogy szerinte én őt meg akarom ölni, és igazán tudhatnám, hogy a babák nem képesek darabosat enni, szóval ez a Muci elcsórt tőlem és gond nélkül elfogyasztott három darab libatöpörtyűt. Majd a hurmámra (datolyaszilva, satöbbi) is addig ácsingózott, amíg le nem vágtam neki egy vastag szeletet (egy centis, kábé 6 centis átmérővel), hadd nyalogassa, erre azt is megette az utolsó morzsáig. A csipszről már szólni sem merek (ilyen puccos, organikus csipsz volt, úgy kaptam), de a főtt répa még mindig “pfuj, megfulladok” egyben. Ami érthetetlen, mert pépesítve az is megy.

Ami a mozgását illeti, ki tudja nyitni már a konyhaszekrényeket is, nem csak a fiókot, támaszkodás nélkül viszont csupán akkor áll meg, ha véletlenül megfeledkezik magáról. Viszont csinált egy nagyon édeset a napokban, szorosan belemarkolt a hajába két oldalt, és úgy próbált felállni (állásba húzni magát), szóval lehet, hogy a hajvágással én vetettem hátra a mozgásfejlődésben a minisámsont. A lépcsőn gond nélkül közlekedik, mondjuk az egyedül tiltott zóna, de mindig nagyon örül, ha mondom, hogy menjünk fel, Mucikám, és akkor mászhat előttem, én meg óvó jelenlétemmel követem. A motorral játszani is szeret, de azt úgy csinálja, hogy tolja maga előtt (térdenkúszva), és berreg. Ez a térdenkúszás amúgy is megy, ha tele van a keze, akkor térdenjárva közlekedik.

Amúgy ismét egy nagyon édes korszakába érkezett (bár mikor nem abban van), akármire rámondom, hogy aranyos, akkor megsimogatja, sőt, velem is sokat kedveskedik, simogatja az arcom, bár ha nem ér el jól, akkor belemarkol a hajamba, határozottan odahúzza a fejem, és úgy simogat. Tegnap nagyon jól szórakoztam, mert balladákat szavaltam neki, és mondtam, hogy ez Arany János, mire reflexből megsimogatott, hogy igen, nagyon arany(ján)os vagyok. És az is borzasztó cuki, amikor leülök a kanapéra, ő meg az ölembe veti magát, szemből, lovaglóülésben, és nagy lendülettel újra meg újra átölel, közben puszilgat.

Egyébként meg tök jól elvan, mindig siet valahová, intézkedik (amennyiben nem magyaráz fennhangon, és nem hallom, hogy mászkál, akkor biztos rosszalkodik valamit). Tegnap például délután kimentünk egy kicsit, ráadtam a cipőjét, és adtam volna a kabátot is, mire elrohant, kihúzta a konyhaszekrény két alsó fiókját, átrakta a gyufát az egyikből a másikba, visszatolta a fiókokat, majd visszarohant hozzám, testbeszédével azt fejezve ki, hogy ne haragudjak, de ezt még mindenképpen el akarta intézni indulás előtt.

És eddig például csokit nem evett, de most felfedezte a zselés szaloncukrot, erről szól az alábbi videó. Előbb papírostul szüttyögteti, majd mély döbbenettel konstatálja (“jaj”), hogy a papírban csoki van, és úgy 1:35-től érdemes megfigyelni, hogy úgy érzi, miszerint ő valami rosszaságot csinál (tudja, hogy nem szeretem, ha a szájába vesz dolgokat), ezért a lehető legártatlanabb arckiejezését ölti magára (ha tudna fütyörészni, fütyörészne is), és nem néz a szemembe, hátha akkor nem veszem észre.

A videón továbbá először a nagy szereplési vágy miatt majdnem leesik a kanapéról, de megoldja, a szalont rambósan mentve (elkaptam volna, ha nem látom rajta, hogy jól esik), illetve a végét én úgy terveztem, hogy szépen kisétál a képből, de ő láthatóan úgy, hogy tigrisugrással leveti magát. Ezek exkluzív felvételek, borzasztó régen nem láttam már esni, biztos megzavarodott a cukortól.

Az összes olvasónak és kommentelőnek ezúton is boldog új évet, és köszönjük a látogatásokat.

349. fejezet – amelyben a muci karácsonyt ül (már megint)

Indításnak a legjobb karácsonyi dologról nem a legjobb fotó, de amikor igazán édes, akkor mindig elrontom, vagy nincs kéznél a gép:

A többi csak felesleges csacsogás, de azért megírom.

 

Szóval azt mondják az okosok, hogy a gyerekek mindig az ünnepek körül indulnak be fejlődésileg nagyon látványosan, mert akkor a sok kellemes inger stimulálja őket. A Muci sem kivétel, de sajnos nem járni kezdett el (bár ez előtt mindenki értetlenül áll, mert ha a fél kezemet fogja, simán gyalogol bármennyit, és nem rajtam van a súlya, de egyedül nem mer), hanem megtanulta kikapcsolni a kikapcsolható elosztót (és ezzel a fél házról levenni az áramot), illetve kihúzogatni a konyhai fiókokat kipakolás céljából. Most ez jutott.

De tényleg az a legjobb dolog a világon, hogy van egy halálosan cuki kisfiam, aki leül a lépcsőre, és onnan beszélget velem, ha a konyhában molyolok:

De akkor kezdjük a Zoárdajándékozók listájával (és bocs, ha kihagyok valakit, ezt a tempót egyszerűen nem lehet bírni).

Volt először ugye TZG, akitől a csúszdát kaptuk, ami továbbra is nagy ász, úgy is, mint csúszda, és úgy is, mint járássegítő eszköz (továbbá nappalink dísze és éke).

Andreától kaptunk egy csomó nagyon aranyos kinőtt gyerekruhát, aminek köszönhetően a Don feneke nem csak melegben van, de igen esztétikus látványt is nyújt például a piros-fehér csíkos harisnyában, aminek Cutie Pie, vagy mi van a popsijára írva (ettől elolvadok, mert nekem is megbetegítette a lelkem a kismamaság), továbbá a piros harisnya fölé a gyermek stílusosan piros kordnadrágot húzhat. Többek között.

Mondjuk kinőttruha kategóriában egyértelműen Ana nálunk a sztár, akitől szintén óriási pakkot kaptunk, szebbnél-szebbekkel, de a lényeg a tarajos ősgyík-kardigán, ami mindenki szerint a világ legjobb cucca, és a Muci is igen büszke arccal viselte a tudatot, hogy ő most szép:

De tényleg konkrétan szereti, mr.a a tanúja rá, hogy az első nap, amikor rajta volt, az esti fektetésnél harsány nem-nem-nem-mel tiltakozott, amikor levettem róla. Illetve még egy kép, profilból, a minőségekért továbbra is elnézést, de Muci abba a korba ért, amikor vagy másfelé néz, vagy elszalad, vagy nincs nálam fényképezőgép, vagy rosszul állítottam be. Gyereket nehezebb fotózni, mint vadászrepülőt, az legalább nem tud az arckifejezésén változtatni.

Ezen a fotón nézi éppen megbűvölten a Derült égből fasírtot, se előtte, se azóta nem néz semmit öt másodpercnél tovább.

A következő ajándékozó Tünde volt, akinek most az istennek sem találom a blogját a levelezésünkben, és hogy milyen nicken fut, de rengeteg hasznos infót írt már, most meg egyenesen küldött gyerekhámot-pórázt a Donra, amit tök jól visel, de mivel mostanában leginkább négykézlábazik és a kedvenc témája az, hogy vau-vau (agnus: Mucikám, hát úgy viselkedsz, mint akit a kutyák neveltek fel), egyelőre inkább nem viszem így emberek közé, majd ha két lábra emelkedik. Addig szorgalmasan gyakorlunk házon belül.

Volt még az ismeretlen képeslapíró, aki a kiadóba küldött pénzt a gyermeknek és nekem, abból a Don gyereknotebookot kapott, részletesebben később (remélem, arra szánta az illető, hogy nem praktikus, ugyanakkor sok örömet okozó hülyeségekre verjük el, amennyiben nem, akkor a téli ruháit kapta ebből).

Az L. ugye hozta a Cookie Monstert, az nagy királyság, bár a Muci egyelőre nem érti ezt az ügyet, és ne feledkezzünk el agnusról sem, aki idén annyit játszott vele és vigyázott rá és csalta strandra, és annyi mindent tanított neki, mintha a másik (fiatalabb, magasabb, szebb, jobb hangú) anyukája lenne, pedig ehelyett érettebb férfiakkal is szórakozhatott volna.

És akkor a család még csak most jön.

A Don ugye öreg róka a karácsonyozók között, ez már a második neki, nem beszélve arról a sok egyéb ünnepről, amit megélt, volt szülinapja is, meg minden. Szóval tudja, mi ilyenkor a dörgés, emberekhez megyünk, emberek jönnek, ő a világ közepe, és ezt borzasztóan élvezi, legszívesebben le sem feküdne soha többé (hálistennek, amint lerakom, koppan a szeme). Az anyai nagyszüleitől kapott sok mindent, többek között egy babamotort is, és bár én is motort vettem neki, de ez most jól jött ki, mert ugyanaz a márka és megjelenés mindkettő, csak az enyém eggyel nagyobb méret, arról még nem ér le a lába.

Az öcsémtől egy olyan kutyát kapott, aminek ha megnyomja a farkát, akkor világító szájjal ugat, természetesen ez volt a sláger, 30+ perc elmélyült játék.

Az apai nagymamájától először is rengeteg törődést kapott most ősszel, sokat voltak együtt, mindig jó kezekben tudhattam a gyereket nála, illetve beesett neki egy overál, egy sapka, egy szőrös kék meleg kardigán, és hivatalos ajándékként egy babafényképezőgép, ami megunhatatlan szintén (világít és hangot ad), mondjuk tarhonyakártevőék jóvoltából van már neki igazi is, de mindkettőt szereti.

Az apukájától kapott egy karácsonyesti játszást joghurttal és almabanánnal, továbbá kapni fog egy tök jó dolgot, ráadásul ide, de ez most még titok, én meg vettem neki egy csomó aranyos téli ruhát, a már említett kismotort, meg egy nagy komoly ötéveseknek való babaszámítógépet igazi egérrel, aminek van vagy 25 beállítása, amiből ötöt ő is tud használni (ismerkedés a betűkkel, számokkal, hangokkal, stb), az építőjátékot meg már korábban megkapta. Továbbá, ha nagy lesz, használhatja a távcsövemet, a mikroszkópomat és a jellybelly-automatámat is (ha jó lesz, de ő mindig jó).

És egyrészt kicsit nyomaszt a gondolat, hogy ha idén kapott két motort, számítógépet, kutyát és fényképezőgépet, akkor a további évek során mivel fogom ezt felülmúlni, de megnyugtat a tudat, hogy a legjobban még mindig annak örül, ha a földön henteregve csikizem, és közben vele sikongatok.

344. fejezet – pályaválasztási elmélkedések

A Muci meg szinkronrendező lesz, már most tökéletesen csinálja, ma ott ült egy felnőtt szinkronrendező ölében, rágcsálta a szinkronrendezői ceruzát, néha belelapozott a szinkronrendezői papírokba, és amikor a felnőtt szinkronrendező azt mondta, nem, akkor a Muci is azt mondta, hogy nem-nem. Amikor más dolgokat mondott, akkor a Muci azt mondta, vau-vau, de nagyon kifejezően. Amúgy meg folyamatosan szökésben volt, csak az első tizenöt percben tapadt rettegve a nyakamba a megilletődöttségtől, illetve még tizenöt percig másik ölben tartotta a szinkronrendezői munkája, de a többi idő alatt félelem nélkül szökött (volna) mindenfelé az épületben. Én azt hittem, hogy a küszöb visszatartja, de még a behajtott ajtókat is benyomta, hogy bemehessen. Vicc nélkül szerezni fogok neki egy pórázt hámmal, most a kapucnijánál fogva próbáltam a körzetemben tartani, annál csak jobb megoldás.

Egyébként itthon elvan bármilyen szerelős dologgal, azt hiszem, nem kap több színes műanyag vackot, mert azok csak a helyet foglalják, ezentúl az ajándék cipzár lesz, csavar anyával, satöbbi. Illetve a múltkor, amikor nyűgösködött, kitaláltam, hogy odaadom neki az egyik ékszeresdobozomat a biztonságos ékszerekkel, és így is tettem, hát én lettem a legjobb anyuka a világon. Az ékszeres dobozt először is ki lehet nyitni és be lehet csukni, ami eleve 10/10-es funkció, ráadásul tele van szép, színes, csillogó dolgokkal, hát a Muci odáig volt. Az ékszerekkel egyébként már akkor szépen bánt, amikor még kinyomni sem tudta magát hasonfekve, mindig nagyon finoman simogatta a dévényes gyógytornászunk nyakláncát és fülbevalóját, szóval ha mégsem szinkronrendező vagy vízvezetékszerelő lesz, akkor ékszerész. Ezt szépen el is terveztem, amikor büszkén odahozta nekem a legszebb kék köves medált, és a kezembe rakta, meg felhúzta a csuklómra a karkötőmet, hogy gyönyörű ékszereket fog csinálni az anyukájának, aki önfeláldozóan nevelte, és csak néha ment el kocsmázni este. Aztán persze lehet, hogy informatikus lesz, de akkor csinálhat nekem gyönyörű kódokat, vagy mittudomén.

Egyébként meg lehet, hogy meg kéne ijednem, mert mindenki csodálkozik, hogy másfél éves és nem jár kapaszkodás nélkül (nem szoktam magyarázkodni a koraszülöttségről, mert már unom), ill. mindenki csodálkozik, hogy nem beszél, ma például azt kérdezték tőlem, hogy milyen személyes dolgot mondjon majd neki a Télapó az ünnepségen, és rövid gondolkodás után csak annyit tudtam válaszolni, hogy azt, hogy kukucs, mert azt szereti, vagy bármit kedves hangon. Én nem tudom, hol kéne most tartania, szerintem tök ügyes (letekeri a csavart az anyáról, meg vissza, meg meg tudja mutatni az orrát és a lámpát, illetve elszalad, ha megkérdezem, hogy mi van a szájában, de a legújabb ismert prímszámot valóban nem ő találta meg), szóval most asszem, nem vagyok hajlandó ezen idegeskedni.

343. fejezet – áll

Most tényleg mínuszban van az időm, de azt muszáj beírni ide, hogy a Muci ma több másodpercig állt kapaszkodás nélkül.

Az úgy volt, hogy a konyhapadlón ülve vettem le a cipőmet munkából hazajőve, eközben a Don, aki örült, hogy lát, megpróbált bemászni az ölembe, de némi édelgés után kiraktam (állva esélyem nincs cipőzni, akkor szorosan belecsimpaszkodik valamelyik lábamba, és mindig félek, hogy megrúgom), mire elkezdte a szokásos játékát játszani, hogy kapaszkodva körbejár. Egyszer csak érzem, hogy nem kapaszkodik belém senki, odanéztem, hogy elvitték-e az ufók, de a Muci bizony ott állt továbbra is kapaszkodás nélkül, fülig érő, álszerény mosollyal, majd pár másodperccel később seggre készült esni, de elkaptam. Ezt azóta többször eljátszottuk.

A másik mai első dolog a cukorka volt, ugyanis a Muci szemfülesen lopott tőlem egy jelly beant (Írországból küldte egy Mucirajongó fellow anyuka, azzal, hogy ilyen hamar teljesüljön minden kívánságom, ezúton is köszönet érte), én meg nagyon nem szívesen veszek ki megszerzett kajafélét a szájából,illetve el is szaladt, szóval látszott rajta, hogy áldozatokra is képes az ügyben, megféltem, hogy a harc hevében fog félrenyelni, úgyhogy hagytam, hogy elfogyassza, közben meg meredt tekintettel követtem mindenfelé (a fulladásveszély miatt, nem a cukormérgezéstől féltem). Utána meg megmosta a fogát, ez egyébként elképesztő, hogy egyszer mutattam neki, hogy kell, és azóta tudja, csinálja, ha a kezébe adom a fogkeféjét.

De mást is tökre tanul, például kijelenthetem, hogy folyékonyan megtanult japánul ebből a videósorozatból. Az ilyen nonverbális dolgokat amúgy is imádja, ugye a nem-et (mint az életbenmaradáshoz feltétlenül szükséges szókincset) leszámítva a kutyaugatást tanulta meg először, illetve a fordított sorozataimból is azonnal elsajátította, hogy wow, nem beszélve a húú-ról (jaj, de szép), az óóó-ról (ez bizony leesett), és az ühümről (ühüm), amiket tőlem vett át. Illetve agnus szempillantás alatt megtanította sziszegni (cserébe nyakig nyálas lett párszor, azt magától tette hozzá a Muci a produkcióhoz), én meg megtanítottam, hogy a zokni az kígyó, úgyhogy mostanában mindig sziszeg és nevet, amikor meglátja a saját zoknis lábát. Bezzeg a lámpa még mindig inkább bámpa.

A nyelvi képességein túlmenően is nagyon jól összerakja a Don a dolgokat, ha hazajövünk sétából, akkor több-kevesebb sikerrel megpróbálja levenni a kabátját és a cipőjét (illetve egyszer amikor sétaidőben még pakolásztam valamit, akkor odahozta a fele bakancsomat, jelzésértékűen), de abban is segít, amikor én öltöztetem, nyújtja a megfelelő végtagját mindig. Meg azt is tudja, hogy ha sötétedés után járkálunk a lakásban, akkor a lámpákat le és fel kell kapcsolgatni, és ez az ő kötelessége, aminek lelkesen eleget is tesz (az a dolog trükkje, hogy olyankor kell gyorsan arrébbmenni vele a kapcsolótól, amikor az éppen megfelelő pozícióban van).

A többiről meg majd holnap.