lucia bejegyzései

345. fejezet – Mikulás, miegyéb

Közzétéve Szerző:
9

Kezdeném a közérdekű információval: addiktív blog, nagyon rossz hatással van a munkamorálomra.

Na szóval, a Muci társadalmi élete és határidőnaplója nagyon tele volt az elmúlt napokban, és akkor a hétvége még csak most kezdődik.

Ma végül négykor kezdődött a Mikulásünnep, vagyis ideális étkezések közti időpontban, és ráadásul helyileg olyan tíz percre volt tőlünk, legalább rohanni nem kell, gondoltam, egészen addig, amíg a célbaérés időpontja előtt olyan negyven perccel arra nem ébredtem, hogy valahogy hancúrozás közben sikerült elaludnunk (a Mucival, aki ilyenkor nem alszik) az ágyamon egymás-hegyén hátán (a Mucival, aki kizárólag egyedül, néma csendben alszik) cumi és textilpelus nélkül (a Mucival, akinek ezek kötelező kellékek az alváshoz), és egyúttal elaludnom a frissen mosott hajamat is, ami így a fejem bal oldalán derékszögben elállt.

És oké, hogy az út csak tíz perc, de az ajtóból az utcára kijutni kocsival egy másik tíz (pedig most csak a fényképezőért kellett visszarohannom, de a kettős zsiliprendszeren, amelyből az egyik nyitása-zárása manuálisan történik, a másiké meg úm. érzéssel, különben kezdheti az ember előről, nem könnyű kijuttatni az autót), szóval volt úgy harminc percem összekészíteni kettőnket. Ebből az egyik én vagyok, aki sose tudom, mit vegyek fel és mivel, és azt hova tettem, a másik a Don, aki tök gyorsan öltözik, de sajnos én vagyok az anyja, vagyis a ruhaügyi döntéshozó személy az életében, szóval megcsináltam a világ legbénább frizuráját magamnak, hogy ne látsszon tőle a hajam, majd nagyjából tizennyolc perc alatt megpróbáltam eldönteni, mit vegyünk fel, amit aztán két perc alatt fel is vettünk, és mint azt a fényben később megláttam, 1. sikerült a Mucira azt a gatyáját ráadnom, amit már nem mos tisztának látszóra a mosógép (bár ezt lassan mindegyikről el lehet mondani, és az egyik farmerének mindkét térdét szakadtra mászta), 2 bár arra nagyon figyeltem, hogy ne a tépőzáras pelenkázótáskát vigyem magammal, megfeledkeztem az ölbemuci tépőzáras cipőjéről nejlonharisnyaügyileg, remélem, a Calzedoniában egy idő után azért kapok nagybani kedvezményt.

Viszont egyáltalán nem ez a lényeg, hanem hogy a Csucsuka mennyire nem félt. Amíg a többi gyerek télapózott, addig ott ült mellettem egy széken, és néha megjegyezte, hogy vau, meg tapsolt, amikor mások tapsoltak, illetve egy idő után elkezdett kihívóan szemezni a körülöttünk lévő nőkkel, illetve akit elért, azt tapogatta is (amíg észre nem vettem). A télapótól sem félt, csak barátkozni nem akart vele annyira, de a csomagot kegyesen elfogadta. A ceremónia után leraktam husinyuszi húsnyulat, amíg ismerősökkel beszélgettem (szerencsére eddig az összes, önmagát személyesen is azonosító blogolvasómról az derült ki, hogy jó fej, ez nagyon megnyugtató), hogy na akkor adjunk a kötetlen programnak, mire ő vissza se nézve odatepert a négy-öt éves fiúkhoz, és teljes természetességgel beállt közéjük bandázni, azt hittem, megzabálom. Viszont a saját korosztályától és a kisebbektől tényleg tart, tegnap, amikor TZG kisebbikjét dajkáltam egy kicsit, akkor nagyon küzdött benne a féltékenység és a rettegés, végül óvatosan a lábát merte megsimogatni, de nem jött túl közel hozzánk, mert az ilyen babák kiszámíthatatlanok, volt az arcára írva. Tanulság: rögtön egy bátyot kell majd neki szülnöm (a gyerekvállalás tervezgetésében szerencsére cseppet sem fog vissza, hogy nincs egy második gyerekre se időm, se pénzem, se partnerem).

Hazafelé beugrottunk még a boltba is a nap hősével, ami önmagában annyira nem hírértékű, csak mindig elfelejtem megírni, hogy azóta szeret boltba járni, mióta a múlt hónap elejétől nagyfiúsan beültetem a bevásárlókocsi gyerekrészébe. Elképesztő büszkén feszít odafent, csak ügyesen kell vele manőverezni, mert különben bedobálja a polcokról a neki tetsző cuccokat a kocsiba (de ezzel én is így vagyok, szóval nem hibáztatom).

344. fejezet – pályaválasztási elmélkedések

Közzétéve Szerző:
42

A Muci meg szinkronrendező lesz, már most tökéletesen csinálja, ma ott ült egy felnőtt szinkronrendező ölében, rágcsálta a szinkronrendezői ceruzát, néha belelapozott a szinkronrendezői papírokba, és amikor a felnőtt szinkronrendező azt mondta, nem, akkor a Muci is azt mondta, hogy nem-nem. Amikor más dolgokat mondott, akkor a Muci azt mondta, vau-vau, de nagyon kifejezően. Amúgy meg folyamatosan szökésben volt, csak az első tizenöt percben tapadt rettegve a nyakamba a megilletődöttségtől, illetve még tizenöt percig másik ölben tartotta a szinkronrendezői munkája, de a többi idő alatt félelem nélkül szökött (volna) mindenfelé az épületben. Én azt hittem, hogy a küszöb visszatartja, de még a behajtott ajtókat is benyomta, hogy bemehessen. Vicc nélkül szerezni fogok neki egy pórázt hámmal, most a kapucnijánál fogva próbáltam a körzetemben tartani, annál csak jobb megoldás.

Egyébként itthon elvan bármilyen szerelős dologgal, azt hiszem, nem kap több színes műanyag vackot, mert azok csak a helyet foglalják, ezentúl az ajándék cipzár lesz, csavar anyával, satöbbi. Illetve a múltkor, amikor nyűgösködött, kitaláltam, hogy odaadom neki az egyik ékszeresdobozomat a biztonságos ékszerekkel, és így is tettem, hát én lettem a legjobb anyuka a világon. Az ékszeres dobozt először is ki lehet nyitni és be lehet csukni, ami eleve 10/10-es funkció, ráadásul tele van szép, színes, csillogó dolgokkal, hát a Muci odáig volt. Az ékszerekkel egyébként már akkor szépen bánt, amikor még kinyomni sem tudta magát hasonfekve, mindig nagyon finoman simogatta a dévényes gyógytornászunk nyakláncát és fülbevalóját, szóval ha mégsem szinkronrendező vagy vízvezetékszerelő lesz, akkor ékszerész. Ezt szépen el is terveztem, amikor büszkén odahozta nekem a legszebb kék köves medált, és a kezembe rakta, meg felhúzta a csuklómra a karkötőmet, hogy gyönyörű ékszereket fog csinálni az anyukájának, aki önfeláldozóan nevelte, és csak néha ment el kocsmázni este. Aztán persze lehet, hogy informatikus lesz, de akkor csinálhat nekem gyönyörű kódokat, vagy mittudomén.

Egyébként meg lehet, hogy meg kéne ijednem, mert mindenki csodálkozik, hogy másfél éves és nem jár kapaszkodás nélkül (nem szoktam magyarázkodni a koraszülöttségről, mert már unom), ill. mindenki csodálkozik, hogy nem beszél, ma például azt kérdezték tőlem, hogy milyen személyes dolgot mondjon majd neki a Télapó az ünnepségen, és rövid gondolkodás után csak annyit tudtam válaszolni, hogy azt, hogy kukucs, mert azt szereti, vagy bármit kedves hangon. Én nem tudom, hol kéne most tartania, szerintem tök ügyes (letekeri a csavart az anyáról, meg vissza, meg meg tudja mutatni az orrát és a lámpát, illetve elszalad, ha megkérdezem, hogy mi van a szájában, de a legújabb ismert prímszámot valóban nem ő találta meg), szóval most asszem, nem vagyok hajlandó ezen idegeskedni.

343. fejezet – áll

Közzétéve Szerző:
13

Most tényleg mínuszban van az időm, de azt muszáj beírni ide, hogy a Muci ma több másodpercig állt kapaszkodás nélkül.

Az úgy volt, hogy a konyhapadlón ülve vettem le a cipőmet munkából hazajőve, eközben a Don, aki örült, hogy lát, megpróbált bemászni az ölembe, de némi édelgés után kiraktam (állva esélyem nincs cipőzni, akkor szorosan belecsimpaszkodik valamelyik lábamba, és mindig félek, hogy megrúgom), mire elkezdte a szokásos játékát játszani, hogy kapaszkodva körbejár. Egyszer csak érzem, hogy nem kapaszkodik belém senki, odanéztem, hogy elvitték-e az ufók, de a Muci bizony ott állt továbbra is kapaszkodás nélkül, fülig érő, álszerény mosollyal, majd pár másodperccel később seggre készült esni, de elkaptam. Ezt azóta többször eljátszottuk.

A másik mai első dolog a cukorka volt, ugyanis a Muci szemfülesen lopott tőlem egy jelly beant (Írországból küldte egy Mucirajongó fellow anyuka, azzal, hogy ilyen hamar teljesüljön minden kívánságom, ezúton is köszönet érte), én meg nagyon nem szívesen veszek ki megszerzett kajafélét a szájából,illetve el is szaladt, szóval látszott rajta, hogy áldozatokra is képes az ügyben, megféltem, hogy a harc hevében fog félrenyelni, úgyhogy hagytam, hogy elfogyassza, közben meg meredt tekintettel követtem mindenfelé (a fulladásveszély miatt, nem a cukormérgezéstől féltem). Utána meg megmosta a fogát, ez egyébként elképesztő, hogy egyszer mutattam neki, hogy kell, és azóta tudja, csinálja, ha a kezébe adom a fogkeféjét.

De mást is tökre tanul, például kijelenthetem, hogy folyékonyan megtanult japánul ebből a videósorozatból. Az ilyen nonverbális dolgokat amúgy is imádja, ugye a nem-et (mint az életbenmaradáshoz feltétlenül szükséges szókincset) leszámítva a kutyaugatást tanulta meg először, illetve a fordított sorozataimból is azonnal elsajátította, hogy wow, nem beszélve a húú-ról (jaj, de szép), az óóó-ról (ez bizony leesett), és az ühümről (ühüm), amiket tőlem vett át. Illetve agnus szempillantás alatt megtanította sziszegni (cserébe nyakig nyálas lett párszor, azt magától tette hozzá a Muci a produkcióhoz), én meg megtanítottam, hogy a zokni az kígyó, úgyhogy mostanában mindig sziszeg és nevet, amikor meglátja a saját zoknis lábát. Bezzeg a lámpa még mindig inkább bámpa.

A nyelvi képességein túlmenően is nagyon jól összerakja a Don a dolgokat, ha hazajövünk sétából, akkor több-kevesebb sikerrel megpróbálja levenni a kabátját és a cipőjét (illetve egyszer amikor sétaidőben még pakolásztam valamit, akkor odahozta a fele bakancsomat, jelzésértékűen), de abban is segít, amikor én öltöztetem, nyújtja a megfelelő végtagját mindig. Meg azt is tudja, hogy ha sötétedés után járkálunk a lakásban, akkor a lámpákat le és fel kell kapcsolgatni, és ez az ő kötelessége, aminek lelkesen eleget is tesz (az a dolog trükkje, hogy olyankor kell gyorsan arrébbmenni vele a kapcsolótól, amikor az éppen megfelelő pozícióban van).

A többiről meg majd holnap.

342. fejezet – a dél-budai ügyfélszolgálatról meg egyéb érdekességekről

Közzétéve Szerző:
19

Van ugye ez az ügyem a diákhitelesekkel, hogy ők azt mondják, amíg az ember tgyást/gyedet/gyest kap, addig nem kell fizetnie a hitelt vissza (jobban mondva az állam mondja ezt, de az részletkérdés). Ehhez viszont az ő saját űrlapjukon kell igazoltatnom az illetékes szervvel, hogy tényleg kapom, amit kapok, az illetékes szerv saját igazolása nem jó. Eddig mindig visszarettentett a tettek mezejétől, hogy elképzeltem azt az egy óra autóutat, amíg odajutok, illetve a három órás várakozást egy alvásidőben utcára rángatott Mucival, de most felgyűlt bennem a motiváció, hogy intézkedjek, és az első dolog, amit az OEP honlapján megláttam, az volt, hogy november elsején nyílt itt elérhető közelségben egy ügyfélszolgálatuk, ráadásul ott lehet időpontot kérni.

Nosza, fel is hívtam őket, harmadikra felvették, kaptam is időpontot, de ekkor reggel kilenc óra öt perc volt, és kilenc óra ötvenre rendeltek be. Ez így gyerekkel az emberi teljesítőképesség határait súrolja, de roppant gyorsan a szájába nyomtam a tápszert, összeszedtem a TAJ-kártyáinkat, a személyimet, az ő lakcímesét, a szül. ak.-vi kivonatot, az igazolást, hogy az egyik családtámogatást már nem kapom, az igazolást, hogy a másikat még igen, kivettem a pizzát a sütőből, bedobtam két pelenkát, a hónom alá csaptam a gyereket és a kabátját (nem volt hajlandó felvenni, nekem meg nem volt időm vacakolni vele, és a kocsi tíz méterre áll az ajtótól), a számba vettem a cipőit a fűzőnél fogva, bezártam az ajtót, ismét kinyitottam, elzártam a sütőt, bezártam az ajtót, majd szégyentelenül váltogattam a sávokat, és kilenc óra negyvenöt percre a környéken is voltunk.

Ekkor viszont eszembe jutott, hogy nem emlékszem a házszámra, és konkrétan kilenc olyan ismerősömet felhívtam, akiről feltételeztem, hogy udvariassági sallangok nélkül is hajlandó lekeresni nekem az információt a világszőttesről, de egy részük nem vette fel, egy másik részük pedig nem volt netközelben (információs társadalom, na persze). Kénytelen voltam női ösztönből megoldani a feladatot, és mivel mostanában elég sok állami intézmény ügyfélszolgálatán kellett megjelennem, rögtön feltételeztem, hogy biztos az az épület lesz az, amin nincs jelzés, el van kerítve, és csak egy szomszédos utcából lehet bejutni bele, ha egyáltalán. És talált, úgyhogy kilenc óra negyvennyolckor már be is libbentünk, egyik biztonsági őr nyitotta nekem az ajtót, a másik nyomta a gombot, és bár az ügyintézők Gizikéztek egyet olyan napirajzosan (Gizike, nem tudok kilépni az ügyfélből, mit csináljak?), de így is elég hamar végeztünk, nem kellett Mucit fegyverként bevetnem (van ez a csapatmunkás performanszunk, hogy a Muci látványosan, hangosan ásítozik, időnként felnyüfög, én meg ha éppen a magánéletüket tárgyalják ki az ügyintézők, akkor jól hallhatóan megnyugtatom, hogy a nénik gyorsan befejezik a feladatukat, és akkor a baba mehet is haza az ágyába, hiába, az anyaság sátáni attribútumokkal látja el az embert).

Egyéb tekintetben minden rendben, csak leszerepeltem, mint jézuska, és az első karácsonyi ajándékot, az ikeás fa építőkockákat taligában rögtön odaadtam a Mucinak, mert annyira szerettem volna látni, ahogy megtalálja, és megörül, és nem is kellett csalódnom, mert rögtön meglátta, és tudta, hogy ami ilyen szép és színes, az csak az övé lehet (bár sajnos ezt a fekete notebookomról is tudja), és azóta is imádja pakolászni. Ja, egyébként ehhez kapcsolódik az egyik legfigyelemreméltóbb okossága mostanában, hogy én pakoltam össze a kockákat, amíg a Muci molyolt valamivel, az utolsó darabot viszont nem találtam, és mivel mindig megbeszéljük egymással a problémáinkat, megkérdeztem a Dont, hogy nem tudja-e, merre lehet, mire ő körülnézett, megtalálta, odahozta nekem, és belevágta a kimaradt helybe (mármint a környékére, formabeillesztéshez még nincs türelme). Nagyon megdicsérgettem, úgyhogy pár darabot kivett, hogy visszatehesse őket, és megint megdicsérjem (ilyenkor úgy imádom azt az álszerény büszkeséggel vigyorgó, elálló fülű fejét).

Meg az még a furcsa, ahogy hasonlít rám, ebbe terhesen bele se gondoltam, hogy hasonlítani fog rám, mert hát fiú, és akkor olyan lesz, mint az apja, de például olyan kis hülyeségekben is hasonlít, mint például hogy a jobb felső kettese egy pár fokkal el van fordulva a tengelyéhez képest (a bal nincs), és nekem is ugyanez volt.

És nem tudom, mi ütött belé, de ma megkergette az udvaron a kutyát (vizsla), amíg összeraktam a kocsiját; konkrétan négykézláb rohant utána, miközben harciasan kiabálta, hogy vau-vau, a kutya meg menekült, mert volt már dolga gyerekekkel.

A világ legaranyosabb dolga pedig, hogy ez biztos a kollektív tudattalanuk része, de kiderült, hogy a Muci végtelenül viccesnek találja a kézre húzott zoknit. Úgy derült ki, hogy nevetni kezdett, amikor a kezemre húztam a harisnyáját, hogy kifordítsam, és erre persze a harisnya megpróbálta lecsípni az orrát, azon még jobban nevetett, azóta ha zoknit talál, rögtön hozza nekem. De szükséghelyzetben a lepedő vagy párnahuzat alá dugott kéz is megteszi.

A rendrakási mániája viszont olyan méreteket öltött, hogy ma reggel, mire észbekaptam, felpakolta az éjjeliszekrényre a krumpliját, a papucsomat és éppen a hosszabbítót próbálta felrakni rá, de akkor megbeszéltem vele, hogy vannak dolgok, amiknek a földön a helyük. Mondjuk szerintem nem hitt nekem, de akkor is vicces, hogy ahányszor kinyitok egy fiókot vagy szekrényajtót, rohan, és becsapja.

341. fejezet – hónapforduló

Közzétéve Szerző:
32

Akkor gyorsan, bár kicsit megkésve egy hóforduló. Muci 3-án 17 hónapos lett (korrigáltan 14, de ki számolja), decemberben már másfél éves lesz.

Fizikai paraméterek: a 74-es cuccait most már egyértelműen kinőtte hosszra, de nem kicsit, megmérni viszont lehetetlen (szeptemberben 77 volt, szerintem most olyan 80 körül lehet, észrevétlenül elhagyta a születési hossza (37) dupláját). Kilóra viszont még mindig csak kilenc, borzalom ruhát találni neki, mert, bár a kerek pofija miatt nem feltűnő, de nagyon vékony. Széltében a féléves kori cuccai jók rá, hosszában viszont kilóg a dereka meg a bokája mindenből, majd ha lesz időm, varrok neki pár menő darabot (vagy ha megnyerjük a lottót, veszek neki egy varrónőt).

Evés: reggelire fél liter tápszerrel indít, ebéd két deci valami húsos kajából (a krumplin kívül mindent megeszik, leturmixolva) plusz másfél deci tápszer, uzsonna két deci joghurt és/vagy gyümölcs, plusz másfél deci tápszer, vacsora legalább két és fél deci tápszer, ráadásul napközben korlátlanul nassolhat kekszet, kenyeret, darabos gyümölcsöt (a szőlőt imádja), én nem értem, miért nem hízik. Mondjuk nekem így is megfelel. Ja, egyébként vicces volt, ma kivégeztem a szeme láttára egy zacskó gumicukrot, utána megkapta a zacskót, nagyon örült, és vagy félóráig azt imitálta, hogy eszik valamit a zacskóból, mint én.

Alvás: éjszaka továbbra is megszakítás nélkül 12 óra (kifogtam a lottófőnyereményt), nappal délelőtt olyan másfél, délután igény szerint nullától három óráig egy vagy két menetben, de tegnap például csak enni kelt fel egy-egy órákra, nem tudom, mi volt, ma már normális. Az alvás menete továbbra is az, hogy Muci be az ágyba, szájába a cumi, kezébe a rongyocskája (textilpelus), hősugárzó bekapcsol, anya távozik. A jelenlétemben egyszerűen sehol és semmilyen körülmények között nem hajlandó elaludni.

Fogak: asszem, nyolc és fél, de Cápapiranha Muci szájába benyúlni veszélyes és szgorúan tilos.

Beszéd: ez szép lassan egyre jobb, tanítgatom ügyesen. Most éppen a lámpa van a soron, amire kiskorában (hehe) mindig azt mondtam neki, hogy hú, lámpa, és Muci ebből annyit jegyzett meg, hogy húúú. Tegnap még ott tartottunk, hogy lám, meg bampa, de valószínűleg direkt szivat, mert ma reggel, miközben kiemeltem az ágyacskájából, rámutatott a lámpára, és tisztán kimondta, hogy lámpa. Amikor viszont megörültem, hogy tudja, és idiótán mutogattam neki, hogy igen, lámpa, akkor közölte velem (lekezelően), hogy húúú. Új szó még az ija, ami azt jelenti, hogy szia, mindig ezzel köszöntöm alvás után (szia, Mucikám), ezért mostanában ha felébred, és ki akar jönni, akkor felszólító hangon kiabálja nekem, hogy í-ja! Í-ja!. Ilyenkor meg kell zabálni. Az igen meg az az ő tájszólásában ige.

Finommozgás: rém ügyes, most már egy ideje tudja, hogy ha az egyik helyen kapcsolgat valamit, akkor lehet, hogy valahol máshol történik valami (billentyűzet, gyerekjátékok), ezeket kifigyeli, és tényleg ügyesen megjegyzi. Gyakorlatilag semmilyen más gyerekjáték nem érdekli, csak amiben kapcsolgatni lehet valamit, vagy összerakni-szétszedni lehet valamit (vagy ékszer). Előszedtem neki a nővére babalegóját, a koncepció világos előtte, de a derékszöggel még bajban van, ezért nem mndig sikerül két darabot összeraknia. Viszont vannak ilyen kis fémdobozkáim, amikre rá lehet nyomni a tetejét, az csont nélkül megy. Ja, meg pakol utánam a konyhában, ha valamit elveszek valahonnan, lehetőleg visszarakja, a szekrényajtókat becsukja, a legaranyosabb, amikor leverem a konyharuhát a tűzhely fogójáról, akkor mérgelődve, "már megint nekem kell ezt" arccal visszatömködi rá, pedig alig éri fel. Ja, és megtanulta levenni a kardigánját, ami advanced gyakorlat, cipzár le, utána karok ki, ezzel el szokott szórakozni egy negyedórát.

Nagymozgás: már belenyugodtam, hogy soha nem fog kapaszkodás nélkül járni (a dévényes szerint majd decemberben, de én már nem hiszek ebben), mert semmi késztetése, kapaszkodva viszont nagyon ügyes, forog is, meg minden. És egy csomószor csak a hasával támaszkodik valaminek, mert kell mind a két keze a gépeléshez meg a rosszalkodáshoz, illetve egy mnősített esetben konkrétan azt láttam, hogy egy ujjal támaszkodik a falnak, miközben a fejét vakarja. Ezenkívül megtanult úgy menni, hogy tolja maga előtt az etetőszékét. Továbbá simán guggol és feláll belőle, ha le kell hajolnia valamiért, és próbálgat térden járni, az már megy.

Intézményesítés: hát ez egyelőre nem lesz, ami azért vicces, mert emlékszem, hogy terhesen számolgattam, mikor lehet a legkorábban beadni valami bölcsibe, mert ugye én nem fogom otthon bírni vele. Hát egyelőre köszönöm, bírom, és pillanatnylag egyrészt elképzelhetetlennek találom, hogy bárhova is beadjam, amíg nem jár stabilan, másrészt meg nagyon gyanús, hogy a gyerek rám ütött. Ami nem baj, csak én bizonyos szempontból furcsa gyerek voltam (18 éves koromban diagnosztizáltak nálam egy enyhe Aspergert, azért csak enyhét, mert az elvont dolgokat tudom értelmezni, a többi passzolt, de ez igazából csak egy szó, lehet, hogy simán csak különc voltam), egyrészt nem szerettem a többi gyereket, részben féltem tőlük, részben meg unalmasnak találtam őket, és nem tudtam velük játszani. Az oviban meg mindig odatereltek hozzájuk, hogy játsszak velük, és igen hamar meg kellett tanulnom imitálni, hogy a többi gyerekkel játszom, amikor igazából egyedül, ha azt akartam, hogy békén hagyjanak. Másrészt én igen válogatós gyerek voltam, de ez eufémizmus, nagyon komplex szabályrendszerem volt arra, hogy miket nem szabad megenni (fehér ételek, gomba, hagyma, hal, pépes ételek, ismert ételek a megszokottól eltérő elrendezésben, mittudomén), és ha mégis rákényszerítettek, hogy ezeket megegyem, akkor egész délután hánytam. Na és a Mucin is látom pont ezeket a dolgokat, amiken lehet enyhíteni, ha nem drasztikus módszereket használ az ember, de egy bölcsiben/óvodában nem biztos, hogy az én Világközepe Mucim igényei körül fognak forogni a dolgok. És amíg nem vagyok rákényszerülve, hogy olyan intézménybe adjam, ahol én ezek miatt a dolgok miatt elég rosszul éreztem magam, addig elvagyunk mi itthon. De lassan azért már el fogom vinni komolyabb gyerekprogramokra, hátha megszereti (vagy legalább megszokja) a más gyerekeket.

Programok: kezdtünk mindketten penészvirágos benyomást kelteni, úgyhogy az utóbbi két hétben ha nem esett, minden nap kimentünk 1-2 órára, leginkább babakocsival, mert azért sár van, abba ne kússzon inkább a Don. Így néha lázad, hogy ki akar szállni, de leginkább csak röhincsél a fáknak, meg kurjongat az embereknek, illetve vau-vauzik a kutyáknak. Viszont a színünk máris szebb. Otthon meg jön-megy, rendezkedik, nézeget kifelé a franciaablakokon, énekelget velem, kipakol-visszapakol, kölesgolyót kunyerál, megszereli a megszerelnivalókat, rengeteg dolga van. Mostanában hetente többször pár órás bejárós munkám is akad sajnos vagy szerencsére, olyankor szitter vigyáz rá, ketten járnak hozzá, kórházi dolgozók egyébként, túlaggódós-e vagyok (igazából azért pont ők, mert őket ismerem a PIC-es időszakból), mindkettőjükkel jól kijön, enni is hajlandó tőlük.

A többi móka és kacagás.

340. fejezet – esti videók

Közzétéve Szerző:
29

A Muci kapott Fel!-es szemüveget, mert én fordítottam egy ígykészültet a filmhez, és a munka mellé küldtek repizacsit repilufival és repiszemüveggel. Először a lufi volt a sztár, de aztán megmutattam a Donnak, mit lehet művelni a szemüveggel, azóta rendszeresen a szeme elé rakja, és azt mondja, hogy húúú, de ezt sajnos nem sikerült rögzítenem, csak ahogy a nyakába veszi:

A videókat meg sajnos csak este jutott eszembe rögzíteni, amikor a Muci már hisztis és félhulla a fáradtságtól, de nem tudtam mást kitalálni kínomban, amivel kihúzhatjuk az időt fürdésig, mert eltört a fenekem, vagy mi (alie-szindrómám van). Az úgy volt, hogy mentem le a lépcsőn a karomban a Mucival, és megcsúszott a lábam, és szerencsére reflexből magamhaz öleltem a kisebbiket, de így nem maradt kezem tompítani az esést, és sikerült a farokcsontommal nekivágódni az egyik lépcsőfok élének. A Muci hangos szimpátia-óbégatással jelezte, hogy ez nem volt jó játék, és azóta is mindig figyelmeztet a lépcsőn, hogy jajajaj, jajajaj, vau-vau, én meg nem tudok ülni, de legalább a Donnak nem esett baja.

Az első videó azt illusztrálja, hogy miért nehéz a Muciról mozgóképet csinálni (mert a fényképezőgép még India térképénél is érdekesebb). Közben azt mondogatja, hogy vava, ami a vau-vau és a baba keveréke, és amivel nagyjából mindent ki lehet fejezni.

A második videó a hintás. Mostanában már nem nagyon szeret hintázni, viszont borzasztóan érdekli, hogy mi hogyan működik (tudja kapcsolgatni a számítógépet, a fényképezőgépet, tudja, hogy ha lenyomja a gombot a bébikompon, akkor forognak a kacsák, ki-be kapcsolja a hősugárzót), úgyhogy kifigyelte, hogy működik a hinta, és azt is kapcsolgatni próbálja. Utána, amikor kikapcsolódik, elindítja kézzel, és megjegyzi mellé párszor, hogy in-ta, in-ta. Az időnként nyűgös nyüffenés a késői órának szól, ilyenkor nincs már türelme.

Az utolsó videó során pedig megpróbálom előadatni vele a kérem-köszönöm-tessék játékunkat, ő viszont először megviccel azzal, hogy mégsem adja oda, utána, amikor eldobja a hiperhajtóművet, meg lehet hallgatni azt az óóóó!-t, amit mindig előad, amikor véletlenül leesik valami, amit ő vágott a földhöz, majd végül látható az az oldalranézős mosolya, ami azt jelenti, hogy pontosan tudja, hogy mit akarok tőle, de ne csináljak már belőle bazári majmot a kamera előtt, utána meg véget ér a műsor, mert sürgős dögönyöznivalónk volt.

Erről mára ennyit.

339. fejezet – kismajom

Közzétéve Szerző:
27

Tegnap megint csimpánznapot tartottunk, mint mindig, miután a gyerek az apjánál van. Ezt nem igazán értem, mert amennyire meg lehet állapítani, szívesen megy, és jól érzi magát ott, de mégis, miután hazajön, egy napig nem hajlandó leszállni rólam, cipelni kell a kis seggét ide-oda (még rosszalkodni is kézben kell odavinnem a számítógéphez), ha mosogatásra vetemenék, a combomat átkarolva néz rám felfelé elanyátlanodott tekintettel, és csak úgy hajlandó játszani, hogy én mozdulatlanul egy helyben ülök az egyméteres körzetében, mert ha fél métert arrébb megyek, akkor kétségbeesetten rám veti magát. Utána a következő naptól megint a normális, önálló Muci.

Viszont legalább sikerült megtanítanom neki a világ legaranyosabb dolgát. Pár hete ugyanis megszállta az ördög, azaz csak képessé vált a frusztrációra, és ilyenkor csapkodott, meg karmolt (nem csinálta gyakran, vagy erősen, de azért mégis, az ilyesmi nem fér bele az úriemberek közötti protokollba). Ekkor bölcs, türelmes ősanyamódra elkezdtem mutatni neki, hogy nem csapkodás, simi-simi, rajta és a plüssállatokon, ezt két hétig üres, értetlen tekintettel nézte, úgyhogy elmúlt a lelkesedésem, és már csak rutinból mutogattam neki néha. Azután szombaton egyszer csak hallom, hogy memememe (ez azt jelenti, hogy anya, gyere, mutatok valamit), és azt láttam, hogy nagyon óvatosan simogatja a zsiráfot, közben mondogatja kedves hangon, hogy vövövö. Nagyon megdicsértem, és óvatosan kicseréltem a zsiráfot az egyik bárányra a kezében, ami bölcs előrelátásnak bizonyult, mert a Muci annyira megörült annak, hogy már megint milyen ügyes volt, hogy muszáj volt a végén egy kicsit nevetve csapkodnia, persze a báránnyal a kezében. Azt hiszem, ezt hívják mixed signalsnak a plüssállatok szemszögéből.

De azóta rendszeresen csinálja, odajön hozzám, és megsimogat, odamegy a saját zsiráfjához, és megsimogatja, odamegy a krumplikhoz, és azokat is megsimogatja. Egyébként meg természetesen nem csak ilyenekben utánoz, hanem mindenben, ami akkor vicces, amikor például aznap hatodszorra pakolok vissza a konyhapolcra, és ilyenkor már egy kicsit határozottan rakom a helyére a dolgokat, meg morgok is egy kicsit, hogy nem igaz, hogy a kókuszkrém már megint, erre Muci odajön, és mint egy élő karikatúra, felcsapkodja a dolgokat a polcra, és közben az én hangsúlyozásommal mondja, hogy dedededede. És nem érti, hogy mi ebben a vicces (de azért persze örül, hogy megint nevetünk).

Amúgy meg ölelgetni továbbra sem hagyja magát, vinni is csak úgy vihetem, hogy egy kézzel tartom, a másikat lefejti magáról, de azért szokott kárpótolni. Egyrészt úgy kapaszkodik belém, ha rajtam lóg, hogy közben kedvesen cirógatja a nyakam hátul, másrészt megtanult nagy, nyálas puszikat adni, harmadrészt egy csomószor elkapja a kezem, és beletemeti az arcát, közben boldogan sóhajtozik, negyedrészt meg van ez a szokása, hogy odajön, a homlokát az enyémhez nyomja, az orrunk is összeér, és úgy mosolyog a szemembe, utána elszalad. Hát ilyen mostanában ez a Muci.

338. fejezet – nem szereti, ha béna ruhákat adok rá

Közzétéve Szerző:
27

Én igazából tökre pro-Halloween vagyok, majd ha nagyobb lesz a gyerek, fogunk töklámpázni, meg csontvázazni, meg mittudomén, az ilyen hülyeségeket szívesen átveszem bármilyen kultúrából. De most még kicsi, úgyhogy nem terveztem nagy ünneplést. Az eredeti stratégia egy ottalvós kirándulás volt a nyugati végeken, de ez most munkaügyek miatt kútbaesett, majd bepótoljuk, mindenesetre lementem a boltba a Donnal tápszerért, és annak is mindig örül.

Mostanában kezdi megérteni, amit mondok, ezért szoktatom ahhoz, hogy nem szabad levenni a cipőt meg a sapkát (elmagyarázom neki a mögöttes okokat, és ha le akarja venni, akkor szelíden, de határozottan nem-nemezek), és haladunk is, de valahogy azért mindig odatéved a keze.

zoard306

Mondjuk ebből a szempontból én is megérem a pénzem, mert én is utálnám, ha idétlen töksapkákat húznának a fejemre, csak mert olyan édes, de ez a szülői lét egyik előnye, hogy pár évig még én válogathatom meg a gyermek ruháit és életstílusát. Viszont azért mindent egybevetve jól járt velem a Don, mert öltöztethettem volna például ráknak is (cuki! cuki!), de példátlan önuralmat tanúsítva legyőztem a kísértést.

Azért van némi tekintélyem, de kezdhetem felkötni a gatyámat, mert Muci felfedezte a passzív-agresszív hisztiben rejlő lehetőségeket. Amikor kicsi volt, akkor ha nem úgy mentek a dolgok, mint szerette volna, nem volt hajlandó az ember szemébe nézni, és konzekvensen biggyesztett. Ezt a képességét mostanra már-már tökélyre fejlesztette.

zoard307

Ebben is rám hasonlít, meg abban is, hogy igen könnyen felejt sérelmeket, ha valami szórakozási lehetőséget kínálnak neki. A következő kép kábé fél perccel később készült, amikor elindítottam neki a babajátékot a számítógépen.

zoard308

A babjáték egy olyan szoftver, hogy ha Muci billentyűzik vagy egerezik, akkor mindenféle betűk és vigyorgó formák ugranak fel a képernyőre. A mr.a (bácsi) telepítette neki, amikor átjött, hogy rögzítse a gyerekszobában lévő könyvespolcot a falhoz, mert a fixa ideámmá vált, hogy rá fog dőlni a gyerekre, pedig tök stabil, meg minden, de így jobban érzem magam.

zoard309

Vicces volt egyébként, hogy mennyire tette az eszét a Muci az a előtt, odament például a konnektorból kihúzott porszívóhoz, és nyomkodni kezdte rajta a gombokat, miközben fél szemmel az át figyelte, hogy az látja-e, mennyire nem fél, meg hősködött a lépcsőnél, ami szintén nem szokása (most se hagytuk), illetve végig nem hagyta békén az át, elvette a fúróját, kivette a kezéből a billentyűzetet, megpróbálta kedvesen, de határozottan arrébb lökdösnia számítógép elől, és úgy általánosságban folyton körülötte sertepertélt. Volt egy olyan húsz perc, amikor az a nagyon programozott valamit, akkor távoltartottam tőle a Mucit, ami úgy nézett ki, hogy a Don négykézláb elrohan a vendége felé, de amikor egy méterre ér, megfogom, és visszahúzom, goto 10. Ezt végig nem unta meg, szerintem egy rövidebb maratont lenyomott részletekben.

zoard310

Az is fura, hogy milyen dolgoktól tud félni, a babáktól és a babahangoktól például retteg, ezért azokat le is tiltottuk a babaszoftverben, de sajnos bugos, úgyhogy benne maradt egy gyerekhangon előadott “wow”. Amikor ezt Muci meghallja, sírva kapaszkodik a nyakamba, és hosszan el kell magyarázni, hogy nem kell félnie, nincs itt másik baba, az csak egy hangfelvétel, másik babák csak a mesékben léteznek. Ugyanakkor a ma esti szórakozásunk például az volt, hogy én velőtrázó hangokon sikoltoztam neki, ő meg röhögött, majd megpróbált utánozni, ettől egyáltalán nem fél, csak a babanevetéstől fagy meg a vér az ereiben. Meg olyat is csináltunk, hogy magunktól eltartva a fényképezőt fotóztam a minket, és utána megnéztük a babát a kijelzőn, természetesen nem a legjobban sikerültek ezek, a következő sem kerülne be a World Press Photo döntősei közé, de azért berakom, mert így szokott rám nézni ez a Muci (amikor nem kényszerítek rá sapkát), és az jó.

zoard311

(Ja, a kezében tartott krumpli meg a legújabb mániája, folyamatosan krumplit hurcol magával mindenhova, ami tök jó játék, mert lehet dobálni, be lehet rakni dobozba, ki lehet venni dobozból, ha éhes az ember, meg lehet harapdálni, továbbá meg lehet vele etetni a bárányt és anyát, úgyhogy mostanában állandóan krumplikat találok a játékon, a könyvek között, a virágcserépben meg a fiókomban).

337. fejezet – informatika, dede, alvás

Közzétéve Szerző:
16

A husinyuszi húsnyúl hálistennek a hősugárzónak köszönhetően kigyógyult a takonyból, illetve megtanulta kezelni is a hősugárzót, ki-be kapcsolgatja a tekerőgomb segítségével. Érdekes jelenség, hogy a jobb kezével csak jobbra tud tekerni, a bal kezével meg csak balra, nagyon cuki. Aludni meg még mindig helytakarékosan alszik, hogy ne kopjon el túl hamar az egész ágy:

zoard299

Amikor felébred, akkor hangos baba, dede! kiáltozással emlékeztet arra, hogy van egy babám, akihez oda kell menni. Közben szisztematikusan kidobálja az ágyból a nyuszit, a cumikat és a textilpelust, majd állva, az ágy szélébe kapaszkodva magyaráz a világnak. Néha elénekli, hogy in-ta, in-ta. Mostanában egyébként a beszédfejlődésbe húzott bele, bár a fogalmazási stílusa még mindig Hemingwayéhez hasonlóan letisztult, sallangoktól mentes. A penga például elavult, redundáns csökevénynek ítéltetett, a Modern Baba simán csak ga-nak hívja a pelenkát. Példamondat, kontextusában: Muci hirtelen gondol egyet, elkezd felfelé száguldani a lépcsőn (fent van a gyerekszoba, ahol pelenkázom a selymes popsiját), közben mondogatja, hogy gagaga, dede, ami azt jelenti,  hogy ideje pelenkát cserélni valakin, legyek szíves gyorsan menni, különben elintézi nélkülem.

A babát egyébként egyrészt konzekvensen jól használja, tehát ha babát lát (pelenkászacskón, popsitörlőn, tükörben), akkor mondja, másrészt ha valami nagyon szépet vagy kívánatosat talál, az is baba. Helyén van az önértékelése. A lámpát meg húúúú-nak hívja, de ez az én hibám, mert én mondtam neki mindig, amikor elképedve bámulta, hogy húúúú, ott a lámpa, ő csak megtanulta. Eddig nem sikerült eloszlatnom ezt a félreértést.

Amikor éppen nem beszél valamit, akkor tudom, hogy rosszban sántikál, a múltkor például egy másfél percnyi csend után ránézve egy doboznyi kirángatott papírzsebkendő-halom közepén találtam a világ tömpeorrú urát, arcán győzelemittas vigyorral. Valamelyik nap meg felszaladtam a fényképezőért, Muci gyanúsan nem tiltakozott, és mire visszaértem, ez a látvány fogadott:

zoard300

Ugyanis a közben eltelt pár másodperc alatt valahogy megtanult asztalra mászni. A monitort kapcsolgatni már korábban is tudta, a billentyűparancsokat pedig szerintem jobban ismeri nálam, kábé két alkalom alatt megtanulta, hogy a gépet a Ctrl hosszú lenyomásával lehet bekapcsolni.

zoard301

Muci itt nagyon büszkén várja az elismerést, amiért hogy kikapcsolta azt a monitort, pedig fel kellett másznia hozzá, meg minden, ugye én is örülök.

De utána jön a komolyabb munka:

zoard302

Fogalmam sincs, hogy mit és hogyan sikerült megnyitnia, és minek, de hosszasan nézegette a képet, be is forgatta párszor, kicsinyítette-nagyította, meg minden (legalább addig sem drogozik, nyugtatgatta magát lucia).

Az utolsó fotó meg önmagában semmi különös, csak a körülmények ismeretében vicces, de elmondom a rendezői változatot. Szóval én tényleg szoktam enni adni a Mucinak, rágcsát is meg minden, ennek ellenére fixa ideája, hogy a legfinomabb falatokat én eldugom előle, és ebben az is megerősíti, hogy szinte mindig elveszem tőle, amit megtalál és a szájába vesz. Ezért nem haragszik ugyan rám, tiszteletben tartja a rigolyáimat, de folamatosan próbálja kijátszani a rendszert. Az egyik módszere, hogy kóstolás közben elfordul (nálam már feltételes reflex, hogy ha háttal ülő, néma gyereket látok, akkor azonnal kibukik belőlem egy mivananszádban), a másik meg az, hogy jobb kézzel eszik, a bal kezével meg takarja a kaját (kavicsot, csavart, söröskupakot). Ez látható az alábbi ábrán:

zoard303

Muci szerintem máig sem érti, mi volt ebben olyan vicces, de amikor nagyobb lesz, majd elmagyarázom neki.

336. fejezet – a történeti hűség kedvéért

Közzétéve Szerző:
7

Itt írtam a múltkor a bürökráciába gabalyodásomról (vö. kálváriám), és ha már panaszkodtam rájuk, akkor az az igazságos, ha a pozitív dolgokat is megemlítem.

Ugye az egyik az emelt családi pótlékról szólt, ami a Muci három éves koráig jár a Muci gondviselőjének. Viszont évente meg kell igényelni, amihez évente kérni kell egy igazolást a kórháztól, hogy még mindig 1240 grammal született a jogalapom. Mucinak ugye nyár legelején van a születésnapja, szeptemberig nem sikerült audenciát kapnom a kórházba (mint kiderült, azért, mert két doktornő elment onnan, és a maradék két aláírószemélyt érthető módon túlságosan leterhelte az aktuális gyerekek életbentartása ahhoz, hogy az egészségesekkel foglalkozni tudjanak). A MÁK-ot telefonon elérni lehetetlen, amúgy meg Cegléden vannak, szóval megbeszélni sem tudtam velük a dolgokat, és szeptemberben kaptam egy levelet, hogy innentől az emelt csp nem jár (júniusban kaptam utoljára emeltet), fellebezni 15 naptári napon belül tudok igazolással.

Nem kaptam igazolást 15 naptári napon belül, csak valamivel később (ugye voltam bent a kórházban, de szüléshez rohantak, ezért két hét múlva postázták), azért utána végső kétségbeesésemben elküldtem egy kézzel írott levél (nincs nyomtatóm) kíséretében az illetékesnek, amiben vázoltam a tényállást (ennek a folyamatnak egyébként volt két tanulsága, az egyik, hogy iszonyú hamar elfárad a kezem a kézírástól, a másik, hogy még mindig tudok élesben is folyamatosan helyesen és jó mondatszerkezetekben hivatalos levelet írni, nem kellett javítani, bár majdnem belekerült egy olyan, hogy koraszülött gyermekem, Muci).

És ma kaptam egy levelet, amiben megjött az igazolás az emelt csp-ról,  ráadásul megítélték júniustól, pedig csak szeptembertől lettek volna kötelesek. A különbözetet utalni fogják, hálás köszönet az illetékesnek. Valahogy mindig az derül ki, hogy az emberek igazából jók, csak a rendszer rossz.