183. fejezet – félévértékelő

Jeles dátumok vannak most, a Don ma fél éves, és ma van négy hónapja, hogy hazahoztuk az intézményből, tegnap volt korrigált három hónapos, és tegnap volt egy éve, hogy megfogant.

Szóval ezalatt a négy hónap alatt, amit itthon töltött, hízott pontosan négy kilót, mert most 6,20. Mondjuk ebbő nagyjából kettőt a hazaérkezése utáni első hónapban szedett magára (most már nem mérem, hogy mennyit eszik, úgyhogy tegnap eszembe jutott, hogy legalább azt megnézem, havi szinten hízik-e eleget, aha, csakhogy a kívánatos hízás mértéke életkoronként változik és a születésihez kell viszonyítani, én meg csak két dolgot nem tudok, az egyik a születési súlya, a másik az életkora ebben a viszonylatban). Mindenesetre nem tűnik alultápláltnak, de a cherokee rugikon kívül minden reménytelenül széles rá.

Azt hiszem, így hat hónap után kijelenthetem, hogy a Don nagyon jó gyerek. Sírni szinte soha nem sír (na jó, pelenkázás után, kaja előtt van egy sor üvöltözés, hogy tudjam mihez tartani magam, de az negligálható), viszont rengeteget vigyorog. Az egyik kedvenc játéka az, hogy Nézik A Babát. Múltkor a fiúm bevitte a munkahelyére, ott elkezdte nézni, ettől a Malac teljesen extázisba esett, és félórán keresztül röhincsélt, ráadásul ez a kísérlet bármikor, bárhol megismételhető. Még a kajás bőgést is felfüggeszti pár másodpercre, ha rávigyorognak, és visszamosolyog. Időnként gurgulázva kacag, de csak ha valami nagyon vicces (meg néha álmában).

Másik kedvenc dolga a fürdés, főleg mióta beadtam a derekam, és vettem neki újszülött-szűkítőt. Rettenetesen élvezi, hogy csapkodhat, amennyit akar, és nem megy az orrába a víz, meg felnyomja magát hídba (a vízben ugye könnyebb), ilyenek.

És elkezdte mindig nézni, hogy én mit szólok a dolgokhoz, a kádban például folyamatosan az arcomat figyeli, miközben csapkod, de egyéb ismeretlen, vagy veszélyesnek tűnő helyeken is. Ha valahol jól érzi magát, csak időnként pillant rám, de mindig látótávolságban kell legyek.

Enni a szokásosat eszi, tápszer (Beba HA 2), sütőtök, krumpli, alma, körte, igazából ehetne többfélét is, csak nekem gondom van az új dolgok elfogadásával, azért a cékla kap majd egy lehetőséget. A védőnő a lelkemre kötötte, hogy rendes kaját csak kanálból adjak neki, de azt nem szereti, és szerintem korrigált három hónaposan hadd ne kelljen még kanállal szenvednie, majd megtanulja, ha itt az ideje, vagy eszik egész életében kézzel, bánom is én. Egyelőre főzelékes cumiból megy a sütőtök, abban profi.

És érdeklik a játékok, odanyúlni-megfogni-magához húzni egyelőre még csak a textilneműket szokta, de a dévényen imádja bökdösni például a macifejű, szétszedhető, billegtethető, csörgős izét, ami tipikusan az a borzasztó ronda, mesterséges küllemű műanyag játék, amitől engem a víz is kiver, de a Don akarata az első, úgyhogy felkutattam és beszereztem neki karácsonyra. Remélem, addig nem dönt úgy, hogy a hülye maci miatt kell dévényezni, és látni sem bírja. Na, lényeg, hogy minden tetszik neki, ami színes és hangokat ad, vagy nagy fehér falfelület, de a kedvenc még mindig az elefántos ágytakaró.

Ha már dévény, nagy hümmögés után közölte velünk hétfőn a terapeuta, hogy mostantól elég hetente egyszer mennünk, mert a malac jól halad, a korrigálthoz képest előbbre van. De kell még járni, mert laza. Szóval most abból állnak a fizikai képességei, hogy felkönyököl, nagyjából tetszőleges ideig úgy marad, illetve igény esetén ebből a hátára fordul. A feladat az, hogy hanyattból is tudjon hasra, de egyelőre nem érti, amikor tuszkolom az oldalára (a terapeuta szerint minimálisat segítsek, és ő is tegyen bele valamit), hanem azt hiszi, ez egy újfajta babamasszázs, és kéjesen nyögdécselve vigyorog.

Az éjszakát este f8-tól legalább reggel 6-ig átalussza, de tegnap meg ma például csak nyolckor keltett, nem is feküdtünk már vissza. Napközben csak szunyókál néha ott, ahol éppen van, nincs időhöz kötött alvása.

Ja, és a legjobb a végére: tegnap nagyon büszke voltam a Donra, mert végre Rosszalkodott. Először azt hittem, véletlenül esett ki a cumi a bölcsőből, de harmadszorra gyanút fogtam, különös tekintettel arra, hogy a fekmagasság körül van vagy tíz centi teli deszka, meg felette is rácsok, úgyhogy megfigyeltem az aktust, és a Malac valóban szándékosan tornázza kívülre a cumiját. Ez azt jelenti, hogy tud fogni, céljai vannak, szándéka, kész terve a jövőre nézve, bízik bennem, hogy mindig odamegyek visszaadni a cumit, és nem tejbetök. Jó nálam, na.

Reklámok

182. fejezet – malac két csokoládé között

Tegnap az volt, hogy a fiúm beállított egy hatalmas nagy ajándékkosárral, mondván, hogy a szeretőjétől kapta. Én felmértem a fémdobozos csokoládék előfordulási valószínűségét a pakkban, és inkább egyre saccoltam, mint nullára, úgyhogy arra az állaspontra helyezkedtem, hogy ha ilyen szeretőnk van, akár meg is tarthatjuk. Azután felbontottuk a csomagot, és nem is egy, de egyenesen három fémdobozos csokoládé volt benne (oké, tudok én örülni az autómnak, meg az új, okos telefonomnak, meg a fényképezőgépemtől is nagyon boldog voltam, de a fémdobozos csokoládé az egy teljesen más kategória, már önmagában az üres antik fémdobozokért is hajlandó vagyok pénzt kiadni, hogy azután a lakás különböző pontjaira rejtsem őket, és úgy tegyek, mintha funkciójuk is lenne, de ha még csokoládé is van benne, az olyan tökéletesvilágbanélünk-érzéseket kelt bennem), ettől én tisztára extázisba estem, a malac meg valószínűleg levette az adást, mert gurgulázva nevetni kezdett rajtam, ahogy visszapattintottam az egyik doboz fedelét. Ezután azon is gurgulázva nevetett, amikor az apja pukkantgatott a szájával, és ennek azért van hírértéke, mert általában hangtalanul, vagy e-e-e-zve nevetgél, de most kezd rájönni, hogy kell igazából.

Szóval ezt nem fotóztam le, mert el voltunk foglalva azzal, hogy viccesnek szánt hangokat adjunk ki magunkból, de utána odaraktam a gyerek mellé a legnagyobb (nem fémdobozos) bonbont, mert abban is láttam szórakoztató értéket, hogy akkora gyerekünk van, mint egy doboz csoki.

Ihol, la:

zoard081

Ezen a képen pedig most először, csak itt, exkluzíve meg lehet tekinteni a Don nyakát is:

zoard082

(Akik a haját figyelik, azoknak meg üzenem, hogy a feje tetején egész hosszú, a leghosszabb 8cm, viszont most már oldalt is kopik, úgyhogy a feje tetején elől van egy pamacs, oldalt és hátul meg katonásan rövid, mint a sztárfocistáknak).

181. fejezet – almás

Először is köszönöm a matricákat, jönnek sorban.

Aztán most csak gyorsan mondom, hogy tisztára Nigella és Martha Stewart vagyok egyszemélyben babaszemszögből, ma az almás gezemicét is megette, pedig nem úgy indult. Az úgy volt, hogy az aktuális menet sütőtök mellé bedobtam két almát is alufóliában egy órára a kemencébe, azután elmentünk a kocsimért Pilisvörösvárra, hazafelé meg bevásároltam az Isoldeféle Intersparban, illetve rengeteg pénzt elköltöttem csokira és cukorkára egy másik helyen, de ezekről inkább a rendes blogomban. Azután hazaértem, és konstatáltam, hogy az alma az roppant hülyén néz ki, egyrészt feleakkora és képlékeny a fólia tartalma, másrészt kibontás után színre és formára olyan volt mindkettő, mint egy-egy túlméretezett mazsola. Ízre viszont átmentek a szűrőn, úgyhogy kikanalaztam a héjból az ehető részeket, és összeszoktattam (rázva, nem keverve) a cumiban némi tápszerrel. Az eredmény a túlhígított gesztenyepürére emlékeztetett színvilágban, és sokáig gondolkoztam, hogy ezt hogy is mondhatnám szépen.

A fogadtatása először ambivalens volt. Malac a szájába vette, majd vigyorogva kiköpte, olyan arccal, ami szerint ezt biztos valami másik gyereknek csináltam, mert ő nem ilyet szokott. Ezt játszottuk két percig, majd elmagyaráztam neki, hogy ez csak alma és tápszer, mindkettőt nagyon szereti, egye meg legyen szíves, és erre rácuppant, és úgy megette, hogy a végébe bele is aludt, de akkor sem engedte a szájából a cumit. Ilyet még az anyatejjel sem csinált, szóval tök büszke vagyok, meg minden.

Fényképek majd holnap.

180. fejezet – mindenféle nóvumok, pedig azt hittem, most már nem mutathat újat

Csak gyorsan szeretném dokumentálni, hogy a Don egyrészt ma átfordult hasról hátra, három ízben is (az első esetet végignéztem, a másik kettőnél meg tuti, hogy hasra raktam le, mégis ott kalimpált pár perc múlva hanyatt, mint egy felborított büdösbogár). Mondjuk ez nem akkora nagy teljesítmény tőle, elvégre kinyomni már kinyomja magát, jobb karjával egyenes tartásba is, nem csak könyékre, és innen már csak egy kis lökés, és borul, de akkor is borzasztó büszke vagyok rá. Érdekes módon mindháromszor jobbra borult (pedig azzal a karjával ugye jobban tudja nyomni magát, viszont a feje is arra billen, mert baloldalt magasabbra kell emelnie, hogy meg tudja tartani, hiába, bonyolult szerkezet egy ilyen felemás baba).

Másik nagy hír, hogy végre rászokott a cumira, az "elszórtan"-ból átlépett a cumialkalmazás gyakorisága nála a "rendszeresen"-be, és ez egyrészt jó, mert megnyugtatja, elaltatja, kell az ínyének az inger (ha nem cumi, akkor a keze van csuklóig a szájában és kimondottan az ínyét fogdossa, vagy a textilpelust gyömöszöli be, meg már evés közben is rágcsálja az evőcumit, és ma délután egy alkalommal mindezeket egyszerre művelte, akkor egy kicsit kifolyt a tápszer), meg másrészt is jó, mert azt jelenti, hogy ügyesedik, harmadrészt viszont előléptem általános mindenesből általános mindenessé és elsőszámű cumifelelőssé, és az új beosztásom érezhetően több felelősséggel jár.

A harmadik hír, hogy különköltözözött tőlem a fiam, immár a dolgozószobában lakik a dvd-im és a mikrohullámú antennák között, legalábbis éjszaka. Eltávolodásunk oka az, hogy a reggeli első etetése után amennyiben akár pisszenésünket is hallja, az csak megerősíti a meggyőződésében, hogy mi most igazából nagyon szép színes játékokkal játszunk, miközben sütőtököt eszünk kétpofára nélküle, és rögvest hangot ad a csatlakozási szándékának. A másik szobában viszont alszik, mint egy nagyon édes, nagyon jószagú tej. Egy kicsit sajnálom, hogy lekerült a komódról (ami az ágyunkkal szemben van, és igazából egy tévének kellene rajta lennie, ezt az illúziót a rajta lévő két darab, tévéhez csatlakoztatható dvd-játékos is erősíti, ehelyett a mózes volt mostanáig, azt néztük esténként elandalodva), de nemsokára kinövi a mózest (még kb. 8 cm), és akkor idejön éjjelre mellém a bölcsőbe.

Szóval kialakult a napirendje is, és ez klassz. Az első kelés reggel hat-hét között van, ilyenkor gyorsan belényomok egy adag kaját, cserélek pelust, majd visszaebrudalom a mózesbe, szerencsés esetben rögtön visszaalszik, kevésbé szerencsésben meg eldödög magában egy húsz percet előtte, de általában azért fél tízig csend van. Fél tízkor elindul a fiúm munkába, meg én is kikaparom magunkat az ágyból, megint etetés, megint pelenka, és ez megy háromóránként este hatig, de olyan szigorúan, hogy ha négy óra másfél perckor még mindig nincs cumi a Don szájában, akkor kő kövön nem marad (ez az egy tudja kiborítani, ha nem szolgálják fel időben a tápszert/sütőtököt). Én olyan nettó egy órát szoktam vele csak rá koncentrálva játszani két etetés között, a többi időben elég neki, ha egy helyiségben vagyunk, egyébként elfoglalja magát a tereptárgyakkal, meg a teremtornával (hála annak, hogy amíg a kórházban volt, mániákusan vásároltam neki a játszószőnyegeket meg a hintákat). Illetve már (szövegileg) hibátlanul tudok mondókázni/népdalozni fordítás/mosogatás/miegyéb közbenamit ugye a maradék időben csinálok. Igyekszem minden dalba belevinni valami személyes elemet is, nálunk a marosszéki kerek erdőben tizenkét Zoárd lakik, meg hej rezeda-rezeda, karcsú Zorcsi dereka (ha karcsú is illeti, a zsiráf őt szereti), ezen mindig együtt röhögünk, mert van öniróniája.

Aztán este hét-nyolc között van az utolsó etetés, előtte fürdés, utána érek rá a nagyobb munkákra, szerencsére a Malac lefekvés után öt perccel nyikk nélkül alszik, sőt, ha fél nyolcig nem teszem el, akkor pár percig hisztizik, majd elalszik ott, ahol van. Innentől reggelig nyugi, szóval idáig nagyon könnyen megúsztam ezt a gyerekcsinálást, na majd két év múlva, amikor a reggeli után a hasamon ugrál, akkor fogok nagyokat nosztalgiázni.

179. fejezet – a lie down comedianről

Van ez a játék, amit szoktunk a gyerekkel, hogy egymással szemben, úgy húsz centiről bégetünk vigyorogva a másik arcába, hogy heőő, heőő, heőő, heőő, heőőő!, stb. Asszem, az a lényege, hogy ki tudja az adott idő alatt többször mondani, vagy valami ilyesmi, mindenesetre a Don nagyon szereti (nyilvános fellépést nem vállalunk, one should never go full retard for the oscar). Na ma az volt, hogy megint elkezdtem lelkesen, de a malac csak somolygott, a szeme sarkából bámult huncutul összeszorított szájjal, majd amikor már teljesen tanácstalan voltam, hogy most mi van, diadalmasan kibökte, hogy hőőe.*

Hát nem kicsit nevettünk.

*Lefordíthatatlan szójáték.

178. fejezet – arról, hogy nehéz ám gyereket fotózni

Akkor jöjjenek a képek.

Így csinál a malac ügyesen, és már nem is szokott sírni közben, csak billeg, meg féloldalas, de az majd elmúlik. Érdemes megfigyelni a szemöldöktartását, ezen a terapeuta is nagyon röhögött, hogy azzal emeli a fejét, de hát istenem:

Ez itt technikailag nem a legjobb kép, de hát soha nem lesz belőlem natgeo fotós, ha nem vagyok hajlandó pofánvakuzni a fiúkat. Viszont szerintem látszik rajta, hogy a malac rendkívül nagy kegyben tartja az apját, aki mindig érdekes dolgokat művel vele (olyankor én eltakarom a szemem, de végül soha nem esik le), és egyáltalán, férfiember, nem pedig csak egy lány:

Ezt meg az ágyamból látom munka közben, ha jobbra nézek. Paparazzi-pillanat:

És végül, itt a Don szigorú tekintettel méreget sütőtök előtt öt perccel, egyébként meg egyszerűen csak szép:

177. fejezet – kések, fogak, military

Mindenekelőtt szeretnék mindenkit megkérni, hogy ha valakinek van sparos/intersparos/kaiseres fenyőmatricája, viszont nincs szüksége késekre, az adja nekem légyszi-légyszi a matricáit, mert mi (használható) késekben szegény háztartás vagyunk.

Ehhez érintőlegesen kapcsolódik, hogy nem értem, a klasszikus családmodell elkötelezett szószólóinak érvelésében miért nem szerepel az a tény, hogy a gyerekeknek szükségük van apára, mert az anyák nem tudják felvágni a sütőtököt. Ja, meg azért is, mert nekem nincs elég nagy tenyerem ahhoz, hogy a fejem felett tudjam vízszintesen egyensúlyozni a malacot (vö. repülőzés), pedig erre mindig röhög.

Nevezett Malac ebben a pillanatban éppen az alsó állkapcsát próbálja markolászós technikával letépni a fejéről, azt hiszem, ideje kilépnem a tagadásból, és beismernem, hogy a folyamatos nyáladzás, szájbanyúlkálás és szörcsögés tényleg a fogzás jele. Eddig ezt azzal hárítottam, hogy túl kicsi még hozzá, de igazából csak rosszul viselem, ha felnőttesedik. A fogzástól már egyenes út vezet ahhoz a gyászos naphoz, amikor valami léha ledér lecsapja a kezemről az én kis nyuszizsiráfmalacomat (akit akkor már remélhetőleg nem így fogok szólítani).

Úgyegyébként semmi bajom a nőkkel, ma is voltak ketten, plusz egy családfő. A kisebbik pont annyi idős, amennyinek Zorcsinak lennie kellene, és olyan kacsabogár, hogy egyből feltámadt bennem a késztetés egy saját kislány legyártására (az elmúlt egy mondat során nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy véletlenül se használjam a "cuki" szót). Kaptunk olyan military casual stílusjegyeket felvonultató ruhaneműt is, meg ilyen átlátszó golyókat is mozgó nyuszikkal bennük, úgyhogy a délutánunk igazán idilli volt: Malac szerető mosollyal figyelte, milyen ügyesen, elmélyülten játszom az új szerzeményekkel.

Ezenkívül annyi hír van már csak, hogy lementem 51 kilóra, halleluja, 3 more to go, és akkor leszek a vemhesség előtti súlyomon.