Tegnap olvastam Südvénél, hogy S. B. már nincs a PIC-en, és hát nagyon fog hiányozni onnan, nem is csak nekünk, hanem mindenkinek, azoknak is, akiknek fogalmuk sem lesz, hogy hiányzik.
Most egy csomót írhatnék a szakmai hozzáértéséről, a kedvességéről, az elhivatottságáról (arról, amikor bent maradt túlórában, hogy én zavartalanul kenguruzhassak, amit egyébként széllel szemben kellett csinálnia, és mindig visszahívott, ha kerestem, és kisírt nem csak nekem, de Zs. anyukájának is nemhivatalos bentlakó szobát a szomszéd osztálytól az utolsó hétre, és senkitől nem fogadott el pénzt), de igazából két történet van, ami mindig eszembe jut róla.
Az egyik, hogy ugye Zorcsi olyan, mint az apja, hogy már az inkubátorban mindig melege volt, főleg, ha hagyták rásütni a napot, de ezt az elején még nem tudtam, és valamelyik látogatásnál megijedtem, hogy lázas, mert az egekben volt a pulzusa, kapkodta a levegőt, és tiszta forró volt. Szóltam S. B.-nek, aki odajött, lázat mért, majd azt mondta, hogy ja, csak melege van, és nem otthagyott minket, hanem benedvesített egy tízszer tízes gézlapot, és rárakta a Muci mellkasára (amit teljes egészében lefedett akkor még, olyan pici volt), a gyerek meg hálásan vigyorgott. S. B.-n kívül senki nem vacakolt ilyesmivel, melege van, hát melege van, mondták. Utána meg megkérdezte, nem lenne-e kedvem nekem átpelenkázni, és az egész inkubátorosdi alatt ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy pelenkázhattam a gyerekemet. Ettől éreztem először úgy, hogy az ott tényleg a gyerekem, és a kórház nem szívességet tesz nekem azzal, hogy beenged hozzá.
Mert nekem nem a gyerek állapota volt a legszörnyűbb (hálistennek az első hét után egyre csak jobban lett), hanem az a lelki terror, ami a magyar közkórházakra jellemző. És ami nem pénzkérdés. Hogy úgy bántak minden anyukával, mint a gyerek nemkívánatos függelékével, hogy bár papíron meg volt adva, mikor lehet a babákat látogatni (5×30 percben egy nap), de nagyjából attól függött, mikor és mennyi időre engedik be az embert, hogy milyen kedvükben vannak éppen a nővérkék, hogy eléggé megalázó körülmények között lehetett csak fejni, hogy a többi orvos — ha kegyesen leereszkedtek ahhoz, hogy beszéljenek az emberrel — állandóan csak annyi információt közölt, hogy még ne örüljünk, akármi is van, mert bármikor rosszabbra fordulhat a gyerek állapota, meg az egész szállakakukkfészkére-csomag, annyi előnnyel, hogy este hazamehettünk. És a legtöbb nővérke egész kibírható volt, de a pikírt nővérke, akiről már akkoriban is írtam, valami félelmetes tehetséget mutatott abban, hogy két mondattal belegázoljon az emberbe. Volt, hogy másfél óra várakozás után azért nem engedett be, mert ja, már elkezdtek takarítani, amikor megkértem, hogy legyen szíves, mutassa már meg, hogy kell szoptatni, akkor lecseszett, hogy nekik erre nincs idejük, öt perccel később meg azért, hogy hogy tartom azt a gyereket, nem így kell szoptatni, ilyenek. Először azt hittem, hogy csak én vagyok túlérzékeny, de azután sorra találtam a miatta síró kismamákat a fejősszobában (bár szerintem rám külön is pikkelt, soha nem hagyott ki egy asszót). Mindegy, a gyerekekkel nagyon rendes volt, és kábé csak ezért nem fordultam betegjogi képviselőhöz, mert nem hiányzott, hogy az én fiamnak legyen az a problémás anyukája.
Na és ehhez kapcsolódik a második történet, hogy az (egyik) első olyan napon, amikor átvihettem magammal a Mucit a mi szobánkba, késtem reggel tizenöt percet, mert volt egy autóbalesetem, bejelentőlapot kellett kitölteni, meg minden, és igazából nem tudom, mit zavarta a P. nővérkét, hogy negyedórával előbb vagy később adja ki a gyereket (Zs. anyukáját zavarhatta volna, mert nálam volt a kulcsunk, de ő állítása szerint nem izgatta fel magát ezen, mindenesetre nagyon bocsánatot kértem), de valami elég durvát rámreccsent, amikor besiettem Zorcsiért, mire S. B. felnézett, és megkérdezte, hogy az a ruha rajtam Promod-e. És ez annyira Esbés volt, hogy abban az egész kaszárnyás-szállakakukkos légkörben olyat mond, hogy Promod, hogy nagyjából mindenkinek a torkán akadt a szó, én azt se tudtam, röhögjek vagy röhögjek, de motyogtam valamit, hogy igen, Promod, a pikírt nővérke elszáguldott valahova, én meg vittem a gyereket, és azóta is mindig együtt vagyunk.
És ez az egész most nagyon nekrológosra sikerült, pedig S. B. nem halt meg, sőt, remélem, hogy sokkal jobb lesz neki az új helyén, és megértem, hogy miért ment el. Csak így most már az egész János kórházban nem maradt egy szál ember sem, aki borogatást rakjon azokra a koraszülöttekre, akiknek melegük van, meg aki vállalná a felelősséget azért, hogy az anyukák összebújhassanak a kisbabájukkal, meg aki megállna a folyosón beszélgetni, vagy családi fürdetést engedélyezne. És nekünk most már csak a szülinapok táján kell visszamennünk, de így egyáltalán semmi kedvem, és persze a szépen felépített tervem is, miszerint a következő esetleges gyerekkel, ha ő is kora lesz, a Jánosban szülök, és bekönyörgöm S. B.-hez, szóval ez is dugába dőlt, mert ott az egész nőgyógyászaton-PIC-en ő volt az egyetlen pozitívum. De sebaj, csinálok majd új tervet, abban jó vagyok, S. B.-nek meg csupa szépet és jót kívánok úgy magánéletileg, mint a szakmában.
kicsi malac 
Azt lehet tudni, hova távozott S.B. doki? Netán külföldre, vagy a hazai egészségügyben talált magának jobb közeget?
Úgy tudom, marad a magyar egészségügyben, gyerekvonalon, nem tudom, hogy az ennél pontosabb állásmeghatározás mennyire publikus.
A posztnak az a része, ahol arról írsz, hogy a szülő csak a gyerekkel járó szükséges rossz, nekem általános tapasztalatom gyerekkel foglalkozó helyeken, és ami még ehhez kapcsolódik, hogy a gyerek csak a munka tárgya: a kórházi csecsemős nővérek után a bölcsődei gondozónők a mumusaim ezzel kapcsolatban, de az oviban is voltak rossz tapasztalataim. Nekem nincsenek nagy elvárásaim, csak néha egy mosoly, és a fontos dolgokról tájékoztatás. De minden szót úgy kell kihúzni a gyerekkel kapcsolatban, és még ők tesznek szívességet ezzel… Szomorú, mert biztosan fáradtak, meg alulfizetettek, és a munkakörülményeik gázosak, de akkor az a kevés, aki olyan csecsemősnővér, orvos, gondozónő, pedagógus, akármi, mint ez a doktornő, mégis hogyan tud emberséges lenni ugyanazon körülmények között is? (Bár a mellékelt ábra mutatja, hogy nem sokáig lehet árral szemben úszni sajnos…)
nem értem és nem értem. ezek az emberek nem tudják, hogy a gyereknek a legjobb ha ott van vele az anyja? nem tudják, hogy tudományosan kimutatták, hogy az anyai érintés (bár nem csak az) segíti a gyógyulást, a fejlődést? nem fogják fel, hogy nekik is az a jó, ha minél többször ott vannak az anyukák? – komolyan nem értem és elkeserít amiről írsz. meg felháborít és csak meredek magam elé a bőgés határán. pedig az enyém most érettségizik.
idgie, pozitív példák is vannak, a PIC-en például tényleg leterheltek voltak a nővérkék, de ha nagyon sírt egy baba, azt kivették megdajkálni, meg általában tök kedvesek voltak velük. és az ottani főnővér, meg még egy-kettő a szülőkkel is mosolygósan viselkedett, csak ők nem tudják ellensúlyozni a többit.
nemsissi: amennyire utánaolvastam, kétfajta irányzat van. az egyik a minimal handling policy, vagyis hogy az inkubátort csak a legszükségesebb esetekben nyitogatják, és csak akkor cserélnek branült a babákban, ha muszáj, stb. ez azért jó, mert a korababák esetében a fertőzések jelentik a legnagyobb veszélyt, a halálesetek legnagyobb része fertőzésekre vezethető vissza. Itthon a legtöbb kórház és az idősebb orvosok a mhp-t követik, mert így kisebb a felelősségrevonás veszélye (illetve azt is el tudom képzelni, hogy páran hisznek is benne). mondjuk ennek csak akkor lenne értelme, ha a nővérek tényleg tudnák tartani a minden gyerekhez nyúlás előtt legalább három percig tartó kézfertőtlenítési rituálét, de a János PIC-en pl. két nővérke volt csúcsidőben 16 babára, akiket három óránként át kellett pelenkázni és meg kellett etetni, ami fertőtlenítés nélkül is legalább tíz perc per baba, ráadásul a kettő között is kellene rituálézni. nem tudják megoldani.
ugyanakkor ugye a legújabb kutatások sorra arra az eredményre jutnak, hogy a babáknak csak jót tesz a szüleik érintése, a méhben kialakult csökevényes immunrendszerük és az esetleges anyatej megvédi őket az otthoni fertőzésektől (ezt igazolhatom is, a gyereknek két A4-es oldalnyi fertőzése volt a kórházban, de egyiknek sem volt tünete), továbbá az enyém minden kenguru után kábé kétszer annyit hízott, mint a többi napon, ez naplózva van. de ezt itthon leginkább csak S. B. propagálja (mások is biztosan, csak nem budapesten), a kórházban is féllegálisan kellett csinálnunk, hogy a többi orvosra még a felelősség árnyéka se vetüljön, pedig mindegyik kenguruztatott baba egészségesen ment haza. és igen, tényleg dühítő, hogy ennyire lezárkóznak egy semmibe nem kerülő, bizonyítottan minimális kockázattal járó, és lélektanilag is nagyon jó hatású módszer elöl.
Na. A Doktornő a Peter Czerny Alapítványhoz ment mentőorvosnak, szerintem ez lehet publikus – vállalom a felelősséget :). De én remélem, hogy hamarosan visszakerül egy PIC-osztályra, mert az az ő igazi terepe, ott tudja igazán használni a különleges képességét, hogy odafigyel a babák és főleg a mamák lelkére – ezt írtam a Südvénél is. Ebben igazán egyedülálló ő, hogy foglalkozik a szülőkkel – mert szerintem a babák azért jó kezekben vannak, a kis lázlehúzó gézlapot pl. nálunk az egyik nővér tette fel Timurra, (úgyhogy nagyon örülök, hogy árnyaltad kommentben a róluk írottakat, mert szerintem az igazán brutál munkát ők végzik, nulla forintért), és amikor a legkritikusabb állapotban volt Timur, SB pont szabin volt, szóval én a babák miatt annyira nem aggódom, viszont a szülők szempontjából elmondhatatlan hiány. Nekem az az első élményem róla, hogy a kórházban fekszem a szülés másnapján délelőtt, totál összeomolva, semmit nem tudok a pár órája még bennem mozgó gyerekről, hogy pl. él-e még egyáltalán, és akkor bejön a kórteremben ruganyos léptekkel, bemutatkozik, csengő hangján lelkesen hadarja Timur életfunkcióit, hogy minden rendben, pl. pisilt, kicsi a plusz oxigénigénye, ilyesmi, és , hogy akkor kellene most már az anyatej. Én egy pillanat alatt olyan rendbe jöttem, akkor fogtam föl, hogy van egy gyerekem, és kemény munkával meg fogják/juk menteni, és nekem azonnal hozzá kell látnom a tejtermeléshez. Ez a feladat, amire koncentrálni kell. Mire félóra múlva bejött a Timur apukája, én már teljesen fel voltam villanyozódva, soroltam, hogy miket hozzon be – fejőgép, karamalz, laktoherb, stb. Ő meg csak csodálkozott, hogy mi történhetett, hogy így megteltem energiával.
És onnantól végig, SB állandóan megdicsért, hogy szép színe van az előtejnek, hogy milyen jó állapotban vagyok, hogy máris fel tudtam jönni a PIC-re – ami aznap, a cirka két hónapos fekvés és a régi PICre vezető emelkedő, plusz lépcsőszám miatt tényleg nehéz volt. aztán később is úton-útfélen elmondta, hogy mi – T. szülei – mennyire jól állunk hozzá ehhez a dolog; a promodos jelenet nálunk is megvolt, bár az én felsőm pont nem onnan volt, de kétség kívül onnan is lehetett volna:). Aztán. Kacagva mesélte, hogy Timur úgy viselkedik az inkubátorban , mint egy kis filozófus – szóval egy csomó olyan dolog, hogy tényleg reményteli szülőnek érezhette magát az ember. Éshát persze a kenguruk – nekem spec. az első kenguru után indult be a tejem igazán, egy hónappal szülés után -, meg a fürdetés, amire úgy készültünk, mint valami világ körüli útra. Szóval én az utánunk következő anyukákat sajnálom, hogy ennyivel nehezebb lesz nekik.
Meg én még ideteszem azt a riportfilm-linket, amiben olyan szépen beszél minderről, hátha valaki még nem látta : http://webcast.tv2.hu/dynamic/index.php?m=video&video_id=375691
Én azért remélem, hogy a kenguru nem hal ki a Jánosból.
A Doktornőnek meg szorítsunk!!
M: a János PIC-es nővérkék tényleg nagyon ott voltak a gyerekekkel, egy szavam se lehet rájuk (na jó, csak annyi, hogy minden napsütéses reggel rohantam be behúzni a függönyt, ha nem S. B. volt, mert a gyerek valahogy mindig a napsütéses helyeken kapott inkubátorhelyet, és csak lihegett szomorúan olyankor, de ez az én nünükém), szeretik a gyerekeket, meg a legnagyobb részük a szülőkkel is normálisabb volt, mint az ápolók bárhol máshol az intézményben.
de van ez az érv az egészségügyi dolgozókkal kapcsolatban, hogy ennyi pénzért ilyen kemény munkát, stb, és ezt én nem vagyok hajlandó elfogadni, mert (1) nem muszáj ápolónak menni, (2) én is dolgoztam heti negyven órában kicsit többért, mint ők, ha a paraszolvenciát is belevesszük, akkor valszeg ők vezetnek, ha a bejelentettség formáját, akkor mindenképpen, és nekem nem fért bele a reggeli, a kávézgatás, a tévézés, az ebédet meg du kellett ledolgozni mert komolyan volt véve, hogy a nyolc órás munkaidő az teljes egészében munkaidő. és emellett normális és segítőkész voltam az ügyfelekkel, pedig a munkaköri leírásomban benne se volt, hogy egyáltalán kellene ügyfeleznem, ők csak az időmet vitték, esténként meg hétvégén pedig a másik munkáimon dolgoztam, hogy pénzem is legyen. amúgy a telkiben ugyanannyit keresnek a nővérkék, ők is az esetleges paraszolvenciából élnek, mégis tudnak odafigyelősek lenni (udvarias köszönés, tájékoztatás, úgy szúr, hogy minél kevésbé fájjon, ilyenek), pusztán azért, mert ott az az elvárás.
és ez most már túllépett a PIC-es nővérkéken, mert a betegekkel ők nagyon jók, meg nem ellened írom, csak nem szeretem, ha pénzbe nem kerülő dolgokkal kapcsolatban a pénzre hivatkoznak az egészségügyben.
persze általában igazad van, de én a PICes nővérekre egy rossz szót sem tudok mondani. még akire haragudtam esetleg vmiért, azt is láttam utána olyan szituban, hogy nagyon elszégyelltem magam. másfelől: velem egy nagyon drága cipőket forgalmazó boltban is tudnak annyira taplók lenne, hogy azt már végképp nem érti az ember. és nem ritka. csak persze ott nem érzi magát kiszolgáltatva az ember. (csak esetleg kiszolgálva :D)
M: ja. mondjuk a pikírt nővérke javára írom, hogy egyszer pl. nem volt bent S. B., és ő odajött, hogy ha akarom, most kivehetem a gyereket egy negyedórára az inkubátorból. meg tudom, hogy egyedül neveli a kislányát, és szegény kicsinek egy csomószor ott kell délutánoznia a kórházban. de azért ne kelljen nekem (meg más anyukáknak) mindig gyomorgörccsel bemennem a kórházba. és igazából nem érdekelt volna semmi, ha tudom, hogy a kiírt látogatási időben tényleg bemehetek babázni.
és igen, ez a hozzáállás máshol is jellemző, csak mondjuk a cipőboltban rájukvágom az ajtót vásárlás nélkül 🙂 de az a meglepő, hogy például a polgármesteri hivatalokban, legalábbis itt budán, most csupa kedvességgel meg segítőkészséggel találkozom (gyerekügy, autóügy, útlevélügy, minden), szóval remélem, hogy ez előbb-utóbb az egészségügybe is begyűrűzik.
Annyira szépen néz a gyerekre, hogy az hihetetlen, ha nem tudnék róla semmit, csak ezt a fotót látnám, már akkor is meghatódnék, ragyog a szeme, az arca, nagyon szép a kép, és szépeket írtál róla.
Mindig történik valami.Először az Andrási doktornő, most meg Bea, árvagyereknek érzem magam.Akkor most kihez kell menni, és tudtok telefonszámot amin be lehet jelentkezni?Ahogy olvastam a soraitokat, újra átéltem az elmúlt nyarat, mindenkiben mély nyomokat hagyott ez a korszak.Tényleg az érzések ugyanazok, mint nálatok.Ez megtörtént velünk, így, ahogy irtátok.Néha ahogy nézem a képeket, el sem hiszem, hogy ilyen picik voltak a babák.Félelmetes.
zsofianyu, hát gondolom a PIC-et kell hívni közvetlenül, és valószínűleg a főorvosnő vizsgál meg igazol, majd előkeresem a számukat, és megírom wiwen. Andrási doktornő is elment?
Andrási doktornő már augusztusban elment.Hát gondolhatod…Most egy kicsit olyan furcsán érzem magam, elszomorít ez az egész, és nem értem.Egyébként igazad volt, én is olyan helyen dolgoztam 12-16 órát naponta, ahová nem vihettem be a magánéleti gondjaimat, pedig sokfefelé járt az agyam, azt sem tudták, hogy lombikra járok.A munkatársaimtól is kértem, hogy hagyják otthon a bajos ügyeiket, és végezzék a munkájukat.Az a baj, hogy nagyon sok helyen ez van, és senki nem teszi szóvá, különböző okokból.Egyszer amikor gazdag voltam (a cipőboltról jut eszembe), akkor elmentem egy menő olasz cipőshőz, és egy nagyon drága csizmát akartam venni. Két eladó ott trécselt, és kérdeztem ez van kilencesbe?Azt mondták, ott van a legalján.Na én úgy elkezdtem nevetni,és mondtam, hogy harmincezerért ott van a legalján?(Ez kb.15 éve volt).És kijöttem.
lucia, A. doktornő még tavaly október elején elment, iskolaorvos lett.
zsófianyu, elvileg lehet választani, a két főorvosnő maradt…
Az a baj ezzel a “nem kedvesek az egészségügyben” dologgal, hogy aki emberekkel dolgozik nap mint nap, az előbb-utóbb szemben találja magát a kiégéssel. Ahhoz, hogy ez ne így történjen, kellene változatos munka, kevés érzelmi veszteség, és persze mindenféle csoportos-egyéni kiégés elleni tréning. Elkerülni csak az tudja, aki maximum hét évenként munkahelyet, de legalább munkakört vált, megbízható családi környezetben él és rendszeres szakmai tapasztalatcserére mehet. Szerintetek ma, Magyarországon ezt hol biztosítják/tudják biztosítani az eü. intézmények? Nem akarom mentegetni a bunkó nővérkéket, csak hát… évtizedekig dolgoznak ugyanazon a helyen, a pic-en ráadásul elég sokszor kell szembesülniük fájdalommal, gyásszal, érzelmi veszteséggel, és nem gondolnám, hogy túl sok szakmai segítséget kapnának ennek feldolgozásához. Emellett túlterheltek, szórakozni, kikapcsolódni nincs módjuk/pénzük, a két-három műszakos munkarend pedig egyenesen ellensége a normális családi életnek. Én is utáltam, ahogy a kórházban a nővérkék velem beszéltek (normál szülészet, normál kórházi osztály, nem rooming-in), ahogy a csecsemősök a gyerekekkel bántak sokszor (mint valami batyuval, tárggyal, csomaggal), de esténként, mikor beszélgettem egyikkel-másikkal, és szembesültem a problémáikkal, nem voltam benne biztos, hogy én ilyen körülmények között tudnék kedvesebb lenni, sőt…
örülök, hogy végre mi, szerencsére a témában egyáltalán nem érintettek is megtudtuk, hogy ki valójában a titokzatos és istenített S.B. és az is kiderült, hogy hölgyről van szó. Mindenféle sovinizmus nélkül örülök ennek, mert az eddigi írásaidból számomra az jött le, hogy férfi és nem lepett meg, hogy kedvesebb, mint bárki más (mert eddig azt tapasztaltam, hogy ha férfi önszántából foglalkozik gyerekekkel, akkor az valami mesés), de így, hogy nő, még jobb róla olvasni 🙂
meow, tudom, hogy lelkileg megterhelő munka, és nem is várnék semmi extra kedvességet a nővérkéktől, csak annyit, hogy egyrészt a munkájukat végezzék el (és a munkájuk része az is, hogy biztosítsák, hogy az általuk meghatározott időpontban bemehessek meglátogatni a gyereket, persze a vészhelyzetek az más tészta), másrészt meg direkt ne szóljanak be és ne tegyenek keresztbe nekem, ha utálnak, akkor ne szóljanak hozzám és kész. és a többi területen is csak ennyi elvárásom van, persze bokáig hatódom, ha külön még kedvesek is velem vagy a gyerekkel, de azt nem úgy veszem, hogy jár, bármilyen lelkiállapotban is vagyunk éppen.
Lucia, tényleg nem vitatkozni akarok, mert én is tökéletesen így vagyok ezzel, ráadásul a szülések óta kemény nőből állandóan pityergő hisztérika lettem, így amikor egy nővérke beszólt, mogorva volt, nem adta oda a gyerekem, nem hagyta kint nálam, stb. (amit egyébként megtehetett volna/meg kellett volna tennie), én úgy bírtam sírni, mint az árva szamár.
Itt a probléma az, hogy a kiégési szindróma áldozatai nem képesek rendesen ellátni a feladataikat, hiába szuper képzettek és hozzáértőek, nem képesek a legalapvetőbb empátiára sem, és nem képesek átérezni, hogy mit tesznek a másik emberrel. Ez tk. a depresszió egy igen speciális formája (azt meg, gondolom, mindannyian ismerjük jól), csak épp szépen, látensen ellappang minden segítő/ápoló foglalkozású embernél, aki ezt nem veszi/nem akarja észrevenni… Nálunknál fejletlenebb nyugati kultúrákban a kórházakban külön pszichológus team (!) foglalkozik a személyzettel, a különösen veszélyeztetett foglalkozásúaknak (pszichiáter, klinikai pszichológus stb.) hét évente egy teljes év(!) fizetett szabadság jár, stb. Nem mondom, hogy ez mind kellene ide is, és valszeg akkor is maradnának bunkó, munkájukat és az embereket utáló nővérkék is, de némi odafigyeléssel (mármint a kórház vezetése részéről) a nagy része elkerülhető lenne. És nem is kéne több bért fizetni, és mégis sokkal terhelhetőbbek lennének, és kevesebb lenne a munkahely elhagyása is… És persze mi, anyukák is sokkal jobban éreznénk magunkat…
iditta, a gyerekek kapcsán én már több olyan férfiorvossal találkoztam, akik amellett, hogy gyerekekkel foglalkoznak, még kedvesek is, szóval akadnak azért ilyenek is. De tudod mit, ne legyen okod megismerni őket, azt kívánom inkább. 🙂
“de ezt itthon leginkább csak S. B. propagálja (mások is biztosan, csak nem budapesten), a kórházban is féllegálisan kellett csinálnunk, hogy a többi orvosra még a felelősség árnyéka se vetüljön, pedig mindegyik kenguruztatott baba egészségesen ment haza” Tudok még egy helyet ahol minden hétköznap kengurúzhattunk: a délpesti koraszülött részlege. Először sírtam a lehetőségétől aztán az élménytől, 4hetes volt a lányom mikor először összebújhattunk. Fantasztikus élmény ez mindkét félnek, mindenhol engedélyezni kellene! Nem is értem 😦
Nagyon jó a blogod, gratulálok tüneményes Zorcsidhoz!
Lucia, ezt a képet régen láttam már- csak akkor a Te kezed látszik, fürdetted Zorcsit.Tüneményes S.B,ahogy néz a gyerekre,egyet mondj meg. a PIC-en miért vödörben fürdetik a piciket?Az enyémek normál időre születtek, és kádban fürdették őket.
Sziasztok!
Lucia, először is nagy gratula Zorcsi szépségéhez és fejlődéséhez /a sorrend mindegy/. Folyamatosan olvaslak, és nagyon jól mulatok, és ámulok és bámulok, hogy milyen jóképű a kisklapec 🙂
Ami miatt muszáj megszólalnom, az az itt kialakult kis beszélgetés. Pont tegnap sikerült megtapasztalnom a magyar egészségügyi ellátás gyönyöreit, hála Istennek most nem gyerekvonalon. Az én véleményem továbbra is az, hogy szégyen és gyalázat, hogy mennyire rossz körülmények között, rossz fizetésért, és túlhajszolva kell dolgozniuk. Ők is emberek, és nem csodálom, hogy bele vannak fásulva, szürkülve a mindennapokba. természetesen biztos vannak olyanok, akiknek külön élvezet, ha valakit terrorizálhatnak. Ez is igaz. Azt sajnálom, hogy pont ezeknek a fontos intézmények a dolgozói, valamint az iskolákban dolgozó tanárok /vagyis a közalkalmazottak/ vannak ennyire rosszul megfizetve, hiszen az ő kezükben vagyunk amikor a legkiszolgáltatottabbak vagyunk…/gyerekként, betegként/
uff, én beszéltem
Batkamanó: nem vödörben fürdetik őket, hanem simán csap alatt folyóvízben, alapértelmezett állapotban 🙂 kád a régi helyen nem fért volna be, az új se nagyobb, meg amúgy is elég víz-és időpazarló módja lenne a pocokméretű pockok megtisztításának. ez a vödrös fürdetés S. B. találmánya volt, nem higiéniai célokat szolgál, hanem közös program, hogy örüljenek a gyerekek és a szülők (az nagyon nagy dolog, amikor már olyan jól van a baba, hogy ki lehet venni fürdetni). amúgy a legtöbb baba nagyon szereti, az enyém inkább hanyattfeküdni a víz tetején szeret, de akkor még azt is sikerült megoldania a vödörben 🙂
muszáj elmondanom L, hogy múlt héten hoztam haza a gyerekemet egy másik PIC-ről, és amíg ott voltunk, sokat gondoltam rátok, pusztán csak azért, mert totál olyan volt, mintha egy helyen történt volna velünk, ami történt veletek. kicsit zavaros vagyok, de azért rem. érthető:) ott is volt aranyos ember (több is), de voltak olyan nővérek, hogy ihaj (én is azt hittem, hogy csak én vagyok túlérzékeny, aztán a többi anyukával való konzultálás után elhatároztam, hogy a köv. beszólás után szájbaverem a kedves nővérkét-aztán persze nem tettem…), ill. megvan az is, ahogy az orvos pont soha nem mond semmit, amitől megnyugodhatnál… hihhetetlen volt, 4200 grammos programcsászárral időben született gyereknél nem voltunk felkészülve a dolgok ilyetén fordulatára (persze ki van erre felkészülve?)…végig azon gondolkoztamhogy ki lehet SB?:)de ezek szerint SB a Jánosban volt, áldás reája, ámen:)))
amúgy mi a délpestiben voltunk, és ott is volt kenguru, hála a gyógytornász csajszinak, aki abból írja a szakdoliját:)
Virágocska, gratulálok a második fiúhoz, de mi volt a gond? lényeg, hogy már otthon vagytok 🙂
sudve: én is pont ezt írtam, hogy ha férfi és gyerek kapcsolatról van szó, akkor csak jó a tapasztalatom, a nők szoktak kétesélyesek lenni és ezért örülök, h S.B. nő és így istenítitek 🙂
amúgy pedig le a kalappal mindenki előtt, aki PIC-es élménnyel a háta mögött boldog és kiegyensúlyozott.
nem derült ki semmise basszus-azt mondta a dokihogy vagy nemis fog, vagy csak eztán. khm elég megnyugtató:( de a gyerek jól van.szerintünk meglephették a dokik valmi magvas gondolat közben és emiatt nem jutott szóhoz egy darabig. egy jó darabig..még szerencse, hogy épp a jahnban szültem, ahol volt koraszülött intenzív:)
Szia!
Miért úszkál a képen a gyerek abban a fura vödörben?…
(Remélem, ez nem egy olyan rémtörténet, amit még nem hallottam mostanában…bocs, de eléggé sok gáz sztorit igen.)
letezo: azért, mert ez volt a kórháznak.
tudom, hogy ez régi poszt, de csak most láttam, hogy a vödör körül sok a kérdés. hát ez egy speciális fürdetővödör, kicsit drága – a babakádhoz képest – és külföldön , pl. Németországban kifejezetten ajánlják, hogy az újszülöttek ebben fürödjenek, állítólag komfortosabban érzik benne magukat a méh után, mint vízszintesben a kiskádban. szóval nem SB találmánya, és nem is a helyhiány miatt fürdetett ebben – bár az tény, hogy könnyebb volt ott ezt kezelni, mint egy kádat. Mi a PIC után otthon is ilyet használtunk, amíg belefért a gyerek, mert kicsit mozgásfejlesztős is: ha a fejét tartottuk az álla alatt, tudott körben mozogni a bébi, viszonylagosan szabadon – és nagy örömmel. Ezért is jó, hogy átlátszó. Bababoltokban kapható egyébként.
M, ezeket tudom, de ez a fürdetővödör az egyik olyan dolog, ami szerintem egyértelműen a kismamák lehúzása. nem nyújt semmi pluszt egy átlagos felmosóvödörhöz képest, ugyanakkor tízszer annyiért árulják, és a kádhoz képest is csak annyit, hogy víztakarékosabb. az én gyerekem meg speckó nem szerette, ő csak feküdni szeret a vízen, azt meg ebben nem lehetett, bár nagyon próbálkozott 🙂 elhiszem, hogy van olyan baba, amelyiknek tetszik, de annak szerintem egy sima, lekerekített (vagy sem) műanyag vödör is tetszeni fog.
na ebben igazad van. csak legyen jó mély az a vödör. meg válaszolj a levelemre, hogy jöttök-e! 🙂
ja, jó rég nem néztem azt a mailboxomat, de akkor most meglesem 🙂