kicsi malac

Most megint csak gyorsan, megint videóval, azt nem kell annyit szerkesztgetni.

Az aktuális hírek egyike, hogy tegnap megkapta a Muci a másfél éves oltását, le is mérték, nyolcvannégy centi és kilenc és fél kiló, vagyis nem egy dagadt fajta, olyan tizenkettőnek illene lennie. De a védőnő megtapogatta, és azt mondta, nem kórosan sovány, konkrétan megmarkolászta a kis fenekét, és kijelentette, hogy jó kis popsija van, a Muci meg önelégülten mosolygott (esküszöm, mindent ért), hogy igen, valóban jó kis popsim van. Ráadásul most nem is szúrtak le, amiért mittudomén, nem tud fejben deriválni a gyerek, bár volt egy rövid kis asszónk, miszerint nekem vinnem kellett volna az oltási könyvet (nem találtam, de azóta meglett), amire azt válaszoltam, hogy ha tudom, hogy ötven percet kell várnunk a kapott időponthoz képest, akkor lett volna időm megkeresni, és ennyiben maradtunk. De azért megszúrták a malacot gond nélkül, be se lázasodott, meg semmi, acélmalac, pedig ez a DiPerTe azért ütős egy koktél.

A járásnál ott tartunk, hogy ha bigyózik valamivel a kezében, akkor kapaszkodás nélkül áll, ilyenkor szól is nekem, hogy baba, nehogy lemaradjak a kunsztról, én meg túláradóan megdicsérem.

A pusziszédelgés terén is nagy fejlődést tanúsított, például érti a "kérek puszit" felszólítást, és eleinte lelkesen teljesítette is, de most már azt csinálja, hogy amikor kérek puszit, akkor vigyorogva azt mondja, hogy nem, majd odarohan a tehenéhez, és látványosan összecsókolgatja. A tehenet Vivtől kapta karácsonyra, kedves tekintetű, nagydarab, puha testű állat, a Muci nagyon szereti, remélem, nem azért, mert rám emlékezteti.

És akkor a videó. Amúgy nem lenne nagy szám, azért akartam felvenni, mert előtte a Don odament a hűtőhöz és tenyérrel cspkodni kezdte, mire kinyitottam, hogy mit akar, és akkor kivett egy túró rudit. Ugyanos mostanában sokat volt az apjánál és a nagyanyjánál, ahol úgymond nem hajlandó rendes kajákat enni (nem tudom, nekem általában hajlandó, biztos látja a kegyetlen, lelketlen gonoszt a tekintetemben, mindenesetre itthon Spárta van, répafőzelékkel, meg minden (ami főleg nekem Spárta, mert a Muci azért szereti, én viszont a szagától is rosszul vagyok)), szóval a nagymamánál és az apjánál nagyjából túró rudit zabál csokis keksszel egész nap. Na itthon ilyen nincs, mert általában igyekszem megenni előle a túró rudit, viszont nagyon finom nádcukros-citromos-vajas almapüréket csinálok neki uzsonnára, amit szeret is, most viszont bevágta a durcát, amikor elvettem tőle a té rudit, és nagyon aranyos pofákat vágott ripacskodva az almapürére, ezt akartam felvenni.

Természetesen, mire leszaladtam a fényképezőgéppel, abbamaradt a pofavágás, vagyis hát nyomokban azért még csinálta, de nem ez a lényeg, hanem hogy szerintem titokban leszerződött az egyik nagy multival product placementre. A bújtatott reklám helyét nem árulom el, nem lehet eltéveszteni, a visszafogottságon és a művészi finomságon még dolgoznia kell a husinyúlnak. A reklám után következik még egy olyan rész, ahol elmeséli, hogy mentünk, és volt ott egy kutya, egy nagyon nagy, harcias kutya, de az neki pfü, semmi, nem is félt. Még mindig a kutyák érdeklik ugyanis a világon a legjobban a számítógépek és a telefonok (meg agnus!) után.

És akkor a képi anyag:

Az elvált kategóriájú apukákban nem szabad bízni. Megbeszéltük ugyanis, hogy most hétvégén, amikor a Muci odaát lesz, az apja megtanítja járni (á, nincsenek magas elvárásaim). Ehhez képest járni ugyan nem tanította meg, viszont azon a lépcsőtelen helyen a Don megtanult lemenni a lépcsőn (ami leginkább azért kínos, mert otthon a lépcső csak alulról zárható), a lépcsőkorlátba kapaszkodva lógni (???), illetve megtanult csont nélkül felmászni az ágyamra, úgyhogy már oda se menekíthetem előle a dolgokat. Ráadásul tegnap talált egy maradék zacskó mazsolás drazsét, amit nagy örömmel felcipelt az ágyamra elfogyasztás végett, amikor kiderült, nagyon örültem, hogy egy nappal elhalasztottam a tiszta ágynemű felhúzását. Viszont a világon annál viccesebb nincsen, hogy a Mucedli később a nap folyamán felfedezte a bontott zacskó szárított borókabogyót is, ami tök úgy néz ki, mint a mazsolás drazsé, és miközben megpróbálta elfogyasztani, egyértelműen lerítt az arcáról, hogy ő ezt nagyon nem érti, de valami komoly baj történhetett ezzel a golyós csokival.

Képek nincsenek, videót viszont muszáj volt csinálni, mert a Don egyszer csak birtokba vette a notebookot, mire odaértem, elindította rajta Lady Gagától a Pokerface-et (mivel nemzetközi celebekkel nem tartjuk a kapcsolatot, csak arra tudok tippelni, hogy agnus hiányozhat neki, aki Halloweenre Lady Gagának öltözött), majd visszarohant a hintaszékéhez, hogy ott tomboljon rá. Először megpróbált az előadóval együtt énekelni, de ő csak a hinta-palinta szövegét tudja, azt sem végig, mint az a felvételből kiderül. Utána különféle kunsztokkal megkísérelt engem is belevonni a mókába, de meglehetősen zavarta, hogy a kamerázás miatt nem fetrengek röhögve a padlón tőle, ahogy szoktam (nagyon szüksége van a visszajelzésre), pedig 0:47-nél még az általában ellenállhatatlannak bizonyuló elvises csípőmozgást is produkálta.

A szám végénél viszont megdöbbenéssel konstatálja, hogy megszűnt a zene, a saját halandzsanyelvén a tudtomra adja, hogy szerinte konkrét lépésekre van szükség, majd a tettek mezejére lép, és elrohan újrajátszani Lady Gagát. Videó:



(Az élesszemű megfigyelők a tükörben az operatőr nyomait is felfedezhetik impresszionista stílusban).

Ebben a részben Első, avagy Nyuszifülű Mucinak ötletei támadnak a virágokkal kapcsolatban, jár-kel, illetve költözik.

Elolvasom »

A Muci belépett a dackorszak lightba, ami egyelőre csak azt jelenti, hogy a kedvenc játéka immár az, hogy ül a kanapén, én különböző játékokat nyújtok neki, ő meg mondja, hogy nem, és eltolja mindegyiket, majd várakozóan néz, hogy erre mit lépek. Anya röhög.

Illetve miközben a tápszerét csinálom, folyamatosan nyifogva rángatja a lábamon a nadrágot, ha túl sokáig tart, akkor színpadiasan lerogy a konyhakőre, mintegy lassított felvételben, először térdre esik, majd hasra omlik, és a padlóba dünnyög panaszosan az éhező kisgyermek. Kicsit még túljátssza, de én azért látom benne a bimbózó színészóriást. Utána viszont, amikor az etetőhelyre (kanapé) fáradok és őt is odainvitálom, azt mondja, hogy nem, és jelezve, hogy először össze kell pakolni ezt a kuplerájt (amit ő csinált), látványosan visszarakosgatja a konzerveket a konyhai polcra. Én általában ezt egy perc alatt megunom, és elkapom a frakkját, akkor istentelen röhögésben tör ki, és hajlandó táplálkozni.

Ha már evés, zöldséget továbbra sem hajlandó egészben vagy szerinte túlsűrített pép formájában fogyasztani, viszont kedvenc táplálékai a felnőttfasírt, a felnőttvirsli és a rizs szigorúan marokból fogyasztva. Az apja szerint a marhapörköltet sem veti meg.

Járni még mindig nem jár, viszont tegnap elsajátította a motorozás alapjait. Ezt először én próbáltam megtanítani neki, de nem jártam sikerrel, valószínűleg azért, mert én is csak elméleti motorozó vagyok, és a felét annak is elfelejtettem. Úgyhogy az anyai oktatással Muci csak odáig jutott, hogy ül a motoron, fogja a kormányát, tekergeti, és közben mondja, hogy bümm-bümm, ami nem csoda, mert én is kábé ezt csinálnám. Viszont a tegnapi látogatónk elmagyarázta neki, hogy hogy is van ez, és egyébként elképesztő megfeleléskényszeres a gyerek, mert amikor engem néz, akkor továbbra is csak kormányt tekerget és bümm-bümmözik, ha viszont szakértő kezekbe kerül, akkor hajtja magát és úgy bümm-bümmözik.

Továbbá az van még, hogy a Muci egy majom, de jó értelemben. Ma fotóztak minket, és amikor még csak a szcéna került berendezésre, a Don a szokásos itten idegenek vannak sztoikus és tartózkodó arckifejezésével bámult maga elé, viszont amint észrevette, hogy Fényképezik A Babát (aki egyébként már egyáltalán nem babás, de erről máskor és másutt), azonnal pózolni és arcokat vágni kezdett. Ez csak négyzetre emelkedett, amikor úgy fotózták a babát, hogy közben a Szép Lány (a sminkeslány, nekem is tetszett) nézte, akkor majd kibújt a bőréből, vigyorgott, játszotta az agyát, csücsörített, huncutkodott. Ezt a Szép Lány értékelte is, mondta, milyen aranyos arcokat vág, én meg mondtam neki, hogy igen, a Muci pofavágásban nagy májer, mire kijelentette, hogy igen, viszont két pofája mindenkinek van, de a Don sokkal többel rendelkezik. Azért azt hiszem, még nem adom be gyerekmodellnek Zoolander Csucsukát, kap még egy-két évet, hogy kifejlessze a szükséges sztárallűröket, addig itthon gyakorolunk.

Most mintegy mellékesen szeretném elejét venni az obligát kérdéseknek, szóval az van, hogy lemerült a fényképezőmben az akku (tisztában vagyok azzal, hogy erre van megoldás), de tényleg lesz majd előbb-utóbb sztárfotó.

Mialatt engem fotóztak valamivel később, a Muci először mintegy véletlenül mindig megpróbált beállni a képbe, utána becsalta a szobájába a fél stábot, és az elbeszélések szerint felnőtt emberek a szőnyegén hevertek röhögve, miközben ő körbemotorozta őket hangos gagyarászás kíséretében (meg úgy hallottam, a kiválasztott kedvenc stylistjának eljátszotta az összes hangszerén az összes dalát is, de szeretném tiszteletben tartani a magánéletét). A fotózást követően zabált, mint egy csorda csíkoshátú vadmalac, majd négy órán keresztül aludt kimerülve, vidám nap volt.

És még annyit szeretnék megjegyezni, hogy napok óta ezen röhögök, különösen a két utolsó bejegyzésen, amelyekben egyébként a túlzásnak nyoma sincsen, ezért nem járok én például csúcsidőben játszótérre.

Holnap megpróbálom levideózni a pusziosztó Mucit, de tényleg szédelgő, ahogy megírtam. A plüssök mindig kapnak puszit (bár az apjánál másodszorra már azt mondja, hogy nem, ott biztos férfiasabb a légkör), a múltkor azon is rajtakaptam, hogy a papucsomat puszilgatja, de az a legédesebb, amikor végre kikönyörgöm, hogy nekem is, akkor igazi szívtipróként a két kis kezébe veszi az arcom, mélyen a szemembe néz (némileg bebandzsítva), majd nyom egy nagy cuppanósat a számra. El kell olvadni.

Tegnap egyébként eltűnt, éppen mosogattam, mögöttem molyolt, és egyszer csak megfordulva azt látom, hogy sehol nincs, de ráadásul szólongatásra sem pingetett vissza, komolyan, a levegő belém szakadt. Gyorsan leellenőriztem a lépcsők alját, szerncsére nem volt leesve, aztán felmentem, gyerekszoba üres, de végül megtaláltam. Az történt, hogy felsettenkedett a lépcsőn (naponta többször felmegyünk, sose akar leesni, de azért egyedül, hátvéd nélkül nem szoktam engedni), az ágyamnak a zsinórja segítségével a szélére húzta a notebookot, óvatosan leemelte, felnyitotta, és éppen egy gmail chatet írt az egyik ismerősömnek, azért volt olyan csendben. Eszem megáll, azt hiszem, erről még elbeszélgetünk, hogy a mi családunkban nem hordjuk egymás bugyiját (pelenkáját), és nem használjuk egymás gmai accountját (gyorsan regisztráltam is neki a saját nevére, meg írtam levelet, meg minden).

Amúgy meg beszélget keményen, van egy új szó, a bi, de hogy ez mi lehet, arról fogalmam sincs. Meg a múltkor az ajtónak magyarázta, hogy bögre, elem, tök érthetően, de ezen valószínűleg valami mást érthetett, mint én szoktam. Viszont ha már bögre, az a kedvenc szórakozása, hogy lenyúlja az üres kávés- vagy teásbögréimet a kanállal, és eljátssza velük a kanállal evést, iszonyatosan cuki. Meg lassan már villáztatni is fogom, mert azt is érti, legalábbis a légvillázást. És társaságban mindent utánoz, a múltkor például a gyerekszobában pizzáztunk, ott is teljes természetességgel beült közénk a saját kis pizzacsücskével és társalgott velünk, meg imitálta alie-t, ahogy a falra ragasztgatta a csillagot. Szóval továbbra is ő a világmuci, csak én nem érek rá, mert munka, társadalmi élet, a gyerekkel meg inkább játszom, mint hogy blogoljak róla, de azért majd igyekszem.

Ez is csak rövid most, de muszáj, mert kapcsolati mérföldkőhöz érkeztünk a Mucival.

Cuppogni már régen megtanítottam, de eddig nem rakta össze, hogy miért, érzelmeit szimpla arconnyalással fejezte ki, én meg nem sürgettem, gondoltam, kivárom, amíg ő is akarja. Erre ma teljesen váratlanul a nyakam köré fonta a két kis karját, és egy cuppanós puszit nyomott az arcomra, majd némi hatásszünet után megismételte a műveletet, hogy kétségem se maradjon a szándékai felől. Késöbb rajtakaptam, hogy a plüssbárányt is megpuszilja (majd a nyakánál fogva felakasztja az ágyrács kacskaringójába, mint egy népdalban, de ezt szerintem csak azért tette, hogy később is megtalálja majd).

A Muci egy pusziszédelgő lett.

Nem akarom én elhanyagolni a Mucit blogilag (amíg nem tud olvasni, addig van itt jó világ), de egyszerűen nincs kapacitásom beformázgatni a képeit, úgyhogy most csak szöveges jelentés.

Elvittem a dévényes terapeutájához állapotfelmérésre, aki azt mondta, ne aggódjak, a Don nagyon hipotón volt, és ezért nem jár még magától, de kapaszkodva tök jó a tartása, a lábával is szépen lép, csak meg kell erősödnie a hátának. És szerinte ha tornáztatnám vagy ő kezelné, azzal többet ártanánk (mert az azért babaszemmel kínzás), mint amennyit segítene, ha mozog eleget, akkor magától is jól lesz. Mivel eddig nagyon lelkiismeretesnek ismertem meg, hiszek neki. A Muci eközben gyorsan végigment az ottani játékokon, majd boldogan talált két mobiltelefont, amiket elvettem tőle, ekkor viszont rávetette magát a kazettásmagnóra, és nem túlzok, fél perc alatt megtanulta rajta, hogyan kell kivenni a kazettát, visszatenni, elindítani, megállítani.

2010 egyébként a fogak éve nálunk, nekem jön a második bölcsességes, a Mucinak meg láthatóan kijött a bal alsó négyes, illetve a jobb alsó hármas, tekintélyes méretű nyáladzás kíséretében. A darabos kaját viszont azóta is kiköpködi, ha nem töpörtyű vagy pörkölt.

Ha már kaja, elmondom a fényképeket, amiket azóta sem volt időm beszerkeszteni. Agnus itt volt 31-én, akkor fotózkodtunk, az egyiken a Don agnus mellett áll, és tulajdonosi mozdulattal nyugtatta a térdén a kezét, ilyen hipercool pózban, azt majd fel is teszem, miután levágtam róla agnus nem publikus részeit.

Meg volt olyan, hogy ketten könyörögtünk a Mucinak, hogy esdekeljen éhező kisgyerek módjára a zsíroskenyérért, amit egészen addig a pillanatig magától csinált, amíg elő nem került a fényképezőgép. Mindezt azután, hogy megette, illetve megetette velünk az agnustól kapott doboz csokis keksz felét (a másik felét széjjelmorzsolta a padlón, illetve belekente a kanapéba, mi így mulatunk szilveszterkor).

És a Muciban még az is tök jó, hogy lehet vele beszélgetni, a visszatérő viccünk például az, hogy rámutat a lámpára, és azt mondja, nem bámpa, vagy bámpa nem, amin nagyon nevetünk, mert ez nagyon vicces, hogy már majdnem be tud csapni. Továbbá olyan komplex, mélyebb megtárgyalnivalóink is vannak, hogy például rázogatja a nagy fikusz köré kerítésként odarakott szárítót, és mondogatja, hogy hoppá (a hoppá azt jelenti, hogy valami mindjárt nagyon le fog esni véletlenül), én meg mondom neki, hogy nem hoppá, gyere ide, Csucsukám, mire Csucsuka az illúzióim eloszlatása végett közli velem, hogy nem-nem dejide, hoppá. Hasonló jellegű konfrontációnk, amikor megkérdezem, hogy kaka történt-e, mire a Don helyesel, hogy kaka, és a javaslatomra, hogy akkor cseréljünk pelenkát, azt válaszolja, nem-nem, és elszalad. Azért cserélünk, mert korlátozó szülő vagyok.

És a lelke is érzékeny, amikor a konyhában sündörög körülöttem, és véletlenül meglököm, akkor jobban teszem, ha azonnal lehajolok hozzá, és bocsánatot kérek tőle, megmagyarázva, hogy nem direkt csináltam, mert különben ország-világra szóló műhisztit rendez a méltatlanul kezelt gyerek (nagyjából fél percig, amíg eszébe nem jut, hogy az alsó fiókot ma még nem pakolta ki). Szóval ügyesen neveljük egymást tisztességes bánásmódra.

Ja, meg a fésülködés. A Muci imádja, ha fésülöm, és közben mondogatom, hogy mennyire szép ez a gyerek, úgyhogy amint teheti, lenyúlja a fésűt, és egyedül fésülködik, lehetőleg elém állva a kis önelégült, füligérő babapofijával, és elvárja, hogy mondogassam, milyen szép ez a gyerek. Egy nárciszt csináltam belőle.

És rászoktattam, hogy ha valamelyikünk véletlenül direkt kiborít egy doboz akármit, azt össze is kell szedni, aminek pillanatnyilag a kétszereplős stádiumában tartunk, vagyis én ülök a földön a dobozzal, a Muci meg szedi a dolgokat, és a kezembe nyomja, hogy tegyem bele. Gyanítom, munkaerő szempontjából nem ez a leghatékonyabb módszer, és engem simán el lehetne bocsátani minimális végkielégítéssel a pakolóiparágban elfoglalt pozíciómból, de olyan jó vele együtt dolgozni valamin.

Az apukájától meg rengeteg (ezres nagyságrend) sok foszforeszkáló csillagot és égitestet kapott az itteni ágya fölé (az ottani fölött már van), pillanatnyilag próbálom kirakni belőlük a főbb csillagképeket, és remélem, nem zavarja meg a sok hold. De majd ezt is elmagyarázom neki.

Ez nem igazi bejegyzés, de muszáj leírnom, mielőtt elfelejtem.

A körülményekhez tartozik, hogy a Muci imádja a textilpelusait, azokkal alszik, és ha talál egyet, vagy ráfekszik és hozzábújik, vagy a nyakába veszi hátulról, mint a díjbirkózók a törölközőjüket, és úgy folytatja útját. Vagy mindkettő.

A Muci ugye az ünnepek tiszteletére megtanulta a fiókokat húzogatni, és nem is kispályás, ma már a komódfiókokat is simán kezelte, amikbe három Muci is beleférne, ha ügyesen belegyömködnénk őket (most álljunk meg egy pillanatra, és elhomályosuló tekintettel képzeljük el három Muci cukiságfaktorát, én legalábbis ezt teszem). A középsőben a zoknijaimat és a harisnyáimat tartom, na azt kezdte kipakolni a Don, módszeresen: zokni kivesz, alaposan megnéz, hátradob, nyúl a következőért. Én meg őt figyeltem, hogy mikor unja meg, és kezdhetek visszapakolni, és akkor egyszer csak kihúzta a fél pár fekete necc-combfixemet, elragadtatva azt mondta, hogy "ó! jaj!", majd egy elegáns mozdulattal a nyakába kanyarította, és odament a tükörhöz, hogy te-te-tézzen a másik (hasonlóan öltözött) babával.

Nincsen ennél az enyémnél viccesebb gyerek.

Ebben a bejegyzésben is lesz videó, meg sok evés, karácsony alkalmából.

 

Elolvasom »

Ebben a fejezetben a Muci több szempontból is tanúságot tesz kiemelkedő bölcsességéről, a korához képest különösen, a végén lévő videóban pedig elbújik, de szerencsére meglesz.

Elolvasom »

Indításnak a legjobb karácsonyi dologról nem a legjobb fotó, de amikor igazán édes, akkor mindig elrontom, vagy nincs kéznél a gép:

A többi csak felesleges csacsogás, de azért megírom.

 

Elolvasom »

Azért jó videókat csinálni a gyerekről, mert visszanézve eszembe jut minden, amit elfelejtettem megírni róla.

Elolvasom »

A Muci meg van arról győződve, hogy ő már olyan felnőttféle. A nagyfiúkkal akar játszani, igazi számítógépen számítógépezni, és igazi szerszámokkal igazából megszerelni a dolgokat (a csúcs az volt, amikor a szájában egy keresztbeálló cédével, egyik kezében egy nagy csavarral, a másikban pedig egy csavarkulccsal piszkálta elmélyülten a radiátort). Továbbá úgy gondolja, hogy ő már tud egyedül enni. Én nagyon szeretem őt, ezért néha hagyom egyedül enni, de be kell valljam, hogy ez az egy olyan helyzet van, amikor még az én elfogult anyai tekintetem szerint sem a legvonzóbb oldalát mutatja a Muci, és a legszívesebben a kertben etetném, hogy utána egy slaggal tisztíthassam le őt és a környezetét, pedig ő még nem is olyan vészes. Mindenesetre nagyon, nagyon várom már, hogy mittudomén, szalámiskenyeret adhassak neki vacsorára, vagy ilyesmi.

Szóval az anyaság sötét oldala (amikor nem videózok,nincs ilyen csend, mert általában énekelek valamit a dednek, hogy eltereljem a figyelmemet a szörnyű valóságról, illetve egy pszichológus biztos képes lenne ebből valami rejtett bosszúmotívumot is kihozni, de ettől a blog olvasóit inkább megkíméltem, meg magamat is attól, hogy helyettem mindenki a Mucit sajnálja):

Az utóbbi időben borzasztó tömény volt a program, Télapó idején a Muci elé járult a mindenki, meg még külföldön is voltunk, ha nem is hosszú időre. Mindenesetre az már biztos, hogy Mucinál az ajándékok rangsorában a megosztott első helyet az agnustól kapott túrókrém (agnus: az egyik a Mucié, a másik a tiéd, nem voltam benne biztos, melyiket tudja megenni, de lehet, hogy elég felnőtt férfi már ahhoz, hogy a puha kekszdarabosat is elfogyassza), illetve a FP formabedobó. Ja, meg a csúszda, ugyanis a nagyon jó kisfiúknak ilyeneket hoz a Mikulás a csizmájába (a nagyon jó kisfiúk nagyon türelmetlen anyukája nem bírja kivárni a karácsonyt). Az utolsó helyen a csoki és a szaloncukor végzett (általánosságban), azt nem volt hajlandó enni, nekem kellett feláldoznom magam (mit meg nem tesz egy anya, futott át a fejemen a gondolat, miközben Kinder csokit majszoltam révülten).

Hogy kontextusba helyezzem a videót, a szereplők Muci, Nő1, Ffi1 és Nő2 (ez utóbbi vagyok én). A felvételt Nő1 készítette, amikor felmentem ceruzaelemet keresni a csütörtökön kölcsönkapott babanotebookba. A cselekmény abból áll, hogy Nő1 rávezetéses módszerrel sikeresen ráveszi Mucit, hogy a teljes repertoárját adja elő a kamerának szókincsileg, ezenközben Ffi1 destruktív, figyelemelterelő megjegyzéseket tesz. A műsornak az érkezésem vet véget. A zseniális operatőri munkának köszönhetően (lerí róla a bloggermentalitás) Mucin kívül az összes szereplő végig képen kívül marad.

Kezdeném a közérdekű információval: addiktív blog, nagyon rossz hatással van a munkamorálomra.

Na szóval, a Muci társadalmi élete és határidőnaplója nagyon tele volt az elmúlt napokban, és akkor a hétvége még csak most kezdődik.

Ma végül négykor kezdődött a Mikulásünnep, vagyis ideális étkezések közti időpontban, és ráadásul helyileg olyan tíz percre volt tőlünk, legalább rohanni nem kell, gondoltam, egészen addig, amíg a célbaérés időpontja előtt olyan negyven perccel arra nem ébredtem, hogy valahogy hancúrozás közben sikerült elaludnunk (a Mucival, aki ilyenkor nem alszik) az ágyamon egymás-hegyén hátán (a Mucival, aki kizárólag egyedül, néma csendben alszik) cumi és textilpelus nélkül (a Mucival, akinek ezek kötelező kellékek az alváshoz), és egyúttal elaludnom a frissen mosott hajamat is, ami így a fejem bal oldalán derékszögben elállt.

És oké, hogy az út csak tíz perc, de az ajtóból az utcára kijutni kocsival egy másik tíz (pedig most csak a fényképezőért kellett visszarohannom, de a kettős zsiliprendszeren, amelyből az egyik nyitása-zárása manuálisan történik, a másiké meg úm. érzéssel, különben kezdheti az ember előről, nem könnyű kijuttatni az autót), szóval volt úgy harminc percem összekészíteni kettőnket. Ebből az egyik én vagyok, aki sose tudom, mit vegyek fel és mivel, és azt hova tettem, a másik a Don, aki tök gyorsan öltözik, de sajnos én vagyok az anyja, vagyis a ruhaügyi döntéshozó személy az életében, szóval megcsináltam a világ legbénább frizuráját magamnak, hogy ne látsszon tőle a hajam, majd nagyjából tizennyolc perc alatt megpróbáltam eldönteni, mit vegyünk fel, amit aztán két perc alatt fel is vettünk, és mint azt a fényben később megláttam, 1. sikerült a Mucira azt a gatyáját ráadnom, amit már nem mos tisztának látszóra a mosógép (bár ezt lassan mindegyikről el lehet mondani, és az egyik farmerének mindkét térdét szakadtra mászta), 2 bár arra nagyon figyeltem, hogy ne a tépőzáras pelenkázótáskát vigyem magammal, megfeledkeztem az ölbemuci tépőzáras cipőjéről nejlonharisnyaügyileg, remélem, a Calzedoniában egy idő után azért kapok nagybani kedvezményt.

Viszont egyáltalán nem ez a lényeg, hanem hogy a Csucsuka mennyire nem félt. Amíg a többi gyerek télapózott, addig ott ült mellettem egy széken, és néha megjegyezte, hogy vau, meg tapsolt, amikor mások tapsoltak, illetve egy idő után elkezdett kihívóan szemezni a körülöttünk lévő nőkkel, illetve akit elért, azt tapogatta is (amíg észre nem vettem). A télapótól sem félt, csak barátkozni nem akart vele annyira, de a csomagot kegyesen elfogadta. A ceremónia után leraktam husinyuszi húsnyulat, amíg ismerősökkel beszélgettem (szerencsére eddig az összes, önmagát személyesen is azonosító blogolvasómról az derült ki, hogy jó fej, ez nagyon megnyugtató), hogy na akkor adjunk a kötetlen programnak, mire ő vissza se nézve odatepert a négy-öt éves fiúkhoz, és teljes természetességgel beállt közéjük bandázni, azt hittem, megzabálom. Viszont a saját korosztályától és a kisebbektől tényleg tart, tegnap, amikor TZG kisebbikjét dajkáltam egy kicsit, akkor nagyon küzdött benne a féltékenység és a rettegés, végül óvatosan a lábát merte megsimogatni, de nem jött túl közel hozzánk, mert az ilyen babák kiszámíthatatlanok, volt az arcára írva. Tanulság: rögtön egy bátyot kell majd neki szülnöm (a gyerekvállalás tervezgetésében szerencsére cseppet sem fog vissza, hogy nincs egy második gyerekre se időm, se pénzem, se partnerem).

Hazafelé beugrottunk még a boltba is a nap hősével, ami önmagában annyira nem hírértékű, csak mindig elfelejtem megírni, hogy azóta szeret boltba járni, mióta a múlt hónap elejétől nagyfiúsan beültetem a bevásárlókocsi gyerekrészébe. Elképesztő büszkén feszít odafent, csak ügyesen kell vele manőverezni, mert különben bedobálja a polcokról a neki tetsző cuccokat a kocsiba (de ezzel én is így vagyok, szóval nem hibáztatom).

A Muci meg szinkronrendező lesz, már most tökéletesen csinálja, ma ott ült egy felnőtt szinkronrendező ölében, rágcsálta a szinkronrendezői ceruzát, néha belelapozott a szinkronrendezői papírokba, és amikor a felnőtt szinkronrendező azt mondta, nem, akkor a Muci is azt mondta, hogy nem-nem. Amikor más dolgokat mondott, akkor a Muci azt mondta, vau-vau, de nagyon kifejezően. Amúgy meg folyamatosan szökésben volt, csak az első tizenöt percben tapadt rettegve a nyakamba a megilletődöttségtől, illetve még tizenöt percig másik ölben tartotta a szinkronrendezői munkája, de a többi idő alatt félelem nélkül szökött (volna) mindenfelé az épületben. Én azt hittem, hogy a küszöb visszatartja, de még a behajtott ajtókat is benyomta, hogy bemehessen. Vicc nélkül szerezni fogok neki egy pórázt hámmal, most a kapucnijánál fogva próbáltam a körzetemben tartani, annál csak jobb megoldás.

Egyébként itthon elvan bármilyen szerelős dologgal, azt hiszem, nem kap több színes műanyag vackot, mert azok csak a helyet foglalják, ezentúl az ajándék cipzár lesz, csavar anyával, satöbbi. Illetve a múltkor, amikor nyűgösködött, kitaláltam, hogy odaadom neki az egyik ékszeresdobozomat a biztonságos ékszerekkel, és így is tettem, hát én lettem a legjobb anyuka a világon. Az ékszeres dobozt először is ki lehet nyitni és be lehet csukni, ami eleve 10/10-es funkció, ráadásul tele van szép, színes, csillogó dolgokkal, hát a Muci odáig volt. Az ékszerekkel egyébként már akkor szépen bánt, amikor még kinyomni sem tudta magát hasonfekve, mindig nagyon finoman simogatta a dévényes gyógytornászunk nyakláncát és fülbevalóját, szóval ha mégsem szinkronrendező vagy vízvezetékszerelő lesz, akkor ékszerész. Ezt szépen el is terveztem, amikor büszkén odahozta nekem a legszebb kék köves medált, és a kezembe rakta, meg felhúzta a csuklómra a karkötőmet, hogy gyönyörű ékszereket fog csinálni az anyukájának, aki önfeláldozóan nevelte, és csak néha ment el kocsmázni este. Aztán persze lehet, hogy informatikus lesz, de akkor csinálhat nekem gyönyörű kódokat, vagy mittudomén.

Egyébként meg lehet, hogy meg kéne ijednem, mert mindenki csodálkozik, hogy másfél éves és nem jár kapaszkodás nélkül (nem szoktam magyarázkodni a koraszülöttségről, mert már unom), ill. mindenki csodálkozik, hogy nem beszél, ma például azt kérdezték tőlem, hogy milyen személyes dolgot mondjon majd neki a Télapó az ünnepségen, és rövid gondolkodás után csak annyit tudtam válaszolni, hogy azt, hogy kukucs, mert azt szereti, vagy bármit kedves hangon. Én nem tudom, hol kéne most tartania, szerintem tök ügyes (letekeri a csavart az anyáról, meg vissza, meg meg tudja mutatni az orrát és a lámpát, illetve elszalad, ha megkérdezem, hogy mi van a szájában, de a legújabb ismert prímszámot valóban nem ő találta meg), szóval most asszem, nem vagyok hajlandó ezen idegeskedni.

Most tényleg mínuszban van az időm, de azt muszáj beírni ide, hogy a Muci ma több másodpercig állt kapaszkodás nélkül.

Az úgy volt, hogy a konyhapadlón ülve vettem le a cipőmet munkából hazajőve, eközben a Don, aki örült, hogy lát, megpróbált bemászni az ölembe, de némi édelgés után kiraktam (állva esélyem nincs cipőzni, akkor szorosan belecsimpaszkodik valamelyik lábamba, és mindig félek, hogy megrúgom), mire elkezdte a szokásos játékát játszani, hogy kapaszkodva körbejár. Egyszer csak érzem, hogy nem kapaszkodik belém senki, odanéztem, hogy elvitték-e az ufók, de a Muci bizony ott állt továbbra is kapaszkodás nélkül, fülig érő, álszerény mosollyal, majd pár másodperccel később seggre készült esni, de elkaptam. Ezt azóta többször eljátszottuk.

A másik mai első dolog a cukorka volt, ugyanis a Muci szemfülesen lopott tőlem egy jelly beant (Írországból küldte egy Mucirajongó fellow anyuka, azzal, hogy ilyen hamar teljesüljön minden kívánságom, ezúton is köszönet érte), én meg nagyon nem szívesen veszek ki megszerzett kajafélét a szájából,illetve el is szaladt, szóval látszott rajta, hogy áldozatokra is képes az ügyben, megféltem, hogy a harc hevében fog félrenyelni, úgyhogy hagytam, hogy elfogyassza, közben meg meredt tekintettel követtem mindenfelé (a fulladásveszély miatt, nem a cukormérgezéstől féltem). Utána meg megmosta a fogát, ez egyébként elképesztő, hogy egyszer mutattam neki, hogy kell, és azóta tudja, csinálja, ha a kezébe adom a fogkeféjét.

De mást is tökre tanul, például kijelenthetem, hogy folyékonyan megtanult japánul ebből a videósorozatból. Az ilyen nonverbális dolgokat amúgy is imádja, ugye a nem-et (mint az életbenmaradáshoz feltétlenül szükséges szókincset) leszámítva a kutyaugatást tanulta meg először, illetve a fordított sorozataimból is azonnal elsajátította, hogy wow, nem beszélve a húú-ról (jaj, de szép), az óóó-ról (ez bizony leesett), és az ühümről (ühüm), amiket tőlem vett át. Illetve agnus szempillantás alatt megtanította sziszegni (cserébe nyakig nyálas lett párszor, azt magától tette hozzá a Muci a produkcióhoz), én meg megtanítottam, hogy a zokni az kígyó, úgyhogy mostanában mindig sziszeg és nevet, amikor meglátja a saját zoknis lábát. Bezzeg a lámpa még mindig inkább bámpa.

A nyelvi képességein túlmenően is nagyon jól összerakja a Don a dolgokat, ha hazajövünk sétából, akkor több-kevesebb sikerrel megpróbálja levenni a kabátját és a cipőjét (illetve egyszer amikor sétaidőben még pakolásztam valamit, akkor odahozta a fele bakancsomat, jelzésértékűen), de abban is segít, amikor én öltöztetem, nyújtja a megfelelő végtagját mindig. Meg azt is tudja, hogy ha sötétedés után járkálunk a lakásban, akkor a lámpákat le és fel kell kapcsolgatni, és ez az ő kötelessége, aminek lelkesen eleget is tesz (az a dolog trükkje, hogy olyankor kell gyorsan arrébbmenni vele a kapcsolótól, amikor az éppen megfelelő pozícióban van).

A többiről meg majd holnap.

Van ugye ez az ügyem a diákhitelesekkel, hogy ők azt mondják, amíg az ember tgyást/gyedet/gyest kap, addig nem kell fizetnie a hitelt vissza (jobban mondva az állam mondja ezt, de az részletkérdés). Ehhez viszont az ő saját űrlapjukon kell igazoltatnom az illetékes szervvel, hogy tényleg kapom, amit kapok, az illetékes szerv saját igazolása nem jó. Eddig mindig visszarettentett a tettek mezejétől, hogy elképzeltem azt az egy óra autóutat, amíg odajutok, illetve a három órás várakozást egy alvásidőben utcára rángatott Mucival, de most felgyűlt bennem a motiváció, hogy intézkedjek, és az első dolog, amit az OEP honlapján megláttam, az volt, hogy november elsején nyílt itt elérhető közelségben egy ügyfélszolgálatuk, ráadásul ott lehet időpontot kérni.

Nosza, fel is hívtam őket, harmadikra felvették, kaptam is időpontot, de ekkor reggel kilenc óra öt perc volt, és kilenc óra ötvenre rendeltek be. Ez így gyerekkel az emberi teljesítőképesség határait súrolja, de roppant gyorsan a szájába nyomtam a tápszert, összeszedtem a TAJ-kártyáinkat, a személyimet, az ő lakcímesét, a szül. ak.-vi kivonatot, az igazolást, hogy az egyik családtámogatást már nem kapom, az igazolást, hogy a másikat még igen, kivettem a pizzát a sütőből, bedobtam két pelenkát, a hónom alá csaptam a gyereket és a kabátját (nem volt hajlandó felvenni, nekem meg nem volt időm vacakolni vele, és a kocsi tíz méterre áll az ajtótól), a számba vettem a cipőit a fűzőnél fogva, bezártam az ajtót, ismét kinyitottam, elzártam a sütőt, bezártam az ajtót, majd szégyentelenül váltogattam a sávokat, és kilenc óra negyvenöt percre a környéken is voltunk.

Ekkor viszont eszembe jutott, hogy nem emlékszem a házszámra, és konkrétan kilenc olyan ismerősömet felhívtam, akiről feltételeztem, hogy udvariassági sallangok nélkül is hajlandó lekeresni nekem az információt a világszőttesről, de egy részük nem vette fel, egy másik részük pedig nem volt netközelben (információs társadalom, na persze). Kénytelen voltam női ösztönből megoldani a feladatot, és mivel mostanában elég sok állami intézmény ügyfélszolgálatán kellett megjelennem, rögtön feltételeztem, hogy biztos az az épület lesz az, amin nincs jelzés, el van kerítve, és csak egy szomszédos utcából lehet bejutni bele, ha egyáltalán. És talált, úgyhogy kilenc óra negyvennyolckor már be is libbentünk, egyik biztonsági őr nyitotta nekem az ajtót, a másik nyomta a gombot, és bár az ügyintézők Gizikéztek egyet olyan napirajzosan (Gizike, nem tudok kilépni az ügyfélből, mit csináljak?), de így is elég hamar végeztünk, nem kellett Mucit fegyverként bevetnem (van ez a csapatmunkás performanszunk, hogy a Muci látványosan, hangosan ásítozik, időnként felnyüfög, én meg ha éppen a magánéletüket tárgyalják ki az ügyintézők, akkor jól hallhatóan megnyugtatom, hogy a nénik gyorsan befejezik a feladatukat, és akkor a baba mehet is haza az ágyába, hiába, az anyaság sátáni attribútumokkal látja el az embert).

Egyéb tekintetben minden rendben, csak leszerepeltem, mint jézuska, és az első karácsonyi ajándékot, az ikeás fa építőkockákat taligában rögtön odaadtam a Mucinak, mert annyira szerettem volna látni, ahogy megtalálja, és megörül, és nem is kellett csalódnom, mert rögtön meglátta, és tudta, hogy ami ilyen szép és színes, az csak az övé lehet (bár sajnos ezt a fekete notebookomról is tudja), és azóta is imádja pakolászni. Ja, egyébként ehhez kapcsolódik az egyik legfigyelemreméltóbb okossága mostanában, hogy én pakoltam össze a kockákat, amíg a Muci molyolt valamivel, az utolsó darabot viszont nem találtam, és mivel mindig megbeszéljük egymással a problémáinkat, megkérdeztem a Dont, hogy nem tudja-e, merre lehet, mire ő körülnézett, megtalálta, odahozta nekem, és belevágta a kimaradt helybe (mármint a környékére, formabeillesztéshez még nincs türelme). Nagyon megdicsérgettem, úgyhogy pár darabot kivett, hogy visszatehesse őket, és megint megdicsérjem (ilyenkor úgy imádom azt az álszerény büszkeséggel vigyorgó, elálló fülű fejét).

Meg az még a furcsa, ahogy hasonlít rám, ebbe terhesen bele se gondoltam, hogy hasonlítani fog rám, mert hát fiú, és akkor olyan lesz, mint az apja, de például olyan kis hülyeségekben is hasonlít, mint például hogy a jobb felső kettese egy pár fokkal el van fordulva a tengelyéhez képest (a bal nincs), és nekem is ugyanez volt.

És nem tudom, mi ütött belé, de ma megkergette az udvaron a kutyát (vizsla), amíg összeraktam a kocsiját; konkrétan négykézláb rohant utána, miközben harciasan kiabálta, hogy vau-vau, a kutya meg menekült, mert volt már dolga gyerekekkel.

A világ legaranyosabb dolga pedig, hogy ez biztos a kollektív tudattalanuk része, de kiderült, hogy a Muci végtelenül viccesnek találja a kézre húzott zoknit. Úgy derült ki, hogy nevetni kezdett, amikor a kezemre húztam a harisnyáját, hogy kifordítsam, és erre persze a harisnya megpróbálta lecsípni az orrát, azon még jobban nevetett, azóta ha zoknit talál, rögtön hozza nekem. De szükséghelyzetben a lepedő vagy párnahuzat alá dugott kéz is megteszi.

A rendrakási mániája viszont olyan méreteket öltött, hogy ma reggel, mire észbekaptam, felpakolta az éjjeliszekrényre a krumpliját, a papucsomat és éppen a hosszabbítót próbálta felrakni rá, de akkor megbeszéltem vele, hogy vannak dolgok, amiknek a földön a helyük. Mondjuk szerintem nem hitt nekem, de akkor is vicces, hogy ahányszor kinyitok egy fiókot vagy szekrényajtót, rohan, és becsapja.

Akkor gyorsan, bár kicsit megkésve egy hóforduló. Muci 3-án 17 hónapos lett (korrigáltan 14, de ki számolja), decemberben már másfél éves lesz.

Fizikai paraméterek: a 74-es cuccait most már egyértelműen kinőtte hosszra, de nem kicsit, megmérni viszont lehetetlen (szeptemberben 77 volt, szerintem most olyan 80 körül lehet, észrevétlenül elhagyta a születési hossza (37) dupláját). Kilóra viszont még mindig csak kilenc, borzalom ruhát találni neki, mert, bár a kerek pofija miatt nem feltűnő, de nagyon vékony. Széltében a féléves kori cuccai jók rá, hosszában viszont kilóg a dereka meg a bokája mindenből, majd ha lesz időm, varrok neki pár menő darabot (vagy ha megnyerjük a lottót, veszek neki egy varrónőt).

Evés: reggelire fél liter tápszerrel indít, ebéd két deci valami húsos kajából (a krumplin kívül mindent megeszik, leturmixolva) plusz másfél deci tápszer, uzsonna két deci joghurt és/vagy gyümölcs, plusz másfél deci tápszer, vacsora legalább két és fél deci tápszer, ráadásul napközben korlátlanul nassolhat kekszet, kenyeret, darabos gyümölcsöt (a szőlőt imádja), én nem értem, miért nem hízik. Mondjuk nekem így is megfelel. Ja, egyébként vicces volt, ma kivégeztem a szeme láttára egy zacskó gumicukrot, utána megkapta a zacskót, nagyon örült, és vagy félóráig azt imitálta, hogy eszik valamit a zacskóból, mint én.

Alvás: éjszaka továbbra is megszakítás nélkül 12 óra (kifogtam a lottófőnyereményt), nappal délelőtt olyan másfél, délután igény szerint nullától három óráig egy vagy két menetben, de tegnap például csak enni kelt fel egy-egy órákra, nem tudom, mi volt, ma már normális. Az alvás menete továbbra is az, hogy Muci be az ágyba, szájába a cumi, kezébe a rongyocskája (textilpelus), hősugárzó bekapcsol, anya távozik. A jelenlétemben egyszerűen sehol és semmilyen körülmények között nem hajlandó elaludni.

Fogak: asszem, nyolc és fél, de Cápapiranha Muci szájába benyúlni veszélyes és szgorúan tilos.

Beszéd: ez szép lassan egyre jobb, tanítgatom ügyesen. Most éppen a lámpa van a soron, amire kiskorában (hehe) mindig azt mondtam neki, hogy hú, lámpa, és Muci ebből annyit jegyzett meg, hogy húúú. Tegnap még ott tartottunk, hogy lám, meg bampa, de valószínűleg direkt szivat, mert ma reggel, miközben kiemeltem az ágyacskájából, rámutatott a lámpára, és tisztán kimondta, hogy lámpa. Amikor viszont megörültem, hogy tudja, és idiótán mutogattam neki, hogy igen, lámpa, akkor közölte velem (lekezelően), hogy húúú. Új szó még az ija, ami azt jelenti, hogy szia, mindig ezzel köszöntöm alvás után (szia, Mucikám), ezért mostanában ha felébred, és ki akar jönni, akkor felszólító hangon kiabálja nekem, hogy í-ja! Í-ja!. Ilyenkor meg kell zabálni. Az igen meg az az ő tájszólásában ige.

Finommozgás: rém ügyes, most már egy ideje tudja, hogy ha az egyik helyen kapcsolgat valamit, akkor lehet, hogy valahol máshol történik valami (billentyűzet, gyerekjátékok), ezeket kifigyeli, és tényleg ügyesen megjegyzi. Gyakorlatilag semmilyen más gyerekjáték nem érdekli, csak amiben kapcsolgatni lehet valamit, vagy összerakni-szétszedni lehet valamit (vagy ékszer). Előszedtem neki a nővére babalegóját, a koncepció világos előtte, de a derékszöggel még bajban van, ezért nem mndig sikerül két darabot összeraknia. Viszont vannak ilyen kis fémdobozkáim, amikre rá lehet nyomni a tetejét, az csont nélkül megy. Ja, meg pakol utánam a konyhában, ha valamit elveszek valahonnan, lehetőleg visszarakja, a szekrényajtókat becsukja, a legaranyosabb, amikor leverem a konyharuhát a tűzhely fogójáról, akkor mérgelődve, "már megint nekem kell ezt" arccal visszatömködi rá, pedig alig éri fel. Ja, és megtanulta levenni a kardigánját, ami advanced gyakorlat, cipzár le, utána karok ki, ezzel el szokott szórakozni egy negyedórát.

Nagymozgás: már belenyugodtam, hogy soha nem fog kapaszkodás nélkül járni (a dévényes szerint majd decemberben, de én már nem hiszek ebben), mert semmi késztetése, kapaszkodva viszont nagyon ügyes, forog is, meg minden. És egy csomószor csak a hasával támaszkodik valaminek, mert kell mind a két keze a gépeléshez meg a rosszalkodáshoz, illetve egy mnősített esetben konkrétan azt láttam, hogy egy ujjal támaszkodik a falnak, miközben a fejét vakarja. Ezenkívül megtanult úgy menni, hogy tolja maga előtt az etetőszékét. Továbbá simán guggol és feláll belőle, ha le kell hajolnia valamiért, és próbálgat térden járni, az már megy.

Intézményesítés: hát ez egyelőre nem lesz, ami azért vicces, mert emlékszem, hogy terhesen számolgattam, mikor lehet a legkorábban beadni valami bölcsibe, mert ugye én nem fogom otthon bírni vele. Hát egyelőre köszönöm, bírom, és pillanatnylag egyrészt elképzelhetetlennek találom, hogy bárhova is beadjam, amíg nem jár stabilan, másrészt meg nagyon gyanús, hogy a gyerek rám ütött. Ami nem baj, csak én bizonyos szempontból furcsa gyerek voltam (18 éves koromban diagnosztizáltak nálam egy enyhe Aspergert, azért csak enyhét, mert az elvont dolgokat tudom értelmezni, a többi passzolt, de ez igazából csak egy szó, lehet, hogy simán csak különc voltam), egyrészt nem szerettem a többi gyereket, részben féltem tőlük, részben meg unalmasnak találtam őket, és nem tudtam velük játszani. Az oviban meg mindig odatereltek hozzájuk, hogy játsszak velük, és igen hamar meg kellett tanulnom imitálni, hogy a többi gyerekkel játszom, amikor igazából egyedül, ha azt akartam, hogy békén hagyjanak. Másrészt én igen válogatós gyerek voltam, de ez eufémizmus, nagyon komplex szabályrendszerem volt arra, hogy miket nem szabad megenni (fehér ételek, gomba, hagyma, hal, pépes ételek, ismert ételek a megszokottól eltérő elrendezésben, mittudomén), és ha mégis rákényszerítettek, hogy ezeket megegyem, akkor egész délután hánytam. Na és a Mucin is látom pont ezeket a dolgokat, amiken lehet enyhíteni, ha nem drasztikus módszereket használ az ember, de egy bölcsiben/óvodában nem biztos, hogy az én Világközepe Mucim igényei körül fognak forogni a dolgok. És amíg nem vagyok rákényszerülve, hogy olyan intézménybe adjam, ahol én ezek miatt a dolgok miatt elég rosszul éreztem magam, addig elvagyunk mi itthon. De lassan azért már el fogom vinni komolyabb gyerekprogramokra, hátha megszereti (vagy legalább megszokja) a más gyerekeket.

Programok: kezdtünk mindketten penészvirágos benyomást kelteni, úgyhogy az utóbbi két hétben ha nem esett, minden nap kimentünk 1-2 órára, leginkább babakocsival, mert azért sár van, abba ne kússzon inkább a Don. Így néha lázad, hogy ki akar szállni, de leginkább csak röhincsél a fáknak, meg kurjongat az embereknek, illetve vau-vauzik a kutyáknak. Viszont a színünk máris szebb. Otthon meg jön-megy, rendezkedik, nézeget kifelé a franciaablakokon, énekelget velem, kipakol-visszapakol, kölesgolyót kunyerál, megszereli a megszerelnivalókat, rengeteg dolga van. Mostanában hetente többször pár órás bejárós munkám is akad sajnos vagy szerencsére, olyankor szitter vigyáz rá, ketten járnak hozzá, kórházi dolgozók egyébként, túlaggódós-e vagyok (igazából azért pont ők, mert őket ismerem a PIC-es időszakból), mindkettőjükkel jól kijön, enni is hajlandó tőlük.

A többi móka és kacagás.

Régen volt már videó, úgyhogy most csináltam hármat, amelyeket exkluzíve csak ezen a blogon lehet megtekinteni (esetlegmég a youtube-on, vagy bárhol máshol, ahova beembeddelik). Kedvcsinálónak egy homályos paparazzi-fotó a gyanútlanul olvasgató Muciról:

Elolvasom »