Malac éjszaka aludt ugyan 8 órát, ma délután 14:57 óta viszont üvölt, mint a fába szorult féreg, és nagyjából 2 óránként enni akar (azaz 15 percenként akar, de csak két óránként kap, mert kegyetlen szülők vagyunk). Ezt a magatartást csak arra az időre függesztette fel, amíg kipróbáltuk a kengurut (azt is vaterán lőttem, újszerűnek mondott baby björn, és tényleg újszerű (farmervászon, és cseppet sem kopott), a csajszi is nagyon rendes volt, aki árulta, rögtön feladta postán, még mielőtt az utalás átment volna. Amúgy a kínálatát megnézve arra tippelnék, hogy külföldön olcsón megveszi, itthon meg neten egyenként eladja, a másik lehetőség, hogy ötös ikrei vannak, mindegyiknek külön hordozója volt, és egyikük sem használta semennyit sem, mindenesetre érdemes nála vásárolni), szóval kipróbáltuk a kengurut, rögtön advanced üzemmódra kapcsolva, malac ugyanis nem az a bújós fajta, sokkal inkább kíváncsi, és szereti, ha mozgatni tudja a végtagjait, szóval öt perc után inkább arccal előre raktam vissza. Ezen egy kicsit el is búsultam, hogy lám-lám, a malac nem bújós, nincs már rám szüksége, de azután észrevettem, hogy azért pár másodpercenként felsandít rám oldalról, és akkor helyreállt a világrend. Ja, meg fürdetés előtt, amikor lerakom a fürdőszobaszőnyegre, amíg beállítom a vízhőmérsékletet, mindig vadul a nadrágszáramba kapaszkodik, az a biztos.

És kiderült, hogy megismeri a fiúmat, ma a tesco food courtjában hanyatt játszott az ölemben, egyszer csak nagyon elbámult a vállam fölé, és egy pillanattal később megjelent a fiúm a látómezőmben. A többi közeli embert egyáltalán nem bámulta így.

És vigyorgott is ma, amikor a fiúm hiszti közben megcsiklandozta, erről fogalmunk sincs, hogy honnan tudja, hogy kell csikisnek lenni, de valahogy rájött.

Ja, és nagy performanszot nyomtak ma le a zsiráffal, fel akartam venni, milyen aranyosan simogatja, meg gügyög neki, és valószínűleg észrevették, hogy videózom őket, mert Zorcsi másfél perc alatt magára rángatta a zsiráfot, és a nyakát kezdte marcangolni, ilyet se előtte, se azóta nem csinált, de például mosolyogni is a fényképezőgépnek mosolygott először, nagyon előzékeny gyerek.

Minden rendben, csak postpartum depresszióm van, mert leadtam a fordításomat, amivel titokban biztos voltam, hogy most már az egész életünket együtt fogjuk tölteni, de hát nem. Tegnap egész esete üveges tekintettel mászkáltam, a fiúm időnként oldalba is vágott, hogy mi van már, nem fordítottam egész nap, motyogtam, olyan üresség van bennem.

Zorcsi jól van, csak kez egy kicsit ideges lenni attól, hogy valamelyikünk állandóan puszilgatja, vagy szagolgatja, vagy csak melléhajol, hogy azt az aranyos babaszuszogást hallgassa, majd csinálok valami képet is, csak ahhoz fel kellene tölteni az eszköz akkumulátorát.

A babakocsiról akartam írni még, hogy borzasztóan bevált, a hordozóban (maxi-cosi) Zé rögtön bealszik (lassan belenő az újszülött-szűkítőbe!), a vázat lefelé ugyan nyomni kell egy kicsit az összecsukáshoz, de maximum rátehénkedek, felfelé viszont magától felfújódik, ha kiakasztom, és mindkét irányba félkezes (Quinny buzz, ha valaki nem emlékezne). Nagyon fordulékony amúgy, és akkora kerekei vannak, hogy mindenen átkel baj nélkül. Nekem bevált a bolygósítható kerék is. Asszem, írtam, hogy kaptunk hozzá lábzsákot meg takarót meg napernyőt, na ezek közül eddig csak a takarót használtuk, az…hát, egy takaró, erről tényleg nem tudok többet mondani, de mostanában elképzelhetőnek tartom, hogy kimegyünk majd hosszabb sétákra, és akkor a napernyőt is leteszteljük. A lábzsáknak szerintem Zé egyelőre nem örülne. A mózes meg kiváló ágy egyelőre, így mindig kéznyújtásra van a pocok, és ő is nagyon szereti, a légzésfigyelő is belefér.

Ami egyébként megbolondult mostanában (mármint a légzésfigyelő), vagy nem tudom, mi van, mindenesetre ha a gyerek mélyebben elalszik, állandóan bejelez tévesen (Zorcsi szerintem már frászban van az anya alerttől, hogy mindig figyelmeztetően csippan valami közvetlenül azelőtt, hogy az anyja – érthetetlen okokból – az orra alá dugná az ujját, legalábbis nagyon úgy tűnik, nem szereti ezt a játékot), lehet, hogy át kéne rendeznem. Öt napja még megbízhatóan működött, azóta nem, biztos gonosz erők léptek valamit, vagy nem tudom.

Szolgálati közlemény: átállítottam az archív listákat 30 bejegyzésesre (eddig csak az eldugott "régebbiek" linkkel lehetett a hónapok elejét is megnézni), szóval most már pl. Zorcsi (igen rövid, ehhe-ehhe) születéstörténete is különösebb nehézség nélkül olvasható június elején.

Tegnap drámáztunk, egyrészt reggel elfecsegtem a védőnőnek, hogy Zé az első hét alatt 400 grammot hízott, mire rögtön orvoshoz küldött minket, mert ez nem normális. S. B. aztán megnyugtatott, hogy ő pénteken szépnek látta a gyereket (nem is kért vérvételt, olyan jól nézett ki), ha nem puffad, nem sírdogál, akkor hadd hízzon csak, viszont a gyomorkenetből megint kitenyésztetett a leghűségesebb háziállatunk, úgyhogy írt fel neki Cifrant.

Ezzel kábé párhuzamosan beszéltem Südvével, aki mondta, hogy a kicsi B., az ikerfiúk fele meghalt, egy gyomorvérzés-tüdővérzés-agyvérzés kombót követő három napos szenvedés után, és ami nekem a legkísértetiesebb volt az egészben, hogy az anyukája még életében elbúcsúzott a kisfiútól, és utána kérte, hogy a testvérét rakják máshova, hogy ne kelljen látnia. Ezt ugyanúgy nem tudom kiverni a fejemből, mint Zsé anyukáját, akivel egy szobában voltunk pár napig, amikor beköltöztem. Zsének is meghalt a két ikertestvére, és ez valahogy ott maradt az anyukája szemében, már amikor először láttam, akkor is feltűnt, hogy milyen kétségbeesett mindig a tekintete (a történet jó része viszont, hogy csodával határos módon megjött a teje, amikor összebútorozott Zsével, pedig azelőtt hónapokig nem volt, tiszta marquezes sztori).

Szóval Zorcsi ennek köszönhetően a nap legnagyobb részét rajtam töltötte, és el is döntötte, hogy oké, akkor ez mostantól legyen mindig így. Trükközik is a hatás elérése érdekében, van ugyanis a büfizős hangunk, amit kiad magából, ha érzi, hogy nyúlok alá kaja után, hogy felvegyem, aminek a fonetikus átírása ööörrrggGGHHHÖÖÖÖÖRRRggghHH, vagy valami hasonló lenne, teljes tüdőkapacitással előadva. Na most mindig ugyanezt a hangot adja ki magából, ha meglát, és előzékenyen szétteszi a két kezét oldalra, hogy könnyebben fel tudjam venni. Ha nem teszem, akkor dörmögve morog. Mindenesetre örülök, hogy annyira megszokott már nálunk, hogy a lakhatáson és ellátáson kívül további igényeket is támaszt, bár tegnap éjjel nem voltam az a vigyori, amikor hajnali háromtól reggel kilencig beszélt nekem Zorcsi arról, mennyire szeretné, ha a karomban tartanám lehetőleg egész éjjel, mindezt a lenti ötezer fokban, a még nekem is rövid kanapén, ahova azért emigráltam gyerekestül, hogy legalább a fiúm tudjon aludni.

Hogy hosszabb távon is közelebb kerüljünk egymáshoz, ma elszaladtam venni hordozókendőnek anyagot, illetve babaruhából is bevásároltam, és sajnos, mindkettőt csak Pesten lehetett, úgyhogy a négy órából, amit távol voltam, nettó egyet töltöttem a dolgok intézésével, a többit a dugóban ültem végig (csőtörés miatt lezárták a Károly körutat, ettől bedugult minden). Viszont kijátszottam a rendszert, és két és fél Kenguru Gold rugdalózó árából vettem a zsiráfmalacnak valami tíz öltözetet a Hádában az ő méretében, nagyon menő lesz.

Ja, és egyébként Zorcsi hivatalosan is nagykorú lett, mától a felnőtt újszülötteknek való tápszert kapja, nem a korásat.

Tegnap volt egy hete, hogy hazajött a malac, bele is rázódtunk a dolgokba, most már éjjelente csak egyszer kelt enni, tudjuk, mire számíthatunk egymástól, meg ilyenek.

Dolgok, amiket megvettünk, de nem használunk:

1. Mikrós sterilizáló. Mivel a Medelát nem lehet abban, kifőzni meg macera, a fiúm választott egy elektromos gőzölőt is, amit egyszerűen imádok, mindent azzal sterilizálok (lemos, bepakol, adagolóval vizet belelöttyint, bekapcsol, kivesz).

2. Bölcső. A malac éjszaka a pihe-puha, de nem megfulladós mózesében alszik itt kéznyújtásnyira mellettem, napközben velem van az ágyban, vagy a kanapén dekkol, ha az alsó szinten pakolászom (szerencsére mintagyerek, nem kell neki tökéletes csend és nyugalom az alváshoz).

3. Cumisüveg-melegítő. Itt csalok, mert csak az elektromos sterilizálónak van ilyen funkciója, de nem használom, mert a kórházban megszoktam, hogy tíz másodperc alatt a mikróban melegítek mindig kaját, gyors, egyszerű.

4. Kézi mellszívó. Egyszerűen nem bírom csuklóval. Másnak viszont csak az működik. Furcsa, különös világban élünk.

5. Az összes olyan rugdalózó, aminek nincs lábfeje. Nem szeretem, ha a malac lába kilóg, és egyelőre a legkisebb zokni is hatalmas rá, fél perc alatt lerúgná.

6. Kókuszmatrac. Ld. alvási szokásainkat.

7. Gyári takaró. Nem elég meleg és pihe-puha (szerintem). Backupnak vettem még anno valamelyik méteráru-boltban ilyen polár-anyagot, egy méterszer másfelet, ezt kettőbe vágtam, majd az egyik felét még kettőbe (fibonacci-takaró, mondta a fiúm), és szinte csak azokat használjuk, ld. még a 107. fejezet képét.

Amúgy minden oké, gyerek általában annyira jó és okos és kedves, hogy szombaton szuperanyut játszhattam mellette, a háromórás pelenkázások-etetések-fejések közben lefordítottam 30 000 karaktert, sütöttem mozarellás-paradicsomos csirkét steakburgonyával és sütit, leszedtem a száradó ruhát, kimostam, kiteregettem, és fejések közben végigbőgtem a billy elliotot (elszomorodtam, mert szegény kisfiam, őt biztos nem engedjük majd táncolni, mert mi kegyetlenebbek vagyunk egy egész brit bányászvárosnál, ha a balettművészetről van szó. Persze igazából szerintem még mindig csak a hormonok dolgoznak bennem, elvégre most vagyok a kilencedik hónapban, mint arra a fiúmat mindig emlékeztetem is, amikor fejjel lefelé akar lógatni). És valamikor napközben felöltöztem rendesen, és kifestettem magam, noha nem vártam senkit és nem mentem sehova, de hirtelen belém hasított, hogy ne legyek már elhanyagolt kismama (elhanyagolt szinglinek lenni sokkal kevésbé ciki, társadalmi nyomás, vagy mi), szóval talpig rúzsban büfiztettem, ettől lett nyugodt a lelkem.

Zorcsi azért időnként bemutatja a Sötét Oldalt, hogy milyen is lehetne, ma hajnalban pl. ötkor bedagadt szemmel botorkáltam le vele etetni, pelenkázáskor nem is voltam eléggé résen, úgyhogy összepisilt mindent, nem baj, gyorsan letörölgettem. A kaja felénél jelezte, hogy böfi, úgyhogy felkaptam a vállamra, fél perccel később betrottyantott (mellékesen az erőfeszítéstől nyakon is hányt), nosza, veszem le a pelust, erre megint lepisil mindent, ráadásul ez olyan fürdetős adag kaka volt, sőt, úgyhogy nem kellett csingacsguknak lenni annak megállapításához később, hogy melyik útvonalon mentünk ki a fürdőszobába. És mosdás után a gyereknek még mindig akadtak rejtett tartalékai, a gyilkos sárga sugár például a törülközőt sem kímélte, de aztán valahogy úrrá lettem a káoszon, beadagoltam neki a maradék kaját, feltörölgettem a dolgokat, és emlékeztettem magamat, hogy mennyire örülök, hogy itt van velünk a két és fél kilós, és mindent be tud borítani a testnedveivel. A gyermek is láthatóan örült ennek, legalábbis nagyon vigyorgott, majd oldalra fordult, és édes álomba merült, hogy legyen ereje a következő performanszhoz. De kétnaponta ennyi belefér.

Zorcsi ma pontosan két hónapos (illetve mínusz egy hónap plusz egy napos), ugyanakkor egy két kiló húsz dekás (kicsit több, de nem baj, maradhat) csecsemő, és ez nagyon konfúz dolog, például nem tudom, hogy a négy, vagy a hat hónaposoknak való babateát kapja majd (kisebb nincsen). Eddig a felnőtteknek valót itta, sokszoros hígításban, és imádja, mindig vigyorog tőle.

Tegnap zokogó lélekkel leadtam még egyszer a gyereket, és kiszaladtam egy utolsó beszerzőkörútra. A kórházi staff egy jobbfajta csokikkal teli ajándékkosarat kap tőlünk, S. B.-vel kicsit gondban voltam, mert pénzt a híresztelések szerint nem fogad el, én viszont túl sok mindenért túlságosan is hálás vagyok neki ahhoz, hogy azt csokival/virággal/itallal ki tudnám fejezni, úgyhogy végül vettem neki egy digitális képkeretet, ami hőmérsékletet és páratartalmat is mutat (ez ugyebár rendkívül fontos, ha az ember képeket nézeget), illetve egy memóriakártyát hozzá, amire felrakom majd a best of Zorcsit. Meg egy bonbont, amit nagy gonddal választottam ki. Továbbá előhívattam nagyban az összes megható papás-mamás-zékengurus képet, mert ő szereti az ilyesmit.

Anna néninek szeretnék még majd venni valamit külön, ő most szabin van.

Zorcsi is kapott egy kétes értékű ajándékot, egy babamérleget (utálja, ha levetkőztetik, a pucérkodás rangján aluli dolog). Remélem, hamar sikerül majd leszoknia arról, hogy behúzza a nyakát, ha hozzányúlnak, meg azt a szokását sem szeretem, hogy ha bántják (szemcsepp, stb), akkor nem sír, csak mozdulatlanná merevedik, és nagyon szomorúan néz. Nem szeretem, hogy ahhoz szokott, hogy természetes, ha fáj valami, ennyire nem kell nagyfiúnak lennie. Annak viszont (részben) örülök, hogy már határozottan követeli, hogy vele legyek

(itt most volt egy hosszabb szünet, bizonyos kakaügyek miatt, melynek során ruhadarab és anya nem maradt szárazon)

…szóval csak rajtam, de minimum érintésközelben hajlandó elaludni. Következésképpen én nem alszom, de úgy tűnik, anélkül is lehet élni. Azt sokkal kevésbé bírom, amikor elviszik tőlem, olyankor a bukós pelusát szorongatom melankólikusan, mint egy tolsztoji hősnő a véres inget. De ma este megyünk haza, és onnantól nem adom.