Most is csak gyorsan írok (lassan írni egyébként is sokkal több idő lenne), mert fel akarom valahova jegyezni az adatokat, miszerint a Muci 90 cm és 12,6 kg, a védőnő megmérte. Ezek után Apjaneve Dani Zoárd Vulkán Turul Kilián közölte a védőnővel, hogy mama ebédet főz, apa a cicávaj jáccik, Boji iskojában van, ana dógozik, utána beüj az autóba és kojmánozik és énekej, utána Danivaj jáccik, amivel komplett szociológiai áttekintést adott a családi helyzetről és a nemi szerepekről. Érdekes egyébként, hogy az apja autója sokkal férfiasabb, mégis mindig az ana autóját keresi az utcán, és nagyon meg tud örülni a Priusoknak.

Ha már autó, kapott egy ratrakmodellt, amit a síelős helyen vettem, hát volt nagy öröm, miután megbeszéltük, hogy ez nem terepjáró, hanem jatjak. Először végigmutogatta, hogy játod, van japátja, van mászik japátja, játod? hú, van jámpája!, azóta meg olyanokat hallok a szobájából, hogy a jatjak megvája a jámpát, utána eetója a havat, játod, Fáni?

A védőnő megemlítette egyébként a szobatisztaságot, például hogy a gyereket tanítsa meg állva pisilni az apja. A gy.a. szerint viszont sokkal viccesebb lenne, ha én mutatnám meg az állva pisilést.

Mindenesetre a kakaügyek rendezésének már nekiláttam, és első lépésként a becsinálás beismerését próbáltam megtanítani a gyermeknek ún. demonstratív jó példával, melynek során odajön hozzám valamelyik plüssállat, én megkérdezem, hogy bekakilt-e, ő azt mondja, hogy nem-nem-NEEEEM, de akkor elmagyarázom neki, hogy ha bekakilt, akkor pelenkát kell cserélni, hogy tiszta legyen és illatos, mint a Dani, aki ügyes nagyfiú. Na ez a szóban forgó Daninak nagyon megtetszett, azóta hordja hozzám a különböző babáit, állatait, meg amit még lel, hogy kérdezzem meg tőlük, hogy bekakiltak-e, így esett, hogy tegnap este hullafáradtan azon kaptam magam, hogy az erősködésére a kezembe veszem a portörlőt, mélyen a szemébe nézek, és okító-nevelő hangon megkérdezem, hogy portörlő, bekakiltál? (A portörlő persze tagadott, de utána rendeztük az ügyet, volt feloldás, meg minden).

A Muci monológja ma este (én közben pakolásztam valamit):

Ejszakadt a könv. Nem baj. Katonadojog. Ana megjagasztja. Ana mindent megjagaszt. Ana megjagasztja a föjdet. Nem, most máj sötét van. Ana hojnap jagaszt meg a föjdet.

Mindezt olyan meggyőződéssel, amitől akkora, de akkora superwomannak érzem magam, hogy arra nincsenek is szavak.

Ez rövid, de muszáj. A Mucival a kedvenc közös versünk a verebes-fatetős (Nemes Nagy Ágnes: Hóesésben), amit a Muci úgy foglal össze nekem, ha nem mondom elő neki, hogy “eszik a hó, ázott a gomolyag, fatető!”, de néha már herótja van attól, hogy produkáltatom így kettesben, és amikor most este megint felvetettem neki, hogy esik a hó nagy csomóban (oké, tudom, szakad, ez a mi verziónk), akkor közölte, hogy nem, majd miközben átment a saját szobájába, hallottam, hogy az orra alatt azt morogja magában, hogy nem eszik a hó, nincen vejéb, ejszajadt, nem kejj fatető.

Mostanában leginkább azért nem írok annyit a Muciról, mert sokkal viccesebb vele játszani, mint írni róla, illetve rengeteg időt elvisz a puszilgatása is (ha mást nem, annyit már elértem, mint anya, hogy nagykorában arról semmiképp nem panaszkodhat a pszichológusának, hogy “anyám nem puszilgatott eleget”).

Például amikor leülök dolgozni az íróasztalomhoz, és akkor ő is leül a kisasztalához, és azt mondja, hogy Muszika dógozik, fódítok, és halálos komolysággal megforgatja a kis babaszámítógépét, majd elégedetten feláll, hogy dógoztam (milyen vicces lesz ezt majd felemlegetni, amikor híres műfordító lesz).

Meg amikor fogja magát, és belebeszél a dolgomba, például együtt szoktunk főzni, ő a pulton ülve, és mondja, hogy teszünk beje méég vizet, így, ejég, meg megsózzuk, amire én egy kiselőadást szoktam neki tartani a szakmai alázatról, hogy ugye anya olyan húsz éve főz már, ő meg csak elméleti szakember, úgyhogy higgye el, hogy nem fogom elfelejteni megsózni, ezt Muci udvarias mosollyal végighallgatja, majd amikor befejeztem, akkor határozottan közli velem, hogy megsózzuk!!. És akkor megsózom. (Milyen vicces lesz majd ezt felemlegetni, amikor híres mesterszakács lesz).

Meg folyamatosan narrálja magát, ami számára kínos lebukásokat eredményez, például egyszer csak hallom, hogy mondogatja, hogy szejintem muszika bekakijt, szejintem muszika büdösz, mire megkérdezem, hogy kaka volt-e, ő meg döbbenten nézve tagadja, mert nincs ideje pelenkázódni (vajon miből találták ki, gondolta Stirlitz). Utána motyogva folytatja, hogy szejintem muszikának nem kejj a pejenka. (Milyen vicces lesz ezt felemlegetni, amikor híres nemzetközi titkosügynök lesz. Ja, olyan nincsen).

És az is cuki, ahogy felkéredzkedik az ölembe, hogy kejesünk gépeket, mire én beírom a youtube-ba, hogy excavator, és kiderül, hogy ez egyáltalán nem piaci rés, mert több egész albumnyi videó létezik kisgyerekeknek igazi munkagépekről és megkülönböztető jelzést viselő járművekről. És a gyerek tényleg odáig van tőle, öt másodpercenként álmélkodva megjegyzi, hogy játod, gépek, és ragyog a kis arca (milyen vicces lesz ezt felemlegetni, amikor híres markolós lesz).

És amúgy is olyan önálló és nagyfiú már, simán elindul otthonról, mondja is, hogy sziasztok, ejmentem, és amikor megkérdezem, hova megy, azt mondja, autózni, homokozóba, és tényleg ott van nála a vödre meg a lapátja, az autót is tudja kezelni (legalábbis odáig, hogy kinyitja és beül az ülésébe) én meg mondom, hogy oké, de vegyen cipőt, mire Muszika, a lázadó törvényenkívüli, aki akkor autózik el a homokozóhoz, amikor akar, leül, és olyan húsz percen keresztül próbálja felvenni a cipőjét, majd feladja a terveit, mert sok korlátot fel lehet ugyan rúgni az életben, de azért otthoni szandálban mégsem mehet a játszótérre, ezt be kell látni. (Milyen vicces lesz majd ezt felemlegetni, amikor…ööö, rendszeresen elmegy majd otthonról).

Képek-videók majd máskor, most a youtube valamiért nem tölt fel nekem.

Még mindig nincs időm képeket meg videókat szerkesztgetni, de a Muciról írni azért muszáj.

Először is, csomóan kérdezgették tőlem a bölcsit, és az van, hogy egyelőre (a következő két hétben biztosan) nem akarom beadni, mert osztottam-szoroztam, és én tökre örülök, hogy itt van velem (oké, fárasztóbb egy kicsit így, de annyit lehet vele nevetni, meg egyébként is jó gyerek), ő tart valamennyire a bölcsitől (ma beugrottunk húsz percre az egyik közeli magánintézménybe, és végig a nyakamban lógott), és egyszerűen nem tartom szükségesnek, hogy őt egy olyan helyre kényszerítsem, ahol esetleg nem érzi jól magát, leszmég ilyen az életében elég. Azt viszont szükségesnek tartom, hogy amíg lehet, itt legyek neki, és biztosítsam róla, hogy ő a legaranyosabb és a legtökéletesebb a világon (ami azért nem jelenti azt, hogy paradicsommal dobálhatja a kutyát az erkélyről), mert én hiszek benne, hogy ezzel a későbbi kiegyensúlyozottságát meg az oké vagyok – oké vagyságát is megalapozom.

És ha vágyakozva nézné a gyerekeket, vagy túl fáradt lennék tőle, vagy egyszerűen csak másra kellene az időm, akkor simán beadnám, mert abban is hiszek, hogy elsősorban nem a folyamatos anyára van szüksége, hanem a kiegyensúlyozott anyára, de most így minek, majd eljön annak is az ideje.

Szociálisnak meg szociális, talán túlságosan is, udvarias meg előzékeny meg értelmesen reagál, viszont azt tökre nem érti, ha kiveszik a játszótéren a kezéből a lapátot, nem megsértődik, hanem csak értetlenül néz, mert itthon mi azt úgy szoktuk, hogy kérem a lapátot, köszönöm. Erre szerintem viszont még van ideje, hogy ilyen helyzetekkel szembesüljön.

Viszont mondatokban és ragozva beszél, ami nagyon furcsa. Konkrétan az a furcsa, hogy egyik nap még csak olyanokat mondott, hogy jámpa! szisza!, másnap reggel meg felmentünk az emeletre, és kijelentette, hogy hú, fent is van motor, ami azért egy bonyolult, bővített mondat, és csak így a semmiből. Tegnap meg megkérdeztem tőle (nem vártam választ, de mióta hazahoztuk a kórházból, folyamatosan kommentálom neki a dolgokat), hogy husikám, nem láttad-e a fél papucsomat, mire valamivel molyolva szépen elmondta, hogy bejetettem a kisautót, betettem a fiókba, és valóban. De álmában is dumál, a múltkor bementem hozzá éjjel, mert beszélt, és csukott szemmel, alva azt dünnyögte, hogy pejenka eement gajázsba, pihen, ajszik (az a mi háztartásunkban evidencia, hogy mindenki és minden garázsba jár állandóan, mert annál érdekesebb hely a világon nincsen).

De azért leginkább mégis az amorózoskodását imádom, hogy simán idejön, és azt mondja, szejetjek, édeszem, ezt én szoktam neki mondani lefekvéskor, de azt viszont teljesen magától találta ki, hogy szejetem anát, szép, szejetem a szemét, szejetem a füjét, szejetem a mászik füjét, de ebben persze van egy csomó hatásvadászat is, mert ilyenkor, mire az összes ismert testrészemet végigsorolja, annyira elolvad a saját kedvességétől, hogy a végén a saját fejét kezdi simogatni, hogy muszika nadon anajosz (egyébként tisztában van vele, hogy Dani és Dániel, de az előbbit csak hivatalosabb kontextusban használjuk, az utóbbit meg akkor, amikor valaki kakaóval akarja meglocsolni a pálmát).

Az egyedül evés meg a szobatisztaság necces, az előbbi megy ugyan, csak takarítósan (viszont számolni nagyon tud, tésztaevéskor kommentálja, hogy vijjára tészta, hájom, jeesett, kettő), a szobatisztasággal meg ott tartunk, hogy a fürdőszobába bemenő vendégektől nem mulasztja el megkérdezni, hogy kis- avagy nagydolgukra mennek-e. Nem ilyen formában. A saját kis- és nagydolgát viszont csak utólag jelenti be, nem baj, majd eljön az is.