Naszóval.

Volt itt sokféle reakció a gyerek zenehallgatásával kapcsolatban, és kommentnek most már sok lenne, ami felgyűlt bennem, meg egyébként is, ez az én blogom, és akkor írok bele bejegyzést, amikor akarok. Szóval én nem gondolom, hogy a gyereknek ugyanaz a minőségi zene, mint nekem, éppen úgy, ahogy ő nem Salingert élvezi, én meg nem a maci fürdiket nézegetem végig huszonötször. Szerintem a maci fürdiknek nincs irodalmi értéke, bárgyú, stb, de a malacnak most arra van szüksége, hogy színes, kontrasztos képeket nézegessen, és (majd ha érti is) olyasmivel találkozzon a mesékben, amivel tud azonosulni. Fürdeni márpedig szokott.

Zorcsi legkedvencebb zenéje mostanában a kopogás, amit ő hoz létre egy kartondoboz oldalán. Ezt kábé bármeddig el tudja hallgatni. A második legkedvencebb zenéje az ütögetős macska által létrehozott egyszerű kis gépi dallam, a harmadik legkedvencebb zenéje meg az a harangjáték, ami az oroszlános dobozból szól, ha tekerem rajta a verklit. Ezeket mindig áhítattal hallgatja. Szerintem nem véletlen, hogy a babajáték-készítők ilyen kis nagyon leegyszerűsített, negédes dalokat raknak a babajátékokba, ezektől nem lesz feszült a gyerek, viszont követni tudja a ritmusát és a dallamát. Szerintem ugyanez a kategória a babazene és a népdal is, a szomorú az, hogy én mindkettőt rühellem, de legfeljebb átmegyek a másik szobába. Palya Bea különösen irritál, mert az egy dolog, ha a parasztasszony a tarlón ilyen petőfis szinten fogalmazza meg a benne munkálódó dolgokat, de az a felnőtt, urbánus életvitelt folytató nő, aki komoly arccal olyanokat ereszt ki a száján, hogy "kimenék én ajtóm elejébe / s föltekinték nagy magos mennyékbe", az vagy retardált, vagy semennyire sem hiteles számomra, a katartikus művészi élményt mindenesetre egyik esetben sem általa fogom átélni. Ez ugyanakkor csak az én szubjektív véleményem, én festészetben sem szeretem a(z ál)naiv stílust, pedig az is egy elismert kategória, lehet, hogy aki Palya Beát, illetve a népdalokat szereti, az nálam sokkal mélyebb, vagy sokkal érzelmibb beállítottságú, tökmindegy, a katarzis nem objektív dolog. Az egyetlen határeset, amit részben be bírok fogadni, az a Ghymes, azt is csak módjával, és mert a szövege és a hangzásvilága is elég absztrakt ahhoz, hogy lekössön.

A gyerekzenét sem szeretem, egyrészt az sem tűnik nekem végtelenül őszintének és átéltnek felnőttektől, másrészt valamiért már gyerekkoromban sem szerettem. Az öcsém igen, aztán valamelyik nyáron, amikor valamelyik 100 Folk Celsiust (?) hallgatta oda-vissza ötszázszor, akkor egyszer csak szabályosan depressziós lett pár napra, mármint feszültebb és rágódósabb a szokásosnál, és a végén nagy nehezen kinyögte, hogy van az a dal a világ legrosszabb gyerekéről, és ő rájött, hogy ő a világ legrosszabb gyereke, és mindenkinek az volna a legjobb, ha ő meghalna. Na mármost abban a dalban olyasmik voltak, hogy a világ legrosszabb gyereke, nem fogad szót a szüleinek, letagadja, ha rosszat csinált, összekeveri a hét napjait, nem szeret mosakodni, szóval csupa olyasmi, ami minden gyerekkel előfordul időnként, és ami inkább a szülők hibája, ha előfordul, ráadásul a refrén valami olyasmi volt, hogy akárki lehet ez a rossz gyerek, vajon hol van, szóval szerintem gyerekeknek ilyen dalt írni szerintem egyszerűen köcsögség. És nagyon, nagyon be fogok vizsgálni minden gyerekdalt, mielőtt a sajátomat a közelébe engedném (a büdös macska például mehet).

Ami a komolyzenét illeti, azért sem rajongok, pedig gyerekkoromban hat évig zongoráztam, ehhez zeneelméletre is kellett járnom, szóval nagyjából ismerem a népszerűbb zeneszerzők munkásságát, de nem igazán érintett meg (még Csajkovszkijt szeretem a leginkább, tényleg, az olyan gyerekzene-jellegű), ez az én defektusom, nincs rá fülem. Amúgy sem szeretem azokat a filmeket / képeket /  zenéket, amik csak szépek, de nem szólnak semmiről, nekem legyen az ilyesmi jól fényképezve / hangolva, de legyen története is, meg legyen benne feladvány is (például Az ember, aki ott se volt). A fiúm viszont szereti például a Halál és a lánykát (én inkább a filmmel együtt), mondtam is neki tegnap, hogy jó volna, ha én is érteném a komolyzenét, de szerinte nincs rajta mit érteni. Kiderült, hogy (legalábbis szerinte) a komolyzene nem szól valamiről, és arról nevezik el, hanem elnevezik valahogy, és akkor arról fog szólni. Szóval ezt éppen úgy fordítva fogtam meg, mint a Schrödinger macskáját, amit hosszú évekig hülyeségnek tartottam, aztán rájöttem, hogy fordítva működik, vagyis nem a kvantum olyan, mint egy macska, amelyik életben is van meg halott is (mert ez hülyeség, ilyen nincs), hanem ha a macska kvantumként működne, akkor lenne egyszerre életben is, meg nem is (és ha a kvantum macska lenne, akkor nyávogna, egészítette ki a fiúm, majd hozzáfűzte, hogy én azért szeretem őt, mert tudom, hogy képes lett volna erre érdemben reagálni, de mégis inkább valami vicceset mondott, hogy örüljek). Lényeg az, hogy a gyerekem komolyzenei nevelését inkább olyasvalakire bíznám, aki szereti a komolyzenét, és megbízom benne, úgyhogy az agnus küldjöm már linkeket, mert eddig az ő nyakában bírt Zorcsi a legtovább ellenni rajtam kívül, szóval szerintem rokonlelkek (legalábbis remélem, hogy nem a puszta testiségen alapul a vonzódásuk).

Szóval lényeg az, hogy szerintem alapból semmire sem lehet rámondani, hogy nem való a gyerenek, majd Zorcsi kiválogatja, hogy mit szeretne hallgatni (persze az én előválogatásom után, aminek során nem feltétlenül merőbena gyerek érdeke fogja vezetni a kezem, hanem a saját józan eszem és jámbor természetem megőrzésének vágya, ami másrészről szintén érdeke a gyereknek), ha a babazene a kedvenc, akkor a babazene, ha eredeti Mozart, akkor Mozart, olyan tizenhat évessel úgysem találkoztam még, aki babazenét vagy Mozartot dübörgetett volna éjjel-nappal.

A Don ma olyan ötóra tájt elfogyasztotta a 2dl répalével kevert 2dl sütőtökpüré nagy részét, ettől beájult, majd fél óra múlva felébredt, rádöbbent, hogy őt megrövidítették, és addig üvöltött izomból, lebiggyedő szájszéllel, amíg meg nem kapta a maradékot. Plusz olyan 40ml tápszert. A fiúmnak van igaza, ő azt javasolta, hogy szerkesszünk valami csöves rendszert, amin keresztül folyamatosan jön a tápszer/sütőtök, akkor talán elégedett lenne a világgal a malac.

Másrészt meg Südve ajánlotta a blogján a Lovely Baby Musicot, hát cikinek nem ciki, Zorcsinak nagyon bejön, én viszont az első cédé második indítása után öt perccel a falat tudtam volna kaparni (nekem is megvannak a saját guilty pleasure-jeim, de a műbaba-gügyögéssel tarkított cuki kis dalok hallgatása nem tartozik ezek közé), úgyhogy kompromisszumos megoldásként Don Malac visszavonulva hallgatja a zenéjét, én meg azalatt csak távolról szeretem őt. Viszont neki tényleg nagyon tetszik, vissza is beszélt a daloknak, meg minden. Remélem, az évek során majd közeledik egymáshoz az ízlésünk.

Egyébként meg a gyereken egyelőre hálistennek nincs nyoma, hogy koraszülött volt (van), leszámítva, hogy valószínűleg tényleg hipotóniás a nyaka, karja (beleástam magam a témába, és a korrigált korának, másfél hónapnak megfelelően mozog, de minden egyéb részképessége olyan 3 hónapos körül van, de lehet, hogy csak a hirtelen hízás miatt, majd hétfőn kiderül), és hogy soha nem sír orvosnál, vérvételkor vagy gyomorszondánál sem, rajtam viszont most jön ki a frász. És érdekes módon a fiúm is pont tegnap mondta, hogy mennyire örül, hogy jól van Zorcsi, mert azért aggódott érte.

Én az első pár hetet ugye hormonálisan végigbőgtem, de az kémiai reakció volt, nem elkeseredettség, utána (meg addig is) viszont mindig nagyon megvolt a feladat – reggel koránkelés, hogy beérjek a látogatásra, fejés, hogy legyen tej a malacnak, látogatás, haza, munka, fejés, munka, vissza a kórházba, fejés, látogatás, haza, munka, alvás, szóval lelkizni nem nagyon volt időm. Mostanában viszont az anyáknapjának az említésétől is sírhatnékom van (pedig ezt mindig hülyeségnek gondoltam), görcsberándul a gyomrom, ha születésről van szó, és minden konfliktuskerülés eltűnt belőlem, ha a gyerekről van szó (na jó, álarcos igazságosztóként még nem járom az utcákat, de simán rászóltam a nagylányra, hogy ha taknyos, ne puszilgassa a gyereket, meg a szüleimmel is közöltem, hogy kéthetente van láthatás az előre megadott időben, slussz, nem tesz jót a gyereknek a rendszertelenség. Mondjuk a fiúm anyukája nehezebb dió, mert ő rendes velem, tehát kevésbé hozza ki belőlem az állatot, de őt asszem, rábízom a fiúmra).

A gyerekkel kapcsolatos aggódásokat valahogy elfelejtettem, róla csupa jó emlékem van a kórházból is, hogy milyen ügyes, meg milyen szép, milyen aranyosan odabújik hozzám. A rossz emlékeket meg leginkább az szimbolizálja, amikor ott feküdtem a kórházban első nap, és odajött hozzám az egyik kezdő nővérke megkérdezni, hogy kaptam-e babaköszöntő csomagot, mire a kórházi védőnő leintette, hogy neki nem jár, koraszülöttes. És értem én, hogy rossz lehet babaköszöntő csomagot kidobálni, ha mégis meghal a gyerek, de ez a nem jár azért szörnyű volt, mert egy csomó minden nem járt, nem járt az, hogy örülhessek a babának vagy mások örüljenek neki, vagy az, hogy én dönthessek a vele kapcsolatos dolgokról, hogy szoptathassam, hogy megvigasztalhassam, ha sír, hogy egyáltalán megölelhessem, azt is féltitokban kellett összeszervezni mindig, nem járt az, hogy mutogathassam a fényképeit (nem mintha ez visszatartott volna), stb, stb. Ebben a helyzetben egyébként borzasztó jófejség volt a főnökömtől, hogy vett nekem egy hatalmas virágcsokrot a cég nevében, és gratuláltak, utólag mesélte is a titkárnőnk, hogy sokáig gondolkoztak azon, melyik lenne a nagyobb bunkóság, gratulálni vagy sem, hálistennek sikerült eltalálniuk. Szóval még a pattogós nővérke sem hagyott bennem olyan mély nyomokat, mint a védőnő ezen balul elsült megjegyzése, hát ő így járt.

Ami pedig a paraanyaságot illeti, én tök laza anyukának indultam, nem akartam légzésfigyelőt és sterilizálót, nem akartam védőnőt, nem akartam mérleget, nem akartam agyonizgulni magam a fejlődésén, stb., de ugye a malac mellé kellenek ezek. Az agyonsterilizálásról hálistennek már leszoktam (párnaponta egyszer csinálom, egyébként csak elmosok mindent), vasalni a gyerekre nem vasalok (egyszer akartam, de kiderült, hogy eltört a vasalóm valamikor az idők során), szerencsére eddig egyik fertőzése sem okozott neki tüneteket, nagyon ügyes. Másrészt viszont árgus szemmel figyelem a fejlődését, mert bármikor kijöhet bármi rejtett hiba rajta, nem viszem autózni, ha nem muszáj, igyekszem a látóterében maradni (különben sikoltozással jelzi, hogy neki joga van az anyukájához, a múltkor is kitört a frász, mert hirtelen ébredt, a másik irányba volt fordulva a feje, és nem látta, hogy itt vagyok közvetlenül mellette, úgyhogy a biztonság kedvéért rögtön sikoltott egy hatalmasat, aztán persze volt nagy vigyorgás, meg bocsánatkérő heőőzés), lerakom a munkát/bármit, ha játszani szeretne, szóval magamhoz képest eléggé körülugrálom, szerencsére jó gyerek, talán még én sem tudom elrontani.

Ja, és a víz kiver a kismamatopikoktól (de most komolyan, milyen már azt leírva látni, hogy minden anyának van elég teje a gyereknek, csak egyesek nem akarják eléggé a szoptatást? Ez kb. olyan, mint kijelenteni, hogy az Alzheimeresek/Huntingtonosok, stb. egyszerűen nem akarnak eléggé emlékezni a dolgokra, elvégre a többi embernek simán megy, akkor nekik is kéne. Mondjuk külföldi oldalakon nem is játsszák ezt az emberek, még az oroszokon sem, pedig ott tényleg hiánycikk volt a tehéntej is, a tápszer is, ez valami magyar specialitás, és ez csak egy példa), szóval a víz kiver tőlük, de olvasom, amit tudok, hátha van benne érdemi információ is, meg eltűröm a védőnőt ugyanezen okból, de lassan kezdek leszokni arról, hogy mindenki mindent jobban tud nálam a gyerekkel kapcsolatban (felkészülni komolyabban ugye nem volt időm, a kórházban meg a nővérkék és az orvosok diktáltak, nekem leginkább semmibe nem volt beleszólásom, és ebből azért fel kellett fejlődnöm).

Na mindegy, igazából nem panaszkodom, most a lehető legjobb Zorcsinak és nekem, csak gondoltam, összegyűjtöm a különbségeket, mert pár év múlva már emlékezni sem fogunk arra, hogy mennyit izgultunk a babáért.