377. fejezet – kétséget sem hagy felőle, hogy lecsúszott

Na jó, egy videó azért belefér. Ez olyan egy hónapja volt, pár nappal a nagy beszédáttörés előtt, amikor a Muci szintén egyik pillanatról a másikra döbbent rá, hogy fel tud mászni a csúszdán (sokat segített, hogy kivételesen nem a csúszós részén próbálta), és önállóan le is tud csúszni. Azóta a csúszda vándorol velünk egyik szobából a másikba. Két csúszás között meg odajön puszit adni, hogy együtt örülhessünk.

368. fejezet – videókkal

Megint bejegyzés videóval (mert az állóképből általában kiszáguld).

Én mindig azt hiszem, hogy ez a gyerek éppen most van a legjobb korszakában, és ennél jobban már nem is tudnám szeretni, aztán kiderül, hogy mégis. Persze megkönnyíti a dolgát, hogy én már akkor is feltétel nélkül imádtam és büszke voltam rá, amikor még csak feküdt egy helyben, és hülyén nézett ki (így utólag, akkor gyönyörűnek láttam).

Először is, végre megtanulta, hogy nincs értelme nyilvános helyen eldobnia magát a padlón és duzzognia. Ehhez persze az is kellett, hogy én végre megtanuljam, hogy néha háromszor is muszáj végigmászni a lépcsőt fel-le, mert az jó. Meg mozgólépcsőzünk is rengeteget, nem akarok dicsekedni, de a gyerek egy mozgólépcső-fenomén. Még csak egy hete járt, amikor már ragaszkodott hozzá, hogy a saját lábán mozgólépcsőzzön, és pontosan tudta, hogyan kell csinálni. Őrület.

Most meg olyan dolgai vannak, hogy például amikor megkérdezem tőle, vegyünk-e neki egy zsemlét a pékárusnál, akkor odarohan a pulthoz, és közli a nénivel, hogy hamm-hamm, sejje, és a biztonság kedvéért a fogait is csattogtatja egy kicsit vigyorogva. Ma este meg éppen a balroggal beszélgettem hosszasan telefonon, ő meg közben elpakolta lent a játékait, kivette a cumisüvegét a hűtőből, lerakta elém, utána elővette a tápszeres dobozt, azt is elém rakta, és mondogatta, hogy tente. Ennek egyébként nagyon örülök, hogy tudja az alvást és nem tiltakozik, sőt, a déli szeánsznál mostanában egy csomószor összeszedi a cumiját meg a pelusát, felmászik az ágyamba, és egyszerűen elalszik. Tisztára önjáró.

A videók most nem annyira izgalmasak, az első arról szól, hogy kiszúrta magának a bakancsomat, és megpróbálja befűzni a lábán. Én ezt órákig el bírom nézegetni, amikor valamit szépen, pusztán akaraterőből megtanul, tiszta zen (nem tartom kizártnak, hogy előbb fog bakancsot fűzni, mint érthetően beszélni), de sajnos például telefonálni is megtanult, csak olvasni nem, ezért random számokat hívogat a készülékemről. Szóval ha valakit felhívnék, és az illető azt hallja, hogy hahó, hahó, deje, tutu, (gyere ide és hozzál túró rudit) akkor nyugodtan tegye le. Na de vissza a bakancsra:

A másik videónál azt akartam felvenni, ahogy dumál, mert éppen nagyon magyarázott valamit (sajnos a jó részét nem értem a mondanivalójának, de majd megtanulok a nyelvén), viszont közben halaszthatatlan rohangálnivalója támadt, meg észrevette, hogy van egy üres doboz az asztalon, és ha üres, akkor ki kell dobni, punktum. A számomra érthető rész annyi, hogy a dobozolásnál van egy csubbe (csukd be), miután kidobja, azt mondja, hogy így, kész, illetve az erkélyen elereszt egy vaut (onnan szokott beszélgetni a kutyával).

Hát ilyen ez.

361. fejezet – hiánypótló

Képek, videó, vigyázat, hosszú.

Naszóval, elmentünk először állatkertbe a Mucival, aki olyan húsz percig nagyon élvezte a rengeteg a kisebb-nagyobb vau-vaut, utána a szavannaházban, vagy miben extázisba esett a csillártól (bámpa! Bámpa! BÁÁÁÁMPA!), majd elfogyasztott olyan fél kiló mézes puszedlit, azt követően pedig megszűnt érdeklődni a világ dolgai iránt, és anyeginesen kiábrándult pillantással kérdezte tőlem időnként mintegy, hogy mikor unjuk meg végre és megyünk haza.

Az apja sokkal okosabb bizonyos tekintetben, ő egyenesen a Baumax lámpaosztályára vitte a Mucit valamelyik vasárnap, ahol a gyermek állítólag minden tartózkodását félretéve mutogatta mindenkinek, hogy mennyi báááámpa van ott, illetve utána is napokig ez volt még a téma.

Mindegy, én szeretek állatkertbe járni, kivéve a vasárnapi tömegben és magassarkúban, mint kiderült, de a kicsi zsiráf aranyos volt.

Itt van egyébként maga körül egy nagyobb zsiráf részleteivel, csak az arányosítás kedvéért. Szerintem ennél cukibb állat nincsen.

A Muci egyébként egyik napról a másikra motorozni is megtanult, az egyik pillanatban még alig tudott, a másikban már le se lehetett venni a járműről, és bőgeti is, hogy vümm-vümm. Ez ilyen.

Agnus viszont még a motoros korszak előtt látogatta meg az ő Muciját, és fényképezték egymást sokat szokás szerint, de a nagyon cuki közös képeket nem tehetem közzé, úgyhogy csak a gyermek vendéglátó ösztöneivel dicsekednék, amivel megkínálta agnust konzerv zöldborsóval és kukoricával, majd kókuszdiókrémmel, de amikor agnus még instant Hipp csipkebogyóteát sem kért, akkor nem tudott mitévő lenni.

De (teljes kiőrlésű) kiflivéggel simán csajozik amúgy, mit neki kaviár és pezsgő.

Amúgy roppantul beönállósodott, mindenhova felmászik-lemászik, ágyra, fotelbe, asztalra, és példakép lettem neki, ami sajnos nem abban nyilvánul meg, hogy két szerzői ívet fordít naponta, hanem hogy például simán leborotválja a lábát rózsaszín női borotvával, illetve a múltkor azon kaptam telefonálás közben, hogy felmászik a fotelbe a kisasztal mellé, leül a tükör elé, kiveszi a neszeszeremből a rúzsomat, kinyitja, kicsavarja, és kikeni vele a száját komoly arccal. Erről azért előbb-utóbb beszélek majd vele, mert az oké, hogy liberális nevelés, meg minden, de jóházból való úrigyerek nappalra nem sötétbordó vampos rúzst tesz fel.

A nyakláncokról és a szép csatos cipőkről inkább nem is mondok semmit.

Azért a férfias vonások is megvannak, úgyhogy oké, kicsit hiú, de a prioritásaival nincs baj. Mindent megszerel és megtanul, ami gép, az apró csavarokat mindenen nagyon meg kell húzni, ami a kezébe kerülhet. És ma nézegettem a telefonomon a képeket, a Muci bensőségesen átkarolva velem nézegette őket, és amikor odaértünk az autóm kerekének részletéhez (azért kellett, hogy tudjam, mekkora gumi kell), akkor félreérthetetlenül kijelentette, hogy vümm-vümm.

És ugye most már a lépcsőn is egyedül közlekedik, hagyom, mert nagyon óvatos, valamelyik nap is lement az emeletről, de másfél perc múlva azért gondoltam, utánanézek, mit csinál, és hát ezt:

Konkrétan felmászott a székre és leült rá (!), kinyitotta a netbookot (!), megnyomta rajta a bekapcsológombot (!), majd elindította valahogy a Klotskit, és ott egy kicsit elakadt. De nagyon lelkesen felnőtteskedett a kis fokhagymafenekű törpemuci, megvalósítva az OLPC elvét.

Szóval felmászni felmászik simán, a konyhaasztalra rendszeresen feljár csokis kekszért, amit ott tartunk (a csokis keksztől és a gépsonkától egyébként extázisba esik, ha ilyet kap, akkor félpercenként lelkesen motyogva összepuszilgat, hogy milyen egy rendes, jólelkű anyuka vagyok már), lemászni viszont a lépcsőt leszámítva nehezére esik. A múltkor is felment a hasizompadra, vagy mire, én meg nem szedtem le, “akifiam fel tud menni, az tudjon le is jönni”-alapon, de végül nem jött le, viszont türelmesen elszórakoztatta magát egy olyan negyven percig, a végén már videóra is felvettem a műsort. A “hoppá”-val és a “jaj”-jal nekem akarja a tudtomra adni, hogy amennyiben egyedül próbálna lemászni, megüthetné a párnás kis sejhaját, szóval menjek már és segítsek. A többi meg jön neki magától, énekelget panaszosan, meg mittudomén. Sajnos a korábbi, kevésbé fáradt részeket nem jutott eszembe felvenni, pedig komplett zenés-riszálós előadást mutatott be a plüssöknek.

A cselekményben előforduló mmamma én vagyok (sejtésem sincs, kitől tanulta, én anyaként szoktam magamra referálni), a be-t a pasim tanította meg neki a lámpakapcsolóval, itt is odanéz a kapcsoló felé, de azóta már minden be, amit működtetni kell, az ablakot is beleértve. A vau-vau a riadólánc továbbadása, amikor a kutyák odakint jelenséget észlelnek. A csücsörítésről fogalmam sincs, se előtte, se azóta nem nagyon csinálta.

És akkor mára ennyi a Muci.

359. fejezet – megint videó

Most megint csak gyorsan, megint videóval, azt nem kell annyit szerkesztgetni.

Az aktuális hírek egyike, hogy tegnap megkapta a Muci a másfél éves oltását, le is mérték, nyolcvannégy centi és kilenc és fél kiló, vagyis nem egy dagadt fajta, olyan tizenkettőnek illene lennie. De a védőnő megtapogatta, és azt mondta, nem kórosan sovány, konkrétan megmarkolászta a kis fenekét, és kijelentette, hogy jó kis popsija van, a Muci meg önelégülten mosolygott (esküszöm, mindent ért), hogy igen, valóban jó kis popsim van. Ráadásul most nem is szúrtak le, amiért mittudomén, nem tud fejben deriválni a gyerek, bár volt egy rövid kis asszónk, miszerint nekem vinnem kellett volna az oltási könyvet (nem találtam, de azóta meglett), amire azt válaszoltam, hogy ha tudom, hogy ötven percet kell várnunk a kapott időponthoz képest, akkor lett volna időm megkeresni, és ennyiben maradtunk. De azért megszúrták a malacot gond nélkül, be se lázasodott, meg semmi, acélmalac, pedig ez a DiPerTe azért ütős egy koktél.

A járásnál ott tartunk, hogy ha bigyózik valamivel a kezében, akkor kapaszkodás nélkül áll, ilyenkor szól is nekem, hogy baba, nehogy lemaradjak a kunsztról, én meg túláradóan megdicsérem.

A pusziszédelgés terén is nagy fejlődést tanúsított, például érti a “kérek puszit” felszólítást, és eleinte lelkesen teljesítette is, de most már azt csinálja, hogy amikor kérek puszit, akkor vigyorogva azt mondja, hogy nem, majd odarohan a tehenéhez, és látványosan összecsókolgatja. A tehenet Vivtől kapta karácsonyra, kedves tekintetű, nagydarab, puha testű állat, a Muci nagyon szereti, remélem, nem azért, mert rám emlékezteti.

És akkor a videó. Amúgy nem lenne nagy szám, azért akartam felvenni, mert előtte a Don odament a hűtőhöz és tenyérrel cspkodni kezdte, mire kinyitottam, hogy mit akar, és akkor kivett egy túró rudit. Ugyanos mostanában sokat volt az apjánál és a nagyanyjánál, ahol úgymond nem hajlandó rendes kajákat enni (nem tudom, nekem általában hajlandó, biztos látja a kegyetlen, lelketlen gonoszt a tekintetemben, mindenesetre itthon Spárta van, répafőzelékkel, meg minden (ami főleg nekem Spárta, mert a Muci azért szereti, én viszont a szagától is rosszul vagyok)), szóval a nagymamánál és az apjánál nagyjából túró rudit zabál csokis keksszel egész nap. Na itthon ilyen nincs, mert általában igyekszem megenni előle a túró rudit, viszont nagyon finom nádcukros-citromos-vajas almapüréket csinálok neki uzsonnára, amit szeret is, most viszont bevágta a durcát, amikor elvettem tőle a té rudit, és nagyon aranyos pofákat vágott ripacskodva az almapürére, ezt akartam felvenni.

Természetesen, mire leszaladtam a fényképezőgéppel, abbamaradt a pofavágás, vagyis hát nyomokban azért még csinálta, de nem ez a lényeg, hanem hogy szerintem titokban leszerződött az egyik nagy multival product placementre. A bújtatott reklám helyét nem árulom el, nem lehet eltéveszteni, a visszafogottságon és a művészi finomságon még dolgoznia kell a husinyúlnak. A reklám után következik még egy olyan rész, ahol elmeséli, hogy mentünk, és volt ott egy kutya, egy nagyon nagy, harcias kutya, de az neki pfü, semmi, nem is félt. Még mindig a kutyák érdeklik ugyanis a világon a legjobban a számítógépek és a telefonok (meg agnus!) után.

És akkor a képi anyag:

358. fejezet – előadóművész, kaszkadőr

Az elvált kategóriájú apukákban nem szabad bízni. Megbeszéltük ugyanis, hogy most hétvégén, amikor a Muci odaát lesz, az apja megtanítja járni (á, nincsenek magas elvárásaim). Ehhez képest járni ugyan nem tanította meg, viszont azon a lépcsőtelen helyen a Don megtanult lemenni a lépcsőn (ami leginkább azért kínos, mert otthon a lépcső csak alulról zárható), a lépcsőkorlátba kapaszkodva lógni (???), illetve megtanult csont nélkül felmászni az ágyamra, úgyhogy már oda se menekíthetem előle a dolgokat. Ráadásul tegnap talált egy maradék zacskó mazsolás drazsét, amit nagy örömmel felcipelt az ágyamra elfogyasztás végett, amikor kiderült, nagyon örültem, hogy egy nappal elhalasztottam a tiszta ágynemű felhúzását. Viszont a világon annál viccesebb nincsen, hogy a Mucedli később a nap folyamán felfedezte a bontott zacskó szárított borókabogyót is, ami tök úgy néz ki, mint a mazsolás drazsé, és miközben megpróbálta elfogyasztani, egyértelműen lerítt az arcáról, hogy ő ezt nagyon nem érti, de valami komoly baj történhetett ezzel a golyós csokival.

Képek nincsenek, videót viszont muszáj volt csinálni, mert a Don egyszer csak birtokba vette a notebookot, mire odaértem, elindította rajta Lady Gagától a Pokerface-et (mivel nemzetközi celebekkel nem tartjuk a kapcsolatot, csak arra tudok tippelni, hogy agnus hiányozhat neki, aki Halloweenre Lady Gagának öltözött), majd visszarohant a hintaszékéhez, hogy ott tomboljon rá. Először megpróbált az előadóval együtt énekelni, de ő csak a hinta-palinta szövegét tudja, azt sem végig, mint az a felvételből kiderül. Utána különféle kunsztokkal megkísérelt engem is belevonni a mókába, de meglehetősen zavarta, hogy a kamerázás miatt nem fetrengek röhögve a padlón tőle, ahogy szoktam (nagyon szüksége van a visszajelzésre), pedig 0:47-nél még az általában ellenállhatatlannak bizonyuló elvises csípőmozgást is produkálta.

A szám végénél viszont megdöbbenéssel konstatálja, hogy megszűnt a zene, a saját halandzsanyelvén a tudtomra adja, hogy szerinte konkrét lépésekre van szükség, majd a tettek mezejére lép, és elrohan újrajátszani Lady Gagát. Videó:

(Az élesszemű megfigyelők a tükörben az operatőr nyomait is felfedezhetik impresszionista stílusban).

351. fejezet – szalonképes Muci, aki Arany János

Ebben a bejegyzésben is lesz videó, meg sok evés, karácsony alkalmából.

 

A Muci a legősibb magyar hagyományokat követve hülyére zabálta magát karácsonykor. Az a Muci, aki a véletlenül egyben maradott pár milliméteres répadarabot undorodva kiköpi, és a cérnaszálnyi csirkehúsrostot kétségbeesetten túrja ki a szájából olyan arccal, amiről lerí, hogy szerinte én őt meg akarom ölni, és igazán tudhatnám, hogy a babák nem képesek darabosat enni, szóval ez a Muci elcsórt tőlem és gond nélkül elfogyasztott három darab libatöpörtyűt. Majd a hurmámra (datolyaszilva, satöbbi) is addig ácsingózott, amíg le nem vágtam neki egy vastag szeletet (egy centis, kábé 6 centis átmérővel), hadd nyalogassa, erre azt is megette az utolsó morzsáig. A csipszről már szólni sem merek (ilyen puccos, organikus csipsz volt, úgy kaptam), de a főtt répa még mindig “pfuj, megfulladok” egyben. Ami érthetetlen, mert pépesítve az is megy.

Ami a mozgását illeti, ki tudja nyitni már a konyhaszekrényeket is, nem csak a fiókot, támaszkodás nélkül viszont csupán akkor áll meg, ha véletlenül megfeledkezik magáról. Viszont csinált egy nagyon édeset a napokban, szorosan belemarkolt a hajába két oldalt, és úgy próbált felállni (állásba húzni magát), szóval lehet, hogy a hajvágással én vetettem hátra a mozgásfejlődésben a minisámsont. A lépcsőn gond nélkül közlekedik, mondjuk az egyedül tiltott zóna, de mindig nagyon örül, ha mondom, hogy menjünk fel, Mucikám, és akkor mászhat előttem, én meg óvó jelenlétemmel követem. A motorral játszani is szeret, de azt úgy csinálja, hogy tolja maga előtt (térdenkúszva), és berreg. Ez a térdenkúszás amúgy is megy, ha tele van a keze, akkor térdenjárva közlekedik.

Amúgy ismét egy nagyon édes korszakába érkezett (bár mikor nem abban van), akármire rámondom, hogy aranyos, akkor megsimogatja, sőt, velem is sokat kedveskedik, simogatja az arcom, bár ha nem ér el jól, akkor belemarkol a hajamba, határozottan odahúzza a fejem, és úgy simogat. Tegnap nagyon jól szórakoztam, mert balladákat szavaltam neki, és mondtam, hogy ez Arany János, mire reflexből megsimogatott, hogy igen, nagyon arany(ján)os vagyok. És az is borzasztó cuki, amikor leülök a kanapéra, ő meg az ölembe veti magát, szemből, lovaglóülésben, és nagy lendülettel újra meg újra átölel, közben puszilgat.

Egyébként meg tök jól elvan, mindig siet valahová, intézkedik (amennyiben nem magyaráz fennhangon, és nem hallom, hogy mászkál, akkor biztos rosszalkodik valamit). Tegnap például délután kimentünk egy kicsit, ráadtam a cipőjét, és adtam volna a kabátot is, mire elrohant, kihúzta a konyhaszekrény két alsó fiókját, átrakta a gyufát az egyikből a másikba, visszatolta a fiókokat, majd visszarohant hozzám, testbeszédével azt fejezve ki, hogy ne haragudjak, de ezt még mindenképpen el akarta intézni indulás előtt.

És eddig például csokit nem evett, de most felfedezte a zselés szaloncukrot, erről szól az alábbi videó. Előbb papírostul szüttyögteti, majd mély döbbenettel konstatálja (“jaj”), hogy a papírban csoki van, és úgy 1:35-től érdemes megfigyelni, hogy úgy érzi, miszerint ő valami rosszaságot csinál (tudja, hogy nem szeretem, ha a szájába vesz dolgokat), ezért a lehető legártatlanabb arckiejezését ölti magára (ha tudna fütyörészni, fütyörészne is), és nem néz a szemembe, hátha akkor nem veszem észre.

A videón továbbá először a nagy szereplési vágy miatt majdnem leesik a kanapéról, de megoldja, a szalont rambósan mentve (elkaptam volna, ha nem látom rajta, hogy jól esik), illetve a végét én úgy terveztem, hogy szépen kisétál a képből, de ő láthatóan úgy, hogy tigrisugrással leveti magát. Ezek exkluzív felvételek, borzasztó régen nem láttam már esni, biztos megzavarodott a cukortól.

Az összes olvasónak és kommentelőnek ezúton is boldog új évet, és köszönjük a látogatásokat.

350. fejezet – sokat játszunk, az idő szép

Ebben a fejezetben a Muci több szempontból is tanúságot tesz kiemelkedő bölcsességéről, a korához képest különösen, a végén lévő videóban pedig elbújik, de szerencsére meglesz.

A Muci az egy okos. Már eleve így született, de az idő múlásával ez csak fokozódik nála. Tanult például két új szót, az egyik a “hoppá”, ami az örök favorit “jaj”-jal rokon értelmű, a másik pedig a “nnnya”. Feltűnt neki ugyanis, hogy amikor befejezek valami nehéz munkát, például felcipelem az emeletre, akkor azt mondom, hogy nnna. És ő is teljesen helyénvaló kontextusban alkalmazza, például lepakolja a könyvespolc egyik szintjét, majd a jól végzett munka örömével, büszkén kijelenti, hogy nnnya (ezzel is megvolnánk).

És az is nagyon intelligens dolog tőle, hogy ha a szomszéd szobában a kutatómunkája során talál valami megegyezésünk értelmében nem babának való tárgyat, például egy ollót, akkor hangosan átkiabál nekem, hogy jaj-jaj, baba, jaj-jaj! És addig abba sem hagyja, amíg oda nem megyek, és el nem veszem tőle. Egyébként meg rájött, hogy mi elég együgyűek vagyunk, ezért velünk felnőtt nyelven kell beszélni, nem pedig halandzsázni, de a szókincse sajnos még elég szűkös, mindenesetre nagyon édes, amikor az erdei kirándulást (vagy akármit) megpróbál lelkesen, a saját szavába vágva úgy elmagyarázni, hogy jaj vau hoppá baba, baba! vau-vau.

Meg nonverbális formában is nagyon megy neki a sztorizgatás velem. Mostanában úgy alakult, hogy megint nagyon a bögyömben vannak a medvék, mert olvastam az interneten, hogy az ötszáz kilós nagy jegesmedve-anyák átlagosan ötszáz grammos életképes kölyköket szülnek, és ezt felháborítónak tartom, mert tudom ugyan, hogy az embereknél a legrosszabb a szülőcsatorna átmérőjének és a babák méretének az aránya, de ez azért túlzás, ez olyan, mintha én hatvan grammos egészséges gyerekeket tudnék szülni (mármint terhesen lennék 60 kg normál esetben). Én eleve félek a medvéktől, nem igazságos, hogy még a szülés sem árt nekik. A Mucinak viszont egy egész medvefarmja van, úgyhogy miután megtanítottam neki, hogy minden plüssállat aranyos, simi-simi, most úgy döntöttem, felvilágosítom az élet kegyetlen tényeir is, és eljátszottam, hogy a karácsonyi plüssmedve ham-ham megeszi a plüsstehenet (nem kell izgulni, jó vége lesz). Erre Muci odajött, kirántotta a kezemből és eldobta a plüssmedvét, majd megsimogatta aranyosan a tehenet (utána reflexből őt is eldobta, de ez szerintem már nem képezte szorosan a történet részét).

Meg, ha már dobálózás, van ez a szókása, hogy tápszer után nagy ívben elhajítja a cumisüveget. Én többször megbeszéltem vele, hogy ezt nem szeretem, mert csupa tápszer lesz minden, meg az üveg is összepiszkolódik, oda kell adni nekem, és én szépen beteszem a hűtőbe. Úgy tűnik, ezt Muci meg is értette, mert ugyan azóta is nagy ívben elhajítja az üveget, de lelkesen utánarohan, és odahozza nekem, hogy betehessem szépen a hűtőbe.

És akkor jöjjön a videó. Ezt először fel sem akartam rakni, mert istentelenül gügyögök rajta, részben a fáradtság miatt (karácsonykor készült, rohangászás után), részben meg mert egy ilyen cuki gyerekkel nem lehet nem gügyögni. De muszáj mégis berakni, mert látszik rajta, hogy a nagyon okos Muci, miután megkérdezem tőle, hol van az az aranyos kisfiú, előbújva megsimogatja a saját fejét, hogy lássam, ő az aranyos kisfiú. Néha meg kell enni.

 

347. fejezet – csak erős idegezetűeknek

A Muci meg van arról győződve, hogy ő már olyan felnőttféle. A nagyfiúkkal akar játszani, igazi számítógépen számítógépezni, és igazi szerszámokkal igazából megszerelni a dolgokat (a csúcs az volt, amikor a szájában egy keresztbeálló cédével, egyik kezében egy nagy csavarral, a másikban pedig egy csavarkulccsal piszkálta elmélyülten a radiátort). Továbbá úgy gondolja, hogy ő már tud egyedül enni. Én nagyon szeretem őt, ezért néha hagyom egyedül enni, de be kell valljam, hogy ez az egy olyan helyzet van, amikor még az én elfogult anyai tekintetem szerint sem a legvonzóbb oldalát mutatja a Muci, és a legszívesebben a kertben etetném, hogy utána egy slaggal tisztíthassam le őt és a környezetét, pedig ő még nem is olyan vészes. Mindenesetre nagyon, nagyon várom már, hogy mittudomén, szalámiskenyeret adhassak neki vacsorára, vagy ilyesmi.

Szóval az anyaság sötét oldala (amikor nem videózok,nincs ilyen csend, mert általában énekelek valamit a dednek, hogy eltereljem a figyelmemet a szörnyű valóságról, illetve egy pszichológus biztos képes lenne ebből valami rejtett bosszúmotívumot is kihozni, de ettől a blog olvasóit inkább megkíméltem, meg magamat is attól, hogy helyettem mindenki a Mucit sajnálja):

346. fejezet – a másfél éves szókincsről

Az utóbbi időben borzasztó tömény volt a program, Télapó idején a Muci elé járult a mindenki, meg még külföldön is voltunk, ha nem is hosszú időre. Mindenesetre az már biztos, hogy Mucinál az ajándékok rangsorában a megosztott első helyet az agnustól kapott túrókrém (agnus: az egyik a Mucié, a másik a tiéd, nem voltam benne biztos, melyiket tudja megenni, de lehet, hogy elég felnőtt férfi már ahhoz, hogy a puha kekszdarabosat is elfogyassza), illetve a FP formabedobó. Ja, meg a csúszda, ugyanis a nagyon jó kisfiúknak ilyeneket hoz a Mikulás a csizmájába (a nagyon jó kisfiúk nagyon türelmetlen anyukája nem bírja kivárni a karácsonyt). Az utolsó helyen a csoki és a szaloncukor végzett (általánosságban), azt nem volt hajlandó enni, nekem kellett feláldoznom magam (mit meg nem tesz egy anya, futott át a fejemen a gondolat, miközben Kinder csokit majszoltam révülten).

Hogy kontextusba helyezzem a videót, a szereplők Muci, Nő1, Ffi1 és Nő2 (ez utóbbi vagyok én). A felvételt Nő1 készítette, amikor felmentem ceruzaelemet keresni a csütörtökön kölcsönkapott babanotebookba. A cselekmény abból áll, hogy Nő1 rávezetéses módszerrel sikeresen ráveszi Mucit, hogy a teljes repertoárját adja elő a kamerának szókincsileg, ezenközben Ffi1 destruktív, figyelemelterelő megjegyzéseket tesz. A műsornak az érkezésem vet véget. A zseniális operatőri munkának köszönhetően (lerí róla a bloggermentalitás) Mucin kívül az összes szereplő végig képen kívül marad.

340. fejezet – esti videók

A Muci kapott Fel!-es szemüveget, mert én fordítottam egy ígykészültet a filmhez, és a munka mellé küldtek repizacsit repilufival és repiszemüveggel. Először a lufi volt a sztár, de aztán megmutattam a Donnak, mit lehet művelni a szemüveggel, azóta rendszeresen a szeme elé rakja, és azt mondja, hogy húúú, de ezt sajnos nem sikerült rögzítenem, csak ahogy a nyakába veszi:

A videókat meg sajnos csak este jutott eszembe rögzíteni, amikor a Muci már hisztis és félhulla a fáradtságtól, de nem tudtam mást kitalálni kínomban, amivel kihúzhatjuk az időt fürdésig, mert eltört a fenekem, vagy mi (alie-szindrómám van). Az úgy volt, hogy mentem le a lépcsőn a karomban a Mucival, és megcsúszott a lábam, és szerencsére reflexből magamhaz öleltem a kisebbiket, de így nem maradt kezem tompítani az esést, és sikerült a farokcsontommal nekivágódni az egyik lépcsőfok élének. A Muci hangos szimpátia-óbégatással jelezte, hogy ez nem volt jó játék, és azóta is mindig figyelmeztet a lépcsőn, hogy jajajaj, jajajaj, vau-vau, én meg nem tudok ülni, de legalább a Donnak nem esett baja.

Az első videó azt illusztrálja, hogy miért nehéz a Muciról mozgóképet csinálni (mert a fényképezőgép még India térképénél is érdekesebb). Közben azt mondogatja, hogy vava, ami a vau-vau és a baba keveréke, és amivel nagyjából mindent ki lehet fejezni.

A második videó a hintás. Mostanában már nem nagyon szeret hintázni, viszont borzasztóan érdekli, hogy mi hogyan működik (tudja kapcsolgatni a számítógépet, a fényképezőgépet, tudja, hogy ha lenyomja a gombot a bébikompon, akkor forognak a kacsák, ki-be kapcsolja a hősugárzót), úgyhogy kifigyelte, hogy működik a hinta, és azt is kapcsolgatni próbálja. Utána, amikor kikapcsolódik, elindítja kézzel, és megjegyzi mellé párszor, hogy in-ta, in-ta. Az időnként nyűgös nyüffenés a késői órának szól, ilyenkor nincs már türelme.

Az utolsó videó során pedig megpróbálom előadatni vele a kérem-köszönöm-tessék játékunkat, ő viszont először megviccel azzal, hogy mégsem adja oda, utána, amikor eldobja a hiperhajtóművet, meg lehet hallgatni azt az óóóó!-t, amit mindig előad, amikor véletlenül leesik valami, amit ő vágott a földhöz, majd végül látható az az oldalranézős mosolya, ami azt jelenti, hogy pontosan tudja, hogy mit akarok tőle, de ne csináljak már belőle bazári majmot a kamera előtt, utána meg véget ér a műsor, mert sürgős dögönyöznivalónk volt.

Erről mára ennyit.