Tegnap az volt, hogy a fiúm beállított egy hatalmas nagy ajándékkosárral, mondván, hogy a szeretőjétől kapta. Én felmértem a fémdobozos csokoládék előfordulási valószínűségét a pakkban, és inkább egyre saccoltam, mint nullára, úgyhogy arra az állaspontra helyezkedtem, hogy ha ilyen szeretőnk van, akár meg is tarthatjuk. Azután felbontottuk a csomagot, és nem is egy, de egyenesen három fémdobozos csokoládé volt benne (oké, tudok én örülni az autómnak, meg az új, okos telefonomnak, meg a fényképezőgépemtől is nagyon boldog voltam, de a fémdobozos csokoládé az egy teljesen más kategória, már önmagában az üres antik fémdobozokért is hajlandó vagyok pénzt kiadni, hogy azután a lakás különböző pontjaira rejtsem őket, és úgy tegyek, mintha funkciójuk is lenne, de ha még csokoládé is van benne, az olyan tökéletesvilágbanélünk-érzéseket kelt bennem), ettől én tisztára extázisba estem, a malac meg valószínűleg levette az adást, mert gurgulázva nevetni kezdett rajtam, ahogy visszapattintottam az egyik doboz fedelét. Ezután azon is gurgulázva nevetett, amikor az apja pukkantgatott a szájával, és ennek azért van hírértéke, mert általában hangtalanul, vagy e-e-e-zve nevetgél, de most kezd rájönni, hogy kell igazából.

Szóval ezt nem fotóztam le, mert el voltunk foglalva azzal, hogy viccesnek szánt hangokat adjunk ki magunkból, de utána odaraktam a gyerek mellé a legnagyobb (nem fémdobozos) bonbont, mert abban is láttam szórakoztató értéket, hogy akkora gyerekünk van, mint egy doboz csoki.

Ihol, la:

Ezen a képen pedig most először, csak itt, exkluzíve meg lehet tekinteni a Don nyakát is:

(Akik a haját figyelik, azoknak meg üzenem, hogy a feje tetején egész hosszú, a leghosszabb 8cm, viszont most már oldalt is kopik, úgyhogy a feje tetején elől van egy pamacs, oldalt és hátul meg katonásan rövid, mint a sztárfocistáknak).