kicsi malac

Van ugye ez az ügyem a diákhitelesekkel, hogy ők azt mondják, amíg az ember tgyást/gyedet/gyest kap, addig nem kell fizetnie a hitelt vissza (jobban mondva az állam mondja ezt, de az részletkérdés). Ehhez viszont az ő saját űrlapjukon kell igazoltatnom az illetékes szervvel, hogy tényleg kapom, amit kapok, az illetékes szerv saját igazolása nem jó. Eddig mindig visszarettentett a tettek mezejétől, hogy elképzeltem azt az egy óra autóutat, amíg odajutok, illetve a három órás várakozást egy alvásidőben utcára rángatott Mucival, de most felgyűlt bennem a motiváció, hogy intézkedjek, és az első dolog, amit az OEP honlapján megláttam, az volt, hogy november elsején nyílt itt elérhető közelségben egy ügyfélszolgálatuk, ráadásul ott lehet időpontot kérni.

Nosza, fel is hívtam őket, harmadikra felvették, kaptam is időpontot, de ekkor reggel kilenc óra öt perc volt, és kilenc óra ötvenre rendeltek be. Ez így gyerekkel az emberi teljesítőképesség határait súrolja, de roppant gyorsan a szájába nyomtam a tápszert, összeszedtem a TAJ-kártyáinkat, a személyimet, az ő lakcímesét, a szül. ak.-vi kivonatot, az igazolást, hogy az egyik családtámogatást már nem kapom, az igazolást, hogy a másikat még igen, kivettem a pizzát a sütőből, bedobtam két pelenkát, a hónom alá csaptam a gyereket és a kabátját (nem volt hajlandó felvenni, nekem meg nem volt időm vacakolni vele, és a kocsi tíz méterre áll az ajtótól), a számba vettem a cipőit a fűzőnél fogva, bezártam az ajtót, ismét kinyitottam, elzártam a sütőt, bezártam az ajtót, majd szégyentelenül váltogattam a sávokat, és kilenc óra negyvenöt percre a környéken is voltunk.

Ekkor viszont eszembe jutott, hogy nem emlékszem a házszámra, és konkrétan kilenc olyan ismerősömet felhívtam, akiről feltételeztem, hogy udvariassági sallangok nélkül is hajlandó lekeresni nekem az információt a világszőttesről, de egy részük nem vette fel, egy másik részük pedig nem volt netközelben (információs társadalom, na persze). Kénytelen voltam női ösztönből megoldani a feladatot, és mivel mostanában elég sok állami intézmény ügyfélszolgálatán kellett megjelennem, rögtön feltételeztem, hogy biztos az az épület lesz az, amin nincs jelzés, el van kerítve, és csak egy szomszédos utcából lehet bejutni bele, ha egyáltalán. És talált, úgyhogy kilenc óra negyvennyolckor már be is libbentünk, egyik biztonsági őr nyitotta nekem az ajtót, a másik nyomta a gombot, és bár az ügyintézők Gizikéztek egyet olyan napirajzosan (Gizike, nem tudok kilépni az ügyfélből, mit csináljak?), de így is elég hamar végeztünk, nem kellett Mucit fegyverként bevetnem (van ez a csapatmunkás performanszunk, hogy a Muci látványosan, hangosan ásítozik, időnként felnyüfög, én meg ha éppen a magánéletüket tárgyalják ki az ügyintézők, akkor jól hallhatóan megnyugtatom, hogy a nénik gyorsan befejezik a feladatukat, és akkor a baba mehet is haza az ágyába, hiába, az anyaság sátáni attribútumokkal látja el az embert).

Egyéb tekintetben minden rendben, csak leszerepeltem, mint jézuska, és az első karácsonyi ajándékot, az ikeás fa építőkockákat taligában rögtön odaadtam a Mucinak, mert annyira szerettem volna látni, ahogy megtalálja, és megörül, és nem is kellett csalódnom, mert rögtön meglátta, és tudta, hogy ami ilyen szép és színes, az csak az övé lehet (bár sajnos ezt a fekete notebookomról is tudja), és azóta is imádja pakolászni. Ja, egyébként ehhez kapcsolódik az egyik legfigyelemreméltóbb okossága mostanában, hogy én pakoltam össze a kockákat, amíg a Muci molyolt valamivel, az utolsó darabot viszont nem találtam, és mivel mindig megbeszéljük egymással a problémáinkat, megkérdeztem a Dont, hogy nem tudja-e, merre lehet, mire ő körülnézett, megtalálta, odahozta nekem, és belevágta a kimaradt helybe (mármint a környékére, formabeillesztéshez még nincs türelme). Nagyon megdicsérgettem, úgyhogy pár darabot kivett, hogy visszatehesse őket, és megint megdicsérjem (ilyenkor úgy imádom azt az álszerény büszkeséggel vigyorgó, elálló fülű fejét).

Meg az még a furcsa, ahogy hasonlít rám, ebbe terhesen bele se gondoltam, hogy hasonlítani fog rám, mert hát fiú, és akkor olyan lesz, mint az apja, de például olyan kis hülyeségekben is hasonlít, mint például hogy a jobb felső kettese egy pár fokkal el van fordulva a tengelyéhez képest (a bal nincs), és nekem is ugyanez volt.

És nem tudom, mi ütött belé, de ma megkergette az udvaron a kutyát (vizsla), amíg összeraktam a kocsiját; konkrétan négykézláb rohant utána, miközben harciasan kiabálta, hogy vau-vau, a kutya meg menekült, mert volt már dolga gyerekekkel.

A világ legaranyosabb dolga pedig, hogy ez biztos a kollektív tudattalanuk része, de kiderült, hogy a Muci végtelenül viccesnek találja a kézre húzott zoknit. Úgy derült ki, hogy nevetni kezdett, amikor a kezemre húztam a harisnyáját, hogy kifordítsam, és erre persze a harisnya megpróbálta lecsípni az orrát, azon még jobban nevetett, azóta ha zoknit talál, rögtön hozza nekem. De szükséghelyzetben a lepedő vagy párnahuzat alá dugott kéz is megteszi.

A rendrakási mániája viszont olyan méreteket öltött, hogy ma reggel, mire észbekaptam, felpakolta az éjjeliszekrényre a krumpliját, a papucsomat és éppen a hosszabbítót próbálta felrakni rá, de akkor megbeszéltem vele, hogy vannak dolgok, amiknek a földön a helyük. Mondjuk szerintem nem hitt nekem, de akkor is vicces, hogy ahányszor kinyitok egy fiókot vagy szekrényajtót, rohan, és becsapja.

Akkor gyorsan, bár kicsit megkésve egy hóforduló. Muci 3-án 17 hónapos lett (korrigáltan 14, de ki számolja), decemberben már másfél éves lesz.

Fizikai paraméterek: a 74-es cuccait most már egyértelműen kinőtte hosszra, de nem kicsit, megmérni viszont lehetetlen (szeptemberben 77 volt, szerintem most olyan 80 körül lehet, észrevétlenül elhagyta a születési hossza (37) dupláját). Kilóra viszont még mindig csak kilenc, borzalom ruhát találni neki, mert, bár a kerek pofija miatt nem feltűnő, de nagyon vékony. Széltében a féléves kori cuccai jók rá, hosszában viszont kilóg a dereka meg a bokája mindenből, majd ha lesz időm, varrok neki pár menő darabot (vagy ha megnyerjük a lottót, veszek neki egy varrónőt).

Evés: reggelire fél liter tápszerrel indít, ebéd két deci valami húsos kajából (a krumplin kívül mindent megeszik, leturmixolva) plusz másfél deci tápszer, uzsonna két deci joghurt és/vagy gyümölcs, plusz másfél deci tápszer, vacsora legalább két és fél deci tápszer, ráadásul napközben korlátlanul nassolhat kekszet, kenyeret, darabos gyümölcsöt (a szőlőt imádja), én nem értem, miért nem hízik. Mondjuk nekem így is megfelel. Ja, egyébként vicces volt, ma kivégeztem a szeme láttára egy zacskó gumicukrot, utána megkapta a zacskót, nagyon örült, és vagy félóráig azt imitálta, hogy eszik valamit a zacskóból, mint én.

Alvás: éjszaka továbbra is megszakítás nélkül 12 óra (kifogtam a lottófőnyereményt), nappal délelőtt olyan másfél, délután igény szerint nullától három óráig egy vagy két menetben, de tegnap például csak enni kelt fel egy-egy órákra, nem tudom, mi volt, ma már normális. Az alvás menete továbbra is az, hogy Muci be az ágyba, szájába a cumi, kezébe a rongyocskája (textilpelus), hősugárzó bekapcsol, anya távozik. A jelenlétemben egyszerűen sehol és semmilyen körülmények között nem hajlandó elaludni.

Fogak: asszem, nyolc és fél, de Cápapiranha Muci szájába benyúlni veszélyes és szgorúan tilos.

Beszéd: ez szép lassan egyre jobb, tanítgatom ügyesen. Most éppen a lámpa van a soron, amire kiskorában (hehe) mindig azt mondtam neki, hogy hú, lámpa, és Muci ebből annyit jegyzett meg, hogy húúú. Tegnap még ott tartottunk, hogy lám, meg bampa, de valószínűleg direkt szivat, mert ma reggel, miközben kiemeltem az ágyacskájából, rámutatott a lámpára, és tisztán kimondta, hogy lámpa. Amikor viszont megörültem, hogy tudja, és idiótán mutogattam neki, hogy igen, lámpa, akkor közölte velem (lekezelően), hogy húúú. Új szó még az ija, ami azt jelenti, hogy szia, mindig ezzel köszöntöm alvás után (szia, Mucikám), ezért mostanában ha felébred, és ki akar jönni, akkor felszólító hangon kiabálja nekem, hogy í-ja! Í-ja!. Ilyenkor meg kell zabálni. Az igen meg az az ő tájszólásában ige.

Finommozgás: rém ügyes, most már egy ideje tudja, hogy ha az egyik helyen kapcsolgat valamit, akkor lehet, hogy valahol máshol történik valami (billentyűzet, gyerekjátékok), ezeket kifigyeli, és tényleg ügyesen megjegyzi. Gyakorlatilag semmilyen más gyerekjáték nem érdekli, csak amiben kapcsolgatni lehet valamit, vagy összerakni-szétszedni lehet valamit (vagy ékszer). Előszedtem neki a nővére babalegóját, a koncepció világos előtte, de a derékszöggel még bajban van, ezért nem mndig sikerül két darabot összeraknia. Viszont vannak ilyen kis fémdobozkáim, amikre rá lehet nyomni a tetejét, az csont nélkül megy. Ja, meg pakol utánam a konyhában, ha valamit elveszek valahonnan, lehetőleg visszarakja, a szekrényajtókat becsukja, a legaranyosabb, amikor leverem a konyharuhát a tűzhely fogójáról, akkor mérgelődve, "már megint nekem kell ezt" arccal visszatömködi rá, pedig alig éri fel. Ja, és megtanulta levenni a kardigánját, ami advanced gyakorlat, cipzár le, utána karok ki, ezzel el szokott szórakozni egy negyedórát.

Nagymozgás: már belenyugodtam, hogy soha nem fog kapaszkodás nélkül járni (a dévényes szerint majd decemberben, de én már nem hiszek ebben), mert semmi késztetése, kapaszkodva viszont nagyon ügyes, forog is, meg minden. És egy csomószor csak a hasával támaszkodik valaminek, mert kell mind a két keze a gépeléshez meg a rosszalkodáshoz, illetve egy mnősített esetben konkrétan azt láttam, hogy egy ujjal támaszkodik a falnak, miközben a fejét vakarja. Ezenkívül megtanult úgy menni, hogy tolja maga előtt az etetőszékét. Továbbá simán guggol és feláll belőle, ha le kell hajolnia valamiért, és próbálgat térden járni, az már megy.

Intézményesítés: hát ez egyelőre nem lesz, ami azért vicces, mert emlékszem, hogy terhesen számolgattam, mikor lehet a legkorábban beadni valami bölcsibe, mert ugye én nem fogom otthon bírni vele. Hát egyelőre köszönöm, bírom, és pillanatnylag egyrészt elképzelhetetlennek találom, hogy bárhova is beadjam, amíg nem jár stabilan, másrészt meg nagyon gyanús, hogy a gyerek rám ütött. Ami nem baj, csak én bizonyos szempontból furcsa gyerek voltam (18 éves koromban diagnosztizáltak nálam egy enyhe Aspergert, azért csak enyhét, mert az elvont dolgokat tudom értelmezni, a többi passzolt, de ez igazából csak egy szó, lehet, hogy simán csak különc voltam), egyrészt nem szerettem a többi gyereket, részben féltem tőlük, részben meg unalmasnak találtam őket, és nem tudtam velük játszani. Az oviban meg mindig odatereltek hozzájuk, hogy játsszak velük, és igen hamar meg kellett tanulnom imitálni, hogy a többi gyerekkel játszom, amikor igazából egyedül, ha azt akartam, hogy békén hagyjanak. Másrészt én igen válogatós gyerek voltam, de ez eufémizmus, nagyon komplex szabályrendszerem volt arra, hogy miket nem szabad megenni (fehér ételek, gomba, hagyma, hal, pépes ételek, ismert ételek a megszokottól eltérő elrendezésben, mittudomén), és ha mégis rákényszerítettek, hogy ezeket megegyem, akkor egész délután hánytam. Na és a Mucin is látom pont ezeket a dolgokat, amiken lehet enyhíteni, ha nem drasztikus módszereket használ az ember, de egy bölcsiben/óvodában nem biztos, hogy az én Világközepe Mucim igényei körül fognak forogni a dolgok. És amíg nem vagyok rákényszerülve, hogy olyan intézménybe adjam, ahol én ezek miatt a dolgok miatt elég rosszul éreztem magam, addig elvagyunk mi itthon. De lassan azért már el fogom vinni komolyabb gyerekprogramokra, hátha megszereti (vagy legalább megszokja) a más gyerekeket.

Programok: kezdtünk mindketten penészvirágos benyomást kelteni, úgyhogy az utóbbi két hétben ha nem esett, minden nap kimentünk 1-2 órára, leginkább babakocsival, mert azért sár van, abba ne kússzon inkább a Don. Így néha lázad, hogy ki akar szállni, de leginkább csak röhincsél a fáknak, meg kurjongat az embereknek, illetve vau-vauzik a kutyáknak. Viszont a színünk máris szebb. Otthon meg jön-megy, rendezkedik, nézeget kifelé a franciaablakokon, énekelget velem, kipakol-visszapakol, kölesgolyót kunyerál, megszereli a megszerelnivalókat, rengeteg dolga van. Mostanában hetente többször pár órás bejárós munkám is akad sajnos vagy szerencsére, olyankor szitter vigyáz rá, ketten járnak hozzá, kórházi dolgozók egyébként, túlaggódós-e vagyok (igazából azért pont ők, mert őket ismerem a PIC-es időszakból), mindkettőjükkel jól kijön, enni is hajlandó tőlük.

A többi móka és kacagás.

Régen volt már videó, úgyhogy most csináltam hármat, amelyeket exkluzíve csak ezen a blogon lehet megtekinteni (esetlegmég a youtube-on, vagy bárhol máshol, ahova beembeddelik). Kedvcsinálónak egy homályos paparazzi-fotó a gyanútlanul olvasgató Muciról:

Elolvasom »

Tegnap megint csimpánznapot tartottunk, mint mindig, miután a gyerek az apjánál van. Ezt nem igazán értem, mert amennyire meg lehet állapítani, szívesen megy, és jól érzi magát ott, de mégis, miután hazajön, egy napig nem hajlandó leszállni rólam, cipelni kell a kis seggét ide-oda (még rosszalkodni is kézben kell odavinnem a számítógéphez), ha mosogatásra vetemenék, a combomat átkarolva néz rám felfelé elanyátlanodott tekintettel, és csak úgy hajlandó játszani, hogy én mozdulatlanul egy helyben ülök az egyméteres körzetében, mert ha fél métert arrébb megyek, akkor kétségbeesetten rám veti magát. Utána a következő naptól megint a normális, önálló Muci.

Viszont legalább sikerült megtanítanom neki a világ legaranyosabb dolgát. Pár hete ugyanis megszállta az ördög, azaz csak képessé vált a frusztrációra, és ilyenkor csapkodott, meg karmolt (nem csinálta gyakran, vagy erősen, de azért mégis, az ilyesmi nem fér bele az úriemberek közötti protokollba). Ekkor bölcs, türelmes ősanyamódra elkezdtem mutatni neki, hogy nem csapkodás, simi-simi, rajta és a plüssállatokon, ezt két hétig üres, értetlen tekintettel nézte, úgyhogy elmúlt a lelkesedésem, és már csak rutinból mutogattam neki néha. Azután szombaton egyszer csak hallom, hogy memememe (ez azt jelenti, hogy anya, gyere, mutatok valamit), és azt láttam, hogy nagyon óvatosan simogatja a zsiráfot, közben mondogatja kedves hangon, hogy vövövö. Nagyon megdicsértem, és óvatosan kicseréltem a zsiráfot az egyik bárányra a kezében, ami bölcs előrelátásnak bizonyult, mert a Muci annyira megörült annak, hogy már megint milyen ügyes volt, hogy muszáj volt a végén egy kicsit nevetve csapkodnia, persze a báránnyal a kezében. Azt hiszem, ezt hívják mixed signalsnak a plüssállatok szemszögéből.

De azóta rendszeresen csinálja, odajön hozzám, és megsimogat, odamegy a saját zsiráfjához, és megsimogatja, odamegy a krumplikhoz, és azokat is megsimogatja. Egyébként meg természetesen nem csak ilyenekben utánoz, hanem mindenben, ami akkor vicces, amikor például aznap hatodszorra pakolok vissza a konyhapolcra, és ilyenkor már egy kicsit határozottan rakom a helyére a dolgokat, meg morgok is egy kicsit, hogy nem igaz, hogy a kókuszkrém már megint, erre Muci odajön, és mint egy élő karikatúra, felcsapkodja a dolgokat a polcra, és közben az én hangsúlyozásommal mondja, hogy dedededede. És nem érti, hogy mi ebben a vicces (de azért persze örül, hogy megint nevetünk).

Amúgy meg ölelgetni továbbra sem hagyja magát, vinni is csak úgy vihetem, hogy egy kézzel tartom, a másikat lefejti magáról, de azért szokott kárpótolni. Egyrészt úgy kapaszkodik belém, ha rajtam lóg, hogy közben kedvesen cirógatja a nyakam hátul, másrészt megtanult nagy, nyálas puszikat adni, harmadrészt egy csomószor elkapja a kezem, és beletemeti az arcát, közben boldogan sóhajtozik, negyedrészt meg van ez a szokása, hogy odajön, a homlokát az enyémhez nyomja, az orrunk is összeér, és úgy mosolyog a szemembe, utána elszalad. Hát ilyen mostanában ez a Muci.

Boldog Halloween Mucival, a sütőtökkel. Képekben.

Elolvasom »

Itt is elnézést mindenkitől, akinek elfelejtettem válaszolni a levelére, de ha már a blogomra (a Muci blogjára!) sincs időm, az azt jelenti, hogy tényleg nagyon nincs időm. Most viszont képek.

Elolvasom »

Itt írtam a múltkor a bürökráciába gabalyodásomról (vö. kálváriám), és ha már panaszkodtam rájuk, akkor az az igazságos, ha a pozitív dolgokat is megemlítem.

Ugye az egyik az emelt családi pótlékról szólt, ami a Muci három éves koráig jár a Muci gondviselőjének. Viszont évente meg kell igényelni, amihez évente kérni kell egy igazolást a kórháztól, hogy még mindig 1240 grammal született a jogalapom. Mucinak ugye nyár legelején van a születésnapja, szeptemberig nem sikerült audenciát kapnom a kórházba (mint kiderült, azért, mert két doktornő elment onnan, és a maradék két aláírószemélyt érthető módon túlságosan leterhelte az aktuális gyerekek életbentartása ahhoz, hogy az egészségesekkel foglalkozni tudjanak). A MÁK-ot telefonon elérni lehetetlen, amúgy meg Cegléden vannak, szóval megbeszélni sem tudtam velük a dolgokat, és szeptemberben kaptam egy levelet, hogy innentől az emelt csp nem jár (júniusban kaptam utoljára emeltet), fellebezni 15 naptári napon belül tudok igazolással.

Nem kaptam igazolást 15 naptári napon belül, csak valamivel később (ugye voltam bent a kórházban, de szüléshez rohantak, ezért két hét múlva postázták), azért utána végső kétségbeesésemben elküldtem egy kézzel írott levél (nincs nyomtatóm) kíséretében az illetékesnek, amiben vázoltam a tényállást (ennek a folyamatnak egyébként volt két tanulsága, az egyik, hogy iszonyú hamar elfárad a kezem a kézírástól, a másik, hogy még mindig tudok élesben is folyamatosan helyesen és jó mondatszerkezetekben hivatalos levelet írni, nem kellett javítani, bár majdnem belekerült egy olyan, hogy koraszülött gyermekem, Muci).

És ma kaptam egy levelet, amiben megjött az igazolás az emelt csp-ról,  ráadásul megítélték júniustól, pedig csak szeptembertől lettek volna kötelesek. A különbözetet utalni fogják, hálás köszönet az illetékesnek. Valahogy mindig az derül ki, hogy az emberek igazából jók, csak a rendszer rossz.

Válsághelyzet van a mi kis csendes utcánkban, ugyanis a szomszéd megint átépíti a házát, minek következtében második napja fúrnak és kalapálnak szimultán, egyben folyamatosan, reggel kilenctől délután ötig. És ez nem olyan befúrok egy csavart a falba fúrás, hanem falat bontanak vele, egy ablaküvegre tőlem.

Délre én már tök ideg vagyok, mert a gyerek nem tud aludni a fúrástól, én dolgozni nem tudok a fúrástól, ráadásul elkaptam a náthát, fáj a torkom és a fejem, amit fél nap alatt ki tudnék feküdni békében és nyugiban, de nem így, hogy az egyik oldalról fúrnak, a másik oldalról egy álmosságtól üvöltő-nyüsszögő malac üvölt és nyüsszög, a munkával meg nem haladok. Gondolkoztam, hogy átmegyek kiabálni velük, de nem tudom, mit kiabálhatnék nekik, mert a szomszéd telkéről és napközbenről van szó, ráadásul a szomszéd udvariasan szólt előre, de akkor is. A gyerek mondjuk szerintem élvezné, ha átmennénk, szereti az ilyen szerelős dolgokat, meg a sikongatást.

Bíztam egy darabig a gonosz feljelentgetős szomszédnéniben is, hogy kihívja a rendőröket, és addig is csend lesz, de nem tette, és közben eszembe jutott, hogy süket egy kicsit. Mondjuk írhatnék neki egy névtelen levelet, Kedves Gonosz Néni megszólítással, amiben tájékoztatom, hogy a szomszédjában ismeretlen fiatalemberek (azok mindig gyanúsak neki) fúrnak, de aztán még megüti a guta, kijön Horáció, a napszemüvegét letolva megígéri, hogy megtalálja, akinek ez a lelkén szárad, aztán kideríti, hogy én írok indigó színű zselés tollal a fúrás hangkörnyezetében.

Szóval végül megelégedtem annyival, hogy amikor lementünk a postára, megsemmisítőnek szánt pillantást vetettem a munkásokra, mire azok udvariasan rámköszöntek. A pernahajderek. Volt képük.

Na mindegy, szóval haldoklás van, bár tegnap kaptam már húslevest a gyógyuláshoz, de megnehezíti a dolgot, hogy a Muci kizárólag a hasamon keresztbefekve és a telefonomat nyomogatva nem beteg és árva. Ha leteszem a földre, akkor megáll az ágy mellett, és szívettépő tekintettel előadja a teljes repertoárját: tapsol, a feje fölé emelve rázza a kezét, elénekli, hogy in-ta, in-ta, elbújik a textilpelus mögé, de utána meglesz, meg ami még eszébe jut. Közben egyre jobban lefelé görbül a szája, ha nem vagyok hajlandó felvenni, pedig ő milyen rendesen dolgozik nekem. Mindezek előtt ellentmondást nem tűrően kikapcsolja a fűthető lepedőmet, ez valamiért a mániája. Ha felveszem, akkor ide-oda mászkál és hempereg rajtam.

Továbbá tanítom kifújni az orrát, Muci lelkesen utánoz is, egyelőre ott tartunk, hogy ha zsebkendőt kap a kezébe, hatalamasat fúj bele a szájával, majd széttépi darabokra (ez utóbbit nem én mutattam neki). Már az orrszívót is ismeri, ha meglátja, fogja a megfelelő végét, az orrához teszi, és szipog (ha az én kezembe látja meg, üvölt).

És a legaranyosabb az volt ma, hogy éppen egy szemöldökcsipesszel szerelt egy ilyen babalegódarabot, amikor észrevettem, hogy idő van, tisztába kell tenni, meg enni adni neki, és tájékoztattam, hogy Mucikám, most megyünk pelenkázni (igyekszem mondani neki, hogy mit fogunk csinálni, erre a tevékenységre a pelenka a kulcsszó). A Muci szigorúan rám nézett. majd lesújtó hangon közölte velem, hogy penga nem-nem, és folytatta a szerelést (szabadfordításban: anyám, ne molesztálj már ilyen jelentéktelen hülyeségekkel, mint a pelenka, amikor a térhajtóművet kell megjavítanom).

Szóval minden rendben, csak a fúrást hagyhatnák már, meg gyógyuljak meg (és egy intelligens, művelt, jóképű milliomos imádó sem ártana, ha már itt tartunk).

Muci életében először beteg lett.

Az úgy kezdődött, hogy szobat reggel, amikor vitte el az apja, tüsszentett egy taknyosat, és már ez is fura volt. Utána este (vagyis vasárnap hajnalban) fél kettőkor írt az apja, hogy a Muci nem alszik, sírdogál (pedig általában nyolckor letesszük, és reggelig a hangját sem hallani). Másnap reggel megjöttek, a gyerekből dőlt a takony, elsírta magát arra is, ha azt mondták neki, hogy szia, és bár láza nem volt, de férfiasan viselte a náthát, vagyis folyamatosan nyüsszögött, és csak a nyakamba csimpaszkodva volt hajlandó ellenni (de szerencsére azért ő nem értelmezte úgy, hogy azért rossz most neki, mert probléma van a kapcsolatunkkal, és nem rohant el, hogy megcsaljon egy másik anyukával, szóval van még remény, hogy ember lesz belőle). Én folyamatosan ölelgettem (aki pelenkázott már egy nyakában lógó gyereket, az átérzi a helyzetemet), megetettem meleg húslevessel meg mittudomén, aztán estére úgy döntöttem, hogy szerezni kell neki egy hősugárzót, és lőn. Kaja után lefeküdt a melegbe, pár órával később benéztem hozzá etetni, addigra a takony teljesen eltűnt, Muci gőgicsélt és nevetgélt, majd engedelmesen visszabújt az ágyába, és reggelig hangja se volt.

Igazából nem kicsit könnyebbültem meg, bár tudom, hogy egy nátha nem a világ vége, de ennyire nem szokott elesett lenni a Muci, szóval olyanokra gyanakodtam, hogy (1) megtámadta valami autoimmun betegség, és a nátha csak tünet, (2) mivel a hasa is ment, biztos evett valami mérgezőt, (3) H1N1-e van, és a tüdejére ment, vagy lehet, hogy csak sima tüdőgyulladása, de bármikor végezhet vele a láz (ami bármikor megjelenhet), (4) ez mindig, minden tünettől függetlenül parám, hogy lenyelt egy gombostűs vagy üvegszilánkot vagy akármi, és perforálódni fog a bélrendszere. De már jól van, néha ugyan még taknyozik, de olyankor odajön, és beletörli az orrát a nadrágomba (már rendszeresítettem egy magamnál hordott textilpelust), majd elégedetten tovaszáguld dolgára, de ez a tüdőgyulladáshoz képest egész derűs életkép.

Ebben a bejegyzésben az időjárási körülmények miatt Muci törpe Eminemként nyomja.

Elolvasom »

Ebben a bejegyzésben a legújabb fejleményekről lesz szó, játszóteres képekkel. Itt alant a Muci nem szomorú, hanem westernhősös arcot vág, miközben belovagol a városba (meg a szemébe süt a nap).

Elolvasom »

Bár igazából csak holnap lesz 16 hónapos, de szerintem addig már nem produkál mellbevágóan új dolgokat, vagy ha mégis, akkor majd updatelek. Egyébként sehogy nem sikerül elsajátítanom ezt a hónapra pontos kormeghatározást, ha kérdezik, akkor mindig azt mondom, egy éves, aztán majd karácsony környékén módosítok másfélre, végül is tökmindegy.

Fizikai paraméterek: hónap közepén volt 9 kg és 76 cm, most is kábé annyi. Kicsit gebe, kérdeztem is a védőnőt, hogy ez nem baj-e, de azt mondta, hogy bár tényleg vékony a korához képest, azért vannak rajta itt-ott hájtartalékok, éhen halni nem fog, egyszerűen ilyen alkat.

Nagymozgás: tökéletesítette a mászást, továbbra is dolgokba kapaszkodva jár, akár fél kézzel kapaszkodva, oldalazik, erre azt mondták a szakértők, hogy tök jó, mert ettől alakul ki a lábboltozata, ne is vezessem kézenfogva. Mostanában próbálgatja a feltérdelést, mármint hogy W-ülésből kapaszkodás nélkül térdre áll, ez megy is neki, úgyhogy a felállás sem lehet messze. Hajtja magát a hintán. Ülés közben egyre többször magától előrerakja valemelyik lábát, és végre stabilan megül a kádban is.

Finommozgás: most nem volt igazából változás elég régóta. Ja, de, a kipakolás után rájött, hogy a dolgokat vissza is lehet pakolni, és a konyhaszekrényre megpróbál mindent visszatenni a helyére, amit levett. Ha ügyes vagyok, akkor sikerül elkapnom azt a pillanatot, amikor már mindent visszarakott, de még nem kezdte meg újpól a lepakolást, és akkor menekítem fel a felső szintre. Illetve aljas módon beraktam egy nagyobb kartondobozt a hálószobába, ott ugyanis az a program, hogy a Muci a játékoskosarából ki-be pakol. Mióta ott van a kartondoboz, random módon pakolgat vissza vagy a kosarába, vagy a dobozba, viszont a doboz túl mély ahhoz, hogy bármit ki tudjon belőle venni, úgyhogy a szabadon mozgó játékai folyamatosan fogynak (és én kevésbé esem rajtuk keresztül). Megfigyeléseim szerint a játékok felezési ideje nagyjából öt óra, ennyit szokott ugyanis kábé a Muci nagyjából ezzel a tevékenységgel tölteni. Aztán másnap reggel kezdi elölről.

Evés: hónap elején még arról panaszkodtam Südvének, hogy alig lehet szilárd kaját beleimádkozni, aztán kábé egy hete megcsináltam két deci asszem paradicsomos-csirkés tésztát bazsalikommal, és a Muci egy menetre bevágta (általában egy decit sikerül egyszerre belenyomnom, másnap kapta volna a másik felét). Azt hittem, csak véletlen, de másnap, amikor 3 decit csináltam két napra, azt is egyben benyomta, csak lestem. Viszont még mindig megiszik olyan 2 dl tápszert a rendes kaják után is.

A másik örömhír, hogy végre hajlandó darabosabbat is enni (mármint olyan villával összetört állagú kajákat). A harmadik meg az, hogy napközben, ha nassolna, akkor kiszolgálja magát, például leveszi a konyhában a piskótás dobozt, kivesz belőle egy piskótát, és elrágcsálja. Már csak arra kellene megtanítanom, hogy utána söpörjön is fel. Viszont rendszeresítettem neki egy tálka kölesgolyót elérhető magasságban, amit délelőtt rituálisan elfogyaszt. A rituálé lényege, hogy egyenként kiveszi és maga mellé teszi a kölesgolyókat, utána megpróbálja kalapként a fejébe húzni a tálkát, majd megeszi a kölesgolyókat. Nagyon, nagyon várom már, hogy a tényérokat tányérként kezelje, és nem olyasvalamiként, amit az arcába vagy a fejére kell nyomnia, mert emiatt a téves beidegződése miatt sok soron kívüli fürdetésnek és átöltözésnek voltunk már szenvedő alanyai (igen, én is, ilyenkor szeret hozzám bújni).

Beszéd: amikor felébred, azt mondja, ana, ana, vau-vau. Ha ugatnak odakint a kutyák, azt mondja, vau-vau. Ha agnus azt mondja, hogy itt a kígyó, sszzz, sszzz, Muci azt mondja vau-vau. Ha agnus azt mondja, brumm-brumm, Muci azt mondja, vau-vau. Ha mesélem agnusnak, hogy és képzeld, akkor is azt mondja, hogy vau-vau, amikor..., akkor Muci boldogan közbevág, hogy vau-vau.

A kedvenc szaván kívül továbbra is használja még a nemet, csak az most kissé háttérbe szorult, viszont egy csomó mindent megpróbál utánozni. Ma például elvittem játszótérre, és előtte énekelgettem neki a hinta-palintát, hogy legyen egy kis fogalma, hová megyünk, mire Muci utánam énekelte, hogy in-ta, dádádá, dádá-dádá dádádá, tök jó ritmikával meg dallammal. Teljesen el voltam képedve.

Fogak: kinőtt még kettő, pillanatnyilag nyolc foga van, azzal már nagyot lehet harapni.

Társasélet: a nők jó fejek. Agnus különösen jó fej, mert lehet kupakokat dobálni a dekoltázsába, és azt mondja, brumm-brumm. A férfiak is jó fejek alapvetően. A kisgyerekek nagyon ijesztőek, pár kivételtől eltekintve (ezért szeretném játszótérre vinni, minden belső berzenkedésem ellenére, de ma például egy gyerek sem volt ott az enyémen, meg pár hatodikoson kívül). A kutyák nagyon ijesztőek, ugyanakkor az emberek élete a kutyák körül forog. Muci kedvenc játéka, hogy kimegyünk a kertbe, feláll a hátam mögött, a lábamba kapaszkodva, és ha elég messze annak a kutyák, akkor kidugja oldalt a kis fejét, és odakiabál nekik, hogy vau-vau. Ha nincsenek elég messze, akkor megpróbál felkúszni a lábszáramon.

Szóval mindent egybevetve jól elvagyunk így mi.

Ebben a bejegyzésben a Muci bizonygatja, hogy ő nem álmos, majd elalszik.

Elolvasom »

Bár a Muci alapvetően tényleg egy angyalszerű csodagyerek sok tekintetben, de azt nem hagyja, hogy az akut problémamegoldó képességeim gyakorlat híján esetleg berozsdásodjanak.

A ma reggeli alaphelyzet az volt, hogy egyrészt tegnap késő estig sütöttünk-főztünk a mr.a-val, szaladt és tocsogott a konyha, ami egyben a nappali is, másrészt hajnalban ébren depresszióztam, úgyhogy sikeresen elaludtam. Ez idáig egyértelműen az én saram. Mivel vendégeket vártam, volt kábé másfél órám arra, hogy emberi, egyben vendégbaba számára biztonságos környezetet teremtsek, amiből egyenesen következik, hogy Muci, amint lementünk, levadászott egy rossz helyre rakott sörösüveget, és egy mozdulattal összetörte a padlón, majd tapicskolni kezdett a sörben. Oké, gyorsan abbahagytam a tápszeradagolást, a gyereket fél lábbal távoltartottam (az egyetlen biztonságos helyre, az ágyába ugye nem rakhattam sörösen), miközben összetakarítottam (később még talált egy szopogatnivaló szilánkot, de résen voltam).

Eközben elfelejtettem ugyan, hány kanálnál tartottam a tápszernél, de saccra befejeztem, a Muci szájába nyomtam, majd szélsebesen nekiláttam rendet rakni a konyhában. Mucika eközben lerámolta a krumplikat és a konzerveket a polcról, ami oké, azt hamar rendberakom, és addig is elfoglalja magát, majd kikapcsolta az asztali gépet, nagyjából ez is oké. Utána viszont kirohant a fürdőszobába, és mire utánamentem, már szétdobálta a tamponjaimat, és a szájában egy szárnyasbetéttel ejtette éppen a vécébe a tusfürdőmet. Megjelentemkor büszkén, fülig érő vigyorral közöltevelem, hogy nem-nem, mert ő már ilyen nagy és ügyes, hogy tudja, hogy a vécé nem-nem. Oké, ez nem hiányzott, de megoldottam.

Felmosáskor meghempergett a vizes padlón, következett a második átöltözés, de ezután szerencsére relatív nyugi volt a vendégek érkezéséig (ami kábé öt perc múlva következett be). Ebben a pillanatban a Don úgy döntött, hogy ő most bekakál, de nem gyengén, hanem hogy a ruhájára is jusson. Itt volt három választásom, vagy kimegyek a kapuhoz a szaros gyerekkel a kezemben (nem), vagy berakom az ágyába a szaros gyereket (nem), vagy szélsebesen átöltöztetem, és berakom az ágyába, amíg kimegyek (igen). Természetesen az én önálló, nagy babám a pelenka levétele után úgy érezte, hogy most muszáj hozzám bújnia, hogy megvigasztaljon, úgyhogy én is öltözhettem át. Ezután, mint aki jól végezte dolgát, a nap többi részét nagyjából végigaludta.

És ez a kevésbé vidám része, hogy kijött rajta a hétfői oltás (erre figyelmeztetett is a doki, hogy így lesz), és most bágyadt és bújós, úgyhogy ma annyit engedtem rosszalkodni, amennyihez csak volt ereje, remélem, pár nap alatt helyrejön.

Ma leóvakodtunk a körzeti rendelőbe, ahol a védőnő is megtalálható, 15 hónapos oltásra meg szintfelmérésre. Nem akarok dicsekedni, de a Muci az első felmérőjét csillagos ötösre teljesítette, még túl is, ami nagyon kellemes meglepetés volt számomra ahhoz képest, hogy eddig bárhova mentem vele orvoshoz, mindig volt valami hümmögős szemöldökhúzogatás valami miatt. Most meg csak annyit mondott a doktornő, hogy nagyon meg van ezzel a gyerekkel elégedve, a szóban forgó gyerek meg csak egyet nyikkant, amikor megszúrták. Az ideje többi részét azzal töltötte, hogy kiszúrt magának csajokat, és az agnuson már letesztelt módszerrel kokettált velük, miszerint hülye arcokat vág, kukucsol, és azt mondja, vau. A babáknak is azt mondta, hogy baba, baba, vau, mert mostanában nagyon foglalkoztatja ez a kutyakérdés, és szereti kibeszélni magából a gondolatait. A kutyának simán csak azt mondja, hogy vau vau nem, baba nélkül, vagyis kontextusba helyezi a mondanivalóját, emiatt nem kicsit vagyok rá büszke.

Ő is nem kicsit büszke magára, tudja, hogy vannak ellenállhatatlan fogásai, ezért ha már rettenetesen sokáig (kaja után fél percig) nem vettem ki az etetőszékből, akkor egyszerre berreg és tapsol, mert tisztában van azzal, hogy képtelen vagyok ilyenkor nem agyondicsérni, meg összepuszilgatni, és aki puszilgatja az embert, abba bele lehet kapaszkodni, és ki lehet mászni rajta a székből. Másik ilyen ellenállhatatlan húzása, hogy megtanult verbálisan vitatkozni. Elleste, hogy amikor valamit muszáj megtennem vele, annak ellenére, hogy ő azt mondja, hogy nem, akkor én azt válaszolom, hogy de. Ebből következően, ha én azt mondom, hogy nem, nem mászhatsz bele a vécébe, akkor kijelenti, tisztára az én hangsúlyozásommal, hogy de de (=ne haragudj, anyám, de ezt most meg kell tennem), és mászik tovább.

Amúgy akarata ellenére is nagyon jól parodizál engem, például amikor elkezdtem morogni vele, mert a körzetihez indulás előtt megfürödve, tiszta ruhában kihalászott egy szétolvadt csokit a szemetesből, és mindent összekent vele, akkor ugyanolyan hanghordozással ő is elkezdett csendben lamentálni magában halandzsául (de én értettem a mondanivalóját, miszerint nem igaz már, hogy az ember nagy nehezen szerez végre magának egy csokit, erre elveszik tőle meg molesztálják a ruhával), szóval képtelenség rá haragudni, ugyanakkor kiváló nevelő-oktató módszere van, mert már ötször meggondolom, hogy mit és hogyan mondjak neki.

Voltunk a múlt héten dévényes kontrollon (csak semmire nincs időm), és éppen hogy csak, de beleesik a gyerek abba a kategóriába, hogy nem kell járnia. Csak majd két hónap múlva vissza.

Jó dolgok: teljesen kétoldalasan kúszik és mászik, és a bokája sem dől semerre, amikor feláll, szépen, szabályosan ül.

"Még dolgozunk rajta" dolgok: a háti hipotónia azért még látszik (ezt én is látom), és bizonyos mozgásoknál megvan még a féloldalasság (jobb lábbal tud csak felállni, jobb kézzel támaszkodik).

Feladat: ülés közben húzzam néha előre valamelyik lábát (a dévényesünk szerint sincs a W-üléssel önmagában gond, csak attól jobban erősödne a Muci háta, ha másképp is ülne), meg fondorlatos módszerekkel vegyem rá, hogy bal lábbal is álljon fel néha. Illetve mondott ilyen labdás gyakorlatot is, hogy egy magasságának megfelelő labdára ültessem fel a dedet, és leérő lábbal hintáztassam, vettem is labdát, de az első próbálkozásunk röhögős-fetrengős kudarcba fulladt (a labda győzött).

Egyéb tekintetben meg a gyerek egy különösen fogékony időszakába érkezett, amit ki is használok, és lelkesen tanítgatom a szépre-jóra. És ez alatt nemcsak azt értem, hogy bégetünk, meg kukorékolunk, meg ilyesmi (már megint elfelejtettem letölteni felismerhető, stilizált állatképeket a netről, amit mr.a kérésemre kinyomtatna esetleg, és kirakhatnám a falra, hogy arcot is kapcsolhasson a Muci a hanghoz, mert ugyan mondom én, hogy így a birka csinál, de pillanatnyilag ő csak azt látja, hogy így anya csinál), bár sajnos azt még nem tudom, hogy a zsiráfok mit mondanak. Szóval visszatérve az eredeti gondolatszálra, a csapatszellemünk megerősítése végett fontosnak találtam, hogy megtanítsam a "csapj bele!", illetve a "gimme five!" szertartásának elsajátítására. A szándékom termékeny talajra lelt, reggeltől délig nulláról közel tökéletesre fejlesztettük a tudományt, mind magyar, mind angol felszólításra (bár eleinte úgy értelmezte a kérést a Muci, hogy "csapj bele nagyon sokszor!", illetve "gimme fifty!", de ezért nem hibáztatom, az egyes szám / többes szám az ő korában nehezen elsajátítható nyelvi disztinkció). Belecsapás után mindig nevetünk, az része a rituálénak.

Azt viszont sajnos mostanra megtagadja, hogy felszólításra kivegye a szájába, amit berakott, de a befogadóképessége korlátozott, úgyhogy azzal a trükkel élek, hogy valami finomabbat adok a kezébe, általában a mobiltelefonomat, de ma például sajtos tallér volt kéznél, arra is kiköpte a műanyag bigyót.

Az öltözködés viszont egyre nagyobb harc, mert ugyan simán nyújtja a kezét-lábát a ruhadaraboknak, de ugyanolyan simán ki is rántja a jobb lábát a nadrágból, miközben a balt gyömöszölöm bele, és utána röhög, huszadszor is (a humorérzékét valószínűleg tőlem örökölte). Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani a műveletet, mintha egy harcias, olajba mártott, de még nem kisütött polipra próbálnék kényszerzubbonyt húzni (aki közben röhög). Nem várom a telet olyan nagyon.

Ebben a bejegyzésben a Muci a Lexus-szalon büféjében él klubéletet, utána meg a szokásos ömlengés. Telefonnal készült képekkel.

Elolvasom »

Voltunk ma a kórházban kontrollon, és már eleve vidám volt bemenni, mert egy olyan őr állt az autós kapuban, akivel tavaly kicsit összehaverkodtunk, és csak intett, hogy menjek fizetés nélkül.

És még vidámabb lett odabent, mert Muci egyszerűen kinőtte a koraszülöttséget. Kész, vége, a doktornő azt mondta, hogy semmiben nincs lemaradva (pedig próbáltam meggyőzni, hogy gyenge a háta, de szerinte nem is), és egyrészt külön megdicsérte azért, hogy W-ben ül (szerinte úgy jobb az alátámasztása a gerincének), másrészt megdicsérte, hogy előbb felállt, és csak utána kezdett ülni próbálkozni (mármint nem ma, hanem általában). És (velem ellentétben) szép a színe, szép a talpacskája, nincs beesett mellkasa, szép a foga, meg mittudomén, mit dicsértek még rajta.

Mucika viszont megint eljátszotta a Jekyll-Hyde-os magánszámát, miszerint amíg vizsgálta a doktornő, addig hangsúlyozottan ártatlanul nézett, mosolygott, és egy mukkot nem szólt, de amint kitette az idegen a lábát a vizsgálóhelyiségből, abban a minutumban kurjongatni kezdett, és az egyik kezével a vizsgálóasztalt csapkodva a másikkal mindent kidobált a mellette lévő dobozból, gyakorlatilag húsz másodperc alatt, amíg én az egyik kezemmel őt tartva a másikkal próbáltam ráadni a gatyáját. Én kevesebb sikerrel jártam, mint ő, úgyhogy a Don nadrág nélkül távozott, mert féltem, hogy ha ragaszkodom az elveimhez, akkor kő kövön nem marad a PIC-en.

A negatívum egyrészt, hogy nem sikerült igazolást kapnom (de majd küldik postán), mert pont megcsászároztak egy korababást, akihez rohanni kellett, másrészt meg hogy én nem hittem volna, hogy ennyire erős reakcióim vannak még mindig a témában, de amint odaszólt a nővérke a doktornőnek, hogy húsz perc múlva császár, szó szerint elbőgtem magam, merthogy valakinek megint korán kell kivenni a babáját. Ijesztő volt, mármint a saját reakcióm. Persze nem rendeztem jelenetet, gyorsan visszanyeltem mindent, mert kicsit abszurd lett volna, ha vigasztaltatom magam más babája miatt, de fura volt az egész.

A tovább mögött kettő darab, akár viccesnek is található videó a címszereplőről.

Elolvasom »

Anya feloldhatatlan idegzsábája vagyok.

A gyerek után három évig emelt családi pótlékot kapok (amennyiben megigénylem), azon az alapon, hogy 1500 gramm alatt született. Ez egyrészt havi plusz 12 000 forint, másrészt kapok hozzá egy igazolást, amivel behajthatok a temetőbe autóval (ez nem mellékes, errefelé ott lehet nyugodtan sétáltatni a gyereket), BKV-n ingyen utazhatok vele (nem használtam ki), autóra adókedvezmény (egyelőre nem használtam ki), meg évi kemény 6000 forint közgyógy (mivel eddig havonta költöttem ennyit a patikában rá, nem használtam ki). Ez idáig szép és jó.

Ugyanakkor valamiért minden évben igazolnom kell, hogy a gyerek még mindig 1500 g alatt született (WTF?), ezt az igazolást a kórháztól kapom, vagyis kapnám. Egy hete próbálok elérni ott valakit, bárkit, telefonszámot már sikerült szereznem, de soha nincs bent senki illetékes (S.B. és a másik normális doktornő is elment a cégtől), a koraszülöttek nyilván önmagukat gyógyítják, meg minden. A MÁK ügyintézőhöz (akihez az igazolást kell küldenem) van telefonszámom, de folyamatosan foglalt, ráadásul Cegléden van a pest megyei iroda (WTF2), ha akarok valamit, utazzak le oda, és rohamozzam meg az épületet? Szerintem ez az egész arra megy ki, hogy ne igényeljek semmit, csak most nagyon nem mindegy nekem az a pluszpénz. Ráadásul az egyedülálló szülőség után igényelt plusz párezer forint megint egy külön űrlap lenne, amit egy harmadik helyen kellene igazoltatnom, abba bele se kezdtem.

És akkor ott vannak a diákhitelesek, akik elvben szüneteltetik a visszafizetési kötelezettségemet, amíg gyeden vagyok, gyakorlatban meg szintén a MÁK-nál kellene kitöltetnem nekik egy űrlapot. A MÁK saját igazolását ugyan elküldtem nekik már a gyedemről, de az nem jó, mert egy másik, ugyanolyan tartalmú papírra kell nekik ugyanaz a pecsét és aláírás (WTF3). A MÁK ceglédi száma meg folyamatosan foglalt, mint azt említettem, itt bezárul a kör.

Komolyan kezdem csodálni a sokgyerekes kisebbségi családokat, akik a családtámogatásokból élnek.