ábra kategória bejegyzései

275. fejezet – most már mindenre fel vagyunk készülve

Közzétéve Szerző:
20

Eddig ugye a szex és moszkvás generátorunk volt otthon, de az a fiúm szerint kevéssé megbízható (márpedig mi van, ha elmegy az áram, és kifogy a notebookunkból a delej), úgyhogy bevitte inkább a munkahelyére tárolni, és hozott ide egy tisztességesebb típust. Az eseményre Mucival mindketten vérmérsékletünk szerint reagáltunk, én rögtön ugrottam a domestosos törlőkendőimmel, hogy családbaráttá tegyem, Muci pedig, aki reggel, elköszönés közben látta meg, még a távozó apja után is elfelejtett üvölteni (sőt, búcsúzni is szinte), annyira izgalomba jött. Leraktam, és körbeudvarolta az eszközt, minden kezelőszervszerű dolgot megnyomogatva rajta a maga elgondolkozó, de precíz módján:

Este pedig még nagyobb esemény volt, ugyanis a fiúm hazahozta a frissen beszerzett Vaude háti hordozót, amit persze rögtön ki kellett próbálni. Nagyon jófajta darab, a gyereket roppant precízen bele lehet illeszteni, merev mindenütt, a gyerek alatt van egy nagyobbfajta raktér, meg mindenféle zsebek mindenhol, a baba puha kis egérfülekbe kapaszkodhat útközben, és az egész szerkezet derékra terhel, amúgy meg tök könnyű. Adtak hozzá pillekönnyű pelenkázóalátétet, és állítható magasságú nap-, illetve esővédőt, és van kitámasztója is, hogy gyerekes üzemmódban is le lehessen rakni a földre. A Donnak sem volt nagyon ellenszenves a dolog:

Amúgy az egész military-zöld, és nagyon fiús azzal a sok csattal meg szíjjal meg fémvázzal, ugyanakkor kényelmesnek is tűnik. Lerakott állapotban ilyen (a Don nem szenved, hanem az egérfül-kapaszkodót próbálja megrágni egy kicsit):

Húsz kilóig használható az eszköz.

Más újság továbbra sincs nagyon, bár ma kitaláltunk egy új játékot (calvinball kategória), ami abból áll, hogy én lábbal tologatom a Mucit a parkettán, aki pedig nagyon nevet, és megpróbálja megharapni a lábujjaimat. Ja, meg két kézzel felhúzta magát a kanapéra (mármint a szélén lógott egy kicsit), meg mintha a térdelésben is némi haladást mutatna. De persze nem hajt a tatár.

A végére még, csak a komolyabb függőknek megpróbáltam lefotózni, ahogy a Muci néha elgondolkozva könyököl a padlón, és…izé, elgondolkozik, de persze mindig elkapja olyankor a kezét:

Amikor ezt csinálja, mindig ez jut eszembe.

274. fejezet – a felfedezések kora

Közzétéve Szerző:
6

Ma kivételesen az asztalnál ebédeltünk, nem pedig a földön ülve, fura is volt. Mindenesetre Mucit ez felbátorította, hogy felfedezze a nappalin túli világot (nálunk egy légtér U-alakban a nappali, konyha, előszoba, de Muci nagy tiszteletben tartja a küszöböket és a burkolatváltó elemeket, és nem merészkedik tovább a már feltérképezett területeknél), és először megrágcsálta a székem lábát, majd észrevette a biciklit, és odarohant, már a maga módján.

A bicikli rendkívül izgalmas dolog, fémből van, és fogaskerekek találhatóak rajta, illetve küllők. És ha megrángatja az ember, akkor mozog is. Éppen ezért egy ilyen kicsi babának veszélyes, mint azt a fiúm elmagyarázta a gyereknek. Ez egyébként roppant jellemző a Mucira, hogy nem feltétlenül kell felállni és fizikailag eltéríteni, ha valami rosszat csinál, hanem gyakran simán elég, ha rászól az ember, ugyanakkor az is roppant jellemző, hogy a Muci elülső fele áhítattal, ártatlan arckifejezéssel figyeli, mit magyaráz az apukája, ugyanakkor a hátsó fele mintegy észrevétlenül rugdossa a biciklit, hogy az mozogjon, de arról ő természetesen nem tehet:

Kicsivel későbba Don, elfáradva a hosszú útban a biciklitől az ebédlőasztalig, ott, ahol volt, megpihent:

Amikor kellő erőt gyűjtött, folytatta az útját az asztalhoz. Én akkor már a konyhában pakolásztam, és csak azt hallottam, hogy Muci úgy hűházik és nevetgél, mintha valami csúcsszuper játékot talált volna, mondjuk egy csavarhúzót kábellel, vagy hasonlót. Egy darabig hagytam, de utána kíváncsi lettem, és mint kiderült, Mucika a műanyag locsolókannára lelt rá, amiből valahogy sikerült kiborítania a benne lévő kábe egy deci vizet, és abban hempergett önkívületben röfögve. Nagy volt a kísértés, hogy végigmászassam vele a lakást, és akkor a felmosás is megvan, de aztán inkább csak megfürdettük a malacfülűt, és adtunk rá tiszta ruhát, ami egészen a következő evésig tiszta is maradt, de szerencsére van mosógépünk.

Hát ezek történtek ma. Ja, meg az, hogy most az imént, ahogy blogírás közben bal kézzel a mellkasánál eltolva próbálom visszatartani a notebookőrült Mucit (a családos élet örömei, de már fordítani is megtanultam így), a nagy erőlködésben teljesen feltúrta a fenekét a levegőbe, és pillanatnyilag négykézláb áll. Örülünk.

272. fejezet – seek and destroy

Közzétéve Szerző:
34

Elképzelhető, hogy a Muci átállt a sötét oldalra, ugyanis a nemrégiben elsajátított szuperképességét, miszerint oda tud kúszni bármikor bárhova, nem ám jóra használja. Két lehetőség van:

(1) engem követ rendületlenül, és amikor már majdnem utolért, de én pont azt a pillanatot választom arra, hogy mégis visszamenjek a szoba másik végébe, akkor megereszt egy beletörődő sóhajt, megfordul, és folytatja a kergetést. Volt erre a témára valami arcade játék is (hogy valami nagyon lassan, de rendületlenül követ), vagy a kurzorral csinálta? Mindegy. Amikor egy pillanatra megfeledkezem róla, akkor egyszer csak hideg kis ujjak tapogatják a lábfejemet, olyankor sikítok, Muci röhög.

(2) Odamegy valahova, és lepakol dolgokat dolgokról. Igazából most áldom azt az állapotot, hogy minden csupa ablak vagy tetőtér nálunk, és alig van polc, úgyhogy a nem minden nap használt dolgok nagy részét dobozokban tároljuk. Igaz, visszapakolni is megpróbál, de azon a téren koordinációs kihívásokkal küszködik. Mindenesetre pakolászás közben nem lehet nem vele örülni:

Az elektronikai cuccok természetesen továbbra is mindent visznek, mostanában az egyik fő kedvenc a porszívó (próbálok minden lehetséges helyet felporszívózni, de a gyerek félóra alatt mégis olyan szutykos mindig, mint egy csorda vadmalac), azt már kezelni is tudja a saját tíz centis sugarú hatótávolságán belül, de a legfőbb target még mindig a tiltott készlet, ami a notebookomból és a fényképezőgépemből áll. Ezek közelében a legváratlanabb pillanatokban támad le valahonnan egy gyilkos cápa és egy egyszemélyes zombihorror keverékeként a gyerek, akadályt nem ismerve (vacak kép, de konkrétan ilyen hatást kelt az akciója):

Így, hogy hipotón, akár kétéves koráig is van esélyem, hogy fizikai erőfölényemmel élve rákényszerítsem az akaratomat, és megóvjam tőle a tulajdonomat, de most már igen hamar meg kell tanulnom logikai érvekkel jobb belátásra bírni.

Vannak még egyébként fura dolgai, ugye még jóval a kúszás előtt volt az, hogy hanyattfekve percekig az ég felé tartotta a kezét, just for the fun of it, most meg van egy hasonló, hogy kúszópózban felemeli az egyik karját, amilyen magasra csak tudja, és szintén elég hosszan úgy tartja, közben nézi, és fogalmam sincs, miért (ennél magasabbra szokta, itt már fáradt):

Amúgy meg a múltkor megfeledkezett magáról, és megint megfogta a saját cumisüvegét evés közben, szóval alakul a szabadságolásom.

271. fejezet – a képen elrejtettünk egy gyereket

Közzétéve Szerző:
13

Időközben észrevettem, hogy S. B. küldött sms-t is a munkahelyváltásáról még pénteken, de jó, hát mégis szeret. Nekem meg nem kellene egész hétvégére a táskám mélyére suvasztanom a telefonomat, de hát ha egyszer utálom, ha hívnak.

A Muci időközben kúszásilag megtáltosodott, mindenhova elmegy, hacsak egy küszöb nem állja az útját. Ha igen, akkor bocsánatkérően néz, hogy anya, nem mehetek oda, értsd meg, a küszöb, illetve vihogva fogdossa a küszöbön túli talajt, hogy ő most rossz (az apja szerint egyébként egyszerűen fizikailag nem képes átmenni a küszöbön, de szerintem annak a gyereknek, aki simán felmászik a hasamra, ha notebookról vagy körtéről van szó, nem kihívás egy kétcentis küszöb).

A kép a dolgozószoba ajtaját ábrázolja, ahol a Don fiús dolgokat játszott az apjával, majd kinézett vigyorogni egyet nekem, aki a hálószobában tartózkodtam (háttérben a kedvenc lépcsőjének a korlátja). Ezt úgy imádom, hogy a veszélyes, vagy új dolgokat először csak egy ujjal simogatja.

A porszívót viszont láthatóan nem tartja veszélyes dolognak, mert ma délelőtt porszívózás közben végig körülöttem sertepertélt, és amikor bekapcsolt állapotban leraktam egy pillanatra (hogy kiszedjem a sarokból a pókhálót), megfogta a porszívófejet, és tologatni kezdte a földön, ahogy tőlem látta. Még pár hét, és simán rábízhatom a háztartást.

Meg egyáltalán, nagyon ügyesen odakúszik már megállás nélkül mindenhova, büszke is vagyok rá, egyedül az aggaszt egy kicsit, hogy mindig a jobb lábával tolja magát, de a dévényes terapeutája szerint ezt majd a mászással kinövi. Sajnos tolatni nem tud, de mindig szól, ha beszorult valahova, mint Micimackó.

Másik előrelépés mostanában a felülés, negyvenöt fokból ugyanis hasizomból felül (hipotón háttal ez komoly), illetve ülve megtartja magát, kis ideig kapaszkodás nélkül, pár percig támaszkodva.

Egyébként meg a szokásos módon cuki a gyerek, dumál, vigyorog ránk, lop a tányérunkból, panasz nincs rá.

269. fejezet – ez történt az elmúlt két napban

Közzétéve Szerző:
21

Tegnap durva hidegfront volt, amire én így szólóban immunis vagyok, a Muci viszont már a hasamban sem bírta, terhesen ilyenkor gyakorta hányásig migréneztem. Meg persze megszületni is egy durva hidegfront alatt született. Szóval tegnap egyrészt sokat aludt, másrészt viszont mindig bömbölve ébredt (nem jellemző), bömbölve kért enni (szintén nem jellemző), majd hamar kihányta a rugdosástól, és egyáltalán, a nap nagy része a nemnemNEM jegyében telt. Ráadásul este egy órával az etetés-elalvás után sírva ébredt, majd három órán keresztül legalább húszpercenként felbömbölt, hiába ölelgettem. Végül éjféltájt úgy döntöttem, adok neki enni, akkor lenyomott egy duplatápszert, és reggel tízig aludt. De én vagyok a hülye, a fiúmmal már régen az agyunkba véstük, hogy ez a gyerek csak akkor sír, ha (a) éhes, (b) álmos, úgyhogy nem érdemes arról győzködnöm magam ilyenkor, hogy de biztos nem éhes, hanem a protokoll szerint kell eljárnom, csak hát este nyolc után már sok hónapja nem kért enni. A fiúm viszont biztos benne, hogy igazából azért sírt, mert nem mehetett vele barlangba (pontosan akkor hagyta abba a hisztit, amikor a fiúmék kijöttek a barlangból). Ez az elmélet még bizonyításra szorul.

Ma viszont angyal volt a Don, úgy bírom, ahogy egyre terjeszti ki a vadászterületét, ma például odamerészkedett a konyhához, és elkezdett lepakolni a fiúm túráskajás polcáról:

De a küszöbökön valamiért nem mer átkelni, tiszta aranyos. Itt a konyhánál még rá lehet fogni arra, hogy a túloldalán kő van, de az emeleten két parketta között van az a küszöb, amitől visszarettent. A túloldalára odahelyeztem egy izgalmas tollat, és sebesült tollhangokat adtam ki, hogy felszítsam a vadászösztönét (khhrrr, khhrrr), de a Muci csak kiabált felháborodottan, és próbálta a túloldalról átnyúlva megszerezni a zsákmányt anélkül, hogy a küszöbhöz érne. Ő tökéletes lenne egy Lars von Trier filmbe, a gyerek, akinek elég megrajzolni a járókát a padlóra.

A másik nagy esemény az volt, hogy ma egy időre megfogta a cumiját, és evett egyedül, de este, amikor megint megpróbáltam rávenni erre, nyomatékosan magastartásba csapta mindkét karját, nehogy asziggyem már, hogy. Mindegy, sikerült lefotóznom a ritka csillagászati eseményt:

Mondjuk annyira nem lett jó a kép, mert kicsit hadonászott a cumival, illetve a fényképezőgép megjelenése átpriorizálta az érdeklődését, de tényleg fogta, két kézzel, ügyesen. Már csak tápszert készíteni kellene megtanulnia.

268. fejezet – a csúcsragadozóról

Közzétéve Szerző:
7

A Muci a lopós korszakába érkezett, és ha kiskutya lenne, akkor most szedném össze minden következetességemet, és mondogatnék olyanokat, hogy fuj, nem szabad, de mivel nem kiskutya, viszont szeretnénk, ha szeretne enni, inkább passzív jutalmazással bátorítjuk az amorális viselkedését (=hagyjuk a tányérunkból lopni).

Ez azért is könnyű, mert egyrészt a Mucinak van egy nézése, másrészt meg megtanult ugatni. Az ugatást a félsaját, illetve a szomszéd kutyáitól szedte, sokáig nem értettem, hogy miért csinálja, valami atavisztikus hajlam merült-e felszínre benne, hogy időnként morog rám, utána vakkantásjellegű hangokat produkál, de egyszer Don Maugli nagy vígan visszaugatott az udvarban a kutyáknak, amikor a kocsihoz vittem, és akkor leesett a tantusz, hogy csak tanulékony. A nézése meg olyan, hogy én nem vagyok egy elérzékenyülős fajta, de mintha tőröket forgatnának a szívembe, amikor a tekintete azt üzeni, hogy ő igazából egész életében mindig is arra a kábelra vágyakozott, ami a notebookomat köti össze a delejjel, semmi másra (vagy a joghurtomra, vagy a hajgumimra, helyzettől függően), és nekem annyi, de annyi kábelem van, ő viszont egy egészen pici baba, akinek egy kábele sincsen, mert mindig elveszi tőle a kegyetlen világ, és még én, az anyukája sem adom neki a csodaszép kábelemet.

Na, tegnap dokumentáltam a folyamatot, mondjuk nem az elejéről, mert az elején azzal voltam elfoglalva, hogy körbebástyázzam magam egy pampers gigapackkal, meg ilyesmi, hogy nyugodtan megehessem a diós kecskecamembertemet körteszeletekkel, de hiába. Az alább ábrázolt események egyébként közvetetlenül a gyerek megetetése után történtek.

Először csak finoman megsimogatja, ő nem is akar semmi rosszat, nem érti, miért kellett elbarikádoznom magam:

Utána mint a villám, rámarkol először az egyikre, utána a másikra, és lerántja a zsákmányt a mélybe:

A következő kép egy olyan gyereket ábrázol, aki előző nap krokodilkönnyeket sírt üvöltve, amiért körtét raktam a szájába (passzírozva), illetve szabályos operett-fuldoklórohamokat produkál, ha nem mixelem elég krémesre a pépjeit, és göb van benne, de természetesen az a körte, amit ő ölhetett meg, a világ legfinomabb kajája, akármennyire pépetlen is:

Később összeszedtem a megcsócsált zsákmányt, tele volt kisegér-fognyomokkal, szóval próbálgatja a harapástechnikáját a Muci. mindent összevetve, nagyon büszke vagyok rá, a jég hátán is elboldogulna (ha vinne oda neki valaki kecskesajtot és körtét).

262. fejezet – játékok, székek, apák

Közzétéve Szerző:
7

Ezt a képet tegnap lőttem Zoárdfiunkról:

zoard156

Itt kivételesen nem a gyerek a lényeg, hanem az egyértelmű preferenciák megjelenése: a plüssjátékokat (bárány, zsiráfos párna, macifejű zöld kukac, és a többi, a képen nem látható példány) ledobálta a bázisról, viszont magához vette a két darab textilpelenkát (Mucinak a textilpelenka jelenti a kényelmet, a luxust, a biztonságot és az evést), és az igazi játékokat, tételesen a piros mászókötél-darabot, amit a fiúmtól kapott vagy szerzett, a kibelezett ventilátor belsejét, amit a fiúmtól kapott, a kék szilikoncsövet, amit szintúgy, és aminek a többi részéből valami motoralkatrész lett, illetve ehhez még lopott magának tőlem két mobiltöltőt (és igen, figyeltem, hogy semmivel ne fojtsa meg magát). Ezekkel órákig képes eljátszani, például centiről centire végigvizsgálja a mászókötelet, közben motyog magában, mint valami minőségellenőr, de bármilyen műszaki jellegű cuccal nagyon jól elvan, finoman bánik velük, nem tépkedi vagy dobálja őket, nem úgy, mint például a bárányt. Ebben egyébként a fiúmra hasonlít, csak a fiúm készletei nem korlátozódnak egy játszószőnyegnyi területre, hanem telerakott velük egy egész szobát.

A legkihasználtabb babaeszköz nálunk pedig az FP pihenőszék, amit valami rohamomban vettem olyan nyolcezer forintért még a kórházazós időszakban (és csak azért volt ilyen olcsó, mert a kifutó dizájnból volt, ami babajáték esetén a wtf-kategória, tekintve, hogy ez csupán annyit jelent, hogy a huzata csibés, nem pedig zebrás, még szerencse, hogy a gyermekem önálló jellem, nem dől be a trendeknek, jó neki a csibés), igazából egyszerű, mint a faék, annyi plusz van benne a képen látható dolgokhoz képest, hogy elem által, bekapcsolásra rezegni tud, mint egy telefon:

zoard157

Elnézést a képminőségért, de mostanában csak ennyi látszik benne a gyerekből, ha benne van, ugyanis folyamatosan hintáztatja magát, két falat között, vagy kockanézegetés közben, vagy magában dumálás közben, állandóan, úgyhogy szerintem nagyon megérné egy generátort kötni a székre.

Kicsi korában (ehhe-ehhe, mikor volt az, öt hónapja?) is jól jött egyébként, időnként csak ebben rezgetve volt hajlandó elaludni napközben. Most ebben eszik, és ha már itt tartunk, ma a mennyiségi ivást is kipróbáltam vele. A rizspépes gyümölcs ugyanis pár óra alatt elszottyosodik, a gyerek meg folyamatosan húzta magához az aventes poharat, amiből etettem (ezt egyébként soha nem leszek képes megérteni, hogy adott ez a pohár, ami elvben tök praktikus lenne kajatárolásra, gyakorlatban meg közel sem zár lég- vagy cseppmentesen, miért nem lehetett ennyi pénzért rendesen megcsinálni?), úgyhogy gondoltam, próbáljuk akkor ki, és Muci simán megivott másfél decit belőle. Persze részletekben, és az én asszisztenciámmal, de tökre tudta, hogy mit kell csinálni.

Az apjával meg kitaláltak egy tök jó játékot a székkel, ami abból áll, hogy a fiúm a székben ülő Muci fölé hajol, Muci meg addig hintáztatja magát, hogy a legmagasabb ponton összeérjen az orruk, és amikor összeér az orruk, mindig nevetnek. Olyankor nagyon aranyosak.

260. fejezet – állócsiga, józsef attila és narcissus találkozása a családon belüli szexizmussal

Közzétéve Szerző:
17

Na, Muci bemutatta a Dévényen is a kúszási tudományát, nagyon meg lett dicsérve (természetesen küldtem sms-t is két hete, akkor is örömködtünk a terapeutával, de azért így más, hogy tényleg látta, milyen szép szabályosan csinálja), azért viszont nem lett megdicsérve, hogy állandóan feláll. Ugye a hipotón és a feszes babáknak is könnyebb felállni, mint tisztességesen kúszni, úgyhogy a henye ácsorgás már hetek óta megy (kapaszkodva), ami önmagában nem baj, csak ebben az életkorban nem az lenne a feladat, hogy ácsorogva megnézni a mindent, hanem hogy szépen aszimmetrikusan mozogva odakúszni-mászni a mindenhez, és megnyalni. Mondjuk a megnyalás része nagyon megy, kicsit olyan, mintha egy hatalmas meztelencsigával élnénk egy lakásban, aki a nyálkájával borítja a környezete minden egyes négyzetcentiméterét, de sebaj, mi így szeretjük.

Mert szeretni azt lehet, a dévényes terápiák elég nagy hányada most már puszilkodás és gügyögés, mert Mucinak sikerült kitapasztalnia, hogy kell a nőkre-pasikra a válla felett csábosan ránézni, és miket kell mondani, hogy azok elolvadjanak, ebben őstehetség, és lefogadom, hogy ebből fog megélni (azért remélem, hogy inkább tévébemondó lesz, nem pedig selyemfiú).

És bejöttek az első hisztik is a leesés óta, ugyanis utána egy olyan két napig minden nyikkanásra ugrottam, hátha a gyermek késleltetett agyrázkódásban szenved éppen, a Donnak ez viszont nagyon megtetszett, úgyhogy bömböléshegyeket kezdett elereszteni, ha egy pillanatig nem szórakoztattam ődrágaságát. Én viszont sajnálatos módon semennyire nem bírom a hisztit, nem tudok mit kezdeni vele, úgyhogy a harmadik próbálkozásra úgy csináltam, mint J. Attila anyukája, mármint nem korán haltam, csak mentem teregetni némán, és mivel a padlásra nem fértem volna fel, az erkélyre vonultam ki. A hisztit 2 perc 23 másodperc múlva mintha elvágták volna, és amikor bementem, a Don éppen nagyon csábosan gügyögött valakihez, mint kiderült, önmagához, a felette lógó babatükörbe. Nárcisz Muci ezzel egy nagyjából fél órára el is foglalta magát, azóta nincs hiszti. Illusztráció az öntetszelgésről:

zoard155

És egyébként önmagánál és nálam már csak az apja imádja jobban a gyereket, aki szerint egyrészt a Muci összenyalogathatja a notebookját, mert fiú, másrészt meg a múltkor, amikor éppen hurcolta a babát mindenfelé, odajött mellém, hogy nézzem meg, milyen aranyosan ficereg, biztosan azért, mert fiú, egy lány soha nem tudna ilyen aranyosan ficeregni, közölte velem. Szóval a gender bender nálunk kizárva, de sebaj, én nem szeretem a síró fiúkat, a fiúm nem szereti a nagydarab, majomszerű lányokat, úgyhogy a gyerekből nem lehet balett-táncos, legfeljebb kőfaragó, így járt. (Azért a fentiek kiegyensúlyozása végett azt is elárulom, hogy a tizenkétévest eléggé helyretettem szóban, amikor azt mondta, hogy a lányok rosszabbak matekból, mint a fiúk, azért nem megy neki. Ugyanis a lányok általában valóban másfajta módon absztrahálnak, mint az a felsőbb matematikához kell, de a középiskola végéig tartó matekos anyaghoz nincs szükség arra a fajta absztrakciós képességre, az egy ketted összeadása a három negyeddel egyszerűen nem kíván nemspecifikus adottságokat. Ugyanakkor statisztikailag kimutathatóan különböznek a nők a férfiaktól már magzatkoruktól fogva egy csomó dologban, ez vitathatatlan, amúgy evolúciósan logikus is, de ez egy másik poszt témája lesz, amit valamikor máskor írok majd meg).

259. fejezet

Közzétéve Szerző:
15

(A képek ezúttal L. mobiljával készültek, mert én otthon hagytam a memóriakártyámat).

Mucinak hálistennek nem lett baja az esésből, ha csak azt nem számítom, hogy azótanéha rátör a szeparációs szorongás, de nagyon durván, ha például az ébredését követő húsz percben eltűnök a látómezejéből, akkor keservesen bömböl, hogy ő egyedül maradt, árván, neki nincs már egyáltalán anyukája, és kénytelen lesz önerőből felnevelni a plüssállatait sanyarú körülmények között, a polifoamon. Ugyanakkor úgy tűnik, neki nem tőlem van szeparációs szorongása, hanem az emberiségtől, vagyis mindegy, ki van vele, csak legyen valaki (akit szükséghelyzetben megehet, vagy nem tudom).

Szombaton gyerekes kiránduláson voltunk, ahol a Don képezte a gyerekek 33%-át, alie-ék kertje pedig a kirándulás 67%-át. Alie ikerlányai félelmetesen okosnak néznek ki, nem nagyon beszélnek (mármint tudnak, csak nem akarnak), viszont egymással tisztára kommunikálnak ilyen egyszerre egymásranézésekkel, olyanok, mint egy Vonnegut könyv. Nem úgy néznek ki, mint akikhez büntetlenül lehetne gügyögni. Ugyanakkor E. például többször megkínálta a Dont a saját babapiskótájából (amin a Don kapva kapott, de helyreállítottam a javak igazságos elosztását). Muci viszont úgy néz ki, az idősebb korosztályra bukik, az olyan 20-30 évesekre, akik tudják, mi a dörgés, hogy kell igazán finom tápszert csinálni, és rafináltan puszilgatni az ember hasát.

Kicsit aggódtam, hogy hisztis lesz, ha egész nap csak a babakocsi meg az ölek, semmi kúszás (bár utólag belegondolva én voltam a hülye, vihettem volna a polifoamját), de annyira nem lett hisztis, csak jelzésértékűen a vége felé.

A sörösüveget viszont jól eltanulta, tisztára felragyogott a szeme vendégségben is a láttán, mert ugye apa a minden istenségek legfőbbike, és apa sörösüvegből iszik, tehát Mucinak is sörösüvegből kell innia (szerintem hamarabb fog menni, mint pohárból), de szerencsére a bloggerfélék nem engedték kibontakozni. De egyébként a múltkor a baracklekváros kenyeret is majdnem elragadta az apjától, azt se tudtuk, röhögjünk vagy sírjunk, mert szélsebesen, determináltan odakúszott a baracklekváros kenyérhez, pedig fogalma sincsen, hogy kell enni, meg utána olyan harciasan ostromolta a földön ülő apját a baracklekvárért, mint egy tigriscápa a sziklaszirtet, de komolyan, olyan benyomást keltett, mintha három napja nem adtunk volna neki enni. Ma reggel meg ugyanezt eljátszotta a joghurttal és a túrórudival, először mindkettőt elcsórta, majd nem hagyta a fiúmat békén táplálkozni. Különös tekintettel arra, hogy kiskanállal nálunk leginkább csak ő szokott enni, szóval tátogott minden falatnál, nem úgy, mint a málnás-banános rizspépnél (amit amúgy szeret, csak ez nála becsületbeli kérdés, hogy az első négy-öt kanalat végigfinnyogja), tisztára megesett volna rajta a szívem, ha nem öt perccel korábban tömte volna magát dugig tápszerrel.

257. fejezet

Közzétéve Szerző:
12

Szóval tegnap kivittem a Mucifélét a vadonba (nyócker) cseresznyevirágot nézni. Sajnos lustaanya vagyok (opcionálisan elfoglalt, dolgozó slash sportoló anya), és itthon leginkább csak a kertbe csapom ki, semmi világot nem lát, de mentségemre szóljon, hogy nekünk a főbérlőnk jóvoltából ugyanazok a növények itt vannak a kertben, mint amiket a Füvészkertben láttam, csak, mint mr.a rávilágított, itthon nincsenek kitáblázva. Mindegy, rámtört a lelkifurdalás, és elhatároztam, hogy hetente kétszer elviszem valami érdekesebb helyre, legalább világot lát, meg én is, emberekkel találkozom, meg ilyenek.

Azt elfelejtettem számításba venni, hogy én utálok emberekkel találkozni (értsd: idegenekkel, nagy tömegben), viszont szerencsére rajtunk kívül úgy tízen sakuráztak az objektumban, nem kellett lökdösődni. Az első programpont, miszerint nézzünk cseresznyefát, némi kihívás elé állított minket, mivel mindketten városi gyerekek vagyunk, kivéve mr.a-t, aki csak olyan pszeudovárosi, de azután eldöntöttük egy fáról, hogy az lesz az. Valamivel később viszont elolvastuk, hogy almafát sikerült néznünk, de nem baj, az is szép, viszont végül kiderült, hogy az a cseresznye, ami alatt piknikeznek páran (ezt ráutaló jelnek vehettük volna).

Mindenesetre, ha már ott volt, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy készítsek egy spontán beállított, nem különösebben ötletes képet Muciról cseresznyefa alatt:

zoard147

Még ez sikerült a legjobban, a Don éppen hogy csak le nem köpött a művelet alatt, de nem hiszem, hogy a művészi elhivatottsága miatt és a tömény giccs elleni tiltakozásul, csak ekkor már nagyon tele volt a hócipője az egésszel, kezdve onnan, hogy fák, a virágokon és a babakocsin át egészen odáig, hogy mindezt melegben.

Én igazából nem nagyon értettem, hogy mi baja van, de amikor a nap behúzódott a fák mögé, kiderült, hogy Muci minden bizonnyal vámpírok leszármazottja, mert akkor életre kelt, először spontán röhincsélni kezdett, majd addig vigyorgott mr.a-ra, amíg az oda nem adta neki játszani a karóráját, amit Muci húsz percen keresztül teljes odaadással nyalogatott (hogy fog örülni, amikor majd felnőtt lesz, és saját órát vehet, amit annyit nyalogat, amennyit akar). Egy óvatlan pillanatban kicseréltük a cumira, majd megkapta a civilizáció harmadik vívmányát, a csokoládépapírt is, aminek először gondosan elolvasta az összetevőit, majd megnyugodva körbecsócsálta. A történéseket dokumentáltam:

 

Gyermekem arcán gyors krémezés nyomai látszódnak (borzasztó nehéz egy akkora arcot bekrémezni, mint az ujjam, különösen, ha ficereg is), fülei meg tündeeredetre utalnak (de aztán betűrtem őket).

Ja, és nem hagynám ki azt sem, ahol még a cumi végefelé csokit kunyerál mr.a-tól, akinek zord külseje mögött vajszíve van, és tétován meg is kérdezte, hogy nem szabad-e neki már adni, de rávilágítottam a nyállal higítás és mindent összekenés problémájára:

zoard150

Szerencsére a gyerek még nem tudja, mi a különbség a csoki és a csokipapír között. Viszont a továbbiakban is nagyon tette-vette magát mr.a-nak, kimondottan kokettált vele, szerintem abban reménykedett, hogy ha elég elbűvölően vigyorog a két fogával, akkr mr.a meg fogja puszilgatni az ő édibédi rózsaszín talpacskáit, mint a lányok szokták általában, de mr.a-ban van tartás, és mindenféle talpacskás dolog elől mereven elzárkózott.

Aztán ahogy szállt le az est, és fiam, az éjszaka teremtménye egyre aktívabb lett, úgy döntöttem, itt az ideje, hogy szabadon engedjem, kirepüljön a fészekből, megtapasztalja a nagyvilágot, és óvatosan belehelyeztem a fűbe, ahol Muci megtapasztalta, hogy a fű rossz ízű:

zoard146

Ezt követően nagy bánatára hazamentünk. Az út során se tápszert, se vizet, se barackos-banános rizspépet nem fogyasztott, pedig nagy előrelátóan mindenfélét csomagoltam neki, de csak füvet, órát és csokoládépapírt volt hajlandó a szájába venni. A harmadik gyereknek már valószínűleg csak annyit fogok mondani, hogy vadásszon magának kacsát, ha éhes, addig viszont járok ötkilós retiküllel.