276 fejezet – bátorügyes

Közzétéve Szerző:
7

A Muci még a mászós korszakának elején lerántotta az ikeás könyvtámaszokat (nem durva dolog, ilyen könnyű kis fémvackok) valamelyik alsó polcról, és vagy megijedt, vagy ráesett a kis kezére (nyomot nem hagyott), de volt egy kis sírás, úgyhogy felvettem és megvigasztalgattam (tudom, hogy nem szabad a sírást bátorítani, de olyan kevés alkalmam van már babázni vele). Amikor leraktam, a Muci odarobogott a polchoz, és – ezúttal óvatosabban – megint lerángatta a könyvtámaszokat.

A minap a Muci leborította a nagynehéz bazsalikomos-oregánós Happy Fruct paradicsomkonzervet a konyha egyik alsó polcáról, kis nyüszi, dédelgetés, lerakom, erre visszarobog, és megpróbálja óvatosabban leszedni a konzervet (azóta is mindig oda vezet az egyik első útja, nem is merem elfőzni a kedvenc játékát).

Tegnap a Muci elfeledkezett róla, hogy ő magasabb, mint a szemmagassága, és amikor be akart dzsalni az ágy alá, beverte a buksi fejét. Nyüszi, puszilgatás (ezek olyan félperces gyors menetek), térülök-fordulok, és azt kell látnom, hogy ott támaszkodik az ágy mellett, és próbálgatja nagyon óvatosan beleütögetni a fejét.

Imádom, ahogy nem adja fel.

275. fejezet – most már mindenre fel vagyunk készülve

Közzétéve Szerző:
20

Eddig ugye a szex és moszkvás generátorunk volt otthon, de az a fiúm szerint kevéssé megbízható (márpedig mi van, ha elmegy az áram, és kifogy a notebookunkból a delej), úgyhogy bevitte inkább a munkahelyére tárolni, és hozott ide egy tisztességesebb típust. Az eseményre Mucival mindketten vérmérsékletünk szerint reagáltunk, én rögtön ugrottam a domestosos törlőkendőimmel, hogy családbaráttá tegyem, Muci pedig, aki reggel, elköszönés közben látta meg, még a távozó apja után is elfelejtett üvölteni (sőt, búcsúzni is szinte), annyira izgalomba jött. Leraktam, és körbeudvarolta az eszközt, minden kezelőszervszerű dolgot megnyomogatva rajta a maga elgondolkozó, de precíz módján:

Este pedig még nagyobb esemény volt, ugyanis a fiúm hazahozta a frissen beszerzett Vaude háti hordozót, amit persze rögtön ki kellett próbálni. Nagyon jófajta darab, a gyereket roppant precízen bele lehet illeszteni, merev mindenütt, a gyerek alatt van egy nagyobbfajta raktér, meg mindenféle zsebek mindenhol, a baba puha kis egérfülekbe kapaszkodhat útközben, és az egész szerkezet derékra terhel, amúgy meg tök könnyű. Adtak hozzá pillekönnyű pelenkázóalátétet, és állítható magasságú nap-, illetve esővédőt, és van kitámasztója is, hogy gyerekes üzemmódban is le lehessen rakni a földre. A Donnak sem volt nagyon ellenszenves a dolog:

Amúgy az egész military-zöld, és nagyon fiús azzal a sok csattal meg szíjjal meg fémvázzal, ugyanakkor kényelmesnek is tűnik. Lerakott állapotban ilyen (a Don nem szenved, hanem az egérfül-kapaszkodót próbálja megrágni egy kicsit):

Húsz kilóig használható az eszköz.

Más újság továbbra sincs nagyon, bár ma kitaláltunk egy új játékot (calvinball kategória), ami abból áll, hogy én lábbal tologatom a Mucit a parkettán, aki pedig nagyon nevet, és megpróbálja megharapni a lábujjaimat. Ja, meg két kézzel felhúzta magát a kanapéra (mármint a szélén lógott egy kicsit), meg mintha a térdelésben is némi haladást mutatna. De persze nem hajt a tatár.

A végére még, csak a komolyabb függőknek megpróbáltam lefotózni, ahogy a Muci néha elgondolkozva könyököl a padlón, és…izé, elgondolkozik, de persze mindig elkapja olyankor a kezét:

Amikor ezt csinálja, mindig ez jut eszembe.

274. fejezet – a felfedezések kora

Közzétéve Szerző:
6

Ma kivételesen az asztalnál ebédeltünk, nem pedig a földön ülve, fura is volt. Mindenesetre Mucit ez felbátorította, hogy felfedezze a nappalin túli világot (nálunk egy légtér U-alakban a nappali, konyha, előszoba, de Muci nagy tiszteletben tartja a küszöböket és a burkolatváltó elemeket, és nem merészkedik tovább a már feltérképezett területeknél), és először megrágcsálta a székem lábát, majd észrevette a biciklit, és odarohant, már a maga módján.

A bicikli rendkívül izgalmas dolog, fémből van, és fogaskerekek találhatóak rajta, illetve küllők. És ha megrángatja az ember, akkor mozog is. Éppen ezért egy ilyen kicsi babának veszélyes, mint azt a fiúm elmagyarázta a gyereknek. Ez egyébként roppant jellemző a Mucira, hogy nem feltétlenül kell felállni és fizikailag eltéríteni, ha valami rosszat csinál, hanem gyakran simán elég, ha rászól az ember, ugyanakkor az is roppant jellemző, hogy a Muci elülső fele áhítattal, ártatlan arckifejezéssel figyeli, mit magyaráz az apukája, ugyanakkor a hátsó fele mintegy észrevétlenül rugdossa a biciklit, hogy az mozogjon, de arról ő természetesen nem tehet:

Kicsivel későbba Don, elfáradva a hosszú útban a biciklitől az ebédlőasztalig, ott, ahol volt, megpihent:

Amikor kellő erőt gyűjtött, folytatta az útját az asztalhoz. Én akkor már a konyhában pakolásztam, és csak azt hallottam, hogy Muci úgy hűházik és nevetgél, mintha valami csúcsszuper játékot talált volna, mondjuk egy csavarhúzót kábellel, vagy hasonlót. Egy darabig hagytam, de utána kíváncsi lettem, és mint kiderült, Mucika a műanyag locsolókannára lelt rá, amiből valahogy sikerült kiborítania a benne lévő kábe egy deci vizet, és abban hempergett önkívületben röfögve. Nagy volt a kísértés, hogy végigmászassam vele a lakást, és akkor a felmosás is megvan, de aztán inkább csak megfürdettük a malacfülűt, és adtunk rá tiszta ruhát, ami egészen a következő evésig tiszta is maradt, de szerencsére van mosógépünk.

Hát ezek történtek ma. Ja, meg az, hogy most az imént, ahogy blogírás közben bal kézzel a mellkasánál eltolva próbálom visszatartani a notebookőrült Mucit (a családos élet örömei, de már fordítani is megtanultam így), a nagy erőlködésben teljesen feltúrta a fenekét a levegőbe, és pillanatnyilag négykézláb áll. Örülünk.

273. fejezet – nyugaton a helyzet változatlan

Közzétéve Szerző:
11

Nincs igazából semmi különös, csak olyan jó most minden a gyerekkel. Féltem, hogy ha elkezd mozogni, akkor jön majd a rossz világ, de egyelőre nem jött, sőt. A Muci reggelenként általában körbedöngicsél, odakukacozik mellém, és aranyos magas babahangokat ad ki magából (ezzel olyan benyomást kelt, mintha gügyögne hozzám, mert van neki normál hangja is), miközben simogatja-matatja a nadrágomat, meg az ölembe hajtja a fejét, ilyenek. Azután felfedezi a környezetét, ha valami különösen érdekeset talál, akkor álmélkodva he- meg hőzik, tegnap például sikerült rálelnie az erkélyajtóra, amin ő is kilát az erkélyre, és ez egy félóráig lefoglalta. Pakolászni pakolászik, de és akkor mi van, majd visszapakolok (ő is próbálkozik vele, de én ügyesebb vagyok), szerencsére kevés mindent tartunk földközelben. Amúgy a Don nonverbálisan bevezette az általános többesszámot, ebben rosszabb, mint egy horda kismama, szóval mostanában nincs olyan, hogy olvasok, fiókozom, mosogatok csak olyan, hogy olvasunk, fiókozunk, mosogatunk, illetve a tányéromból eszünk. Mert mindent utánam kell csinálni.

Kismajom ebből kifolyólag megkapta ma reggel az első saját joghurtját is, mert mindig megeszi az apjáét, láthatóan örült neki, pedig már reggeli után volt (és kicsit elszomorította, hogy nem hagyjuk neki dobozostul megenni, pedig az a legfinomabb része).

Dévényen is megállapodtunk abban, hogy simán tudna már négykézlábazni, ha akarna, csak nem érti, hogy mi ez a hülyeség, amikor hason tök jól tud menni, miért kellene még térdelnie is hozzá. Azért a legutóbbi torna óta nagyon nyomkodja a kis seggét az ég felé, én viszont már tök rezignált vagyok, így fél év után belenyugodtam, hogy mi már örökké járni fogunk a tornára, nincs menekvés, sebaj, legalább kimozdulunk. Abban viszont megállapodtunk, hogy finommozgásilag a topon van, amúgy meg egy puszilgatnivaló angyaltündér (komoly szerelmi jelenetek zajlanak le két mozgássor között a polifoamon, a Muciban az az elképesztő, hogy bármilyen hisztit abbahagy és konkrétan flörtölni kezd, ha egy nő szépen néz rá).

Igazából olyan nagy hírek most nincsenek, végre elpakoltam a sterilizálót és a bébiőrt, amúgy evés rendben, mozgás rendben, alvások rendben (mióta mozog, megint alszik napközben is másfél órákat két evés között, néha már kezd olyankor hiányozni), röhincsélések rendben, az idő mondjuk lehetne egy kicsit jobb is, de ennyi belefér.

272. fejezet – seek and destroy

Közzétéve Szerző:
34

Elképzelhető, hogy a Muci átállt a sötét oldalra, ugyanis a nemrégiben elsajátított szuperképességét, miszerint oda tud kúszni bármikor bárhova, nem ám jóra használja. Két lehetőség van:

(1) engem követ rendületlenül, és amikor már majdnem utolért, de én pont azt a pillanatot választom arra, hogy mégis visszamenjek a szoba másik végébe, akkor megereszt egy beletörődő sóhajt, megfordul, és folytatja a kergetést. Volt erre a témára valami arcade játék is (hogy valami nagyon lassan, de rendületlenül követ), vagy a kurzorral csinálta? Mindegy. Amikor egy pillanatra megfeledkezem róla, akkor egyszer csak hideg kis ujjak tapogatják a lábfejemet, olyankor sikítok, Muci röhög.

(2) Odamegy valahova, és lepakol dolgokat dolgokról. Igazából most áldom azt az állapotot, hogy minden csupa ablak vagy tetőtér nálunk, és alig van polc, úgyhogy a nem minden nap használt dolgok nagy részét dobozokban tároljuk. Igaz, visszapakolni is megpróbál, de azon a téren koordinációs kihívásokkal küszködik. Mindenesetre pakolászás közben nem lehet nem vele örülni:

Az elektronikai cuccok természetesen továbbra is mindent visznek, mostanában az egyik fő kedvenc a porszívó (próbálok minden lehetséges helyet felporszívózni, de a gyerek félóra alatt mégis olyan szutykos mindig, mint egy csorda vadmalac), azt már kezelni is tudja a saját tíz centis sugarú hatótávolságán belül, de a legfőbb target még mindig a tiltott készlet, ami a notebookomból és a fényképezőgépemből áll. Ezek közelében a legváratlanabb pillanatokban támad le valahonnan egy gyilkos cápa és egy egyszemélyes zombihorror keverékeként a gyerek, akadályt nem ismerve (vacak kép, de konkrétan ilyen hatást kelt az akciója):

Így, hogy hipotón, akár kétéves koráig is van esélyem, hogy fizikai erőfölényemmel élve rákényszerítsem az akaratomat, és megóvjam tőle a tulajdonomat, de most már igen hamar meg kell tanulnom logikai érvekkel jobb belátásra bírni.

Vannak még egyébként fura dolgai, ugye még jóval a kúszás előtt volt az, hogy hanyattfekve percekig az ég felé tartotta a kezét, just for the fun of it, most meg van egy hasonló, hogy kúszópózban felemeli az egyik karját, amilyen magasra csak tudja, és szintén elég hosszan úgy tartja, közben nézi, és fogalmam sincs, miért (ennél magasabbra szokta, itt már fáradt):

Amúgy meg a múltkor megfeledkezett magáról, és megint megfogta a saját cumisüvegét evés közben, szóval alakul a szabadságolásom.

271. fejezet – a képen elrejtettünk egy gyereket

Közzétéve Szerző:
13

Időközben észrevettem, hogy S. B. küldött sms-t is a munkahelyváltásáról még pénteken, de jó, hát mégis szeret. Nekem meg nem kellene egész hétvégére a táskám mélyére suvasztanom a telefonomat, de hát ha egyszer utálom, ha hívnak.

A Muci időközben kúszásilag megtáltosodott, mindenhova elmegy, hacsak egy küszöb nem állja az útját. Ha igen, akkor bocsánatkérően néz, hogy anya, nem mehetek oda, értsd meg, a küszöb, illetve vihogva fogdossa a küszöbön túli talajt, hogy ő most rossz (az apja szerint egyébként egyszerűen fizikailag nem képes átmenni a küszöbön, de szerintem annak a gyereknek, aki simán felmászik a hasamra, ha notebookról vagy körtéről van szó, nem kihívás egy kétcentis küszöb).

A kép a dolgozószoba ajtaját ábrázolja, ahol a Don fiús dolgokat játszott az apjával, majd kinézett vigyorogni egyet nekem, aki a hálószobában tartózkodtam (háttérben a kedvenc lépcsőjének a korlátja). Ezt úgy imádom, hogy a veszélyes, vagy új dolgokat először csak egy ujjal simogatja.

A porszívót viszont láthatóan nem tartja veszélyes dolognak, mert ma délelőtt porszívózás közben végig körülöttem sertepertélt, és amikor bekapcsolt állapotban leraktam egy pillanatra (hogy kiszedjem a sarokból a pókhálót), megfogta a porszívófejet, és tologatni kezdte a földön, ahogy tőlem látta. Még pár hét, és simán rábízhatom a háztartást.

Meg egyáltalán, nagyon ügyesen odakúszik már megállás nélkül mindenhova, büszke is vagyok rá, egyedül az aggaszt egy kicsit, hogy mindig a jobb lábával tolja magát, de a dévényes terapeutája szerint ezt majd a mászással kinövi. Sajnos tolatni nem tud, de mindig szól, ha beszorult valahova, mint Micimackó.

Másik előrelépés mostanában a felülés, negyvenöt fokból ugyanis hasizomból felül (hipotón háttal ez komoly), illetve ülve megtartja magát, kis ideig kapaszkodás nélkül, pár percig támaszkodva.

Egyébként meg a szokásos módon cuki a gyerek, dumál, vigyorog ránk, lop a tányérunkból, panasz nincs rá.

270. fejezet – S. B.-ről

Közzétéve Szerző:
35

Tegnap olvastam Südvénél, hogy S. B. már nincs a PIC-en, és hát nagyon fog hiányozni onnan, nem is csak nekünk, hanem mindenkinek, azoknak is, akiknek fogalmuk sem lesz, hogy hiányzik.

Most egy csomót írhatnék a szakmai hozzáértéséről, a kedvességéről, az elhivatottságáról (arról, amikor bent maradt túlórában, hogy én zavartalanul kenguruzhassak, amit egyébként széllel szemben kellett csinálnia, és mindig visszahívott, ha kerestem, és kisírt nem csak nekem, de Zs. anyukájának is nemhivatalos bentlakó szobát a szomszéd osztálytól az utolsó hétre, és senkitől nem fogadott el pénzt), de igazából két történet van, ami mindig eszembe jut róla.

Az egyik, hogy ugye Zorcsi olyan, mint az apja, hogy már az inkubátorban mindig melege volt, főleg, ha hagyták rásütni a napot, de ezt az elején még nem tudtam, és valamelyik látogatásnál megijedtem, hogy lázas, mert az egekben volt a pulzusa, kapkodta a levegőt, és tiszta forró volt. Szóltam S. B.-nek, aki odajött, lázat mért, majd azt mondta, hogy ja, csak melege van, és nem otthagyott minket, hanem benedvesített egy tízszer tízes gézlapot, és rárakta a Muci mellkasára (amit teljes egészében lefedett akkor még, olyan pici volt), a gyerek meg hálásan vigyorgott. S. B.-n kívül senki nem vacakolt ilyesmivel, melege van, hát melege van, mondták. Utána meg megkérdezte, nem lenne-e kedvem nekem átpelenkázni, és az egész inkubátorosdi alatt ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy pelenkázhattam a gyerekemet. Ettől éreztem először úgy, hogy az ott tényleg a gyerekem, és a kórház nem szívességet tesz nekem azzal, hogy beenged hozzá.

Mert nekem nem a gyerek állapota volt a legszörnyűbb (hálistennek az első hét után egyre csak jobban lett), hanem az a lelki terror, ami a magyar közkórházakra jellemző. És ami nem pénzkérdés. Hogy úgy bántak minden anyukával, mint a gyerek nemkívánatos függelékével, hogy bár papíron meg volt adva, mikor lehet a babákat látogatni (5×30 percben egy nap), de nagyjából attól függött, mikor és mennyi időre engedik be az embert, hogy milyen kedvükben vannak éppen a nővérkék, hogy eléggé megalázó körülmények között lehetett csak fejni, hogy a többi orvos — ha kegyesen leereszkedtek ahhoz, hogy beszéljenek az emberrel — állandóan csak annyi információt közölt, hogy még ne örüljünk, akármi is van, mert bármikor rosszabbra fordulhat a gyerek állapota, meg az egész szállakakukkfészkére-csomag, annyi előnnyel, hogy este hazamehettünk. És a legtöbb nővérke egész kibírható volt, de a pikírt nővérke, akiről már akkoriban is írtam, valami félelmetes tehetséget mutatott abban, hogy két mondattal belegázoljon az emberbe. Volt, hogy másfél óra várakozás után azért nem engedett be, mert ja, már elkezdtek takarítani, amikor megkértem, hogy legyen szíves, mutassa már meg, hogy kell szoptatni, akkor lecseszett, hogy nekik erre nincs idejük, öt perccel később meg azért, hogy hogy tartom azt a gyereket, nem így kell szoptatni, ilyenek. Először azt hittem, hogy csak én vagyok túlérzékeny, de azután sorra találtam a miatta síró kismamákat a fejősszobában (bár szerintem rám külön is pikkelt, soha nem hagyott ki egy asszót). Mindegy, a gyerekekkel nagyon rendes volt, és kábé csak ezért nem fordultam betegjogi képviselőhöz, mert nem hiányzott, hogy az én fiamnak legyen az a problémás anyukája.

Na és ehhez kapcsolódik a második történet, hogy az (egyik) első olyan napon, amikor átvihettem magammal a Mucit a mi szobánkba, késtem reggel tizenöt percet, mert volt egy autóbalesetem, bejelentőlapot kellett kitölteni, meg minden, és igazából nem tudom, mit zavarta a P. nővérkét, hogy negyedórával előbb vagy később adja ki a gyereket (Zs. anyukáját zavarhatta volna, mert nálam volt a kulcsunk, de ő állítása szerint nem izgatta fel magát ezen, mindenesetre nagyon bocsánatot kértem), de valami elég durvát rámreccsent, amikor besiettem Zorcsiért, mire S. B. felnézett, és megkérdezte, hogy az a ruha rajtam Promod-e. És ez annyira Esbés volt, hogy abban az egész kaszárnyás-szállakakukkos légkörben olyat mond, hogy Promod, hogy nagyjából mindenkinek a torkán akadt a szó, én azt se tudtam, röhögjek vagy röhögjek, de motyogtam valamit, hogy igen, Promod, a pikírt nővérke elszáguldott valahova, én meg vittem a gyereket, és azóta is mindig együtt vagyunk.

És ez az egész most nagyon nekrológosra sikerült, pedig S. B. nem halt meg, sőt, remélem, hogy sokkal jobb lesz neki az új helyén, és megértem, hogy miért ment el. Csak így most már az egész János kórházban nem maradt egy szál ember sem, aki borogatást rakjon azokra a koraszülöttekre, akiknek melegük van, meg aki vállalná a felelősséget azért, hogy az anyukák összebújhassanak a kisbabájukkal, meg aki megállna a folyosón beszélgetni, vagy családi fürdetést engedélyezne. És nekünk most már csak a szülinapok táján kell visszamennünk, de így egyáltalán semmi kedvem, és persze a szépen felépített tervem is, miszerint a következő esetleges gyerekkel, ha ő is kora lesz, a Jánosban szülök, és bekönyörgöm S. B.-hez, szóval ez is dugába dőlt, mert ott az egész nőgyógyászaton-PIC-en ő volt az egyetlen pozitívum. De sebaj, csinálok majd új tervet, abban jó vagyok, S. B.-nek meg csupa szépet és jót kívánok úgy magánéletileg, mint a szakmában.

269. fejezet – ez történt az elmúlt két napban

Közzétéve Szerző:
21

Tegnap durva hidegfront volt, amire én így szólóban immunis vagyok, a Muci viszont már a hasamban sem bírta, terhesen ilyenkor gyakorta hányásig migréneztem. Meg persze megszületni is egy durva hidegfront alatt született. Szóval tegnap egyrészt sokat aludt, másrészt viszont mindig bömbölve ébredt (nem jellemző), bömbölve kért enni (szintén nem jellemző), majd hamar kihányta a rugdosástól, és egyáltalán, a nap nagy része a nemnemNEM jegyében telt. Ráadásul este egy órával az etetés-elalvás után sírva ébredt, majd három órán keresztül legalább húszpercenként felbömbölt, hiába ölelgettem. Végül éjféltájt úgy döntöttem, adok neki enni, akkor lenyomott egy duplatápszert, és reggel tízig aludt. De én vagyok a hülye, a fiúmmal már régen az agyunkba véstük, hogy ez a gyerek csak akkor sír, ha (a) éhes, (b) álmos, úgyhogy nem érdemes arról győzködnöm magam ilyenkor, hogy de biztos nem éhes, hanem a protokoll szerint kell eljárnom, csak hát este nyolc után már sok hónapja nem kért enni. A fiúm viszont biztos benne, hogy igazából azért sírt, mert nem mehetett vele barlangba (pontosan akkor hagyta abba a hisztit, amikor a fiúmék kijöttek a barlangból). Ez az elmélet még bizonyításra szorul.

Ma viszont angyal volt a Don, úgy bírom, ahogy egyre terjeszti ki a vadászterületét, ma például odamerészkedett a konyhához, és elkezdett lepakolni a fiúm túráskajás polcáról:

De a küszöbökön valamiért nem mer átkelni, tiszta aranyos. Itt a konyhánál még rá lehet fogni arra, hogy a túloldalán kő van, de az emeleten két parketta között van az a küszöb, amitől visszarettent. A túloldalára odahelyeztem egy izgalmas tollat, és sebesült tollhangokat adtam ki, hogy felszítsam a vadászösztönét (khhrrr, khhrrr), de a Muci csak kiabált felháborodottan, és próbálta a túloldalról átnyúlva megszerezni a zsákmányt anélkül, hogy a küszöbhöz érne. Ő tökéletes lenne egy Lars von Trier filmbe, a gyerek, akinek elég megrajzolni a járókát a padlóra.

A másik nagy esemény az volt, hogy ma egy időre megfogta a cumiját, és evett egyedül, de este, amikor megint megpróbáltam rávenni erre, nyomatékosan magastartásba csapta mindkét karját, nehogy asziggyem már, hogy. Mindegy, sikerült lefotóznom a ritka csillagászati eseményt:

Mondjuk annyira nem lett jó a kép, mert kicsit hadonászott a cumival, illetve a fényképezőgép megjelenése átpriorizálta az érdeklődését, de tényleg fogta, két kézzel, ügyesen. Már csak tápszert készíteni kellene megtanulnia.

268. fejezet – a csúcsragadozóról

Közzétéve Szerző:
7

A Muci a lopós korszakába érkezett, és ha kiskutya lenne, akkor most szedném össze minden következetességemet, és mondogatnék olyanokat, hogy fuj, nem szabad, de mivel nem kiskutya, viszont szeretnénk, ha szeretne enni, inkább passzív jutalmazással bátorítjuk az amorális viselkedését (=hagyjuk a tányérunkból lopni).

Ez azért is könnyű, mert egyrészt a Mucinak van egy nézése, másrészt meg megtanult ugatni. Az ugatást a félsaját, illetve a szomszéd kutyáitól szedte, sokáig nem értettem, hogy miért csinálja, valami atavisztikus hajlam merült-e felszínre benne, hogy időnként morog rám, utána vakkantásjellegű hangokat produkál, de egyszer Don Maugli nagy vígan visszaugatott az udvarban a kutyáknak, amikor a kocsihoz vittem, és akkor leesett a tantusz, hogy csak tanulékony. A nézése meg olyan, hogy én nem vagyok egy elérzékenyülős fajta, de mintha tőröket forgatnának a szívembe, amikor a tekintete azt üzeni, hogy ő igazából egész életében mindig is arra a kábelra vágyakozott, ami a notebookomat köti össze a delejjel, semmi másra (vagy a joghurtomra, vagy a hajgumimra, helyzettől függően), és nekem annyi, de annyi kábelem van, ő viszont egy egészen pici baba, akinek egy kábele sincsen, mert mindig elveszi tőle a kegyetlen világ, és még én, az anyukája sem adom neki a csodaszép kábelemet.

Na, tegnap dokumentáltam a folyamatot, mondjuk nem az elejéről, mert az elején azzal voltam elfoglalva, hogy körbebástyázzam magam egy pampers gigapackkal, meg ilyesmi, hogy nyugodtan megehessem a diós kecskecamembertemet körteszeletekkel, de hiába. Az alább ábrázolt események egyébként közvetetlenül a gyerek megetetése után történtek.

Először csak finoman megsimogatja, ő nem is akar semmi rosszat, nem érti, miért kellett elbarikádoznom magam:

Utána mint a villám, rámarkol először az egyikre, utána a másikra, és lerántja a zsákmányt a mélybe:

A következő kép egy olyan gyereket ábrázol, aki előző nap krokodilkönnyeket sírt üvöltve, amiért körtét raktam a szájába (passzírozva), illetve szabályos operett-fuldoklórohamokat produkál, ha nem mixelem elég krémesre a pépjeit, és göb van benne, de természetesen az a körte, amit ő ölhetett meg, a világ legfinomabb kajája, akármennyire pépetlen is:

Később összeszedtem a megcsócsált zsákmányt, tele volt kisegér-fognyomokkal, szóval próbálgatja a harapástechnikáját a Muci. mindent összevetve, nagyon büszke vagyok rá, a jég hátán is elboldogulna (ha vinne oda neki valaki kecskesajtot és körtét).

267. fejezet – Muci tizenegy hónapos

Közzétéve Szerző:
14

Muci tizenegy hónapos lett tegnap (korrigált nyolc), vagyis finiselünk, most már csak harmincat kell aludni az évértékelő beszédig.

Fizikai paraméterek: a hossza megmérhetetlen, valószínűleg továbbra is 72 centi, súlyra 7800 gramm, és ezzel megtört a hosszú hónapok óta tartó havi 400 grammnyi hízások sora.

Fogak: április havában Muci megduplázta a fogai számát, immár kettő van neki (alsó egyesek). Teljesítményét a haza babapiskóta-fejkvóta emeléssel jutalmazta.

Evés: most már nagyjából mindent mernék neki adni, ami nincs túlfűszerezve, és nem aprómagvas gyümölcs kategória, de még él az a reflexe, hogy a darabosabb dolgokat kitolja a szájából, úgyhogy csak botmixelve kap botmixelhető dolgokat. Egyébként a vasszöget (kecskesajtot, rántott húst) is megemészti, csak az elsőkörös gyümölcsök csapják ki a bőrét ideiglenesen, mint a nyers alma és a nyers őszibarack (ellenőrzött, bio), ki érti ezt. Persze a tápszer az alap, de napközben csak szilárdat kap, bár van, amikor valamiért nincs kedve hozzá, akkor akár egész nap tápszerezhet, ha úgy tartja úri kedve. Egyébként fura, mert a babakajákat csak ímmel-ámmal fogyasztja, azt is rigolyásan teszi, csak langyosra melegítve és pici kanállal, ezzel együtt a fiúmat minden reggel letámadja reggeli közben, és ma reggel simán bezabálta a gyümölcsjoghurtjának egy nagy részét felnőttkanállal, hűtőhidegen. Túró rudit egyelőre nem kapott, de közeleg a perc (a csokitól nem féltem, nagyon jó az emésztése, és a jó minőségű csoki sokkal kevésbé kártékony, mint például a szénhidráttal teli babapiskóta vagy fehér kenyér, pedig azt is kap). Inni csak asszisztálva, négy decis nagypohárból hajlandó, cumiból nem.

Beszéd(értés): megért (vagyis konzekvensen értelmez valahogy) olyan szavakat, mint a gyere, a mindjárt, a hamm, a csinálom, stb. Aktív szókincse egyelőre egy szóra korlátozódik, arra, hogy nem (indokolt esetekben nemnemnemnem). Amúgy mostanában esett le, hogy talán ideje lenne egy kicsit babásabban beszélgetnünk, mert a fiúmmal úgy szoktunk kommunikálni, hogy azt még a tizenkétéves sem tudja követni általában, szóval most odafigyelve próbálom megtanítani a babát olyasmire, hogy pápá, meg baba (ma reggel utánam is mondta, hogy bebe!), ilyesmi. Amúgy meg rengeteget dumál, most már mindig beleszól a beszélgetéseinkbe, és egész sok mássalhangzót használ (a sziszegőseken kívül asszem mindet).

Alvás: az éjszakai tizenkét óra az fix, nappal meg délelőtt van úgy egy óra, ebéd után szintén egy óra, vacsora előtt meg további egy-két óra, mióta kúszik, és korán kel a nap (nem tudom, melyik  miatt). Annyiban macerásabb a csecsemőkoránál, hogy most már nem szabad körülötte lennünk meg nagyon zajonganunk, miközben elalszik. Az altatási procedúra annyi, hogy cumi a szájba, pelus a kézbe, aludj jól, Mucikánk (és nem azért, mert rideg szülők vagyunk, hanem mert őt idegesíti nagyon, ha maceráljuk, akár a jelenlétünkkel, amikor ő aludna). Autóban is elalszik általában (vagy dumálgat magában), babakocsiban nem, ott nézeget.

Nagymozgás: kúszás! De mint az olajozott istennyila, ha valamihez oda akar menni, hogy lerángassa, akkor komoly harcba kerül az eltántorítása (bár néha a legegyszerűbb simán csak megfordítani a másik irányba, és akkor elfelejti). Végre-végre hajlandó támaszkodni ülés közben, vagy ha meging, utáltam, hogy mindig pofára esik, mert reflexből hátracsapja a kezeit, ha megijed. Az állás a kedvence, maga előtt kapaszkodva (leginkább belénk), de még mindig nagyon kileng közben a csípője. És végre tud összezárt térddel térdelni egy-két percig, ha kapaszkodhat.

Finommozgás: nagyon kis finoman manipulál, csipeszfogással felveszi a drótot és a hullámcsatomat a padlóról, az egyik dolgot a másikhoz kocogtatja, a múltkor megfogta a hajam az arcom mellett kétoldalt, odahúzott, és képen nyalt, olyan puszi jelleggel, anélkül, hogy összekoccantunk volna, ilyenek. A finommozgására tényleg egy szavam sem lehet. Kedvenc szórakozása a pengetés, hogy valamit a szájába, vagy az egyik kezébe vesz,és a másik kezével pengeti (ez valószínűleg a pörgetésből jött, a fiúm megtanította, hogy hogyan kell a játékállványán a pörgetős dolgokat pörgetni).

Lélektan: van egy kis szeparációs szorongása, de nagyon oda kell figyelni, hogy észrevegyük. Amikor az apja reggel elindul munkába, akkor van egy másfél perces ordítva bőgés, majd átmenet nélkül, megnyugodva tovább játszik, illetve ha ketten vagyunk itthon, és kimegyek a szobából (és nem mondom, hogy "mindjárt jövök", vagy nyűgösebb kedvében van), akkor van egy kis felháborodott kiabálás. Hálistennek utál sírni a Mucifülű, és nagyon hamar abba szokta hagyni. Amúgy meg tényleg egy örömgyerek, fülig vigyor, ha meglát minket, ügyes, okos, alszik, nem rombol, szóval továbbra is odáig vagyunk érte (persze akkor is szeretnénk, ha egy üvöltő dúvad lenne, de így sokkal könnyebb).

Igazából nagyon kíváncsi vagyok, hogy a május ezek után mit tud még nyújtani, de azt se bánom, ha most egy darabig így marad minden.