Csak annyit szeretnék feljegyezni mindenképpen, hogy a gyerek mindhárom ülésfajtát produkálja immár magától. Illetve továbbra is tapsol, és ha nem sikerül eltalálnia a kezét, akkor cuppog, hogy legyen hang is, vagy a combját kezdi csapkodni, mert az nagyobb. Igen találékony.
A gyerekben az az egyik legtutibb feature, hogy ugye szépen megnövesztettem a hasamban (már amennyire), utána megszületett, és azóta tökre önmagától megtanul mindent. Mindig tudja fejből, hogy mi a következő feladat, és addig gyakorolja, amíg tökélyre nem fejleszti.
Na jó, tapsolni például én tanítottam meg, de a köpködés tisztára az ő ötlete volt (esküszöm). Odaül mellém, és vidáman berregve leköpköd, majd cinkosan vigyorog (vö. az én nyálam a te nyálad). Azért remélem, egy idő múlva megtanul majd nem köpködni is. A fújást azt simán elleste tőlem, amikor a túlmelegített ebédjét fújkáltam, mondjuk arról szerintem még fogalma sincs, hogy ez mire jó, de lelkesen artikulálja, hogy ffffffűűűű, ffffffffűűűűű. Ennek kapcsán az olvasásba is belevágtunk, mert imádja a freeblog logót a képernyőn, én meg mindig mondtam neki, hogy az a fff betű, hát ma már ő mondta. Többször. És ráadásul kezd manipulálni, mert ma a fél kezemmel előle takarva a billentyűzetet gépeltem a másikkal, és egy idő után abbahagyta a próbálkozást, hogy tapsikáljon egy kicsit, én meg lenyűgözve visszatapsikáltam neki, mire a Don a támadó kobra sebességével vetette rá magát a felszabaduló billentyűzetre.
És ülve tapsikolni meg azért tud, mert (ta-dááám!) megtanult támaszkodás nélkül ülni stabilan (a mindkét láb hátracsap stílusban; a dévényes terapeutánk mesélte, hogy a babáknak háromféle ülési módszerük van, hát ő ezt választotta). Eddig is alig támaszkodott csak, de most tökre megy kéz nélkül, hadonászva, tapsolva, és gyakorolja is mindenhol, az ágyon rugózva, a kanapé peremén, a gyermektornáztató egységen (rám meg jön a frász). A másik mozdulat, amit gyakorol, az állásból letérdelés. Eddig azt csinálta, hogy fél kezével kapaszkodott a magasban, a másik féllel meg óvatosan lenyúlt a talajig, megtámaszkodott, és onnan állt négykézlábra. Ma meg látom, hogy az ágy szélénél játssza, hogy mindkét kezével az ágyba kapaszkodva letérdel-feláll, letérdel-feláll. Kicsit agyonpuszilgattam, de eltolt, hogy hagyjam, neki most dolga van, és folytatta.
Egyéb tekintetben egy cukkermanó, nevetgél, a nyűgössége elmúlt, alvás után már néha azzal hívogat, hogy anya, anya, a zsiráfra meg olyan meghatott örömmel szokott nézni, hogy azt egyszer muszáj lesz levideóznom (a többi plüssálat nem érdekli, még az alvósnyula sem). Gondolkozom azon, hogy átruházom a zsiráfra a családfő és férfiminta szerepét, szerintem jól járnánk (a zsiráfnak kb. olyan a személyisége, mint Hobbesnak a Calvin és Hobbesban). Egyedi családmodell lenne ugyan, de talán egy kicsit kevésbé nukleáris.
Bár ez nem hírértékű, de imádom ezt a zsebdémont.
Pár napja nyöszörögve alszik éjjel (nagyon rám van még hangolódva), időnként lemegyek, és megsimogatom, akkor elnyugszik, de ma reggel hat körül már nem bírtam, inkább felébresztettem, megetettem, és hancúroztunk egy hatalmasat a hálószobában. Lerángatta a polifoamot a gyermektornáztató egységről, csak a csúszós karton maradt rajta, és most az a kedvenc játéka, hogy felrohan rajta négykézláb, majd megfordul, hassal ráveti magát, és sikongatva lecsúszdázik fejjel előre, olyankor mindig nevetni kell. És eddig is előfordult, hogy a nyakamat átkarolva nagy, nyálas puszikat adott, de most már odanyomja a saját arcát is a számhoz, hogy én puszilgassam, ő meg kéjesen nyögdécsel közben. Továbbá konkrétan produkálta magát így reggel, például bemutatta, hogy tud tapsolni, magától, egészen jól, bár négyből egyszer nem találja el a saját kezét, olyankor nagyon csodálkozik, hogy miért nem szól két fél tenyér, ha csattan. Meg néha felborul.
A másik kunszt (tadáám!), hogy tett ma két lépést kapaszkodás nélkül, egyedül, az én kis súlyosan hipotón, egyensúlyzavaros malacom, majd seggre tottyant, és rám nézett, hogy azért most örülünk-e, vagy ez kudarcélmény. Megnyugtattam, hogy természetfeletti dolgot vitt véghez, nincs még egy baba a világon, aki erre képes lenne (meglehetősen amerikai stílusú anyuka vagyok). Meg odáig fejlesztettük a "mi van a szádban?" mutatványunkat, hogy amikor átment pár percre a szomszéd szobába, rutinból utánakiabáltam, hogy mi van a szádban, Mucikám, mire visszarohant, odajött hozzám, kivett a szájából egy barackmagot, átnyújtotta, majd ment dolgára. Nekem tök megdöbbentő, hogy érti, amit mondok.
Azt, hogy be tudja kapcsolni a porszívót (kifigyelte), már nem is említem, a monitorhoz képest ez smafu.
A pirosfenék-ügyek mintha kicsit rendeződni látszanának, mindenesetre sokat tartom pucér hátsóval, és törölgetek utána. Az első pár baleset után most már szól, ha jönne a stuff, ez rendeződött. Viszont ma felfedezte a fütyijét, kicsit megpiszkálta, és az eredmény láttán teljes megdöbbenéssel pillantottunk egymásra (erre a helyzetre nem készített fel engem a DM pasztellszínű "mit tud a baba egy évesen?" című tájékoztató füzetecskéje), de szerencsére akkor eszébe jutott, hogy a babakaját még nem pakolta le a polcról, úgyhogy rohant teljesíteni a kötelességeit. Tényleg nagyon imádom.
Bréking: a Muci tud mászni! Négykézláb, meg minden. És csinálja is. Innentől kezdve nincs vele mozgáskoordinációs gond, és mégiscsak tudni fog olvasni. A másik, amit csinál, az a kapaszkodva sétálás, nagyon durván nyomja, mindenhova eljut a lakásban két lábon. Azt meg, hogy a fiúk mi(ke)t tanítottak neki a strandon, nem árulom el, de leszögezném, hogy L. bácsi és a. bácsi nagyon neveletlenek, és az nem érv, hogy az óvodában mekkora előnyre tesz szert a gyerek, ha ő tanítja meg rá a többieket, és nem őt tanítják a többiek.
Ugyanis valamikor úgy tízezer éve, a múlt szombaton strandon voltunk (a fél blogvilággal együtt), amit végig bírt a gyerek sírás nélkül, kétszer aludt is, udvarolgatott körbe, mindenbe belevett, és lelkesen pancsolt. Kiderült, hogy 1. ha leér a lába az úszógumiból, simán sétálgat a vízben, 2. ha motorcsónakosan húzzák a fiúk, akkor nem fél, hanem lelkesen sikongat. És úgy tud lányokat fröcskölni, mint egy isten. Sajnos a legaranyosabb képeken olyan emberekkel van, akik nem szeretnék, ha itt publikálnám a fotójukat, úgyhogy egy másodvonalbeli válogatás:
Amúgy ő hálistennek nincs kiborulva, annyit változott mostanában, hogy feldúlja, ha valami nem sikerül neki, de akkor is csak fél percig hisztizik. Viszont nagyon nagyfiús lett, nem ötletszerűen csinálja a dolgokat, hanem olyan céltudatosan, például ránéz a monitoromra, majd odamegy a géphez, feláll az asztal mellett, fél kézzel kapaszkodik, másikkal meg böködi a freeblog logót a képernyőn, pedig egy hónapja még csak akkor számítógépezett, ha pelenkázás vagy más közben véletlenül odakerült a közelébe. Amúgy képes ki-be kapcsolgatni a monitort (egy olyan babaujjhegynyi gombja van, simán eltalálja), ki tudja nyitni a notebookomon a cd-tálcát, ha berakok valamit a fiókomba, akkor kikutatja. És ugye meséltem már múltkor, hogy a "mi van a szádban" kérdésre kinyitja a száját és kiszedi belőle a cuccot, na elképesztő, mennyire okos, mert mint kiderült, ha véletlenül kajába eszik valahol, akkor nem hajlandó kiköpni nekem, de ha valami tárgyat rágogat, akkor mindig. Most nemrég például a fokhagymás pirítósomra csapott le, nagyon ízlett neki.
Amúgy az anyanapomon valahogy rettenetesen kivörösödött-száradt a Muci feneke (ez senkinek nem a hibája, én ilyet még nem láttam tőle, pedig általában kenést-hintőport sem kap), és fáj is neki, mit lehet vele csinálni krémezésen és hintőporoláson, plusz gyakori peluscserén kívül? Már két napja olyan.
A mai nap legaranyosabb része az volt, amikor (gyenge idegzetűek ugorják át a bekezdést, sőt, leginkább csak hardcore gyakorló anyukák olvassák) mondom a Mucinak, hogy te gyerek, válsághelyzet van, elfogyott a pelenkád, nagyon gyorsan meg kellene tanulnod vécébe kakálni, mire a Muci vigyorogva odarohant a pelenkáskukájához, felborította, és széjjeldobálta a (szerencsére gyér) tartalmát, mint aki azt mondja, hogy nézd, anya, itt van még egy csomó, jó lesz az. (Aztán persze felpakoltam őt, és elmentünk gyorsan a DM-be, ami szerencsére hatkor még nyitva volt, ezt csak azoknak írom, akik szeretik a happyendeket). A pelenka szót egyébként tisztára érti.
Na és akkor következzenek a kopaszos fotók. Az elsőn orcáján és orcájában lopott csokoládé, a harmadikon galád módon odamutattam neki a sarokba, hogy profilozzon, a második meg csak úgy van, hogy legyen valami az első és a harmadik között.
A következő kép meg arról szól, hogy vége a jó világnak, sikerült felállnia az ágyában is, innen szerintem már csak két és fél nap a lábátlendítés, egyelőre csak a felhúzódzkodással próbálkozik (foggal-körömmel, mint azt éles szemű megfigyelők megfigyelhetik):
És ha már fogak. Volt (van) egy elég régi ütésálló, porálló, vízálló telefonom, amit nem nagyon szerettem, mert nehéz volt nyomogatni a gombjait, de backupnak megteszi. Ezt beraktam Csucsuka játékai közé pár hete, hogy neki is legyen technológiája, és néha játszott is vele (szerinte is jó backupni, már bocsánat). Szóval ma is hurcolgatta magával ide-oda, de egyszer csak azt látom, hogy megint talált valami apró hülye bigyót, amit szívesebben rágcsál, úgyhogy letámadtam, hogy adja ide, mire Mucika kivette a szájából és átnyújtotta a telefon gombsorának felét (ilyen vastag gumis műanyag izé, és kettőbe volt szakítva, ráadásul nem is a gombok mellett, hanem át a gombokon). Azt hiszem, nem akarom tudni, hogy sikerült leharapnia (cápát melengettem a kebelemen), mindenestre megfosztottam az eszköztől (aki beszélni akar vele, hívja ezentúl a vonalason).
Újabb hónapforduló (14!), újabb bejegyzés.
Fizikai paraméterek: Muci 8,5 kg, és 74-78 cm között van valahol (folyamatosan mozgásban, alvás közben meg összegömbölyödik, lehetetlen megmérni).
Evés: székben ülve eszik, mint a nagyok, naponta négyszer. Reggelire és vacsorára 3-4,5 dl tápszert, ebédre és uzsonnára kb. 1-1,5 dl összeturmixolt bármit + 2 dl tápszert. Kicsit függő, de ő tudja, különben is meleg van. Kedvence a paradicsomos tészta csirkehússal, bazsalikommal és oregánóval, de nagyjából mindent megeszik. Ha kanállal adom, időnként kitolja a darabosabb dolgokat a szájából, de a krumplit ellopkodja tőlem a mekiben (eddig kétszer voltunk életében), és veszteség nélkül benyomja, továbbá hasonlóképpen tesz a darabos gyümölcsökkel (amíg meg nem unja, utána apró darabokra hasogatja, és szétkeni a padlón, vagy akárhol). Vizet iszik pohárból (ezt nem veszteség nélkül, de nagyon élvezi), cumisüvegből nem. Amitől idegbajt kapok, az az, hogy minden hülyeséget felvesz a földről, és a szájába tesz, és nem a baciktól féltem, hanem az éles tárgyaktól. Viszont utálja, ha a szájában turkálok, úgyhogy mostanra kitanulta, hogy ha a Kérdéssel közelítek felé (mi van a szádban, Mucikám?), akkor gyorsan kiveszi belőle azt, ami benne van, és átadja, továbbá a nyelvét is kinyújtja tátogva vizsgálat céljából, mint a rutinos börtönviseltek gyógyszerosztás után.
Nagymozgás: mintaszerűen kúszik, mindkét lábát használja hozzá, és ha van kedve, mászik (a strandon például simán, hogy a csúnya fű ne érjen a hasához). Kapaszkodva bárhol feláll, és bármeddig elácsorog, ha pakolászhat. Kézenfogva biztatásra tesz pár lépést. Könyékből vagy csuklóból felhúzza magát kisebb magasságokba, ha rá tud fogni valamire. Üldögél rövid ideig egyenes háttal is, támaszkodva elég hosszú ideig képes lenne, de mindig van valami fontosabb dolga. Én meg vagyok vele elégedve, ahhoz képest, hogy a dévényesünknek az elmúlt évben ő volt a második legsúlyosabb esete (asszem, minket látott idén a leggyakrabban), nagyon rendben van.
Finommozgás: az tök jó, csippent, gitározgat, egy ujjal nyomkodja a kiválasztott billentyűt a klaviatúrán, ha megpróbálom megakadályozni, határozottan megfogja a kezem, és izomból arrébb rakja. Ha cumit talál, megörül, és a szájába tömködi (de hamar kiköpi, hosszabb ideig csak alváshoz használja). Az etetőcumit fogja magának, kanállal belenyúl a tányérba, majd lenyalogatja az eszközt, de lapátolni még nem tud. Ütögetni dolgokat csak akkor hajlandó, ha nagy, kongó felülettel találja magát szemközt, egyébként egyujjazik (esélytelenek azok a játékok, ahol meg kell csapni valamit, hogy történjen valami). Tapsolni sem hajlandó, érdekes, azt én sem, mert nagyon irritálja a tenyerem, színházban meg ilyen helyeken csak emulálom udvariasságból, lehet, hogy ezt elörökölte tőlem.
Alvás: éjszaka 12 óra, nappal kb. 2×2 óra, a világon semmi nem ébreszti fel.
Kommunikáció: ha csettintek, csettint, ha cuppogok, cuppog, ha fújok, fúj. Ha vigyorgok, vigyorog, de azt amúgy is mindig. Olyanokat mond, hogy nem (nemnemnem), baba, mama, igen(? ezt a légkondira szokta mondani), meg gagyarászik órákig. Illetve próbálja utánozni, amit én mondok.
Társasélet: nagyon anyás lett, szinte állandóan az ölemben tartózkodik, ki-be mászik belőle, ha székre ülök, feláll mellém és simogat, de én nem ölelhetem meg, mert attól menekül (közben kacéran hátrapillantgat a válla felett), viszont ha nagyon-nagyon jól viselkedem, akkor átöleli a nyakam, és megnyalja az arcom (vagy finoman megharapja a vállam). Amúgy szerencsére mindenkivel jól elvan, csak legyen körülötte ember, agnust és a dévényesünket megismeri, a boltban fülig rávigyorog a nőkre (így szerzett magának ingyenpárizsit a felvágottas pultnál), csomószor megállítanak emberek, és tájékoztatnak, miszerint örömükre szolgál, hogy a gyerek rájuk mosolygott.
Mindenmás: ma levágtam a séróját géppel olyan kopaszosra, és nem szoktam ilyeneken meghatódni, de konkrétan vérzett a szívem minden egyes tincsért a babahajából. Ő teljesen rezignáltan tűrte a folyamatot, csak időnként értetlen arccal tapogatta a fejét, hogy most mi van. Gyönyörű lett, de nekem eddig is gyönyörű volt. Remélem, a neveltetése és az átadott értékrendem visszatartják attól, hogy csatlakozzon egy jobboldali félkatonai szervezethez. Ami engem illet, nagyon úgy néz ki, hogy egyedülálló anyuka vagyok/leszek, ezt osztotta a gép, szóval pillanatnyilag nem nagyon mosolygok a nénikre, egy darabig nem is fogok, nem is kapok párizsit. A nagy- és a finommozgásom a koromhoz képest rendben van.
Szóval akkor részletesebben a házi edzőtermünkről (nem egy nagy szám különben). Így néz ki (igen, kicsit oroszosan, a dizájner szabadságon van, és igen, kupi van, Muci lerángat, én visszarakom, másra nincs időm, ha fordítóként, bloggerként, olvasóként, netezőként és tiszta, illatos, de legalábbis nem barackfoltos nőként is ki akarok teljesedni):
Alsó rétegét egy kihajtható, “Pillangó” típusú szárító képezi, amelyet a középső, hajlós szakaszánál két doboz szépirodalom támaszt alá. Erre került egy dekonstruált kartondoboz, majd a polifoam, ami miatt lassan Decathlon-reklámoldalnak tűnhetek, mert minden képen szerepel, legyünk a vadon közepén, a strandon vagy otthon. A polifoamra helyezzünk egy darab gyermeket:
És igen, elvégezhettem volna rajta a vörösszem-korrekciót, de úgy szerintem nem lenne ennyire autentikus a kép. A Muci konkrétan így néz ki az én fejemben, tekintete lángot szór, haja zilált, és valami rosszaságot forgat vigyorgó fejében.
Hosszasan próbáltam rávenni, hogy a kamera előtt is felmásszon, ehhez bevetettem az összes tiltott gyümölcsöt céltárgyként, de a Mucik akkor másznak csak, ha úri kedvük úgy tartja. Vagyis akkor, amikor lerakom a fényképezőgépet, és nekiállok blogot írni. A végét azért sikerült elkapnom, szóval itt van az utolsópár lépés, amit rövid gitárszóló követ, majd a gyermek elmereng azon, most hogyan tovább:
Illetve amikor feljutott, utána még előadta a szokásos formáját. Azt már tudja, hogy a notebookom az nem-nem, úgyhogy trükközik, ami abból áll, hogy a gépem mögül lassan, észrevétlenül előbukkan egy borzas fejecske, majd nagyon óvatosan, hogy elkerülje a figyelmemet, előrenyújtja az ujjacskáját, és nyomogatni kezdi a CapsLock gombot (mert azon van lámpa). Zabálnivaló.
És akkor mára tényleg ennyi.
A Muci a legutóbbi dévényen minősíthetetlenül viselkedett, de ennek örülünk. Hogy úgy mondjam, kiütközött rajta az anyja természete, legalábbis én is utálom, ha akár fizikai erőszakkal, akár egyéb manipulációs módszerekkel próbálnak rávenni bármire, és hát a Don most csakazértse mászott, térdelt, mittudomén, hanem csakis hanyatt akart feküdni. Megállapításra került, hogy a hanyattfekvő izmai nagyon fejlettek. És nem tudom, hogy van-e olyan, hogy valaki egyszerre agysebész, illetve Oscarvárományos színészóriás, de ha eddig nem volt, a Muci eséllyel pályázik a pozícióra. Olyan hisztit levágott nekünk, hogy csak néztünk, a vége felé már amikor csak át akarta fordítani a terapeuta, lógatta mindenét, de tényleg, eljátszotta a babát, aki a fejét sem tudja megemelni, nyeklett-nyaklott, közben lebiggyedt szájjal sírdogált, a félig hunyt szemhéja alól engem lesve, majd váratlanul meglátott egy telefont, a sírást mintha elfújták volna, és mint a nyúl, úgy vetette rá magát vigyorogva. Megjegyzem, ezt is tőlem örökölte, én is egy pillanat alatt képes vagyok abbahagyni a szomorkodást, ha bármi érdekesebb vagy viccesebb történik körülöttem.
Ugyanakkor az apja is tuti, kétség sem férheta génállománya másik feléhez. Ma például elszaladtam mellőle (a gyerektől) két percre vécére, miközben ott bogarászgatott békés, jámbor benyomást keltve a padlón, egyszer csak olyan furcsán visszhangos lett a kurjongatása, mire kiszaladtam, és ez tárult a szemem elé:
Mucika bizony úgy döntött, hogy különösebb előedzés nélkül ő most felmegy az emeletre, mert lent unatkozik, és sikerült is volna teljesítenie a távot így elsőre, ha nem keskenyednek el azok a hülye lépcsők.
Visszatérve a dévényes ügyünkre, igazából az lett a verdikt, hogy majd szeptemberben, amikor gondolom, jelentkezzek, nincs már a Mucinak nagy baja, jó volna ugyan, ha mászna, de a lényeg, hogy kétoldalasan kúszik. A mászásra meg kitaláltam, hogy emelkedőt kell gyártanom a gyermeknek, mert felfelé menet mindig mászómozdulatokkal igyekszik, szóval amolyan nagyvárosi McGyver módjára összeütöttem két szívószálból és némi zsinegből egy széthajtott fregoliból, amit egyik végén az ágyunk, középen pedig két könyvekkel megrakott doboz tart és stabilizál egy mászóutat, amit egy réteg szétvágott kartondoboz, és egy réteg polifoam takar. Az alapötlet (fregoli) a fiúmé volt, a luxuskivitelezésért (karton, polifoam) az enyém az érdem. Mindenesetre Muci rögtön rájött, mire való a szerkezet, és így ráadásul sokkal biztonságosabban fel tud jönni mellém az ágyra, mint amikor függőlegesen próbálta felhúzni magát biztosítás nélkül. Kicsit csúszik ugyan a lába alatt, de a Don hamar rájött, hogy a szélébe bele lehet kapaszkodni, és nem adja fel. Ja, és ami a legfontosabb, mászik (négykézláb) felfelé, bár könyöklős módszerrel, mert tudja a fizikát, súrlódásoptimalizáció, meg minden. Szóval annyi legyet ütöttünk ezzel az újítással egy csapásra, hogy az emelet tele van virtuális döglött legyekkel.
A napjaink meg leginkább továbbra is ezzel telnek:
De mostanában már szerencsére kevesebbet esik, a pakolást meg nem bánom. Illetve újabban sokat beszélgetünk is, a nemezést tökélyre fejlesztette, határozott hangon mondja, és rázza a fejét hozzá. Akkor is használja, ha nem akar valamit, meg akkor is, ha meghallja, úgyhogy olyan épületes beszélgetések zajlanak le köztünk, mint hogy például elmerengek azon, hogy büdös van, és megkérdezem tőle, nem tudja-e, ki kakilt be, mire rávágja, hogy nem, vagy megkérdezem, nem tud-e valami rokon értelmű kifejezést arra, hogy “nyakába mélyesztette fogait” (igen, vámpírosat fordítok), mire rávágja, hogy nem, de a lehetőségek száma végtelen, és mindketten nagyon szoktunk nevetni ilyenkor. Amikor nem rosszalkodik, akkor a nyakamban lóg, de szó szerint, mondjuk olyan nagyon bújós azóta se lett (bár magához képest roppant cicássá vált, néha még puszit is ad), de imád tornafalnak használni, meg bunyózni velem (én pacifista vagyok, de a pacifistákat két vállra fektetik). Azért ez a gyerek alapvetően egy nagy kedvesség, ha szimbolikusan kellene ábrázolni, egy nagy, huncut vigyort rajzolnék, de kezd akarata is lenni.
Bónuszként itt egy kép róla az unokanővérével, gálában:
Holnap meg strand, kíváncsi vagyok.
Na, most csak egy gyorsjelentés, mert szolgálatban vagyok, és vörös riasztás van.
A Muci második keresztneve a veszély, amit magára jelent. Mostanában folyamatosan feláll mindenhol (ha mosogatok, a lábamba kapaszkodva, ha az ágyon dolgozom, az ágyba kapaszkodva, ha széken ülök, a székbe kapaszkodva, ha fürdök, felhúzza magát a kádra, és megpróbál beugrani mellém, továbbá aki még nem tapasztalta meg, milyen úgy vécére menni, hogy egy egyéves berobog utána, a deszkába kapaszkodva feláll mellé, és megpróbál benyúlni alá a csészébe, annak unalmas és eseménytelen az élete), és bár képes leülni állásból (ha meglát valami vonzó tárgyat, például egy üvegszilánkot vagy egy kést, gyönyörűen pozíciót vált, hogy odarohanjon érte), de nem akar. Viszont azért idővel elfárad, olyankor seggretottyanásból felborul, és szirénázik egyet az élet igazságtalanságán (kivéve, ha menet közben észrevesz például egy darazsat, amit a szájába vehet). Gyakorlatilag nincs olyan élethelyzet, amit ne lenne képes izgalmassá tenni számomra.
Ami viszont jó: megtanult például két lábbal kúszni (pedig állítólag a féloldalas babáknál szinte soha nem múlik el a rögzült féloldalas mozdulat), innentől engem nem izgat túlságosan a mászás elsajátítása (rengeteget van amúgy is négykézláb, és néha, ha megfeledkezik magáról, mászik egy sort, de nem szereti). Dévényre három hét után holnap kell vinnem először, utána megint kimarad egy hónap, mert már ennyire ügyes. És igazából panaszkodom ugyan, de rosszabb is lehetne, mert bár lepakol mindenhonnan, este húsz perc alatt elpakolok utána, és eltörni nem tör el semmit, a lépcsőnél szépen megáll, esni is megtanult ügyesen, és a legújabb személyisége tök anyás. Egész nap rajtam lógna, ami kellemes változatosság az első évének angolos távolságtartása után, viszont néha egy kicsit anyamajomnak tartom magam, illetve kezd feszélyezni, hogy mindig minden lépésemről be kell számolnom neki. Ugyanakkor legalább mással is elvan simán, csak általában ugye nincs más.
És végre inni is hajlandó, de csak sima pohárból, sima csapvizet. Illetve az én bögrémben lévő énteámra is nagyon rá van indulva; a múltkor, amíg a csapig elmentem, otthagytam az etetőszékben, és gyanúsan nem beszélgetett velem, majd amikor visszaértem, nagyon ártatlan jókisfiú arcot vágott, de olyan furán ült, és hát kiderült, hogy magához vette a (fél literes) teásbögrémet, és húsos combjai közé rejtette későbbi felhasználás végett, anélkül, hogy egy cseppet is kiöntött volna belőle.
Amitől megőrülök, és a diliházban fogok kikötni, az az, hogy mindent, de mindent a szájába vesz. Hiába porszívózok minden nap, megtalálja a cipőnkből kiesett kavicsokat, a virágról leeső leveleket, kihalássza a szemetesből a söröskupakot, úgyhogy folyton azt nézem, mozog-e a szája (majd felnőttkorában magyarázhatja a pszichiáterének, hogy azért dohányzik, mert az anyja folyton a szájába nyúlkált okkal-ok nélkül).
Enni gyakorlatilag mindent megeszik, vagy üvegeset kap, vagy a saját kajámból török össze és kanalazok a szájába, miközben én is eszem. Hétvégén kiderült, hogy imádja a kovászos uborkát, szépen el is rágcsálja a karikákat a hat egész akárhány fogával. Illetve az öcsém nyakából szedett barackot is a fáról, megcsócsálta, majd a nagyobb héjdarabokat némi nyállal elegyítve az öcsém hajába köpködte közvetlen modorban. Egyébként hétvégén döbbentem rá, hogy nagyjából a három éves korkülönbség lehet a legvacakabb két gyerek között, mert az öcsém lánya és a Muci között pont három év van, és a látogatásunk nagy része azzal telt, hogy a kislány űzött tekintettel menekítette a játékait a hóna alatt, nehogy a kicsi megnyalja (mert ugye ami a nagyszülőknél van, az ismeretei szerint az ő játéka), továbbá nem értette, őt miért nem veszik fel dajkálni annyit, mint a kicsit, a Muci meg azt nem értette, miért vesznek ki mindent a kezéből, és miért nem szabad szétszedni a dominókat a földön, satöbbi (itthon ugye neki a számítógép kezelésén kívül mindent szabad). Tökre igaza volt mindkét gyereknek, és tökre sajnáltam mindkettőjüket. Persze biztos a kisebb és a nagyobb korkülönbségnek is megvannak a hátrányai, de azért egy nagyobb gyereknek jobban meg lehet magyarázni a dolgokat, két kicsi meg jobban egy húron pendül, na mindegy.
Újdonság még, hogy a gyerek kézen fogva tesz pár lépést, meg van pár új szava is, de azokat nem használja annyira konzekvensen, úgyhogy erről majd legközelebb.
A Muci meghülyült.
Én imádom a gyerekemet, akár jó, akár rossz, de pár napja mintha bolondgombát evett volna, és a történések mostanra csúcsosodtak ki (legalábbis nagyon remélem, légyszi-légyszi). Tegnap egész nap pörgött, mint a búgócsiga, ide-oda rohangált, össze-vissza verte magát, a legfelsőn kívül minden fiókot kihúzott a konyhában és kipakolt belőlük, közben többször elesett és bömbölt. Amíg kint voltunk barackot szedni, összekakálta magát nyakig, úgyhogy a szörfruha végül vízzel is találkozott, mert csak a kádban mertem meghámozni a gyereket. Aminek során kiderült, hogy fel tud állni a kádban, és ki tud mászni belőle (az utolsó pillanatban persze elkaptam, de addig nem interveniáltam, mert kíváncsi voltam, meddig jut). Amikor visszatuszkoltam négykézlábra a kis pucérseggűt, kirángatta a kezemből a zuhanyrózsát, és elkezdte ő zuhányozni a kezét. Ez nagyon jól is ment, egészen addig, amíg eszébe nem jutott, hogy ő most megnézi, honnan jön a víz, és maga felé nem fordította a rózsát. A váratlan szökőártól azután úgy megijedt, hogy négykézlábról hasraesett, és egy kisebb börleszkmutatványt adott elő, miközben menekülni próbált a nem tudom, mi elől, de szerencsére megmentettem.
Utána a kilenckor már hortyogni szokó kis Mucim este fél tízkor még itt parádézott a hálózsákjában négykézlábon, a fáradtságtól vörös szemekkel, olyan arccal, mint aki azt mondja, hogy értsem már meg, neki muszáj most négykézlábra állnia, ő is utálja az egészet, de ha egyszer muszáj. És ez idáig még vicces is.
Ami nem vicces, az az, hogy a reggelt a baleseti ambulancián kezdtük, hatkor ugyanis üvöltős sírás (én kettőkor mentem el aludni, mert még dolgozni is kellett), berohanok, a gyerek ott ül a mózesben, és fröcsög a szájából a vér. Én lábon kihordtam egy szívrohamot, megtörölgettem, szerencsére erre vidám lett, és vér se jött több, de mivel nem sikerült a forrást felderítenem, elvittem megnézetni, a belső vérzés nagy parám. A diagnózis szerencsére az volt, hogy biztos csak elharapta a nyelvét, de én így meg fogok őszülni hamar, ha a Muci egy pihe-puha mózesben, ahol csak a cumija és a pelusa van vele, véresre töri magát, úgyhogy azonnal húztunk a Brendonba utazóságyért (a rácsos ágy ezzel a nappal végleg kiesett, egyrészt kemény, másrészt aki a kád csúszós szegélyébe kapaszkodva felhúzza magát karizomból, az a rácson is felmászik, az utazóságynak viszont legalább puha az oldala, nem lehet megtámaszkodni rajta). Meg kapott egy nyári hálózsákot is, hogy ne süljön meg, ágyneműt viszont nem osztottam neki, az utazóságy aljába rakok majd pokrócot, a takarót úgyis lerúgja fél perc alatt mindig, a párnahuzatból és a lepedőből meg tutira kötélhágcsót fonna, hogy kimásszon és fejest ugorjon a parkettára.
Ja, arról meg is feledkeztem, hogy tegnap még egyszer csak mindenütt vörös foltok lettek rajta, most vagy melegkiütés, vagy a barackmennyiséget nem bírja, vagy a 20 ml áfonyás ásványvizemtől lett ilyen (tegnap kapott először, mert kinézte a kezemből, én meg örültem, hogy legalább iszik valamit, de abban egyébként is csak áfonya van, aszkorbinsav és valami minimális cukor, amit mind kapott már és eddig nem mutatott allergiás tüneteket), továbbá a szájába tömött egy marék földet barackszedés közben, majd félóráig köpködött, és szemrehányóan nézett rám, hogy ezt a hülyeséget miért nem akadályoztam meg. Az a baj, hogy hiába próbálnám elmagyarázni neki, hogy is vannak ezek a dolgok, a "baba", "nem" és "meme" szavakkal egyszerűen nem tudom megfogalmazni az önálló felelőségvállalásra és a tetteink következményére vonatkozó gondolataimat, mást meg nem ismer (igazából szerintem a babáról sem tudja, micsoda, csak tetszik neki, hogy van közös szavunk, ami után nevetünk).
A mai nap mérlege egyelőre annyi (a balesetin kívül), hogy ellopott tőlem egy sültkrumplit, amit meg is evett a hat és fél fogával (igen, kijött a jobb felső hármas), amikor leültem a dohányzóasztalhoz bepúderezni az orrom, akkor belemancsolt a púderbe, majd az arcomba törölte a kezét, közben kirántotta a hajamból a hajgumit, mindezt vészjóslóan imbolyogva térden. Utána dél körül fel kellett szaladnom valamiért az emeletre, addig gondosan becsatoltam a pihenőszékébe, és hát bizony sikerült felborulnia vele, életében először. Fél perc alatt. Most éppen az új ágyában piheg, aminek a matracát szerencsére ólommal bélelték (esetleg arannyal, mindenesetre nagyon nehéz, nem borulékony), én meg nagyon remélem, hogy vége az átoknak, és nem gyújtja ma ránk a házat, miközben magára rántja az apja motorját, késekkel a kezében.
kicsi malac 