lucia bejegyzései

380. fejezet – az első igazi Mikulásról

Közzétéve Szerző:
17

Majd írok hosszabbat-képesebbet is, csak mindig van valami, most például a Mikulás. A Mikulás a Muci benti szandáljába hozta a mandarint, a szaloncukrot, a csokitélapót, a biogumicukrot és a Kirk babát (Spockot az istennek nem találtam sehol, de valaki el kell vezesse az intergalaktikus dömpert), amíg a Muci délután aludt.

Amikor felébredt, akkor szóltam neki, hogy vegye fel a szandálját, és akkora öröm volt, hogy na, és azt is megértette, hogy a Télapó hozta a dolgokat (cukjokat! Muszikának!), és utána egyszer csak hallom, hogy a babájával beszélget (ez a babás dolog is aranyos, mert a babát, ami egy olyan nyolc centis, nagyon helyes kislánybaba, még a terhességem előtt vettem valahol, mert megtetszett, és úgy éreztem, ha egyszer kislányom lesz, akkor biztosan örül majd neki, erre a Muci egy fél éve megtalálta, és azóta a baba vezeti a dömperét meg a tűzoltóautóját, nagyon szereti), szóval azt mondja a babának, hogy baba, vedd le a szipődet, hoz neked a téjapó szukojkát, és ezzel átvitte a szobámba a baba cipőit, úgyhogy kénytelen voltam egy-egy Jelly Beant csempészni beléjük (a baba nagyon örült, Muci mondta neki, hogy hú, nadon öjüjsz!), utána megbeszéltük, hogy azért most már elment a Mikulás, pihen (iskojában van, vonta le a következtetést a Husi, akinek a nővérét ezzel szoktam kimenteni nála).

Pillanatnyilag éppen a plüssmacskáját eteti sonkás kenyérrel (cak ed piszikét, szisza! Na! Husit is edél!), én meg az öt perccel korábbi körutamon azt vettem észre, hogy ez a Miki valószínűleg a világ legcukorabb Mikije volt, aki nálunk járt, mert tele van az összes fenti cipőm és papucsom kisautókkal, helikopterekkel, pálmafákkal és sonkás kenyérrel.

379. fejezet – be nem áll a szája

Közzétéve Szerző:
18

Mostanában leginkább azért nem írok annyit a Muciról, mert sokkal viccesebb vele játszani, mint írni róla, illetve rengeteg időt elvisz a puszilgatása is (ha mást nem, annyit már elértem, mint anya, hogy nagykorában arról semmiképp nem panaszkodhat a pszichológusának, hogy “anyám nem puszilgatott eleget”).

Például amikor leülök dolgozni az íróasztalomhoz, és akkor ő is leül a kisasztalához, és azt mondja, hogy Muszika dógozik, fódítok, és halálos komolysággal megforgatja a kis babaszámítógépét, majd elégedetten feláll, hogy dógoztam (milyen vicces lesz ezt majd felemlegetni, amikor híres műfordító lesz).

Meg amikor fogja magát, és belebeszél a dolgomba, például együtt szoktunk főzni, ő a pulton ülve, és mondja, hogy teszünk beje méég vizet, így, ejég, meg megsózzuk, amire én egy kiselőadást szoktam neki tartani a szakmai alázatról, hogy ugye anya olyan húsz éve főz már, ő meg csak elméleti szakember, úgyhogy higgye el, hogy nem fogom elfelejteni megsózni, ezt Muci udvarias mosollyal végighallgatja, majd amikor befejeztem, akkor határozottan közli velem, hogy megsózzuk!!. És akkor megsózom. (Milyen vicces lesz majd ezt felemlegetni, amikor híres mesterszakács lesz).

Meg folyamatosan narrálja magát, ami számára kínos lebukásokat eredményez, például egyszer csak hallom, hogy mondogatja, hogy szejintem muszika bekakijt, szejintem muszika büdösz, mire megkérdezem, hogy kaka volt-e, ő meg döbbenten nézve tagadja, mert nincs ideje pelenkázódni (vajon miből találták ki, gondolta Stirlitz). Utána motyogva folytatja, hogy szejintem muszikának nem kejj a pejenka. (Milyen vicces lesz ezt felemlegetni, amikor híres nemzetközi titkosügynök lesz. Ja, olyan nincsen).

És az is cuki, ahogy felkéredzkedik az ölembe, hogy kejesünk gépeket, mire én beírom a youtube-ba, hogy excavator, és kiderül, hogy ez egyáltalán nem piaci rés, mert több egész albumnyi videó létezik kisgyerekeknek igazi munkagépekről és megkülönböztető jelzést viselő járművekről. És a gyerek tényleg odáig van tőle, öt másodpercenként álmélkodva megjegyzi, hogy játod, gépek, és ragyog a kis arca (milyen vicces lesz ezt felemlegetni, amikor híres markolós lesz).

És amúgy is olyan önálló és nagyfiú már, simán elindul otthonról, mondja is, hogy sziasztok, ejmentem, és amikor megkérdezem, hova megy, azt mondja, autózni, homokozóba, és tényleg ott van nála a vödre meg a lapátja, az autót is tudja kezelni (legalábbis odáig, hogy kinyitja és beül az ülésébe) én meg mondom, hogy oké, de vegyen cipőt, mire Muszika, a lázadó törvényenkívüli, aki akkor autózik el a homokozóhoz, amikor akar, leül, és olyan húsz percen keresztül próbálja felvenni a cipőjét, majd feladja a terveit, mert sok korlátot fel lehet ugyan rúgni az életben, de azért otthoni szandálban mégsem mehet a játszótérre, ezt be kell látni. (Milyen vicces lesz majd ezt felemlegetni, amikor…ööö, rendszeresen elmegy majd otthonról).

Képek-videók majd máskor, most a youtube valamiért nem tölt fel nekem.

378. fejezet – eszik

Közzétéve Szerző:
19

Igazából tegnap este döbbentem rá, hogy mennyire felnőtt gyerekem van, amikor megkérdeztem, hogy mit kér vacsorára, mire azt mondta, hogy szajonnász tojászt, és mivel többször megismételte konzekvensen, csináltam is neki. Azaz együtt csináltuk, ő a pultról kevergette (óvatoszan, fojjó), utána viszont amikor leültettem a kanapéra a (baconos) rántottával, közölte velem vigyorogva, hogy nem kell. Én megkérdeztem, hogy akkor most ki fogja megenni, erre azt felelte kacarászva, hogy a tehín, úgyhogy nyugtáztam, hogy újabb kalóriadús vacsorát vehetek magamhoz (nem, nem én vagyok a tehén, de a tehén fogyókúrázik), majd elmentem mosogatni, és egyszer csak hallom, hogy viccejtem, finom, és azt láttam, hogy az én felnőtt kisfiam az egész rántottát megette egyedül villával, anélkül, hogy kiszórta volna maga köré (na jó, ez csak olyan szülői túlzás, az utolsó három villányival segíteni kellett, az advanced level).

De tényleg nagyon klassz, hogy meg tudja már mondani, mit kér enni, ha sajtot, akkor különbséget tesz a keckeszajt meg a tjapiszta között, bár a gyomra nem tudom, miből van, mert ma például három virslit megevett ebédre némi kacsatepertővel, kenyeret alig sikerült közbecsalnom, utána viszont vidáman ugrált. Ha megkérdezem reggel, hogy mit főzzek, akkor a szokásos válasz a pacsintát, pejecet, pizzát, utána általában szűkítjük egyre (bár szerintem ő az egyetlen gyerek budapesten, akinek olyat kell mondani, hogy aki nem eszi meg a palacsintáját, az nem kap paradicsomot, mert a koktélparadicsom kvázi függőségszámba megy).

És a nemzetközi konyhával is teljesen elboldogul, bár a varenyikit időnként tújósz peemeni-nek mondja, de reménykedem benne, hogy három éves korára már nem kell restellkednem miatta egy étteremben sem. A kínaiban (gyorsbüfé, látja a kínálatot) meg simán rendel, hogy ő tojászizst, tésztát és csijkét kér, ráadásul meg is mutatja, melyik csirkét, és eszik is belőle rendesen. Ebből a rohamos gasztronómiai fejlődésből egyébként látható, hogy a mi életünkben az evés központi szerepet játszik, a múltkor például felugrott brainoiz (milyen bizarr, hogy a gyerekblogomban emlegetem) a pulóveréért, és a Muci olyan húsz percig kerülgette némán időnként rámosolyogva, majd a kezébe nyomta a kedvenc gabonapelyhét. Ez egyébként nagyon fura, hogy az én mindig csacsogó gyerekem egy büdös szót nem hajlandó szólni (de tényleg, egyet sem), ha vendég jön, legalább egy órán keresztül, de miután brainoiz távozott, azonnal részletesen elmesélte, hogy adtam bácinak enni, nem éhesz, elment, nem jön?

További bizarr dolgok vele kapcsolatban, hogy egyrészt eldöntötte helyettem, hogy ő márpedig szóképolvasással fog megtanulni olvasni, mert van egy kedves könyve, amiben az állatok alá oda van írva a nevük, és a múltkor, amikor hozta a mágneses tábláját, hogy rajzoljak, odaírtam, hogy róka, mire a Muci ismételgetni kezdte, hogy jóka, jóka.

A másik pedig, hogy mindig dugdos az ágyamba éjszakára kisautókat, és fektetéskor mindig elmondja, hogy ana ajszik zsijáffaj, pocokkaj, autóvaj, de a múltkor még önmagán is túltett, mert a hálószobámba bemenve azt vettem észre, hogy ott van az ágyamba a fél méteres dömpere, amit nem értem, hogy ügyeskedett fel oda, de azt sem tudtam, hogy most röhögjek, vagy meghatódjak a gondoskodás mértékétől.

Fényképek majd legközelebb.

377. fejezet – kétséget sem hagy felőle, hogy lecsúszott

Közzétéve Szerző:
9

Na jó, egy videó azért belefér. Ez olyan egy hónapja volt, pár nappal a nagy beszédáttörés előtt, amikor a Muci szintén egyik pillanatról a másikra döbbent rá, hogy fel tud mászni a csúszdán (sokat segített, hogy kivételesen nem a csúszós részén próbálta), és önállóan le is tud csúszni. Azóta a csúszda vándorol velünk egyik szobából a másikba. Két csúszás között meg odajön puszit adni, hogy együtt örülhessünk.

376. fejezet – szerencsére családbarát a munkahelyem

Közzétéve Szerző:
9

Még mindig nincs időm képeket meg videókat szerkesztgetni, de a Muciról írni azért muszáj.

Először is, csomóan kérdezgették tőlem a bölcsit, és az van, hogy egyelőre (a következő két hétben biztosan) nem akarom beadni, mert osztottam-szoroztam, és én tökre örülök, hogy itt van velem (oké, fárasztóbb egy kicsit így, de annyit lehet vele nevetni, meg egyébként is jó gyerek), ő tart valamennyire a bölcsitől (ma beugrottunk húsz percre az egyik közeli magánintézménybe, és végig a nyakamban lógott), és egyszerűen nem tartom szükségesnek, hogy őt egy olyan helyre kényszerítsem, ahol esetleg nem érzi jól magát, leszmég ilyen az életében elég. Azt viszont szükségesnek tartom, hogy amíg lehet, itt legyek neki, és biztosítsam róla, hogy ő a legaranyosabb és a legtökéletesebb a világon (ami azért nem jelenti azt, hogy paradicsommal dobálhatja a kutyát az erkélyről), mert én hiszek benne, hogy ezzel a későbbi kiegyensúlyozottságát meg az oké vagyok – oké vagyságát is megalapozom.

És ha vágyakozva nézné a gyerekeket, vagy túl fáradt lennék tőle, vagy egyszerűen csak másra kellene az időm, akkor simán beadnám, mert abban is hiszek, hogy elsősorban nem a folyamatos anyára van szüksége, hanem a kiegyensúlyozott anyára, de most így minek, majd eljön annak is az ideje.

Szociálisnak meg szociális, talán túlságosan is, udvarias meg előzékeny meg értelmesen reagál, viszont azt tökre nem érti, ha kiveszik a játszótéren a kezéből a lapátot, nem megsértődik, hanem csak értetlenül néz, mert itthon mi azt úgy szoktuk, hogy kérem a lapátot, köszönöm. Erre szerintem viszont még van ideje, hogy ilyen helyzetekkel szembesüljön.

Viszont mondatokban és ragozva beszél, ami nagyon furcsa. Konkrétan az a furcsa, hogy egyik nap még csak olyanokat mondott, hogy jámpa! szisza!, másnap reggel meg felmentünk az emeletre, és kijelentette, hogy hú, fent is van motor, ami azért egy bonyolult, bővített mondat, és csak így a semmiből. Tegnap meg megkérdeztem tőle (nem vártam választ, de mióta hazahoztuk a kórházból, folyamatosan kommentálom neki a dolgokat), hogy husikám, nem láttad-e a fél papucsomat, mire valamivel molyolva szépen elmondta, hogy bejetettem a kisautót, betettem a fiókba, és valóban. De álmában is dumál, a múltkor bementem hozzá éjjel, mert beszélt, és csukott szemmel, alva azt dünnyögte, hogy pejenka eement gajázsba, pihen, ajszik (az a mi háztartásunkban evidencia, hogy mindenki és minden garázsba jár állandóan, mert annál érdekesebb hely a világon nincsen).

De azért leginkább mégis az amorózoskodását imádom, hogy simán idejön, és azt mondja, szejetjek, édeszem, ezt én szoktam neki mondani lefekvéskor, de azt viszont teljesen magától találta ki, hogy szejetem anát, szép, szejetem a szemét, szejetem a füjét, szejetem a mászik füjét, de ebben persze van egy csomó hatásvadászat is, mert ilyenkor, mire az összes ismert testrészemet végigsorolja, annyira elolvad a saját kedvességétől, hogy a végén a saját fejét kezdi simogatni, hogy muszika nadon anajosz (egyébként tisztában van vele, hogy Dani és Dániel, de az előbbit csak hivatalosabb kontextusban használjuk, az utóbbit meg akkor, amikor valaki kakaóval akarja meglocsolni a pálmát).

Az egyedül evés meg a szobatisztaság necces, az előbbi megy ugyan, csak takarítósan (viszont számolni nagyon tud, tésztaevéskor kommentálja, hogy vijjára tészta, hájom, jeesett, kettő), a szobatisztasággal meg ott tartunk, hogy a fürdőszobába bemenő vendégektől nem mulasztja el megkérdezni, hogy kis- avagy nagydolgukra mennek-e. Nem ilyen formában. A saját kis- és nagydolgát viszont csak utólag jelenti be, nem baj, majd eljön az is.

segítsüti megint

Közzétéve Szerző:
7

Bár a tavaszi, anyáknapi segítsütis akció nagyon sikeres volt, egyrészt bevételileg, másrészt nekem személyesen is, mivel megismerkedhettem általa két szimpatikus bloggerkollégával, akik a kék tortára licitáltak (illetve a gyermekem megdobálhatott duplóval pár gasztrobloggert, amire kevésbé vagyok büszke), ennek ellenére meglepő módon vannak még olyan koraszülöttek, akiknek – vagy az anyukájuknak – elkél a segítség. Ezért a Segítsüti Stáb tagjai ismét felöltötték szuperhős-jelmezüket, és nekivágtak, hogy rendet tegyenek az éjszakában fakanalat és nyújtófát ragadtak, jobban mondva egy teljesen új csapat tette ezt, mert a változatosság gyönyörködtet.

Nemisbéka arra kért minket, adjuk át a stafétát az utódunknak. Nekem, mint nem-gasztrobloggernek a szintén nem-gasztroblogger Myreille a protezsáltam, aki 50 db narancsos-mandulás linzerszívvel fogja megörvendeztetni a szerencsés nyertesét. A süteményekre itt lehet licitálni szeptember 20. éjfélig.

Az akció támogatottjairól itt lehet bővebben olvasni. A Segítsüti honlapján tételes elszámolás található az eddig befutott összegekről. A Segítsüti csapatának tagjai semmilyen anyagi kompenzációt nem kapnak a munkájukért (amiből pedig elég sokat befektetnek, és nem csak a honlap fenntartására és a licitek lebonyolítására, meg a sütikre gondolok, hanem a szervezésre, szállításra, kórházakkal való egyeztetésre, a gyártókkal való alkudozásra, stb), tehát a befolyt összegeket teljes egészében az adott kórházak koraszülött-osztályai kapják az általuk kért eszközök formájában.

375. fejezet – megint csak röviden

Közzétéve Szerző:
13

A Mucifülűben azért eltárolódnak az információk, mert amikor este megtárgyaljuk a nap eseményeit, és odaérek, hogy és akkor kint ugattak a kutyák, akkor pontosításképpen megjegyzi, hogy Bodri. Cézár*. Pedig nem is emlékszem, mikor nevesítettem őket előtte utoljára.

Azt már tudja, hogy a dolgozós számítógépemhez nem nyúlhat hozzá, cserébe időnként, amikor cicát követelve az ölembe ül, akkor beírom neki a Google képkeresőbe, hogy macska, és akkor lelkendezik, hogy mennyi szisza, ement a szisza, vau-vau szisza (a Google képkereső nem az életre tanít, tele van macskákkal összebújó kutyák képével), motoj (ha a legkisebb mértékben is belóg a képbe mondjuk egy motor első kereke, azt már fontos megemlíteni).

Meg olyan is volt, hogy fent dolgozom, Muci szép csendben lemászik a földszintre, és bár nem szokott egyedül veszélyes dolgokat csinálni, de azért bennem fél perc alatt megszólalt a vészjelző, és lementem utána, hogy mi ez a nagy csend. A Mucifülű meg teljesen felnőttes pózban ott ült a kanapén, az ölében egy képeskönyvvel, azt lapozgatta, és közben kérdően rám nézett, hogy mit zavarom, ő csak utána akart nézni valaminek a lenti könyvében.

Ha már dolgozás, a Muci általában közben mellettem ül, és időnként beszélgetünk, de néha átmegy magánéletet élni a saját szobájába, és olyankor ötpercenként áthív, hogy vegyek le valamit a polcról, vagy kapcsoljam fel/le a lámpát, vagy adjak vizet. A lakótársi szerződésünk értelmében ilyenkor át is megyek a mondat közepén is, cserébe viszont a fentmaradó időben hagy dolgozni. És ma is volt ilyen, hogy ana, ana, deje, muszika, nagyon sürgető hangon, azt hittem, pókhelyzet állt elő, vagy ilyesmi, úgyhogy rohantam, és amikor odaértem, Muci rámutatott a tankjára, és felszólított, hogy puszit. Adtam neki magának egy puszit, erre azt felelte, hogy jaaaaj, neeeeeeem, és megint rámutatott a tankjára, hogy puszit. Ekkor közöltem vele, hogy remélem, nem gondolja, hogy a tankját fogom puszilgatni, mire konkrétan toporzékolni kezdett, és a szemét meregette akaratosan (az nagyon vicces, felhúzza a homloka közepére mindkét szemöldökét, és csúnyán néz, mind a kilencven töpszli centijével), úgyhogy a családi béke érdekében leguggoltam a tankhoz, és adtam neki egy puszit, mint egy időben eltévedt virággyerek, a Muci pedig meghatottan elmosolyodott, majd teljes lelki nyugalommal visszaült a Montessori-macijához, nekem félig háttal, mintegy elbocsátólag. Nem állítom, hogy valaha képes leszek teljes mélységében megérteni a férfilelket.

* A neveket a személyiségi jogok védelme érdekében megváltoztattam.

374. fejezet – betakarítási időszak

Közzétéve Szerző:
33

Ebben a fejezetben a gyermek Dolgokat Kap.

Szóval egyrészt én tökre szeretek itt lakni, de télen itt hideg van, és tavaly a gyermek melegentartása sok tízezer forinttal megdobta a villanyt és a gázt, úgyhogy idén úgy döntöttem, az ősi, természetközelebbi technikákhoz folyamodom, és elmentem a Brendonba. Ott ugyanis kapni igazi birkából készült hálózsákot, ami alá vettem egy sima télit is, nehogy megfagyjon a Főmuci.

Mivel itt a hegyen már beköszöntött a tél, rögtön első este be is öltöztettem a célszemélyt, aki értetlenségének hangos üvöltéssel adott hangot, miközben a megszokott hálózsákjára mutogatott (amit alie lányaitól örököltünk), és olaszul magyarázott. Amikor betettem az ágyába, és megkapta a pusziját, a cumiját meg a rongyát, akkor szerencsére reflexből azonnal elaludt, és reggelig úgy maradt. Reggel a “szia, kicim” és a “huszi, deje” kiáltások mellé becsatlakozott a “levettem” is, amit kicsit eltúlzott dicsekvésnek éreztem, de mint kiderült, tényleg levette. Röhögtünk.

A következő darab az autósülés volt, ami már nagyon érett, mert a fejét még tartja a babaülés, de a lábát be kell húznia. Úgy hozta az élet, hogy a Muci Ferrari-ülést kapott (most már csak autót kell hozzá vennem), amit eddig hülyeségnek tartottam, de mi tagadás, jól áll neki. Természetesen, amikor beleraktam, akkor hangos üvöltésben tört ki, és a régi ülésére mutogatva magyarázott olaszul, de amikor elindultunk, akkor belenyugodott (egy kicsit konzervatív alkat). Amikor pedig beraktam az ülést az előszobába, mert a kocsi a szerelőnél maradt, akkor már régi ismerősként üdvözölte, és azóta is abban üldögél, ha a földszinten vagyunk, továbbá minden egyes alkalommal többször lejátszódik közöttünk a következő párbeszéd:

M: Kábe? (ez azt jelenti, hogy “mi ez?”, részletesebben “tudom mi ez, de szeretnék megerősítést nyerni, és addig fogom ezt ismételgetni, amíg meg nem mondod, meg még azután is párszor”. Az eredete ismeretlen).
Én: Autósülés, Mucikám.
M: Sülyés! Sülyés! Autó! (ragozni csak tárgyasan tud még, úgyhogy mivel felismerte az összetett szót, és az autóról tudja, hogy micsoda, a piros szék minden bizonnyal a sülés lehet csak).

Ilyenek együtt.

És akkor a Muci a lettvolna-születésnapjára (ez csak ürügy, csak rég nem kapott már játékot, és egyébként is, aki ilyen lehengerlően tudja nekem azt mondani, hogy szia, kici, meg ábrándos tekintettel, hogy ana szép, annak muszáj dolgokat vennem) kapott egy igazi parkolóházat, meg hozzá rengeteg versenyautót, tűzoltóautót, katonai gépjárművet, tankot és helikoptert. Amikor kiválasztottam, akkor még örültem, hogy 70+ kiegészítő, de akkor még nem tudtam, hogy ez 120+ nagyrészt körömnyi matrica, amit nekem kell felragasztgatnom majd helyekre. Azért jól elszórakoztam vele, azóta is a hálószobámban van, hogy esténként elpakolás ürügyén én is játszhassak vele egy kicsit.

(Igen, össze van mancsolva a tükör, mert egyesek odamennek, azt gügyögik, hogy Muszika, és puszit adnak rá).

Szóval nem könnyen választottam ki, mert először találtam egy nagyon profi szerszámosdobozt is műanyag szerszámokkal, de aztán arra gondoltam, hogy a gyermek úgyis az igazi dolgokat szereti, és itthon amúgy is az én szerszámosdobozomat bogarássza órákig, szóval ez ahhoz képest visszalépés lenne. Utána,mivel imád seperni, ilyen takarítóállomást néztem ki neki, de nem bírtam rávenni magam, és amúgy is simán tudja használni az itthoni seprűt. Babára is gondoltam, de rendes baba nem volt, csak ilyen ijesztő arcú csecsemők, és egyébként is sokkal klasszabb egy ilyen parkolóház, még ha nagyobbaknak is ajánlják.

És akkor a Muci hazajött, meglátta, és meglepetésemre pontosan tudta, mit kell ezzel csinálni, és beparkolta az összes versenyautót meg harckocsit meg helikoptert a helyére tök szabályosan, és előbb rájött, hogy hogyan működik az autóemelő, mint én, és mutogatja a katonai terepjáróban, hogy autószüjés, oda. És a zsebében (nemrég jött rá a zsebére) mindig tart azóta egy-két vadászgépet, mert az kényelmesen belefér, és igazi fiús anyuka lettem, aki este az ágyában a szokásos kekszajándék mellett most már egy két pofásabb kisautót is talál (hogy ne kelljen egyedül aludnom), szóval nagyon klassz gyerekem van, tökre működik, ahogy kell.

Oké, a 70+ kiegészítő valamelyike néha beleáll a talpamba, de ez vele jár.

373. fejezet – a zen és a motorkerékpár-olvasás művészete

Közzétéve Szerző:
8

A bejegyzésben szereplő képekkel az apai és az anyai örökségek keveredését szeretném illusztrálni, a Muci egy vadnak született entellektüel.

De nem ez a legdurvább, hanem hogy mostanában már a képek mellett a betűk is nagyon érdeklik a könyvekben, és ha nem jól mondom a betűt, amire rámutat, vagy nem vagyok hajlandó megmondani, mert mondjuk a Bégess Bari Borival címében szereplő B betűket olyan negyedóra alatt elunom (negyedóra rendkívül hosszú idő Bari Borival, különös tekintettel arra, hogy gombnyomásra tényleg béget), akkor felháborodik, és újra végigveteti velem az egészet.

Másrészt viszont láthatóan tanul az irodalomból, nem csak betűszinten, az orosz klasszikusok például komolyan megérintették a lelkét. Felolvastam ugyanis neki párszor Szutyejevtől (bal kezével rajzolt, jobb kezével írt!) a Kispipi és Kisréce tanulságos történetét, és Muci annyira azonosult a főhőssel, hogy azóta minden javaslatomra azt mondja, hogy én is, én is (amikor éppen nem jut eszébe, hogy dackorszaka van). Vö. Mucikám, most lemegyünk a konyhába – én is, én is!; Husi, most fürdünk egyet – én is, én is!

A dackorszak egyébként elég laza, természetesen minden kérdésemre azonnal rávágja, hogy nem, de ezt féléves kora óta csinálja, úgyhogy megszoktam már, másrészt van egy olyan kéthetenkénti egy nagyhiszti is, toporzékolással meg krokodilkönnyekkel, de szerencsére az sem tart olyan három percnél tovább. Ez egyébként egészen bizarr okokból tud kitörni, az utolsó például amiatt, mert van a túrórudi-szertartásunk, hogy odaadom a kezébe, utána visszaadja, hogy kibontjuk, és akkor a kezemből megeszi, hogy ne kenjen össze mindent. Én meg siettem, és kihagytam azt a részt, hogy odaadjam a kezébe, onnantól fogva két percig nem kellett a túrórudi sem, hanem ordítás volt és világfájdalom, még fekvezokogás is, de ezt nagyon viccesen csinálta, mert körülnézett, láthatóan arra jutott, hogy a padló egy kicsit kemény ehhez, úgyhogy komor, de higgadt arccal felmászott az ágyamba, maga alá húzott egy kispárnát, megfogta a rongyocskáját, és úgy vágta hasra magát, hogy a kis kezével hadonászva hisztizzen. Aztán amikor csúful kinevettem, úgy döntött, hogy akkor nevessek inkább vele, mint rajta.

A másik vicces dolga, hogy amikor valami nagy rosszaságot csinál (mondjuk ötször szóltam már, hogy ne locsoljon vizet a padlóra, és mégis odalocsolja), és odamegyek feltakarítani, meg belekezdeni a hányszor megmondtam, miért nem vagy képes, az istenfádat, husom, apádat szórakoztasd ezzel elemeket felvonultató litániámba, akkor Muci erősen túlripacskodva a szerepét a kezével a magasban hadonászva, és azt óbégatva, hogy jaj-jaj-jaj átrohan a szobájába, majd nagyon óvatosan kidugja a fejét az ajtófélfa mögül, és úgy figyel. Amikor röhögni kezdek rajta, akkor elvigyorodik, és diadalittasan azt mondja, hogy szia, olyan Joey Tribianis hangsúllyal.

A szavak meg egyre jobban ragadnak rá, a testrészeit és a ruháit már stabilan tudja, de olyanokat is, hogy ement a szisza (van esze a sziszának), vagy kici füláf (a zsiráfot hívja füláfnak, és ez azt jelenti, hogy szeretgessem meg egy kicsit), vagy joghurt, kéjem, és ehhez az egyértelműség kedvéért még hozzá szokta tenni, hogy kanál.

De nagyjából mindent elismétel, például a múltkor itt volt az apja, hogy elvigye, és Mucit csak úgy tudtuk rávenni az induásra cselesen (sehonnan nem szeret elindulni), hogy megkértük, mutassa meg, milyen ügyesen fel tudja venni a szandálját (ez nem egyszerű, mert fel kell húzni, egy vékony pántot át kell húzni egy kampón, majd letépőzárazni), csak közben az apját fél percre felhívták munkaügyben, mire a husi teljesen felfüggesztette a tevékenységet, és szemrehányóan nézett. Amikor az apja lerakta, mondtam is neki, hogy látod, abbahagyta, mert nem figyelsz, a Muci pedig enyhén feddő, de türelmes tekintettel folytatta a mutatványt, közben fél szemmel és fél felhúzott szemöldökkel az apját leste, és azt mondogatta, hogy fidejsz, fidejsz, csak hogy tudja, hol a helye.

És akkor a végére egy bónusz azoknak, akik képesek voltak végigolvasni.

372. fejezet – hüjjő

Közzétéve Szerző:
26

Ebben a részben a Farkasréti temető békéjét dúljuk fel a Mucival, aki pontosan ki tudja választani azt a táblát, amin az életkorunknak megfelelő számok állnak, bár ez szerintem nem tudatos.

Szóval amikor a Muci kicsi volt, akkor csomószor levegőztettem a Farkasréti temetőben, nem morbid indíttatásból, hanem mert ott csend van és növényzet, a környékünk többi része pedig járdákban igen szegény, viszont ugató kutyákban gazdag. Utána nagyobb lett, és babakocsiban nem volt hajlandó megmaradni, járni viszont még nem tudott, azóta viszont akkora, hogy csak járni akar. Emiatt a játszóterezésünk úgy néz ki, hogy egyik tájékozódási ponttól a másikig rángat engem a mini gőzmozdony, gondosan ügyelve arra, hogy a gyerekeket elkerüljük, és mivel arra jutottam, hogy ezt a temetőben sokkal szórakoztatóbb lenne csinálni, ezért sokat járunk oda, mindkettőnk nagy megelégedésére.

És ott a Husi társaságot is sokkal jobban talál magának, és most nem Neil Gaimanbe akarok átmenni, hanem van például a helyi, traktorszerűséggel közlekedő bácsi, akivel mindig vigyorogva integetnek egymásnak, meg vannak a Nénik.

Namármost az első pár alkalommal tisztáztuk a Mucival a szabályokat, miszerint a temetőben nem dobálunk el szemetet, különösen nem mászunk bele a kukákba és dobáljuk ki onnan a szemetet, nem kiabálunk, nem lépünk másoknak a sírkövére, nem fekszünk vagy ülünk másoknak a sirkövére, nem nyalogatjuk mások sírkövét, és nem zaklatjuk barátkozási szándékkal a többi jelenlévőt, mert hátha nincsenek barátkozós hangulatban. Viszont a Muci ki szokott nézni magának Néniket, akiknek a közelében mintegy véletlenül többször is elsétálunk, miközben nagyon édesek vagyunk, és csábosan mosolygunk, meg olyanokat mondogatunk, csak úgy magunknak, hogy kukucs, kivéve engem. Eddig a legnagyobb fogása a Három Nénik voltak, akik teljesen kedélyesen szoktak cseverészni egy bizonyos részen sírgondozás közben a tej áráról, meg ilyesmi, velük most már legálisan válthat egy-két szót, mindenki boldog. Sajnos a titkos álma viszont az, hogy egyszer megszerzi valakinek a seprűjét, most éppen seprésmániás, de szerintem az a legjobb szándék ellenére sem lenne comme il faut, ha lezugsöpörnénk pár idegen sírját egy-egy látogatás alkalmával.

A másik mániája mostanában a lépcső. Itthon olyan harminc foknyi lépcső áll rendelkezésére, ennek ellenére feltűnően sok időt töltünk Boronkay József és neje (nem tiszteletlenkedem, így van ráírva) sírjánál, amit három lépcsőfokot megtéve lehet megközelíteni. Ha jelzésértékűen odébbmegyek, akkor Muci nyújtja a kezét, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelenti, hogy szegítek (a ragozás még nem megy, meg a két lábon egyedül lépcsőmászás sem). Az a rész olyan, mintha arra lejtene minden, csak úgy sikerül elcsalnom onnan, ha felvetem, hogy keressük meg a cicát, mire a gőzmozdony lelkesen vonszolni kezd, és azt kiabálja halkan (hangosan ott nem kiabálunk), hogy szisza, szisza.

Ez a kép arrafelé lett rögzítve, és Muci tökre úgy néz ki rajta, mintha filozófikus gondolatokat gondolna éppen az élet értelméről és múlandóságáról, pedig valójában egy kukával szemezett, és azt latolgatta, hogyan vehetne rá, hogy belerakjam játszani. Végül sikerült haditervet kovácsolnia, de nem vált be az ártatlan arcú szegítek? felvetése.

Boronkayékban még az a jó egyébként, hogy nagyon szépen rajzolt, nagybetűs felirat van a sírjukon, márpedig Muci most betű- és számmániás, órákig tudná mutogatva kérdezgetni, hogy melyik micsoda, én viszont sajnos nem tudok órákig válaszolgatni, mert nem vagyok egy szent, önfeláldozó anya. Azért egy darabig szoktam, és az volt az egyik legmeglepőbb, amikor mondtam, hogy hét, mire Muci rávágta, hogy hét, nyóc, tíz, ami határozottan egy számtani sorozat egy szakasza. Egyébként osztani is sikerült neki, otthon fél szemmel néztem, hogy egyik tálkából a másikba pakolja a kekszeit, közben mondja, hogy kettő, kettő (ha nem segítek, akkor csak kettőig tud számolni), és a végén azt mondta, hogy nna, és mindkét tálkában pontosan négy darab keksz volt.

A másik kedvenc sírja egyéként egy bizonyos Gorjánác Milivoj nyughelye, fogalmam sincs, miért, azon kívül, hogy tényleg nagyon helyes kis rózsaszín márványemlék borostyánnal, de Muci mindig gügyögni kezd hozzá, és ha azt hiszi, hogy nem látom, akkor kedvesen megsimogatja.

Meg vannak helyek, amiket felismer, Kittenberger Kálmánnál például mindig kötelességtudóan mondja, hogy húúú, mert amikor először arra jártunk, akkor mutattam neki, hogy hú, mekkora oroszlán. Illetve Komlós-Keresztesi báró Fejérváry Géza Gyulánál mindig mondja olyan “igen, anya, tudom” hangsúllyal, hogy hüjjő, hüjjő, mert ott szoktam elmesélni neki, hogy a bácsi egy nagyon okos herpetológus volt, és tudtad-e, Mucikám, hogy a herpetológiának nem a herpeszvírushoz van köze, hanem azt jelenti, hogy hüllőkkel és kétéltűekkel foglalkozott a bácsi. Megnyugtató érzés, hogy amennyiben a bölcsiben majd esetleg szóba kerül a herpetológia, nem fogunk alulművelt családnak tűnni a többi gyerek szemében.

Azután, amikor a gyermek már a sokadik padra mászik fel (és mutat maga mellé, hogy anya), akkor némi konfliktusok árán megközelítjük az autót és hazamegyünk, és azután estére egyesek már olyan fáradtak, hogy amikor azt mondom nekik, hogy na most már megyünk aludni, akkor kötelességtudóan veszik a cumijukat és a textilpelust meg a képeskönyvet, majd nonverbálisan jelzik, hogy ők ugyan egy lépést sem tudnak már menni a kimerültségtől, de semmi baj, jó lesz nekik itt is, menjek aludni nyugodtan.