Azért igazából jó gyerek persze. Egyébként az egyéni tikkem miatt egészen kiskora óta figyelek, hogy ne azt mondjam, amikor leszidom, hogy rossz, hanem azt, hogy rosszat csinált, meg ha leszidom, akkor pár perc múlva mindig megölelgetem, hogy átmenjen az üzenet, miszerint őt azért szeretem, csak a vizet nem az ágyamon. Ezt egyébként meg is tanulta, és mostanában, ha valamelyikünk hisztizik valamiért (például mert vizes az ágya), utána pár perc múlva odajön, azt mondja, hogy hahó, de nagyon kedves hangon, és megölelget meg megpuszilgat. A hahó amúgy mintegy szonárként is szolgál, ha eltávolodunk egymástól, akkor mondogatja, hogy hahó, én meg visszamondogatom, hogy hahó, és akkor tudja, mennyire kujtoroghat el.

És amúgy tényleg nagyon nekemvaló kölyök, olyan Calvin-szerű a Calvin és Hobbesból, különösen, mióta megvan a macskája, és viszi magával motorozni, meg ilyenek, közben beszél hozzá. Amikor nem motorozik, akkor konkrétan gyalog jár, néha seggreesik, akkor azt mondja magának selfcoaching jelleggel, hogy “ájjfő! ájjfő!”, és feláll (nem tudom egyébként, kije volt szögedi, én nagyon e-zek, mégis ő-zik). Meg teljesen önellátó, na jó, nem, de kajaidőben mindig odahozza a hűtőből azt, amit enni szeretne, én visszateszem a túró rudit, majd a legálisabb zsákmányt kibontom vagy megmelegítem, és eszünk. És tökre mindent eszik már, amit a felnőttek, csak az egyhelyben maradással akad némi problémánk (vagyis nekem, ő nem tartja ezt problémának), amire az lett a megoldás, hogy ebédidőben szépen sorban leülnek a Maci, a Muci, a Cica és a Tehén, mint az óvodában, a személyzet (ez én vagyok) pedig mindenkit megetet. Lehet, hogy pár év múlva nosztalgiával fogok visszagondolni erre az időszakra, de pillanatnyilag néha elgondolkozom azon, hogy alakulhatott így az életem, hogy a napom fénypontja az, amikor egy plüsstehén szájához emelem a rizottót, és hangosan csámcsogok helyette. Mindenesetre működik a dolog, a Muci a cipőjét is sokkal szívesebben felveszi, ha látja, hogy a tehén is milyen szépen felvette. Kortársnyomás, ezt úgy hívják.

Viszont abszolút kompromisszumkész ő is sok tekintetben, például a növényeket is csak simogatja most már, nem húzkodja ki, és ha meglát egy neki szimpatikus epret az ültetvényen, akkor először rámutat, megkérdezi, hogy be?, és csak a jóváhagyásomat követően fogyasztja el. A fűszernövényeket pedig mindig megszaglássza, és azt mondja, hogy mmmmmMMMMMMmmmm.

Játékot meg akármennyit vehetek neki, a kedvence akkor is az ajtócsukogatás meg a lépcsőzés marad, szerencsére mindkettőből van elég. Továbbá kényszeres rendrakó és takarító, a kiömlött vizeket feltörli, a leszórt rizsszemeket egyenként felszedi és odaadja, ha valamit nem “a helyére” teszek vissza, akkor szemrehányó arckifejezéssel korrigál, a szemeteket kidobja (a bankban az első dolga volt, hogy kivette a kezemből a sorszámomat, összegyűrte, és kidobta a kukába, még szerencse, hogy egyedül voltam), és mániákusan porszívózik, amikor megtalálja.

Beszédben is nagyot ugrott előre, ragozni nem tud ugyan, de van egy csomó igazi szava, meg babanyelve is. Ez néha fárasztó, mert folyékonyan magyaráz valamit hosszú másodpercekig, majd a kérésemre ugyanúgy megismétli, de akkor sem értem, csak elgyötörten mondogatom neki, hogy beszélj rendesen, Mucikám. De abból is látszik, hogy mindent ért, hogy amikor a múltkor letoltam valamiért, akkor elém állt mind a kielncven centijével, és vigyorogva azt mondta nekem, hogy “beszéjjendese! Beszéjjendese!”.

Szóval mindent egybevetve igen elégedett vagyok az alakulásával, de azért örülök, hogy sokat alszik.