Annyi volt a történet röviden, hogy Muckó már vasárnap gyengélkedett, gondolkoztam is, hogy vendégségezzünk-e vagy ne, de nagyon akart menni (szerinte a rendszergazda kutyájához mentünk vendégségbe), aztán este tíz körültől hajnalig hörgött, én meg ébren izgultam mellette, de mindig, amikor hívtam volna a mentőket, jobban lett egy fél órára. Az ironikus az az egészben, hogy vasárnap ajánlották is azt a gyógyszert, amitől az egész megszűnt volna, még fel is írta orvos ismerős, de annyira nem látszott a Mucin, hogy rosszul lenne (és eddig egyszer volt csak beteg), hogy a második bezárt patika után nem kerestem többet (és most százszor leírom, hogy azonnal ki kell váltani a gyógyszereket).

Hétfő délelőtt azután rögtön küldött minket a kórházba a gyerekorvos, megfigyelésre (engem asszem, nem kellett, én csak kísértem), és a nyuszi nagyon kis gyenge volt. Én hazaszaladtam dolgokért, aközben a nagymamája/apja vigyáztak rá, és amikor visszaértem, akkorra már a Muci mutatta meg nekem az inhalálót, meg hogy hogyan kell használni.

Az éjszakát ezek után megint ébren töltöttem nagyrészt, azt hallgatva, vesz-e mindenki levegőt (egy szintén hörgős, egy éves intézetis kislánnyal voltunk egy szobában), aztán reggel beizzítottam a mobil irodát, meg egyáltalán, kipakoltam rendesen, mert azt mondták, hogy valószínűleg maradnunk kell. A reggeli doktornő egy nagyon csinos, helyes, kedves lány volt, egyébként az éjszakai is, csak annyi a baj az ilyen lányokkal, hogy a Muci minden felszólítást flörtölés kezdeményezésének vesz tőlük, és huncut mosollyal rávágja, hogy nem. A lányok meg türelmesek, sajnos, így egy fél órányi évődésbe telt, hogy megkapják, amit akarnak (hiába mondom mindig, hogy a Muci a határozottságot respektálja). Addigra már megnyugodtam egyébként a betegség felől, így határozottan viccesnek találtam, hogy Muci a kiköpött Don Corleone-hangján (Marlon Brando idősen) utánaszól a csajnak, hogy ne fejejtsd ej becukni az ajtót, amikoj kimész (nem bunkóságból, csak örökölt tőlem egy kis OCD-t, és ez neki fontos, este végig akarta járni a folyosót, és az összes ajtót becsukni), majd felém fordult, és egy nép közé leereszkedő, de azért a fontosabb dolgokra való hivatottság tudatában élő főherceg audiencia utáni hangsúlyával kérdezte tőlem rekedtes, számonkérő hangon a doktornőről, hogy hát ez meg ki volt?.

Később az orr-fül-gégész doktorbácsival, aki nem könyörgött neki hosszan, hanem percek alatt lerendezte vele a dolgait, elismerően közölte, hogy nadon üdesz vojtáj, szerencsére a doktor bácsi ezt nem hallotta, mert éppen a helyes doktornénivel flörtölt.

Amúgy, amikor nem volt éppen rosszul, elég jól elvolt a kórházban, a szobatisztaság sem esett vissza, sőt, amikor mondtam, hogy szóljon, ha pisilni kell, mert edényben kéne pisilni a doktornéninek (az igazat megvallva, kábé hússzor szóltam neki ebben a témában), akkor mindig azt válaszolta, hogy jó, ana, szójok, te moszt dojgozzá, és tényleg szólt, és ügyesen belepisilt az edénybe.

Aztán hazaengedték, éjszakára adtam neki kúpot, leginkább anyai rettegés ellen, ügyesen aludt végig az ágyában, sajnos viszont még mindig rekedt, és időnként hisztis, ma reggel például, amikor mondtam neki, hogy nézd, hoztam neked kakaós csigát, akkor azt válaszolta, hogy nem, nem hoztáj, szoha nem hozoj nekem kakaós cigát [a másik kezemre néz] és bajackot szem hoztáj!

Na de az a lényeg, hogy mindjárt meggyógyul.

A kórházban aludtunk, mert Muci kruppos, alig pár méterre vagyunk attól a résztől, ahol a PIC volt, este Anna néni is itt járt saját gyerekkel (maga volt az az anyuka, aki mindig olyan csinosnak tetszett lenni, ah), de ami a lényeg, Mucinak pillanatnyilag a legnagyobb baja, hogy nem hoztam neki kék kubut (csak sárgát, narancssárgát és pirosat, továbbá bodzaszörpöt két szívószállal, az apja meg behozta neki a verdás kulacsát).

Itt írtam a múltkor a bürökráciába gabalyodásomról (vö. kálváriám), és ha már panaszkodtam rájuk, akkor az az igazságos, ha a pozitív dolgokat is megemlítem.

Ugye az egyik az emelt családi pótlékról szólt, ami a Muci három éves koráig jár a Muci gondviselőjének. Viszont évente meg kell igényelni, amihez évente kérni kell egy igazolást a kórháztól, hogy még mindig 1240 grammal született a jogalapom. Mucinak ugye nyár legelején van a születésnapja, szeptemberig nem sikerült audenciát kapnom a kórházba (mint kiderült, azért, mert két doktornő elment onnan, és a maradék két aláírószemélyt érthető módon túlságosan leterhelte az aktuális gyerekek életbentartása ahhoz, hogy az egészségesekkel foglalkozni tudjanak). A MÁK-ot telefonon elérni lehetetlen, amúgy meg Cegléden vannak, szóval megbeszélni sem tudtam velük a dolgokat, és szeptemberben kaptam egy levelet, hogy innentől az emelt csp nem jár (júniusban kaptam utoljára emeltet), fellebezni 15 naptári napon belül tudok igazolással.

Nem kaptam igazolást 15 naptári napon belül, csak valamivel később (ugye voltam bent a kórházban, de szüléshez rohantak, ezért két hét múlva postázták), azért utána végső kétségbeesésemben elküldtem egy kézzel írott levél (nincs nyomtatóm) kíséretében az illetékesnek, amiben vázoltam a tényállást (ennek a folyamatnak egyébként volt két tanulsága, az egyik, hogy iszonyú hamar elfárad a kezem a kézírástól, a másik, hogy még mindig tudok élesben is folyamatosan helyesen és jó mondatszerkezetekben hivatalos levelet írni, nem kellett javítani, bár majdnem belekerült egy olyan, hogy koraszülött gyermekem, Muci).

És ma kaptam egy levelet, amiben megjött az igazolás az emelt csp-ról,  ráadásul megítélték júniustól, pedig csak szeptembertől lettek volna kötelesek. A különbözetet utalni fogják, hálás köszönet az illetékesnek. Valahogy mindig az derül ki, hogy az emberek igazából jók, csak a rendszer rossz.

Anya feloldhatatlan idegzsábája vagyok.

A gyerek után három évig emelt családi pótlékot kapok (amennyiben megigénylem), azon az alapon, hogy 1500 gramm alatt született. Ez egyrészt havi plusz 12 000 forint, másrészt kapok hozzá egy igazolást, amivel behajthatok a temetőbe autóval (ez nem mellékes, errefelé ott lehet nyugodtan sétáltatni a gyereket), BKV-n ingyen utazhatok vele (nem használtam ki), autóra adókedvezmény (egyelőre nem használtam ki), meg évi kemény 6000 forint közgyógy (mivel eddig havonta költöttem ennyit a patikában rá, nem használtam ki). Ez idáig szép és jó.

Ugyanakkor valamiért minden évben igazolnom kell, hogy a gyerek még mindig 1500 g alatt született (WTF?), ezt az igazolást a kórháztól kapom, vagyis kapnám. Egy hete próbálok elérni ott valakit, bárkit, telefonszámot már sikerült szereznem, de soha nincs bent senki illetékes (S.B. és a másik normális doktornő is elment a cégtől), a koraszülöttek nyilván önmagukat gyógyítják, meg minden. A MÁK ügyintézőhöz (akihez az igazolást kell küldenem) van telefonszámom, de folyamatosan foglalt, ráadásul Cegléden van a pest megyei iroda (WTF2), ha akarok valamit, utazzak le oda, és rohamozzam meg az épületet? Szerintem ez az egész arra megy ki, hogy ne igényeljek semmit, csak most nagyon nem mindegy nekem az a pluszpénz. Ráadásul az egyedülálló szülőség után igényelt plusz párezer forint megint egy külön űrlap lenne, amit egy harmadik helyen kellene igazoltatnom, abba bele se kezdtem.

És akkor ott vannak a diákhitelesek, akik elvben szüneteltetik a visszafizetési kötelezettségemet, amíg gyeden vagyok, gyakorlatban meg szintén a MÁK-nál kellene kitöltetnem nekik egy űrlapot. A MÁK saját igazolását ugyan elküldtem nekik már a gyedemről, de az nem jó, mert egy másik, ugyanolyan tartalmú papírra kell nekik ugyanaz a pecsét és aláírás (WTF3). A MÁK ceglédi száma meg folyamatosan foglalt, mint azt említettem, itt bezárul a kör.

Komolyan kezdem csodálni a sokgyerekes kisebbségi családokat, akik a családtámogatásokból élnek.

Tegnap olvastam Südvénél, hogy S. B. már nincs a PIC-en, és hát nagyon fog hiányozni onnan, nem is csak nekünk, hanem mindenkinek, azoknak is, akiknek fogalmuk sem lesz, hogy hiányzik.

Most egy csomót írhatnék a szakmai hozzáértéséről, a kedvességéről, az elhivatottságáról (arról, amikor bent maradt túlórában, hogy én zavartalanul kenguruzhassak, amit egyébként széllel szemben kellett csinálnia, és mindig visszahívott, ha kerestem, és kisírt nem csak nekem, de Zs. anyukájának is nemhivatalos bentlakó szobát a szomszéd osztálytól az utolsó hétre, és senkitől nem fogadott el pénzt), de igazából két történet van, ami mindig eszembe jut róla.

Az egyik, hogy ugye Zorcsi olyan, mint az apja, hogy már az inkubátorban mindig melege volt, főleg, ha hagyták rásütni a napot, de ezt az elején még nem tudtam, és valamelyik látogatásnál megijedtem, hogy lázas, mert az egekben volt a pulzusa, kapkodta a levegőt, és tiszta forró volt. Szóltam S. B.-nek, aki odajött, lázat mért, majd azt mondta, hogy ja, csak melege van, és nem otthagyott minket, hanem benedvesített egy tízszer tízes gézlapot, és rárakta a Muci mellkasára (amit teljes egészében lefedett akkor még, olyan pici volt), a gyerek meg hálásan vigyorgott. S. B.-n kívül senki nem vacakolt ilyesmivel, melege van, hát melege van, mondták. Utána meg megkérdezte, nem lenne-e kedvem nekem átpelenkázni, és az egész inkubátorosdi alatt ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy pelenkázhattam a gyerekemet. Ettől éreztem először úgy, hogy az ott tényleg a gyerekem, és a kórház nem szívességet tesz nekem azzal, hogy beenged hozzá.

Mert nekem nem a gyerek állapota volt a legszörnyűbb (hálistennek az első hét után egyre csak jobban lett), hanem az a lelki terror, ami a magyar közkórházakra jellemző. És ami nem pénzkérdés. Hogy úgy bántak minden anyukával, mint a gyerek nemkívánatos függelékével, hogy bár papíron meg volt adva, mikor lehet a babákat látogatni (5×30 percben egy nap), de nagyjából attól függött, mikor és mennyi időre engedik be az embert, hogy milyen kedvükben vannak éppen a nővérkék, hogy eléggé megalázó körülmények között lehetett csak fejni, hogy a többi orvos — ha kegyesen leereszkedtek ahhoz, hogy beszéljenek az emberrel — állandóan csak annyi információt közölt, hogy még ne örüljünk, akármi is van, mert bármikor rosszabbra fordulhat a gyerek állapota, meg az egész szállakakukkfészkére-csomag, annyi előnnyel, hogy este hazamehettünk. És a legtöbb nővérke egész kibírható volt, de a pikírt nővérke, akiről már akkoriban is írtam, valami félelmetes tehetséget mutatott abban, hogy két mondattal belegázoljon az emberbe. Volt, hogy másfél óra várakozás után azért nem engedett be, mert ja, már elkezdtek takarítani, amikor megkértem, hogy legyen szíves, mutassa már meg, hogy kell szoptatni, akkor lecseszett, hogy nekik erre nincs idejük, öt perccel később meg azért, hogy hogy tartom azt a gyereket, nem így kell szoptatni, ilyenek. Először azt hittem, hogy csak én vagyok túlérzékeny, de azután sorra találtam a miatta síró kismamákat a fejősszobában (bár szerintem rám külön is pikkelt, soha nem hagyott ki egy asszót). Mindegy, a gyerekekkel nagyon rendes volt, és kábé csak ezért nem fordultam betegjogi képviselőhöz, mert nem hiányzott, hogy az én fiamnak legyen az a problémás anyukája.

Na és ehhez kapcsolódik a második történet, hogy az (egyik) első olyan napon, amikor átvihettem magammal a Mucit a mi szobánkba, késtem reggel tizenöt percet, mert volt egy autóbalesetem, bejelentőlapot kellett kitölteni, meg minden, és igazából nem tudom, mit zavarta a P. nővérkét, hogy negyedórával előbb vagy később adja ki a gyereket (Zs. anyukáját zavarhatta volna, mert nálam volt a kulcsunk, de ő állítása szerint nem izgatta fel magát ezen, mindenesetre nagyon bocsánatot kértem), de valami elég durvát rámreccsent, amikor besiettem Zorcsiért, mire S. B. felnézett, és megkérdezte, hogy az a ruha rajtam Promod-e. És ez annyira Esbés volt, hogy abban az egész kaszárnyás-szállakakukkos légkörben olyat mond, hogy Promod, hogy nagyjából mindenkinek a torkán akadt a szó, én azt se tudtam, röhögjek vagy röhögjek, de motyogtam valamit, hogy igen, Promod, a pikírt nővérke elszáguldott valahova, én meg vittem a gyereket, és azóta is mindig együtt vagyunk.

És ez az egész most nagyon nekrológosra sikerült, pedig S. B. nem halt meg, sőt, remélem, hogy sokkal jobb lesz neki az új helyén, és megértem, hogy miért ment el. Csak így most már az egész János kórházban nem maradt egy szál ember sem, aki borogatást rakjon azokra a koraszülöttekre, akiknek melegük van, meg aki vállalná a felelősséget azért, hogy az anyukák összebújhassanak a kisbabájukkal, meg aki megállna a folyosón beszélgetni, vagy családi fürdetést engedélyezne. És nekünk most már csak a szülinapok táján kell visszamennünk, de így egyáltalán semmi kedvem, és persze a szépen felépített tervem is, miszerint a következő esetleges gyerekkel, ha ő is kora lesz, a Jánosban szülök, és bekönyörgöm S. B.-hez, szóval ez is dugába dőlt, mert ott az egész nőgyógyászaton-PIC-en ő volt az egyetlen pozitívum. De sebaj, csinálok majd új tervet, abban jó vagyok, S. B.-nek meg csupa szépet és jót kívánok úgy magánéletileg, mint a szakmában.

Úgy hirtelen kiürült egyébként a PIC, Sára ma átkerült a gyermekklinikára, Alfonz – ő volt az egyik olyan gyerek, akit otthagytak a szülei, mert túl kicsi volt, pedig mostanra károsodás nélkül megnőtt, szép gyerek lett – szóval ő valószínűleg átkerült a koraszülött osztályra, Zsé anyukájával más időpontokban látogatunk, K. anyukája ritkán tud csak jönni, A. hétfőn hazamegy, T. átkerült a korára, és beköltözött hozzá az anyukája, és van ugyan két új gyerek, de mindkettő nagy baba, szóval tökegyedül leszek mostanában.

Anna néni persze istápol, ma is mesélt egy csomót, meg megdicsért, hogy tiszteséges nevet adtam a gyereknek, nem olyat, hogy Dzsesszika, szóval látszik, hogy jó anya leszek. Aztán megmutatta a hímzéseit, és bár én mindig bíztam az olyan nőkben, akik háziáldásos falvédőt hímeznek, de a nagymagyarországos darab egy kicsit elbizonytalanított. Mondtam is, hogy a jobb széle szerintem nem úgy van, de Anna néni kimagyarázta, hogy nem akart az Ámenbe belehímezni, és ez egyéként is csak szimbólum, nem autóstérkép, úgyhogy ebben maradtunk.

A fejőshelyiség és környéke meg csuda egy hely, már olyan értelemben, ahogy például Mengele laborja lehetett az.

Amikor először ott jártam, elbizakodottan azt hittem, hogy valaki majd megtanít sterilizálni, meg fejni, mert erről kb. annyi fogalmam volt, hogy van a mellem, meg van a fejő, és azt még sejtettem, mint a világ dolgaiban járatos nő, hogy ezeket valószínűleg intim közelségbe kell majd egymással hozni. Aztán nagyon gyorsan kiderült, hogy ott senkinek nincs ideje engem oktatgatni, menjek le, és kérdezzem meg a többi anyukát. Hát jó. Lementem a pincébe, majd majdnem fel is jöttem azzal a svunggal, mert ott csak egy kivilágítatlan alagsor volt tele törött székekkel, és egyéb kiselejtezett bútorokkal, halmokban, gondoltam, biztos nem ennyire le kell jönni, de azért a biztonság kedvéért még benyitottam azon az ajtón, amin egy A4-es papíron a "TORNATEREM" felirat volt feltüntetve. Az ajtó mögött aztán egészen furcsa dolgok történtek, egyfelől egy kanyargós, kihalt, műtőzöld folyosó vezetett minden bizonnyal valahova a föld alá, ahol a zombikat tárolják, mert azok pont ilyen helyen laknak, másfelől viszont egy kedves arcú, vékony, ugyanakkor mégis határozottan nagymamakülsejű néni kavargatott valamit egy lábasban, kisrádióval a sámlin, mint az én nagymamám, és még plüssnyuszija is volt. Rögtön odajött hozzám mosolyogva, nem emlékszem pontosan, hogy kedveskémnek szólított-e, mindenesetre határozottan olyan benyomást keltett, mint aki igen, és megmutatta, hogy a mellette lévő, cca 2-3 négyzetméteres ablaktalan szoba (bocsánat, ez költői túlzás, mert van ablaka, csak az a konyhára nyílik) a neoncsővel, ami akkor még nagyon fel volt szerelve, mert a műanyag dobozokon és a két kézfertőtlenítőn kívül papírtörlő is volt benne, szóval az a fejőshelyiség.

Itt megemlíteném, hogy a fiúm, amikor első éjszaka éjfél után valamivel behatolt az intézménybe, hogy megnézze a gyereket, akkor utána ő is valami nagymamaszerű illetőről regélt nekem furcsa arccal, akivel a felső szinten találkozott, és idővel összeraktuk a képet, hogy ő is az Anna nénivel futott össze.

A fejőshelyiségben minden trükkre szükség van, mert rideg, fülledt, és az nem urban legend, hogy az ember ránéz egy ötcentis csótányra, és leáll a teje. Reggelenként tök jó, mert ott van Anna néni, aki be szokott ülni velem (én vagyok az első fecske), és elszórakoztat (nyolc gyereke van, x unokával, és imád rémtörténeteket mesélni gyerekneveléssel kapcsolatban, meg kórházi sztorikat). Hétfőn például nem voltam reggel, és kedden azzal fogadott, hogy úristen, ne csináljak ilyet többet, hogy se nem jövök, se nem telefonálok, ő nem fiatal már, legalább hívjam fel, annyit összeaggódott, hogy majdnem szívrohamot kapott, aztán sebtibe elmesélt három olyan történetet, amikor egy ideig minden rendben volt az anyukával, aki utána az egyik pillanatról a másikra meghalt. Erre én bocsánatot kértem, és megígértem, hogy nem fogok egyik pillanatról a másikra meghalni. Anna néni különben egyszer derűs arccal közölte velem, hogy vagy kidobják végre a törött bútorokat, vagy kirakja azokat ő az udvarra, és felgyújtja, majd fellép a máglyára tiltakozásképpen, mert ezt már nem lehet bírni, hogy mindig be akarnak költözni a hajléktalanok.

Szóval a reggeleim a társas érintkezés jegyében telnek.

A délutánjaim viszont ijesztőek, mert akkor általában egyedül vagyok, ráadásul mögöttünk a pszichiátria. Egyszer bejött például egy emo lány, és megkérdezte, hogy nem tartanám-e meg a gyógytornát, mert nincs ott a Kati, na azóta magamra zárom az ajtót. Ráadásul ott van tényleg mellettem a gyógytornász szobája, de sose látom az ottaniakat, mert a kanyar mögött helyezkedik el, csak gyerekeket hallok sikoltozni, meg valami rikácsolós hangú nőt üvöltözni velük, egy ideje nem is sétálok arrafelé, nehogy úgy járjak, mint a Dö Áj főszereplője, úgy vagyok ezzel, hogy a tudatlanság áldás. A múltkor ebbe a sikoltozásba viszont valami felnőtt férfiüvöltözés is keveredett felülről, tökre meg is ijedtem, hogy idekeveredett valami elmebeteg, ráadásul az ápolók és orvosok többsége nő, a betegek mind gyerekek, most mi lesz, és akkor jött még a csótány is a képbe. Szerencsére aztán kiderült, hogy csak a bohócdoktorok csinálják a banzájt, nem mintha ettől megnyugodtam volna, szerintem egy felnőtt ember, aki olyan hülyére festi magát és láthatóan gátlástalanul viselkedik, jobban teszi, ha inkább nem sétálgat a pszichiátria környékén, mert még ott tartják. Nem szeretem a bohócokat, na.

Szóval úgy érzem, a fejősszoba rendszeres látogatása tulajdonképpen egyfajta túlélőtáborral ér fel, ami minden kihívásra felkészíti az embert az életben, szerintem javasolom majd ezirányú hasznosítását kis marketinggel sok pénzért, bevételek mehetnének a PIC-nek például.