Ebben a fejezetben a Muci több szempontból is tanúságot tesz kiemelkedő bölcsességéről, a korához képest különösen, a végén lévő videóban pedig elbújik, de szerencsére meglesz.

A Muci az egy okos. Már eleve így született, de az idő múlásával ez csak fokozódik nála. Tanult például két új szót, az egyik a “hoppá”, ami az örök favorit “jaj”-jal rokon értelmű, a másik pedig a “nnnya”. Feltűnt neki ugyanis, hogy amikor befejezek valami nehéz munkát, például felcipelem az emeletre, akkor azt mondom, hogy nnna. És ő is teljesen helyénvaló kontextusban alkalmazza, például lepakolja a könyvespolc egyik szintjét, majd a jól végzett munka örömével, büszkén kijelenti, hogy nnnya (ezzel is megvolnánk).

És az is nagyon intelligens dolog tőle, hogy ha a szomszéd szobában a kutatómunkája során talál valami megegyezésünk értelmében nem babának való tárgyat, például egy ollót, akkor hangosan átkiabál nekem, hogy jaj-jaj, baba, jaj-jaj! És addig abba sem hagyja, amíg oda nem megyek, és el nem veszem tőle. Egyébként meg rájött, hogy mi elég együgyűek vagyunk, ezért velünk felnőtt nyelven kell beszélni, nem pedig halandzsázni, de a szókincse sajnos még elég szűkös, mindenesetre nagyon édes, amikor az erdei kirándulást (vagy akármit) megpróbál lelkesen, a saját szavába vágva úgy elmagyarázni, hogy jaj vau hoppá baba, baba! vau-vau.

Meg nonverbális formában is nagyon megy neki a sztorizgatás velem. Mostanában úgy alakult, hogy megint nagyon a bögyömben vannak a medvék, mert olvastam az interneten, hogy az ötszáz kilós nagy jegesmedve-anyák átlagosan ötszáz grammos életképes kölyköket szülnek, és ezt felháborítónak tartom, mert tudom ugyan, hogy az embereknél a legrosszabb a szülőcsatorna átmérőjének és a babák méretének az aránya, de ez azért túlzás, ez olyan, mintha én hatvan grammos egészséges gyerekeket tudnék szülni (mármint terhesen lennék 60 kg normál esetben). Én eleve félek a medvéktől, nem igazságos, hogy még a szülés sem árt nekik. A Mucinak viszont egy egész medvefarmja van, úgyhogy miután megtanítottam neki, hogy minden plüssállat aranyos, simi-simi, most úgy döntöttem, felvilágosítom az élet kegyetlen tényeir is, és eljátszottam, hogy a karácsonyi plüssmedve ham-ham megeszi a plüsstehenet (nem kell izgulni, jó vége lesz). Erre Muci odajött, kirántotta a kezemből és eldobta a plüssmedvét, majd megsimogatta aranyosan a tehenet (utána reflexből őt is eldobta, de ez szerintem már nem képezte szorosan a történet részét).

Meg, ha már dobálózás, van ez a szókása, hogy tápszer után nagy ívben elhajítja a cumisüveget. Én többször megbeszéltem vele, hogy ezt nem szeretem, mert csupa tápszer lesz minden, meg az üveg is összepiszkolódik, oda kell adni nekem, és én szépen beteszem a hűtőbe. Úgy tűnik, ezt Muci meg is értette, mert ugyan azóta is nagy ívben elhajítja az üveget, de lelkesen utánarohan, és odahozza nekem, hogy betehessem szépen a hűtőbe.

És akkor jöjjön a videó. Ezt először fel sem akartam rakni, mert istentelenül gügyögök rajta, részben a fáradtság miatt (karácsonykor készült, rohangászás után), részben meg mert egy ilyen cuki gyerekkel nem lehet nem gügyögni. De muszáj mégis berakni, mert látszik rajta, hogy a nagyon okos Muci, miután megkérdezem tőle, hol van az az aranyos kisfiú, előbújva megsimogatja a saját fejét, hogy lássam, ő az aranyos kisfiú. Néha meg kell enni.