A Mucit megint megszállta a sátán. Az elmúlt pár napban ügyeket kellett intéznem, például a bankban, ahol ártatlanul pislogott a mellettem lévő székben, amíg az ügyintéző meg nem dicsérte, hogy milyen rendes gyerek, akkor rezzenetlen arccal kihúzott valami prospektust, megnyalta, majd visszatette a helyére. Én természetesen bősz elnézéskérések közepette kidobtam (nem a gyereket, bár felmerült bennem, hogy őt is berakom a papírkosárba, otthon is a szennyesládába helyezem, ha öt perc nyugira van szükségem, annyi kell neki, amíg kimászik), mire az ügyintéző azt mondta, idézem: ne aggódjon, mindenki ezt csinálja. Ezt mindenesetre jó tudni. Utána, amikor elkezdtem aláírni ötezer papírt, Muci úgy érezte, itt az ideje, hogy ő is beszálljon a mulatságba, és többször ellátott kézjegyével egy hosszútávú befektetésekről szóló tájékoztató anyagot.

A postán egyszerűen kisétált mellőlem a mozgólépcső tetejéhez (kicsi, nem túl forgalmas bevásárlóház), szépen levette mindkét szandálját, majd rádobta a mozgólépcsőre, szerencsére a felfelé haladóra. Amikor végeztem, a szomszédos kávézóban ülők végignézhették, ahogy azt magyarázom neki, miközben összeszedem a lábbelijét, hogy amennyiben kirabolják mostanában a bankot, és a dns-e meg a kézírása nyomán eljutnak hozzánk, akkor nem fogok neki alibit szolgáltatni, ha így viselkedik (az az ars poeticám, hogy egyelőre a hangsúly számít, nem az, hogy mit mondok, egyébként is reálisan csak azzal fenyegethetném, hogy nem kap otthon túró rudit, amiből összesen annyit értene meg, hogy túró rudi). Mindeközben Muci térdre rogyva, a két kezét vágyakozóan a magasba emelve, könyörgő, egyben ártatlan tekintettel mondogatta, hogy sátán! sátán!, ami egyébként az én hibám, mert én szoktam mondogatni neki, hogy megszállt téged a sátán, husom, és mostanában úgy döntött, a sátán sokkal kifejezőbb szót a sétára, mint a séta (amit szintén tud).

Ma meg hazajőve először kizárt az erkélyre, de nem kellett bevetnem a B, C, illetve D tervet (lekiabálok a szomszédnak, lemászom valahogy, vagy az epresládával betöröm az ajtó üvegét), mert sikerült rábeszélnem, hogy végül nagy kegyesen kinyissa. Utána térült-fordult, majd büszke arckifejezéssel a kezembe nyomott néhány klaviatúra-billentyűt, amelyekkel kapcsolatban csak igen rövid ideig sikerült abba az illúzióba ringatnom magamat, hogy ezek a kvantumelmélet törvényei szerint a semmiből materializálódtak valahogyan véletlenszerűen, nem pedig a gépparkom részét alkották korábban. Utána csont nélkül felvitte a lépcsőn a macis poharát, amiben, mint kiderült, volt még két korty víz. Ez akkor derült ki, amikor Muci elgondolkozó, kísérletező arckifejezéssel az ágyamra öntötte a teljes tartalmát. Arra azért vigyáztam, miközben közöltem vele az erről alkotott véleményemet, hogy úgy fogalmazzak, “ha a pohár részben tele van”, nem úgy, hogy részben üres, nehogy rossz tudatalatti üzeneteket adjak át neki.

Ekkor megnéztem, létezik-e ekkora méretben kényszerzubbony, de sajnos az még piaci rés, ittam egy kávét, majd eljátszottam vele az ördögűző vonatkozó részét úgy, hogy hanyattvágtam az ágyon (nem a vizes részen, bár az tetszett volna a malacnak), kétoldalt lefogtam a karját, majd artikulálatlanul hörögve ugrálni kezdtem mellette a matracon, amitől Muci pattogott, és istentelenül röhögött. Utána tájékoztattam, hogy most kiment belőle a sátán, jól kell viselkednie, és úgy is lett (lehet, hogy írok egy gyermeknevelési szakkönyvet, amihez az első kétszáz vásárló kis többletköltségért 90-es kényszerzubbonyt is kaphat).

Na és ezért van az, hogy nincs időm képeket meg videókat szerkeszteni.