ábra kategória bejegyzései

184. fejezet – télapós

Közzétéve Szerző:
23

Malac, úgy tűnik, jó a Mikulásnál.

Bár spártai nevelésben részesül, úgyhogy a szüleitől csak a balra fent látható sapkás macit kapta (eredetileg egy másik plüssálat lett nekiszánva, a maci az unokanővéréé lett volna, mert Zorcsinak nem akartam szomorú arcú plüsst, de sajnos nem volt neki hely az ajándékosdobozban, ezért kint ült az asztalomon a télapóünnepig, addigra viszont annyira megszokott nálunk, hogy nem szakíthattam ki az eddigi környezetéből és dobhattam oda egy ismeretlen nevelőcsaládba. Pedig azt már megtanultam, hogy a boltban nem szabad a hazavivés szándéka nélkül tapogatni plüssállatokat, de most nem voltam elég óvatos), de az anyai nagyszülein kicsit elhatalmasodott az ünnep szelleme, mert kapott tőlük két babakönyvet, babatükörrel, mifenével (ez tök jó, szerencsére a Donra majdnem ugyanolyan delejes hatással vannak a könyvek, mint rám), meg karácsonyi mintás arctörlőt, meg egy zsiráfmintás frottírt, ami egészen úgy néz ki, mint egy baba-strandtörölköző, nagyon vicces.

Ja, és természetesen kapott egy zsák édességet is, amit majd önfeláldozóan elfogyasztunk a fiúmmal (és ez esetben az önfeláldozás nem vicc, érkezett ugye hozzánk egy gigantikus méretű ajándékcsomag tele csokival (meg féldecis szeszekkel, tekintettel a zugivókra), kapott tőlem a fiúm két puccos csokit, meg jelly beant (meg mikulásos belga sört, nagyon ügyes vagyok), továbbá sütöttem mintegy mellékesen öt nagy tepsi mézeskalácsot, aminek eddig csak a felét sikerült elpasszolni ide-oda, ráadásul nekem a kiterjedt rokonságomtól is csurrant-cseppent úgy két-három kiló édesség, szóval elég komoly kihívások elé nézünk, nem tudom, mi lenne, ha még társasági életet is élnénk).

Én a szüleimtől többek között egy olyan könyvecskét kaptam, ami arról szól, hogy nevelje egy anya a fiát. Emlékszem, miután lefordítottam az első könyvemet, anyám elkezdte forszírozni, hogy de menjek el fordítótanfolyamra, mert hogy képzelem, hogy képzettség nélkül ilyet csinálok, és csak a mancsos meg a népszabis kritika után hagyta abba, szóval szerintem most úgy tizennyolc évig gyereknevelésről szóló oktató-segédanyagot fogok kapni az ünnepekre (ha csak el nem kezdek mondjuk horgolni, a keresztszemest szerencsére eddig jól titkolom).

Ja, a rózsaszín malacot az öcsém szerezte be az egyetlen fiúgyermekemnek, nagyon tuti állat, a fejét és az összes végtagját körbe lehet forgatni, és az aktust kattogó hangok kísérik. A Dont ez hosszú percekig képes lenyűgözni.

Gyermekem eddig szerencsére jól viseli a rokoni rohamokat, imádja, ha sokan vannak körülötte, és kedves dolgokat mondanak neki, kedélyesen vigyorogva visszaheőzik, időnként kacag. A múltkor egyébként megint beadtam a fiúm munkahelyére, az elbeszélések szerint nagyon jól elvolt, amíg az ott dolgozó lányok el nem köszöntek tőle, és ki nem sétáltak az ajtón, akkor lebiggyedt szájjal nézett utánuk, majd üvölteni kezdett, a fiúm meg ott nyugtatgatta, hogy semmi baj, vissza fognak jönni a lányok.

Na szóval, visszatérve a Mikulásra, a tegnapi este azzal zárult, hogy mézeskalácsot díszítettünk a fiúm lányával. És az a helyzet, hogy a cukormázam még tökéletesítésre szorul (valahogy úgy negyven deka környékén ráuntam a porcukor-szitálásra, és, mint kiderült, így híg lett), de a nagyobbik gyermek jól szórakozott, és lelkesen csinálta, és ez a lényeg. Mindenesetre nálunk készült a világ idei legrondább mézeskalács-sorozata (a piros cukormáz élénk ciklámenszínű lett, tortadarából csak nagyon ronda, piros-zöld-barnát sikerült szereznem, a fehér cukormáz elfolyt, mandulából csak héjasat talált a boltban a fiúm, és nem sikerült sérülés nélkül feltörnie, a szárított mandarinszeleteim fele elégett a 60°C és nyitott sütőajtó ellenére, a másik fele meg ilyen ragacsos izé lett, és kínomban több mézeskalácsot tarkaborssal díszítettem), de most először volt olyan, hogy a nagylány lelkesen és ügyesen vetette bele magát valami alkotó folyamatba, szóval végül is jól sült el, a végeredményt pedig összecsomagoltam neki, erre mondják, hogy win-win szituáció.

182. fejezet – malac két csokoládé között

Közzétéve Szerző:
5

Tegnap az volt, hogy a fiúm beállított egy hatalmas nagy ajándékkosárral, mondván, hogy a szeretőjétől kapta. Én felmértem a fémdobozos csokoládék előfordulási valószínűségét a pakkban, és inkább egyre saccoltam, mint nullára, úgyhogy arra az állaspontra helyezkedtem, hogy ha ilyen szeretőnk van, akár meg is tarthatjuk. Azután felbontottuk a csomagot, és nem is egy, de egyenesen három fémdobozos csokoládé volt benne (oké, tudok én örülni az autómnak, meg az új, okos telefonomnak, meg a fényképezőgépemtől is nagyon boldog voltam, de a fémdobozos csokoládé az egy teljesen más kategória, már önmagában az üres antik fémdobozokért is hajlandó vagyok pénzt kiadni, hogy azután a lakás különböző pontjaira rejtsem őket, és úgy tegyek, mintha funkciójuk is lenne, de ha még csokoládé is van benne, az olyan tökéletesvilágbanélünk-érzéseket kelt bennem), ettől én tisztára extázisba estem, a malac meg valószínűleg levette az adást, mert gurgulázva nevetni kezdett rajtam, ahogy visszapattintottam az egyik doboz fedelét. Ezután azon is gurgulázva nevetett, amikor az apja pukkantgatott a szájával, és ennek azért van hírértéke, mert általában hangtalanul, vagy e-e-e-zve nevetgél, de most kezd rájönni, hogy kell igazából.

Szóval ezt nem fotóztam le, mert el voltunk foglalva azzal, hogy viccesnek szánt hangokat adjunk ki magunkból, de utána odaraktam a gyerek mellé a legnagyobb (nem fémdobozos) bonbont, mert abban is láttam szórakoztató értéket, hogy akkora gyerekünk van, mint egy doboz csoki.

Ihol, la:

zoard081

Ezen a képen pedig most először, csak itt, exkluzíve meg lehet tekinteni a Don nyakát is:

zoard082

(Akik a haját figyelik, azoknak meg üzenem, hogy a feje tetején egész hosszú, a leghosszabb 8cm, viszont most már oldalt is kopik, úgyhogy a feje tetején elől van egy pamacs, oldalt és hátul meg katonásan rövid, mint a sztárfocistáknak).

178. fejezet – arról, hogy nehéz ám gyereket fotózni

Közzétéve Szerző:
17

Akkor jöjjenek a képek.

Így csinál a malac ügyesen, és már nem is szokott sírni közben, csak billeg, meg féloldalas, de az majd elmúlik. Érdemes megfigyelni a szemöldöktartását, ezen a terapeuta is nagyon röhögött, hogy azzal emeli a fejét, de hát istenem:

Ez itt technikailag nem a legjobb kép, de hát soha nem lesz belőlem natgeo fotós, ha nem vagyok hajlandó pofánvakuzni a fiúkat. Viszont szerintem látszik rajta, hogy a malac rendkívül nagy kegyben tartja az apját, aki mindig érdekes dolgokat művel vele (olyankor én eltakarom a szemem, de végül soha nem esik le), és egyáltalán, férfiember, nem pedig csak egy lány:

Ezt meg az ágyamból látom munka közben, ha jobbra nézek. Paparazzi-pillanat:

És végül, itt a Don szigorú tekintettel méreget sütőtök előtt öt perccel, egyébként meg egyszerűen csak szép:

176. fejezet – fényképek a hatkilósról

Közzétéve Szerző:
18

Zé itt éppen az idősebb, csörgős nőkre bukik. Meglepő volt egyébként, hogy tényleg érdekelte a másik baba, sajnos a bimbózó barátságot kábé egy perc múlva félbeszakította a szintén jelen lévő nagymama, aki lecsapott legifjabb fiúunokájára, és onnantól totálisan kisajátította az elkövetkezendő három órára (mármint Zorcsinak ez nem volt ellenére, csak azért sajnos, mert kíváncsi lettem volna az interakciójukra).

A következő képen a költőt a korai, kék korszakában láthatjuk. (Természetesen nincs szüksége sálra, csak mostanában ha meglátok valami nagyon édes apró ruhadarabot, valami kattan bennem, és kénytelen vagyok megvenni az akaratom ellenére. Biztos az ufók csinálják. Meg egyébként is le volt árazva. És az L. éppen arról magyarázott nekem, hogy vajon a batman vagy a maci-e a menőbb, úgyhogy többszörösen nyomás alatt voltam. Nincs az a bíróság, ami elítélne).

zoard076

És végül mindenképpen szerettem volna megörökíteni az első krumplis sütőtökömet, amit a gyerek megevett. Nem szép látvány, de legalább ízre is gusztustalan, hálistennek a babák akarata kifürkészhetetlen.

sutotok

172. fejezet – öröm, öröm

Közzétéve Szerző:
8

Malac valószínűleg meghallotta, hogy ha lassan halad, akkor elviszem katona-módszerezni, mert tegnap óta turbóra kapcsolt. Először megdicsérte a dévényes terapeuta (ma voltunk harmadszor), 1. mert szinte nem is sírt (amikor pedig igen, akkor a terapeuta pár másodpercre abba is hagyta a nyüstölést, mire a malac mindig szinte rögtön huncutul vigyorogni kezdett rá a joeys namiahelyzet-arckifejezésével, szóval asszem, a nőügyeket illetően nem lesz gondja), 2. mert hasrafordulva minden alkalommal legalább tíz másodpercig feltartotta a fejét, 3. mert szép (ezt elég régóta gyakorolja, és már nagyon megy neki).

Amikor hazajöttünk, akkor meg fel voltam készülve rá, hogy na most négy óra alvás, erre a Don egy órás szendergés után már rikoltozott, hogy azért valamit enni is kéne, utána kirándultunk egyet az apjához, majd amikor hazaérkezve hasrafektettem, azon kaptam, hogy felemeli előre a fejét, és nézeget. És nem ám rövid időre, megvárta, amíg lekapom a telefonnal, felhívom az apját elújságolni, felrohanok a fényképezőgépért, csinálok róla pár fotót, majd a végét levideózom. A reakciómból kiindulva szerintem meg van most győződve, hogy ő az első kisfiú a világon, akinek sikerült végrehajtania ezt a gyakorlatot, ilyet valószínűleg még az apja sem tud. Kép:

zoard075

(A végén átváltott erre a félkezes módszerre (vö. ti maradjatok hátra, partizán bajtársaim, majd intek, ha jöhettek), mert ugye a jobb oldala erősebb, a nyakizmait is beleértve, ezért balról úgy tudja könnyebben emelni a fejét, ha hátrafeszíti a karját. Mindenesetre elég vicces, amikor hosszabb ideig ebben a pózban nézelődik billegő fejjel, de természetesen amikor nem fotózom, akkor korrigálom a tartását, meg van olyan gyakorlat is, amivel a bal oldalát erősítjük, stb.).

171. fejezet – a két képen elrejtettünk 10 apró különbséget

Közzétéve Szerző:
27

A kapucni, a párna és a gyerek ugyanaz:

kapucni

parna

169. fejezet – az igazi férfi

Közzétéve Szerző:
18

…végiglapozza a könyvét, lerúgja magáról a takarót, és úgy alszik el:

168. fejezet – malac balra néz (örülünk)

Közzétéve Szerző:
16

A Felsőbb Hatalmak jókedvükben lehettek, amikor megalkották a rezgős széket. Meg a babahintát. A múltkor reggel, amikor előző éjjel kétóránként keltem (először a fiúm akart mesélni a lámpájáról, utána a baba kért egy késői vacsit, aztán kiment belőlem a fájdalomcsillapító, majd egyszer hobbiból is felébredtem, biztos a megszokás miatt), a Don hajnali fél hatkor szólt, hogy ő játszani akar, úgyhogy átvittem a dolgozószobába, és két ajtót rácsuktam, hátha visszaalszik, de csak mondta a magáét tovább, én meg úgy képtelen voltam pihenni, pedig alig hallatszott (ez az anyai ösztön egyébként borzasztó, nem kérem, szinte mindig
felébredek a Malac előtt egy-két perccel, és amíg a legkisebb
ébrenlevős hangot is adja, képtelen vagyok visszaaludni. Pedig amúgy
legendásan mély alvó vagyok, egyszer még arra sem keltem fel, hogy a
Serenity lezuhan full hangerőn, bezzeg amikor levonulok az alsó szintre pihenni egy kicsit, a ded első nyikkanása előtt felébredek, akárhány ajtót csukok rá). Na és akkor eszembe jutott, hogy berakom a székbe, hadd szórakoztassa el magát, hát onnantól fülig vigyor, békés játék egészen másfél órával későbbig, amikor keltünk. És ez egyébként jolly joker, bármikor bevethető és vásárolható vele két óra nyugi, időnként persze ránézek, látom, hogy rezeg a füle és számolgatja a csigabékacsibét (elég kicsi a buffere, mire a csibéig ér, elfelejti a csigát, úgyhogy mindig újdonságként örül neki), bár most egy hónapra le kell állnunk a szerről, mert a dévényes terapeuta szerint túlságosan kielégíti az érdeklődését, és nem marad motivációja a fejét emelgetni.

Szóval megvolt a 2. dévény is, a Don az első húsz percben most nem is sírt, csak időnként felháborodottan horkantott, utána úgy döntött, hogy na ebből ennyi elég volt, és megpróbált lelépni, de csak a pelenkáról sikerült lekúsznia egy egész sajátos mozgáskultúrával (karhasználat nélkül), de amikor nem hagyták, bömbölt, viszont nagyon ügyes volt mindeközben, pl. úgy támaszkodott, hogy az álla alá húzta a karját. A vége felé már annyira kinyúlt, hogy amikor öt másodpercig nem ért hozzá a terapeuta, lecsukló buksival belealudt a szeánszba, majd utána természetesen itthon is maratoni alvást rendezett. Egyébként látszik, hogy segít valamit a masszázs, mert pár órán keresztül maga elé emelt kézzel aludt (ugye ő vállban hipotón, tehát aza a baja, hogy túlságosan elterül), majd először az egyiket, utána a másikat szép lassan leengedte, de nem nyafogott, szóval minden bizonnyal nem a fájdalom miatt. A prognózis az, hogy fizikailag valószínűleg egy hónap alatt behozza a behoznivalókat, abban meg mostanában minden szakember egyetértett, hogy szellemileg simán hozza az öt hónapos dolgokat, fejben ugyan sajnos még nem derivál, de nagyon fejlettek a kommunikációs képességei, meg tudta, hogy a pelenka alatt van a macifejű izé, ilyenek.

Ja, ha már itt tartunk, én egy kicsit cikin viselkedtem a dévényesnél, mert előszedte a malacnak a játékokat, hogy elterelje a figyelmét, én meg teljesen beléjük feledkeztem, szétszedtem meg összeraktam meg tologattam, amit kellett (de tényleg nagyon érdekes tologatós sokélű mértani testről volt szó), úgyhogy asszem, itthonra majd két Montessori-tornyot meg mindent kell venni. De nem tehetek róla, amikor én voltam kicsi, nekem nem voltak ilyen játékaim, sok a bepótolnivalóm.

157. fejezet – képek, hinta

Közzétéve Szerző:
28

Azon töprengek, hogy adhatnám a gyerek tudtára, hogy holnap óraátállítás, úgyhogy legyen szíves egy órával tovább aludni.

Amúgy tényleg nem panaszkodhatok, este hatkor fürdés, sütőtök, utána alvás, és ma például csak reggel nyolckor keltett a malac hangos cuppogással (vagyis nem ő keltett, ez a legborzasztóbb a kelésekben, hogy úgy kábé öt perccel a malac előtt ébredek mindig, hajnali kettőkor, háromkor, hatkor, akármikor, és mindig reménykedem, hogy csak téves riasztás, de nem. És ugyanez volt, amikor pihenés végett lent aludtam az alsó szinten, onnan szinte nem is hallatszik a baba, ennek ellenére felébredtem arra, hogy éhes, majd öt perccel később ő is), de általában is elalszik háromig-négyig, és utána már csak délelőtt kel. Amúgy borzasztó konzervatív, a reggeli kelés után le kell menni az elefánthoz, különben nyüsszög, és ma kiderült, hogy ott a jó irányba fordítva kell lefektetni (fejjel a konyha felé), különben nyüsszög, a jó irányban viszont opcionálisan nevet, illetve reneszánsz festményekhez alszik modellt:

(Fiatal fiú jegesmedvékkel)


Meg mostanára kipróbáltuk a gépiesített hintáját is, amit valamelyik gyerekfejlesztő rohamomban vettem neki (kinő tőle a limbikus rendszere, vagy valami ilyesmi), a fiúm csekély negyven perc alatt összerakta, közben morgott valamit az Obligatory Lógó Állatokról, de elmagyaráztam neki, hogy manapság valószínűleg azért van mindenen lógó állat, hogy a gyerekek felnőttkorukban nagy biztonsággal felismerjék majd a lógó állatokat.

Mindenesetre a malacnak roppantul tetszik a hinta, csak mindig legyen, aki hintáztassa, különben felháborodottan hőzik. Az eszköz dallamokat is játszik midi minőségben, hármat, a hull a pelyhest, a für elize extended változatát, és valamit, amire már nem emlékszem.

Egyébként már korábban megállapítottam, hogy borzasztó nehéz gyereket fotózni, még egy ilyen csökkentett mobilitásút is, mint Zorcsi, mert vagy kilóg valahol a képből, vagy bemozdul (arcbavakuzni ugye nem comme il faut), vagy olyan arcot vág, mint akit nyúznak, szóval a legjobb stratégia talán az, ha nagyjából célratart az ember, aztán hadd szóljon, majd a végén minden százból kitörli a kilencvennyolc rontottat. Különösen nehezíti a helyzetet, ha a gyerek mozgó eszközben van, szóval eggyel feljebb bizony vakuztam (így is alig sikerült olyat elkapnom, ahol látszik az arcából valami), ez ellen csak a fiúm emelt kifogást, majd kivette a kezemből a gépet, és bebizonyította, hogy vaku nélkül is lehet hintázó malacot fotózni (vö. apa kocsit hajt):

És végül egy bónusz álló helyzetben a világ tömpeorrú uráról: