Tegnap olvastam Südvénél, hogy S. B. már nincs a PIC-en, és hát nagyon fog hiányozni onnan, nem is csak nekünk, hanem mindenkinek, azoknak is, akiknek fogalmuk sem lesz, hogy hiányzik.
Most egy csomót írhatnék a szakmai hozzáértéséről, a kedvességéről, az elhivatottságáról (arról, amikor bent maradt túlórában, hogy én zavartalanul kenguruzhassak, amit egyébként széllel szemben kellett csinálnia, és mindig visszahívott, ha kerestem, és kisírt nem csak nekem, de Zs. anyukájának is nemhivatalos bentlakó szobát a szomszéd osztálytól az utolsó hétre, és senkitől nem fogadott el pénzt), de igazából két történet van, ami mindig eszembe jut róla.
Az egyik, hogy ugye Zorcsi olyan, mint az apja, hogy már az inkubátorban mindig melege volt, főleg, ha hagyták rásütni a napot, de ezt az elején még nem tudtam, és valamelyik látogatásnál megijedtem, hogy lázas, mert az egekben volt a pulzusa, kapkodta a levegőt, és tiszta forró volt. Szóltam S. B.-nek, aki odajött, lázat mért, majd azt mondta, hogy ja, csak melege van, és nem otthagyott minket, hanem benedvesített egy tízszer tízes gézlapot, és rárakta a Muci mellkasára (amit teljes egészében lefedett akkor még, olyan pici volt), a gyerek meg hálásan vigyorgott. S. B.-n kívül senki nem vacakolt ilyesmivel, melege van, hát melege van, mondták. Utána meg megkérdezte, nem lenne-e kedvem nekem átpelenkázni, és az egész inkubátorosdi alatt ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy pelenkázhattam a gyerekemet. Ettől éreztem először úgy, hogy az ott tényleg a gyerekem, és a kórház nem szívességet tesz nekem azzal, hogy beenged hozzá.
Mert nekem nem a gyerek állapota volt a legszörnyűbb (hálistennek az első hét után egyre csak jobban lett), hanem az a lelki terror, ami a magyar közkórházakra jellemző. És ami nem pénzkérdés. Hogy úgy bántak minden anyukával, mint a gyerek nemkívánatos függelékével, hogy bár papíron meg volt adva, mikor lehet a babákat látogatni (5×30 percben egy nap), de nagyjából attól függött, mikor és mennyi időre engedik be az embert, hogy milyen kedvükben vannak éppen a nővérkék, hogy eléggé megalázó körülmények között lehetett csak fejni, hogy a többi orvos — ha kegyesen leereszkedtek ahhoz, hogy beszéljenek az emberrel — állandóan csak annyi információt közölt, hogy még ne örüljünk, akármi is van, mert bármikor rosszabbra fordulhat a gyerek állapota, meg az egész szállakakukkfészkére-csomag, annyi előnnyel, hogy este hazamehettünk. És a legtöbb nővérke egész kibírható volt, de a pikírt nővérke, akiről már akkoriban is írtam, valami félelmetes tehetséget mutatott abban, hogy két mondattal belegázoljon az emberbe. Volt, hogy másfél óra várakozás után azért nem engedett be, mert ja, már elkezdtek takarítani, amikor megkértem, hogy legyen szíves, mutassa már meg, hogy kell szoptatni, akkor lecseszett, hogy nekik erre nincs idejük, öt perccel később meg azért, hogy hogy tartom azt a gyereket, nem így kell szoptatni, ilyenek. Először azt hittem, hogy csak én vagyok túlérzékeny, de azután sorra találtam a miatta síró kismamákat a fejősszobában (bár szerintem rám külön is pikkelt, soha nem hagyott ki egy asszót). Mindegy, a gyerekekkel nagyon rendes volt, és kábé csak ezért nem fordultam betegjogi képviselőhöz, mert nem hiányzott, hogy az én fiamnak legyen az a problémás anyukája.
Na és ehhez kapcsolódik a második történet, hogy az (egyik) első olyan napon, amikor átvihettem magammal a Mucit a mi szobánkba, késtem reggel tizenöt percet, mert volt egy autóbalesetem, bejelentőlapot kellett kitölteni, meg minden, és igazából nem tudom, mit zavarta a P. nővérkét, hogy negyedórával előbb vagy később adja ki a gyereket (Zs. anyukáját zavarhatta volna, mert nálam volt a kulcsunk, de ő állítása szerint nem izgatta fel magát ezen, mindenesetre nagyon bocsánatot kértem), de valami elég durvát rámreccsent, amikor besiettem Zorcsiért, mire S. B. felnézett, és megkérdezte, hogy az a ruha rajtam Promod-e. És ez annyira Esbés volt, hogy abban az egész kaszárnyás-szállakakukkos légkörben olyat mond, hogy Promod, hogy nagyjából mindenkinek a torkán akadt a szó, én azt se tudtam, röhögjek vagy röhögjek, de motyogtam valamit, hogy igen, Promod, a pikírt nővérke elszáguldott valahova, én meg vittem a gyereket, és azóta is mindig együtt vagyunk.
És ez az egész most nagyon nekrológosra sikerült, pedig S. B. nem halt meg, sőt, remélem, hogy sokkal jobb lesz neki az új helyén, és megértem, hogy miért ment el. Csak így most már az egész János kórházban nem maradt egy szál ember sem, aki borogatást rakjon azokra a koraszülöttekre, akiknek melegük van, meg aki vállalná a felelősséget azért, hogy az anyukák összebújhassanak a kisbabájukkal, meg aki megállna a folyosón beszélgetni, vagy családi fürdetést engedélyezne. És nekünk most már csak a szülinapok táján kell visszamennünk, de így egyáltalán semmi kedvem, és persze a szépen felépített tervem is, miszerint a következő esetleges gyerekkel, ha ő is kora lesz, a Jánosban szülök, és bekönyörgöm S. B.-hez, szóval ez is dugába dőlt, mert ott az egész nőgyógyászaton-PIC-en ő volt az egyetlen pozitívum. De sebaj, csinálok majd új tervet, abban jó vagyok, S. B.-nek meg csupa szépet és jót kívánok úgy magánéletileg, mint a szakmában.