376. fejezet – szerencsére családbarát a munkahelyem

Még mindig nincs időm képeket meg videókat szerkesztgetni, de a Muciról írni azért muszáj.

Először is, csomóan kérdezgették tőlem a bölcsit, és az van, hogy egyelőre (a következő két hétben biztosan) nem akarom beadni, mert osztottam-szoroztam, és én tökre örülök, hogy itt van velem (oké, fárasztóbb egy kicsit így, de annyit lehet vele nevetni, meg egyébként is jó gyerek), ő tart valamennyire a bölcsitől (ma beugrottunk húsz percre az egyik közeli magánintézménybe, és végig a nyakamban lógott), és egyszerűen nem tartom szükségesnek, hogy őt egy olyan helyre kényszerítsem, ahol esetleg nem érzi jól magát, leszmég ilyen az életében elég. Azt viszont szükségesnek tartom, hogy amíg lehet, itt legyek neki, és biztosítsam róla, hogy ő a legaranyosabb és a legtökéletesebb a világon (ami azért nem jelenti azt, hogy paradicsommal dobálhatja a kutyát az erkélyről), mert én hiszek benne, hogy ezzel a későbbi kiegyensúlyozottságát meg az oké vagyok – oké vagyságát is megalapozom.

És ha vágyakozva nézné a gyerekeket, vagy túl fáradt lennék tőle, vagy egyszerűen csak másra kellene az időm, akkor simán beadnám, mert abban is hiszek, hogy elsősorban nem a folyamatos anyára van szüksége, hanem a kiegyensúlyozott anyára, de most így minek, majd eljön annak is az ideje.

Szociálisnak meg szociális, talán túlságosan is, udvarias meg előzékeny meg értelmesen reagál, viszont azt tökre nem érti, ha kiveszik a játszótéren a kezéből a lapátot, nem megsértődik, hanem csak értetlenül néz, mert itthon mi azt úgy szoktuk, hogy kérem a lapátot, köszönöm. Erre szerintem viszont még van ideje, hogy ilyen helyzetekkel szembesüljön.

Viszont mondatokban és ragozva beszél, ami nagyon furcsa. Konkrétan az a furcsa, hogy egyik nap még csak olyanokat mondott, hogy jámpa! szisza!, másnap reggel meg felmentünk az emeletre, és kijelentette, hogy hú, fent is van motor, ami azért egy bonyolult, bővített mondat, és csak így a semmiből. Tegnap meg megkérdeztem tőle (nem vártam választ, de mióta hazahoztuk a kórházból, folyamatosan kommentálom neki a dolgokat), hogy husikám, nem láttad-e a fél papucsomat, mire valamivel molyolva szépen elmondta, hogy bejetettem a kisautót, betettem a fiókba, és valóban. De álmában is dumál, a múltkor bementem hozzá éjjel, mert beszélt, és csukott szemmel, alva azt dünnyögte, hogy pejenka eement gajázsba, pihen, ajszik (az a mi háztartásunkban evidencia, hogy mindenki és minden garázsba jár állandóan, mert annál érdekesebb hely a világon nincsen).

De azért leginkább mégis az amorózoskodását imádom, hogy simán idejön, és azt mondja, szejetjek, édeszem, ezt én szoktam neki mondani lefekvéskor, de azt viszont teljesen magától találta ki, hogy szejetem anát, szép, szejetem a szemét, szejetem a füjét, szejetem a mászik füjét, de ebben persze van egy csomó hatásvadászat is, mert ilyenkor, mire az összes ismert testrészemet végigsorolja, annyira elolvad a saját kedvességétől, hogy a végén a saját fejét kezdi simogatni, hogy muszika nadon anajosz (egyébként tisztában van vele, hogy Dani és Dániel, de az előbbit csak hivatalosabb kontextusban használjuk, az utóbbit meg akkor, amikor valaki kakaóval akarja meglocsolni a pálmát).

Az egyedül evés meg a szobatisztaság necces, az előbbi megy ugyan, csak takarítósan (viszont számolni nagyon tud, tésztaevéskor kommentálja, hogy vijjára tészta, hájom, jeesett, kettő), a szobatisztasággal meg ott tartunk, hogy a fürdőszobába bemenő vendégektől nem mulasztja el megkérdezni, hogy kis- avagy nagydolgukra mennek-e. Nem ilyen formában. A saját kis- és nagydolgát viszont csak utólag jelenti be, nem baj, majd eljön az is.

373. fejezet – a zen és a motorkerékpár-olvasás művészete

A bejegyzésben szereplő képekkel az apai és az anyai örökségek keveredését szeretném illusztrálni, a Muci egy vadnak született entellektüel.

De nem ez a legdurvább, hanem hogy mostanában már a képek mellett a betűk is nagyon érdeklik a könyvekben, és ha nem jól mondom a betűt, amire rámutat, vagy nem vagyok hajlandó megmondani, mert mondjuk a Bégess Bari Borival címében szereplő B betűket olyan negyedóra alatt elunom (negyedóra rendkívül hosszú idő Bari Borival, különös tekintettel arra, hogy gombnyomásra tényleg béget), akkor felháborodik, és újra végigveteti velem az egészet.

Másrészt viszont láthatóan tanul az irodalomból, nem csak betűszinten, az orosz klasszikusok például komolyan megérintették a lelkét. Felolvastam ugyanis neki párszor Szutyejevtől (bal kezével rajzolt, jobb kezével írt!) a Kispipi és Kisréce tanulságos történetét, és Muci annyira azonosult a főhőssel, hogy azóta minden javaslatomra azt mondja, hogy én is, én is (amikor éppen nem jut eszébe, hogy dackorszaka van). Vö. Mucikám, most lemegyünk a konyhába – én is, én is!; Husi, most fürdünk egyet – én is, én is!

A dackorszak egyébként elég laza, természetesen minden kérdésemre azonnal rávágja, hogy nem, de ezt féléves kora óta csinálja, úgyhogy megszoktam már, másrészt van egy olyan kéthetenkénti egy nagyhiszti is, toporzékolással meg krokodilkönnyekkel, de szerencsére az sem tart olyan három percnél tovább. Ez egyébként egészen bizarr okokból tud kitörni, az utolsó például amiatt, mert van a túrórudi-szertartásunk, hogy odaadom a kezébe, utána visszaadja, hogy kibontjuk, és akkor a kezemből megeszi, hogy ne kenjen össze mindent. Én meg siettem, és kihagytam azt a részt, hogy odaadjam a kezébe, onnantól fogva két percig nem kellett a túrórudi sem, hanem ordítás volt és világfájdalom, még fekvezokogás is, de ezt nagyon viccesen csinálta, mert körülnézett, láthatóan arra jutott, hogy a padló egy kicsit kemény ehhez, úgyhogy komor, de higgadt arccal felmászott az ágyamba, maga alá húzott egy kispárnát, megfogta a rongyocskáját, és úgy vágta hasra magát, hogy a kis kezével hadonászva hisztizzen. Aztán amikor csúful kinevettem, úgy döntött, hogy akkor nevessek inkább vele, mint rajta.

A másik vicces dolga, hogy amikor valami nagy rosszaságot csinál (mondjuk ötször szóltam már, hogy ne locsoljon vizet a padlóra, és mégis odalocsolja), és odamegyek feltakarítani, meg belekezdeni a hányszor megmondtam, miért nem vagy képes, az istenfádat, husom, apádat szórakoztasd ezzel elemeket felvonultató litániámba, akkor Muci erősen túlripacskodva a szerepét a kezével a magasban hadonászva, és azt óbégatva, hogy jaj-jaj-jaj átrohan a szobájába, majd nagyon óvatosan kidugja a fejét az ajtófélfa mögül, és úgy figyel. Amikor röhögni kezdek rajta, akkor elvigyorodik, és diadalittasan azt mondja, hogy szia, olyan Joey Tribianis hangsúllyal.

A szavak meg egyre jobban ragadnak rá, a testrészeit és a ruháit már stabilan tudja, de olyanokat is, hogy ement a szisza (van esze a sziszának), vagy kici füláf (a zsiráfot hívja füláfnak, és ez azt jelenti, hogy szeretgessem meg egy kicsit), vagy joghurt, kéjem, és ehhez az egyértelműség kedvéért még hozzá szokta tenni, hogy kanál.

De nagyjából mindent elismétel, például a múltkor itt volt az apja, hogy elvigye, és Mucit csak úgy tudtuk rávenni az induásra cselesen (sehonnan nem szeret elindulni), hogy megkértük, mutassa meg, milyen ügyesen fel tudja venni a szandálját (ez nem egyszerű, mert fel kell húzni, egy vékony pántot át kell húzni egy kampón, majd letépőzárazni), csak közben az apját fél percre felhívták munkaügyben, mire a husi teljesen felfüggesztette a tevékenységet, és szemrehányóan nézett. Amikor az apja lerakta, mondtam is neki, hogy látod, abbahagyta, mert nem figyelsz, a Muci pedig enyhén feddő, de türelmes tekintettel folytatta a mutatványt, közben fél szemmel és fél felhúzott szemöldökkel az apját leste, és azt mondogatta, hogy fidejsz, fidejsz, csak hogy tudja, hol a helye.

És akkor a végére egy bónusz azoknak, akik képesek voltak végigolvasni.

372. fejezet – hüjjő

Ebben a részben a Farkasréti temető békéjét dúljuk fel a Mucival, aki pontosan ki tudja választani azt a táblát, amin az életkorunknak megfelelő számok állnak, bár ez szerintem nem tudatos.

Szóval amikor a Muci kicsi volt, akkor csomószor levegőztettem a Farkasréti temetőben, nem morbid indíttatásból, hanem mert ott csend van és növényzet, a környékünk többi része pedig járdákban igen szegény, viszont ugató kutyákban gazdag. Utána nagyobb lett, és babakocsiban nem volt hajlandó megmaradni, járni viszont még nem tudott, azóta viszont akkora, hogy csak járni akar. Emiatt a játszóterezésünk úgy néz ki, hogy egyik tájékozódási ponttól a másikig rángat engem a mini gőzmozdony, gondosan ügyelve arra, hogy a gyerekeket elkerüljük, és mivel arra jutottam, hogy ezt a temetőben sokkal szórakoztatóbb lenne csinálni, ezért sokat járunk oda, mindkettőnk nagy megelégedésére.

És ott a Husi társaságot is sokkal jobban talál magának, és most nem Neil Gaimanbe akarok átmenni, hanem van például a helyi, traktorszerűséggel közlekedő bácsi, akivel mindig vigyorogva integetnek egymásnak, meg vannak a Nénik.

Namármost az első pár alkalommal tisztáztuk a Mucival a szabályokat, miszerint a temetőben nem dobálunk el szemetet, különösen nem mászunk bele a kukákba és dobáljuk ki onnan a szemetet, nem kiabálunk, nem lépünk másoknak a sírkövére, nem fekszünk vagy ülünk másoknak a sirkövére, nem nyalogatjuk mások sírkövét, és nem zaklatjuk barátkozási szándékkal a többi jelenlévőt, mert hátha nincsenek barátkozós hangulatban. Viszont a Muci ki szokott nézni magának Néniket, akiknek a közelében mintegy véletlenül többször is elsétálunk, miközben nagyon édesek vagyunk, és csábosan mosolygunk, meg olyanokat mondogatunk, csak úgy magunknak, hogy kukucs, kivéve engem. Eddig a legnagyobb fogása a Három Nénik voltak, akik teljesen kedélyesen szoktak cseverészni egy bizonyos részen sírgondozás közben a tej áráról, meg ilyesmi, velük most már legálisan válthat egy-két szót, mindenki boldog. Sajnos a titkos álma viszont az, hogy egyszer megszerzi valakinek a seprűjét, most éppen seprésmániás, de szerintem az a legjobb szándék ellenére sem lenne comme il faut, ha lezugsöpörnénk pár idegen sírját egy-egy látogatás alkalmával.

A másik mániája mostanában a lépcső. Itthon olyan harminc foknyi lépcső áll rendelkezésére, ennek ellenére feltűnően sok időt töltünk Boronkay József és neje (nem tiszteletlenkedem, így van ráírva) sírjánál, amit három lépcsőfokot megtéve lehet megközelíteni. Ha jelzésértékűen odébbmegyek, akkor Muci nyújtja a kezét, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelenti, hogy szegítek (a ragozás még nem megy, meg a két lábon egyedül lépcsőmászás sem). Az a rész olyan, mintha arra lejtene minden, csak úgy sikerül elcsalnom onnan, ha felvetem, hogy keressük meg a cicát, mire a gőzmozdony lelkesen vonszolni kezd, és azt kiabálja halkan (hangosan ott nem kiabálunk), hogy szisza, szisza.

Ez a kép arrafelé lett rögzítve, és Muci tökre úgy néz ki rajta, mintha filozófikus gondolatokat gondolna éppen az élet értelméről és múlandóságáról, pedig valójában egy kukával szemezett, és azt latolgatta, hogyan vehetne rá, hogy belerakjam játszani. Végül sikerült haditervet kovácsolnia, de nem vált be az ártatlan arcú szegítek? felvetése.

Boronkayékban még az a jó egyébként, hogy nagyon szépen rajzolt, nagybetűs felirat van a sírjukon, márpedig Muci most betű- és számmániás, órákig tudná mutogatva kérdezgetni, hogy melyik micsoda, én viszont sajnos nem tudok órákig válaszolgatni, mert nem vagyok egy szent, önfeláldozó anya. Azért egy darabig szoktam, és az volt az egyik legmeglepőbb, amikor mondtam, hogy hét, mire Muci rávágta, hogy hét, nyóc, tíz, ami határozottan egy számtani sorozat egy szakasza. Egyébként osztani is sikerült neki, otthon fél szemmel néztem, hogy egyik tálkából a másikba pakolja a kekszeit, közben mondja, hogy kettő, kettő (ha nem segítek, akkor csak kettőig tud számolni), és a végén azt mondta, hogy nna, és mindkét tálkában pontosan négy darab keksz volt.

A másik kedvenc sírja egyéként egy bizonyos Gorjánác Milivoj nyughelye, fogalmam sincs, miért, azon kívül, hogy tényleg nagyon helyes kis rózsaszín márványemlék borostyánnal, de Muci mindig gügyögni kezd hozzá, és ha azt hiszi, hogy nem látom, akkor kedvesen megsimogatja.

Meg vannak helyek, amiket felismer, Kittenberger Kálmánnál például mindig kötelességtudóan mondja, hogy húúú, mert amikor először arra jártunk, akkor mutattam neki, hogy hú, mekkora oroszlán. Illetve Komlós-Keresztesi báró Fejérváry Géza Gyulánál mindig mondja olyan “igen, anya, tudom” hangsúllyal, hogy hüjjő, hüjjő, mert ott szoktam elmesélni neki, hogy a bácsi egy nagyon okos herpetológus volt, és tudtad-e, Mucikám, hogy a herpetológiának nem a herpeszvírushoz van köze, hanem azt jelenti, hogy hüllőkkel és kétéltűekkel foglalkozott a bácsi. Megnyugtató érzés, hogy amennyiben a bölcsiben majd esetleg szóba kerül a herpetológia, nem fogunk alulművelt családnak tűnni a többi gyerek szemében.

Azután, amikor a gyermek már a sokadik padra mászik fel (és mutat maga mellé, hogy anya), akkor némi konfliktusok árán megközelítjük az autót és hazamegyünk, és azután estére egyesek már olyan fáradtak, hogy amikor azt mondom nekik, hogy na most már megyünk aludni, akkor kötelességtudóan veszik a cumijukat és a textilpelust meg a képeskönyvet, majd nonverbálisan jelzik, hogy ők ugyan egy lépést sem tudnak már menni a kimerültségtől, de semmi baj, jó lesz nekik itt is, menjek aludni nyugodtan.

370. fejezet – csak jár és beszél, de nekem ez nagy dolog

Újabb videók Muciról, aki kirándulni és strandolni nagyon szeret, továbbá bármilyen koszban meghempereg, ha alkalom kínálkozik rá, de fűre leülni snassz neki, ezért a szabadban mindig keres egy nőt a feneke alá.

Itt most csak olyan lesz, hogy videók leírással.

Szóval az elsőn Mucolda felveszi az otthoni balerinacipőmet, amit alie-től kaptam, és abban jár egy darabig (nem, nem egy méret vagyunk). Ebből a videóból egyébként kiderül, hogy bénaanya vagyok, mert fogalmam sincs rajta, mit jelent a fúútitta, aztán azóta leesett, hogy reggel, amikor még csak ismerkedett a cipővel a Hús, akkor mondtam neki, hogy nem úgy, hanem fordítva (ennyire a nulláról indult, most már csak azt kell megbeszélnünk, hogy csíkos zoknihoz csak kivételes alkalmakkor veszünk pöttyös cípőket).

Szóval a cipőmet elhelyezi a szobájában, utána visszadönget, és megszerzi a pilótaszemüvegét, amit a nyomtató mellett tart (vannak ilyen rigolyái, ha elteszem máshová, akkor szemrehányó tekintettel visszaviszi a helyéje, ha engedek, akkor könnyebben szabadulok). Mivel tudja, hogy a lányok szeretik, ha szép vadászpilóták adnak nekik puszit, ezért ad nekem egy puszit, de sajnos a fényképezőgép miatt nem tudom felvenni, és repülőzni vele (három kedvenc felvevős játéka van, az egyik, hogy keringőzzünk, azt imádja, a másik, hogy felvesszük a pilótaszemüvegét, és repülő lesz belőle, ami néha majdnem lezuhan, a harmadik, amikor felkapom hanyatt, és ringatva azt mondom neki, hogy kisbaba, tente-tente, akkor nagyon szokott tiltakozni, hogy nem-nem, de közben röhög, és nem akar szabadulni).

Utána nem sikerül felvennie, úgyhogy inkább visszamegy a balerinacipőért. Képi anyag:

A másik videón azt akartam felvenni, ahogy magyarázza nekem, hogy a tűzoltóautón hol kell megtekerni, becsukni, megnyomni dolgokat, de akkor ugatni kezdett a szomszéd kutya. Aki tegnap egész nap sírt, mert elmentek a gazdái, és ezt alaposan átbeszéltük a Mucival, hogy szegény kutya, sír, de semmi baj, majd hazajönnek az emberek. Úgyhogy most Mucc rögtön rohant biztosítani a kutyát arról, hogy semmi baj, de hoppá, nem sikerült elsőre kinyitni az erkélyajtót.

Utána elmereng egy kicsit a természetben, majd nem értem, mit mond, aztán viszont azt, hogy enyim (ez mostanában gyakran felmerülő kérdés köztünk, hogy mi kié, a paradicsomok tulajdonjogi viszonyait még nem sikerült eldöntenünk).

Ezt követően Muci megörül a fürdőszobának, mert ott bíz van, ami a világ legjobb játéka, ha rajta múlna, egy bízesésben élnénk. Azután támad köztünk egy kis nézeteltérés azt illetően, hogy becsukja-e az erkélyajtót, de akkor véletlenül felkapcsolom a fürdőszobalámpát, és ezt muszáj a saját szemével is ellenőriznie.

Majd a másik kedvenc kurrens témánkra terelődik a szó, és megbeszéljük, hogy (bár nagyon hasonlít rá, csak kisebb), a fürdőszobai szemetes nem a papírszemetes (a Muci szelektíven gyűjt, és tökre érti a koncepciót).

Aztán még leszögezi, hogy az ajtó ajtó, majd mindent megsimogat kedvesen, mert ő egy ilyen, és közben mondogatja, hogy ezt is ikeba, amiből az ikebát nem értem, de biztosan kiderül majd egyszer. Videó:

És nagyjából ilyeneket csinál reggeltől estig, közben magyaráz, akár ott vagyok, akár nem. Volt egyébként tegnap egy meglepő húzása, amikor hallom, hogy lépcső, óvatosz, okosz, óvatosz, üdesz, ajtó, na, ajtó (bezártam a lenti ajtót, hogy ne tudjon kiszökni az erkélyre), kúcs! kúcs! (és bakker, kinyitotta kulccsal), óvatosz, jaj-jaj, séta, hűtő, tújó tu-tu, fel, és tényleg felhozott egy túró rudit a hűtőből, hogy hámozzam meg neki. Az én biológiailag még nem egészen kétéves, egy évvel ezelőtt még extrém hipotón kismalacom, és akkor egyesek csodálkoznak, hogy úgy mesélek dolgokat, hogy “amikor a Muci még kicsi volt”.

Mindenesetre azt hiszem, konklúzióként levonható, hogy Mucinak van némi esélye arra, hogy egyszer majd egy cipőfetisiszta, nőcsábász vadászpilóta legyen, aki egyben hobbikertész, és szelektíven gyűjti a szemetet.

368. fejezet – videókkal

Megint bejegyzés videóval (mert az állóképből általában kiszáguld).

Én mindig azt hiszem, hogy ez a gyerek éppen most van a legjobb korszakában, és ennél jobban már nem is tudnám szeretni, aztán kiderül, hogy mégis. Persze megkönnyíti a dolgát, hogy én már akkor is feltétel nélkül imádtam és büszke voltam rá, amikor még csak feküdt egy helyben, és hülyén nézett ki (így utólag, akkor gyönyörűnek láttam).

Először is, végre megtanulta, hogy nincs értelme nyilvános helyen eldobnia magát a padlón és duzzognia. Ehhez persze az is kellett, hogy én végre megtanuljam, hogy néha háromszor is muszáj végigmászni a lépcsőt fel-le, mert az jó. Meg mozgólépcsőzünk is rengeteget, nem akarok dicsekedni, de a gyerek egy mozgólépcső-fenomén. Még csak egy hete járt, amikor már ragaszkodott hozzá, hogy a saját lábán mozgólépcsőzzön, és pontosan tudta, hogyan kell csinálni. Őrület.

Most meg olyan dolgai vannak, hogy például amikor megkérdezem tőle, vegyünk-e neki egy zsemlét a pékárusnál, akkor odarohan a pulthoz, és közli a nénivel, hogy hamm-hamm, sejje, és a biztonság kedvéért a fogait is csattogtatja egy kicsit vigyorogva. Ma este meg éppen a balroggal beszélgettem hosszasan telefonon, ő meg közben elpakolta lent a játékait, kivette a cumisüvegét a hűtőből, lerakta elém, utána elővette a tápszeres dobozt, azt is elém rakta, és mondogatta, hogy tente. Ennek egyébként nagyon örülök, hogy tudja az alvást és nem tiltakozik, sőt, a déli szeánsznál mostanában egy csomószor összeszedi a cumiját meg a pelusát, felmászik az ágyamba, és egyszerűen elalszik. Tisztára önjáró.

A videók most nem annyira izgalmasak, az első arról szól, hogy kiszúrta magának a bakancsomat, és megpróbálja befűzni a lábán. Én ezt órákig el bírom nézegetni, amikor valamit szépen, pusztán akaraterőből megtanul, tiszta zen (nem tartom kizártnak, hogy előbb fog bakancsot fűzni, mint érthetően beszélni), de sajnos például telefonálni is megtanult, csak olvasni nem, ezért random számokat hívogat a készülékemről. Szóval ha valakit felhívnék, és az illető azt hallja, hogy hahó, hahó, deje, tutu, (gyere ide és hozzál túró rudit) akkor nyugodtan tegye le. Na de vissza a bakancsra:

A másik videónál azt akartam felvenni, ahogy dumál, mert éppen nagyon magyarázott valamit (sajnos a jó részét nem értem a mondanivalójának, de majd megtanulok a nyelvén), viszont közben halaszthatatlan rohangálnivalója támadt, meg észrevette, hogy van egy üres doboz az asztalon, és ha üres, akkor ki kell dobni, punktum. A számomra érthető rész annyi, hogy a dobozolásnál van egy csubbe (csukd be), miután kidobja, azt mondja, hogy így, kész, illetve az erkélyen elereszt egy vaut (onnan szokott beszélgetni a kutyával).

Hát ilyen ez.

366. fejezet – hahó

Azért igazából jó gyerek persze. Egyébként az egyéni tikkem miatt egészen kiskora óta figyelek, hogy ne azt mondjam, amikor leszidom, hogy rossz, hanem azt, hogy rosszat csinált, meg ha leszidom, akkor pár perc múlva mindig megölelgetem, hogy átmenjen az üzenet, miszerint őt azért szeretem, csak a vizet nem az ágyamon. Ezt egyébként meg is tanulta, és mostanában, ha valamelyikünk hisztizik valamiért (például mert vizes az ágya), utána pár perc múlva odajön, azt mondja, hogy hahó, de nagyon kedves hangon, és megölelget meg megpuszilgat. A hahó amúgy mintegy szonárként is szolgál, ha eltávolodunk egymástól, akkor mondogatja, hogy hahó, én meg visszamondogatom, hogy hahó, és akkor tudja, mennyire kujtoroghat el.

És amúgy tényleg nagyon nekemvaló kölyök, olyan Calvin-szerű a Calvin és Hobbesból, különösen, mióta megvan a macskája, és viszi magával motorozni, meg ilyenek, közben beszél hozzá. Amikor nem motorozik, akkor konkrétan gyalog jár, néha seggreesik, akkor azt mondja magának selfcoaching jelleggel, hogy “ájjfő! ájjfő!”, és feláll (nem tudom egyébként, kije volt szögedi, én nagyon e-zek, mégis ő-zik). Meg teljesen önellátó, na jó, nem, de kajaidőben mindig odahozza a hűtőből azt, amit enni szeretne, én visszateszem a túró rudit, majd a legálisabb zsákmányt kibontom vagy megmelegítem, és eszünk. És tökre mindent eszik már, amit a felnőttek, csak az egyhelyben maradással akad némi problémánk (vagyis nekem, ő nem tartja ezt problémának), amire az lett a megoldás, hogy ebédidőben szépen sorban leülnek a Maci, a Muci, a Cica és a Tehén, mint az óvodában, a személyzet (ez én vagyok) pedig mindenkit megetet. Lehet, hogy pár év múlva nosztalgiával fogok visszagondolni erre az időszakra, de pillanatnyilag néha elgondolkozom azon, hogy alakulhatott így az életem, hogy a napom fénypontja az, amikor egy plüsstehén szájához emelem a rizottót, és hangosan csámcsogok helyette. Mindenesetre működik a dolog, a Muci a cipőjét is sokkal szívesebben felveszi, ha látja, hogy a tehén is milyen szépen felvette. Kortársnyomás, ezt úgy hívják.

Viszont abszolút kompromisszumkész ő is sok tekintetben, például a növényeket is csak simogatja most már, nem húzkodja ki, és ha meglát egy neki szimpatikus epret az ültetvényen, akkor először rámutat, megkérdezi, hogy be?, és csak a jóváhagyásomat követően fogyasztja el. A fűszernövényeket pedig mindig megszaglássza, és azt mondja, hogy mmmmmMMMMMMmmmm.

Játékot meg akármennyit vehetek neki, a kedvence akkor is az ajtócsukogatás meg a lépcsőzés marad, szerencsére mindkettőből van elég. Továbbá kényszeres rendrakó és takarító, a kiömlött vizeket feltörli, a leszórt rizsszemeket egyenként felszedi és odaadja, ha valamit nem “a helyére” teszek vissza, akkor szemrehányó arckifejezéssel korrigál, a szemeteket kidobja (a bankban az első dolga volt, hogy kivette a kezemből a sorszámomat, összegyűrte, és kidobta a kukába, még szerencse, hogy egyedül voltam), és mániákusan porszívózik, amikor megtalálja.

Beszédben is nagyot ugrott előre, ragozni nem tud ugyan, de van egy csomó igazi szava, meg babanyelve is. Ez néha fárasztó, mert folyékonyan magyaráz valamit hosszú másodpercekig, majd a kérésemre ugyanúgy megismétli, de akkor sem értem, csak elgyötörten mondogatom neki, hogy beszélj rendesen, Mucikám. De abból is látszik, hogy mindent ért, hogy amikor a múltkor letoltam valamiért, akkor elém állt mind a kielncven centijével, és vigyorogva azt mondta nekem, hogy “beszéjjendese! Beszéjjendese!”.

Szóval mindent egybevetve igen elégedett vagyok az alakulásával, de azért örülök, hogy sokat alszik.

365. fejezet – a fiam leendő pszichiáterének szíves figyelmébe

A Mucit megint megszállta a sátán. Az elmúlt pár napban ügyeket kellett intéznem, például a bankban, ahol ártatlanul pislogott a mellettem lévő székben, amíg az ügyintéző meg nem dicsérte, hogy milyen rendes gyerek, akkor rezzenetlen arccal kihúzott valami prospektust, megnyalta, majd visszatette a helyére. Én természetesen bősz elnézéskérések közepette kidobtam (nem a gyereket, bár felmerült bennem, hogy őt is berakom a papírkosárba, otthon is a szennyesládába helyezem, ha öt perc nyugira van szükségem, annyi kell neki, amíg kimászik), mire az ügyintéző azt mondta, idézem: ne aggódjon, mindenki ezt csinálja. Ezt mindenesetre jó tudni. Utána, amikor elkezdtem aláírni ötezer papírt, Muci úgy érezte, itt az ideje, hogy ő is beszálljon a mulatságba, és többször ellátott kézjegyével egy hosszútávú befektetésekről szóló tájékoztató anyagot.

A postán egyszerűen kisétált mellőlem a mozgólépcső tetejéhez (kicsi, nem túl forgalmas bevásárlóház), szépen levette mindkét szandálját, majd rádobta a mozgólépcsőre, szerencsére a felfelé haladóra. Amikor végeztem, a szomszédos kávézóban ülők végignézhették, ahogy azt magyarázom neki, miközben összeszedem a lábbelijét, hogy amennyiben kirabolják mostanában a bankot, és a dns-e meg a kézírása nyomán eljutnak hozzánk, akkor nem fogok neki alibit szolgáltatni, ha így viselkedik (az az ars poeticám, hogy egyelőre a hangsúly számít, nem az, hogy mit mondok, egyébként is reálisan csak azzal fenyegethetném, hogy nem kap otthon túró rudit, amiből összesen annyit értene meg, hogy túró rudi). Mindeközben Muci térdre rogyva, a két kezét vágyakozóan a magasba emelve, könyörgő, egyben ártatlan tekintettel mondogatta, hogy sátán! sátán!, ami egyébként az én hibám, mert én szoktam mondogatni neki, hogy megszállt téged a sátán, husom, és mostanában úgy döntött, a sátán sokkal kifejezőbb szót a sétára, mint a séta (amit szintén tud).

Ma meg hazajőve először kizárt az erkélyre, de nem kellett bevetnem a B, C, illetve D tervet (lekiabálok a szomszédnak, lemászom valahogy, vagy az epresládával betöröm az ajtó üvegét), mert sikerült rábeszélnem, hogy végül nagy kegyesen kinyissa. Utána térült-fordult, majd büszke arckifejezéssel a kezembe nyomott néhány klaviatúra-billentyűt, amelyekkel kapcsolatban csak igen rövid ideig sikerült abba az illúzióba ringatnom magamat, hogy ezek a kvantumelmélet törvényei szerint a semmiből materializálódtak valahogyan véletlenszerűen, nem pedig a gépparkom részét alkották korábban. Utána csont nélkül felvitte a lépcsőn a macis poharát, amiben, mint kiderült, volt még két korty víz. Ez akkor derült ki, amikor Muci elgondolkozó, kísérletező arckifejezéssel az ágyamra öntötte a teljes tartalmát. Arra azért vigyáztam, miközben közöltem vele az erről alkotott véleményemet, hogy úgy fogalmazzak, “ha a pohár részben tele van”, nem úgy, hogy részben üres, nehogy rossz tudatalatti üzeneteket adjak át neki.

Ekkor megnéztem, létezik-e ekkora méretben kényszerzubbony, de sajnos az még piaci rés, ittam egy kávét, majd eljátszottam vele az ördögűző vonatkozó részét úgy, hogy hanyattvágtam az ágyon (nem a vizes részen, bár az tetszett volna a malacnak), kétoldalt lefogtam a karját, majd artikulálatlanul hörögve ugrálni kezdtem mellette a matracon, amitől Muci pattogott, és istentelenül röhögött. Utána tájékoztattam, hogy most kiment belőle a sátán, jól kell viselkednie, és úgy is lett (lehet, hogy írok egy gyermeknevelési szakkönyvet, amihez az első kétszáz vásárló kis többletköltségért 90-es kényszerzubbonyt is kaphat).

Na és ezért van az, hogy nincs időm képeket meg videókat szerkeszteni.