kicsi malac

Ebben a részben a Farkasréti temető békéjét dúljuk fel a Mucival, aki pontosan ki tudja választani azt a táblát, amin az életkorunknak megfelelő számok állnak, bár ez szerintem nem tudatos.

Elolvasom »

Holnap igyekszem rendes posztot írni, képekkel meg minden, fejben már több megvan, csak időt adna valaki. De most ezt muszáj, ma a gyerekképű mutogatott a piros, pöttyös labdájára, és azt mondogatta, hogy köszikebatár, amit én nem értettem, majd végül odahozta a vakondos képeskönyvét, és abban megmutatta a hétpettyes köszikebatárt, akkor leesett.

(És csomó aranyosság van még, amikor megkapja a napi egy db szent túrórudiját, és azt gügyögi neki, hogy tessík, muszika, tutu, majd megpuszilja, és csak utána eszi meg, vagy amikor egyszer csak idejön hozzám, mondván, hogy piszkos a keze, és tényleg az volt, és pontosan úgy tartja, mint amivel engem szoktak szivatni, hogy nem bírom elviselni, ha piszkos a kezem, és olyankor tenyérrel felfelé tartom, vigyázva, hogy hozzá ne érjek semmihez. Na, ezt Muci nem láthatta tőlem, mert itthon meg tudom mosni, máshol vele nem koszolom, de benne van a genetikájában a mozdulat).

Újabb videók Muciról, aki kirándulni és strandolni nagyon szeret, továbbá bármilyen koszban meghempereg, ha alkalom kínálkozik rá, de fűre leülni snassz neki, ezért a szabadban mindig keres egy nőt a feneke alá.

Elolvasom »

Ugye vannak itt a paradicsombokraim, amik egy kicsivel magasabbak a Mucinál, viszont a Muci velük ellentétben olyanokat csinál, hogy megreggelizik, majd odamegy a hűtőhöz, és nyitogatja, és amikor megkérdezem, hogy mit csinálsz, husika, akkor rám néz, és tök komolyan a szemembe mondja, hogy "nem ettem", majd kivesz egy túró rudit.

Úgy tűnik, júliusra a beszédfejlődést programozta be magának így a júniusi járás után, mert egyrészt még mindig nyomja a babahalandzsát, másrészt viszont hirtelen olyanokat mond, amikor söprögetés közben elejti a seprűt, hogy "leesett, rossz", meg mindent utánam ismétel. Például a múltkor, amikor közöltem vele, hogy husikám, olyan koszos vagy, mint egy disznó, akkor elkezdett körbe-körbe rohangálni, és kiabálni, hogy "disznó! Disznó!", közben törvénytelenül röhögött, mert érezte, hogy azért ez valahol vicces. És amikor tegnap kimentünk az erkélyre meglocsolni a virágokat, és erről tájékoztattam szóban is, hogy látod, Muci, kijöttünk, akkor belekapaszkodott a korlátba, és büszkén körbekiabálta a szomszédságnak, hogy "kijöttünk! Kijöttünk!", ha esetleg valaki nem vette volna észre.

És mostanában azt csinálja, hogy rámutat dolgokra, és nekem meg kell mondanom, hogy mi az, azután elraktározza, és egyszer csak a nevén nevezi, de az apjával is ezt műveli, aki mesélte a múltkor, hogy mutatta neki a képeskönyvben az állatokat, utána lefektette a Mucit, majd hallotta, ahogy gyakorolja az ágyában a mókus kimondását, meg minden. És amikor elment az apja, én is lefektettem a Mucit, és amikor felébredt, akkor az volt az első szava (jelentőségteljesen a szemembe nézve, meg minden), hogy mósuk.

Evés szempontjából meg egy gourmand, eddig a cseresznye volt a kedvenc gyümölcse, most, hogy már nincs, az áfonya az, és ha hozok neki, akkor nagyjából két áfonyaként megölel és puszit ad, és úgy néz rám, hogy érzem, hogy nálam jobb anya nincsen, mert az áfonya biztosítását nem lehet überelni. A másik kedvence a nyári paradicsom, mindent megeszik, amiben paradicsom van, magától a paradicsomtól kezdve a paradicsomos tésztán át a paradicsomos rizsig. És ha esetleg én ennék salátát, akkor nagyon hamar azon kapom magam, hogy a Muci észrevétlenül felmászott az asztalra, és nagyon halkan, nagyon óvatosan, nagyon észrevehetetlenül a tányér fölé lógatja az arcát, és szélesre tátja a száját, mint egy cápa, hogy a villa mintegy véletlenül a szájába vándoroljon útközben (azt hiszem, Chipie írta egyszer, hogy a gyerekekben az a jó, hogy rengeteget lehet nevetni rajtuk, de esküszöm, a Muci erre még rá is játszik).

És egyrészt dackorszakban van, tehát minden nem, másrészt borzasztóan büszke arra, hogy milyen ügyes, úgyhogy ha azt mondom, gyere ide, Mucikám, akkor az nem, de ilyenkor elég annyival kiegészíteni, hogy hozd ide a szandálodat, és akkor fülig érő vigyorral hozza, amit szerencsére nem tud anélkül megtenni, hogy oda ne jönne maga is.

Amúgy meg kérésre megkeresi nekem a böngészőiben a cicát, meg a pingvint, meg az autót, meg a bácsit, de amikor megkérdezem, hogy és hol a kutya, akkor logikusan az ablak felé mutat, mert ugye mi odakint tartjuk a kutyákat. És ha megkérdezem, hol van anya, akkor megpaskol, és puszit is ad, ha azt kérdezem, hol a Dani, akkor magára mutat (leginkább a hasára, mert az a lényeg), de ha azt kérdezem, hol a Muci, akkor teljesen random módon vagy önmagára, vagy rám, mint aki engem is belefoglal a Muciságba.

Képek meg majd lesznek, csak gyengélkedett a fényképezőgép, de már megjavították.

Megint bejegyzés videóval (mert az állóképből általában kiszáguld).

Elolvasom »

Tanítom a gyereket a klasszikusokra, vagyis hát ne szépítsünk a dolgon, Bene Gesserit-nevelést kap, például amikor megijed a porszívótól, mert a porszívó Új Helyen Van, akkor mindig elmondom neki, hogy nem szabad félnie, mert a félelem az elme gyilkosa (a kis halálig érdeklődés hiányában általában nem jutunk el, szerintem azzal meg kell várnom, amíg három éves lesz). Erre ma reggel a szokásos reggeli extázisában (Ana! Szia! Esző! Nem esző! Báguma! Sátán! Hamm-hamm!) amikor észrevette a porszívót, rögtön tudta, hogy az gyítosa! Gyítosa!

Az apjától ugyanakkor a jedi-alapokat is megkapja, például betanulták, hogy amikor az apja hirtelen kinyújtja felé a kezét tenyérrel előre, akkor a Muci röhögve hanyattvágja magát az ágyon, akármilyen messze van tőle. Nekem nem csinálja, állítólag azért, mert nincs velem az Erő. Úgy érzem, a Muci az óvódában vagy nagyon menő gyerek lesz, vagy nagyon meg nem értett gyerek.

És ma lett nekem egy nyilvánosan földön fetrengő gyerekem is, mint a filmekben. Amíg csak sétálni kellett a postára, azt tökre bírta, a mozgólépcsőt is akadály nélkül vette, de az mélyen felháborította, hogy a postán egy helyben kell állni. Amikor nem voltam hajlandó sátánni, vagy felvenni (megint lumbágós vagyok) akkor fogta magát, és hanyattfeküdt duzzogva. Szerencsére nem az az üvöltős fajta, hanem ha haragszik, akkor nem szól egy szót sem és nem hajlandó rám nézni, közben biggyeszt (ezt nagyjából féléves kora óta csinálja). Én rezignáltan tűrtem a dolgot, mert nem igazán volt más választásom, aztán amikor én következtem, a lehető legkecsesebben odahúztam a pulthoz a földön heverő gyereket a kezénél fogva, és megpróbáltam úgy tenni, mintha mi mindig így közlekednénk. Hálistennek a Muci nem haragtartó, úgyhogy amikor dolgunk végeztével (megjegyezném, egy bizonyos Apjaneve Dániel Kilián tértivevényes levele végett kellett postára mennünk, nem miattam) mondtam neki, hogy gyere, séta, akkor vigyorogva felpattant, és jött velem.

Amúgy meg egy röhögős tündérbogyó, csak sorbaállni ne kelljen.

Muci wifebeaterben, én meg még a nagy fogyás előtt.

Azért igazából jó gyerek persze. Egyébként az egyéni tikkem miatt egészen kiskora óta figyelek, hogy ne azt mondjam, amikor leszidom, hogy rossz, hanem azt, hogy rosszat csinált, meg ha leszidom, akkor pár perc múlva mindig megölelgetem, hogy átmenjen az üzenet, miszerint őt azért szeretem, csak a vizet nem az ágyamon. Ezt egyébként meg is tanulta, és mostanában, ha valamelyikünk hisztizik valamiért (például mert vizes az ágya), utána pár perc múlva odajön, azt mondja, hogy hahó, de nagyon kedves hangon, és megölelget meg megpuszilgat. A hahó amúgy mintegy szonárként is szolgál, ha eltávolodunk egymástól, akkor mondogatja, hogy hahó, én meg visszamondogatom, hogy hahó, és akkor tudja, mennyire kujtoroghat el.

És amúgy tényleg nagyon nekemvaló kölyök, olyan Calvin-szerű a Calvin és Hobbesból, különösen, mióta megvan a macskája, és viszi magával motorozni, meg ilyenek, közben beszél hozzá. Amikor nem motorozik, akkor konkrétan gyalog jár, néha seggreesik, akkor azt mondja magának selfcoaching jelleggel, hogy "ájjfő! ájjfő!", és feláll (nem tudom egyébként, kije volt szögedi, én nagyon e-zek, mégis ő-zik). Meg teljesen önellátó, na jó, nem, de kajaidőben mindig odahozza a hűtőből azt, amit enni szeretne, én visszateszem a túró rudit, majd a legálisabb zsákmányt kibontom vagy megmelegítem, és eszünk. És tökre mindent eszik már, amit a felnőttek, csak az egyhelyben maradással akad némi problémánk (vagyis nekem, ő nem tartja ezt problémának), amire az lett a megoldás, hogy ebédidőben szépen sorban leülnek a Maci, a Muci, a Cica és a Tehén, mint az óvodában, a személyzet (ez én vagyok) pedig mindenkit megetet. Lehet, hogy pár év múlva nosztalgiával fogok visszagondolni erre az időszakra, de pillanatnyilag néha elgondolkozom azon, hogy alakulhatott így az életem, hogy a napom fénypontja az, amikor egy plüsstehén szájához emelem a rizottót, és hangosan csámcsogok helyette. Mindenesetre működik a dolog, a Muci a cipőjét is sokkal szívesebben felveszi, ha látja, hogy a tehén is milyen szépen felvette. Kortársnyomás, ezt úgy hívják.

Viszont abszolút kompromisszumkész ő is sok tekintetben, például a növényeket is csak simogatja most már, nem húzkodja ki, és ha meglát egy neki szimpatikus epret az ültetvényen, akkor először rámutat, megkérdezi, hogy be?, és csak a jóváhagyásomat követően fogyasztja el. A fűszernövényeket pedig mindig megszaglássza, és azt mondja, hogy mmmmmMMMMMMmmmm.

Játékot meg akármennyit vehetek neki, a kedvence akkor is az ajtócsukogatás meg a lépcsőzés marad, szerencsére mindkettőből van elég. Továbbá kényszeres rendrakó és takarító, a kiömlött vizeket feltörli, a leszórt rizsszemeket egyenként felszedi és odaadja, ha valamit nem "a helyére" teszek vissza, akkor szemrehányó arckifejezéssel korrigál, a szemeteket kidobja (a bankban az első dolga volt, hogy kivette a kezemből a sorszámomat, összegyűrte, és kidobta a kukába, még szerencse, hogy egyedül voltam), és mániákusan porszívózik, amikor megtalálja.

Beszédben is nagyot ugrott előre, ragozni nem tud ugyan, de van egy csomó igazi szava, meg babanyelve is. Ez néha fárasztó, mert folyékonyan magyaráz valamit hosszú másodpercekig, majd a kérésemre ugyanúgy megismétli, de akkor sem értem, csak elgyötörten mondogatom neki, hogy beszélj rendesen, Mucikám. De abból is látszik, hogy mindent ért, hogy amikor a múltkor letoltam valamiért, akkor elém állt mind a kielncven centijével, és vigyorogva azt mondta nekem, hogy "beszéjjendese! Beszéjjendese!".

Szóval mindent egybevetve igen elégedett vagyok az alakulásával, de azért örülök, hogy sokat alszik.

A Mucit megint megszállta a sátán. Az elmúlt pár napban ügyeket kellett intéznem, például a bankban, ahol ártatlanul pislogott a mellettem lévő székben, amíg az ügyintéző meg nem dicsérte, hogy milyen rendes gyerek, akkor rezzenetlen arccal kihúzott valami prospektust, megnyalta, majd visszatette a helyére. Én természetesen bősz elnézéskérések közepette kidobtam (nem a gyereket, bár felmerült bennem, hogy őt is berakom a papírkosárba, otthon is a szennyesládába helyezem, ha öt perc nyugira van szükségem, annyi kell neki, amíg kimászik), mire az ügyintéző azt mondta, idézem: ne aggódjon, mindenki ezt csinálja. Ezt mindenesetre jó tudni. Utána, amikor elkezdtem aláírni ötezer papírt, Muci úgy érezte, itt az ideje, hogy ő is beszálljon a mulatságba, és többször ellátott kézjegyével egy hosszútávú befektetésekről szóló tájékoztató anyagot.

A postán egyszerűen kisétált mellőlem a mozgólépcső tetejéhez (kicsi, nem túl forgalmas bevásárlóház), szépen levette mindkét szandálját, majd rádobta a mozgólépcsőre, szerencsére a felfelé haladóra. Amikor végeztem, a szomszédos kávézóban ülők végignézhették, ahogy azt magyarázom neki, miközben összeszedem a lábbelijét, hogy amennyiben kirabolják mostanában a bankot, és a dns-e meg a kézírása nyomán eljutnak hozzánk, akkor nem fogok neki alibit szolgáltatni, ha így viselkedik (az az ars poeticám, hogy egyelőre a hangsúly számít, nem az, hogy mit mondok, egyébként is reálisan csak azzal fenyegethetném, hogy nem kap otthon túró rudit, amiből összesen annyit értene meg, hogy túró rudi). Mindeközben Muci térdre rogyva, a két kezét vágyakozóan a magasba emelve, könyörgő, egyben ártatlan tekintettel mondogatta, hogy sátán! sátán!, ami egyébként az én hibám, mert én szoktam mondogatni neki, hogy megszállt téged a sátán, husom, és mostanában úgy döntött, a sátán sokkal kifejezőbb szót a sétára, mint a séta (amit szintén tud).

Ma meg hazajőve először kizárt az erkélyre, de nem kellett bevetnem a B, C, illetve D tervet (lekiabálok a szomszédnak, lemászom valahogy, vagy az epresládával betöröm az ajtó üvegét), mert sikerült rábeszélnem, hogy végül nagy kegyesen kinyissa. Utána térült-fordult, majd büszke arckifejezéssel a kezembe nyomott néhány klaviatúra-billentyűt, amelyekkel kapcsolatban csak igen rövid ideig sikerült abba az illúzióba ringatnom magamat, hogy ezek a kvantumelmélet törvényei szerint a semmiből materializálódtak valahogyan véletlenszerűen, nem pedig a gépparkom részét alkották korábban. Utána csont nélkül felvitte a lépcsőn a macis poharát, amiben, mint kiderült, volt még két korty víz. Ez akkor derült ki, amikor Muci elgondolkozó, kísérletező arckifejezéssel az ágyamra öntötte a teljes tartalmát. Arra azért vigyáztam, miközben közöltem vele az erről alkotott véleményemet, hogy úgy fogalmazzak, "ha a pohár részben tele van", nem úgy, hogy részben üres, nehogy rossz tudatalatti üzeneteket adjak át neki.

Ekkor megnéztem, létezik-e ekkora méretben kényszerzubbony, de sajnos az még piaci rés, ittam egy kávét, majd eljátszottam vele az ördögűző vonatkozó részét úgy, hogy hanyattvágtam az ágyon (nem a vizes részen, bár az tetszett volna a malacnak), kétoldalt lefogtam a karját, majd artikulálatlanul hörögve ugrálni kezdtem mellette a matracon, amitől Muci pattogott, és istentelenül röhögött. Utána tájékoztattam, hogy most kiment belőle a sátán, jól kell viselkednie, és úgy is lett (lehet, hogy írok egy gyermeknevelési szakkönyvet, amihez az első kétszáz vásárló kis többletköltségért 90-es kényszerzubbonyt is kaphat).

Na és ezért van az, hogy nincs időm képeket meg videókat szerkeszteni.

Most csak gyorsan és röviden csepegtetek egy kicsit két videóval, mert nagyon sok gyerekem és munkám van, és a gyerekeimnek állandóan szülinapjuk van, amire tortát kell sütni, meg ilyenek. Immár másodszor.

Elolvasom »

Erről az a véleményem, hogy egyrészt a vulgáris kifejezéseknek is megvan a helye, szerepe, funkciója a nyelvünkben (nem véletlen, hogy ha valamelyiket eltávolítják vagy devulgarizálják, akkor addig semleges(ebb) szavak kapnak vulgáris felhangot), másrészt lustanyu teljesen a helyén kezeli ezeket, nála stílusértéket nyernek (erről szól az irodalom, mint olyan), harmadrészt meg én például soha nem beszéltem úgymond csúnyán gy.e. (gyerek előtt), azóta viszont úgy kell visszafognom magam a gyerek előtt is időnként.

Egyedülálló anyának lenni időnként egyáltalán nem könnyű, például így születésnap előtt sem. Ma este jött el a mélypont, és nem, nem az zavar, hogy nem lesz itt mindkét szülője, vagy hogy mittudomén, kénytelen leszek a születésnapján is hivatalba hurcolni, mert nincs kire hagynom, ezeket ki nem tojja le, amikor ott a rémszarvas.

Az este nyolc ugyanis az ikeában, születésnapra beszerzett, megkarikázott orrú hintarénszarvas felett ért, amihez akkor kellett elővennem a harmadik fajta csavarhúzót, illetve már másfél órája küzdöttem vele tekintélyes testi erőt kifejtve az állat megzabolázása céljából. Pedig előtte a piros Lack asztalka összeszerelésekor sem ejtettem ki az "ejnye már"-nál erősebb kifejezéseket a számon, továbbá a kis, kék cicás-kutyás székecske összeszerelését is vulgáris kifejezések nélkül abszolváltam, de a rénszarvas kihúzta a gyufát, szerintem örült volna, ha csak a seggkörfogatát emlegetem. Szóval minden széplélek kezébe nyomnék egy lapraszerelt (lappraszerelt, hö-hö, elnézést) ikeás rénszarvast, aztán elinditanék egy stoppert.

Egyébként most akciós, csak úgy mondom.

A Muci különben azért széket-asztalkát meg ilyeneket kap, mert mostanában rájött, hogy milyen jó az a kis elefántos fakopáncsos hokedli, amit kapott, és hurcolja mindenfelé, és ráül (egyedi a technikája, négykézlábról felnyomja rá a popóját) hát most kap kék faszéket, meg gyermek rattanfotelt párnával, meg kerti műanyag széket, hadd válogasson.

Illetve vettem még neki egy igazi étkészletet, kis macis fémbőröndben macis tányérok, meg kétfülű pohár. Mostanában ugyanis már tölt magának pohárba (vagy játékvödörbe, akármibe) üvegből vizet, és megissza ügyesen, meg villával eszik tányérból paradicsomos tésztát (á la biochef), ha kicsit lassan is, úgyhogy megérdemli.

Játékot nem azért nem kap, mert kegyetlen, hideg szülő vagyok, hanem azért, mert rengeteg játéka van, és egyikkel sem játszik, hanem inkább mosogat:



Most komolyan, nem én kényszerítem. Ha nem figyelek, felmászik a konyhaszékre, onnan a konyhaasztalra, onnan az U-alakú konyhapultra, aminek végigmászik a túlsó végébe, és mosogat. Ha vigyázok (=betolom a széket), akkor kétségbeesetten csimpaszkodik a konyhapult szélébe, és próbálja felhúzni magát. Ilyenkor részben nagyon büszke vagyok rá, hogy egész sokáig megtartja magát félig nyitott fogásban, másrészt nem szeretem, ha bánatos, ezért általában megadom magam, és önfeláldozóan hagyom mosogatni.

Meg olyanokat csinál, hogy elpakol, de mindent, amit talál, bele a fiókokba, ahova befér. Meg a szemetesből kihalássza a papírzsepi zacskóját, és visszateszi az éjjeliasztalkám fiókjába, mert A Papírzsepit Ott Tartjuk. Illetve ha kap egyet, mert kuncsorogni szokott érte (hmm, lehet, hogy kap egy doboz papírzsebkendőt is születésnapjára?), akkor fogja, és elkezdi a padlót vagy a bútorokat törölgetni, és közben skandálja, hogy tista! Tista! Nem tudom, mihez kezdjek ezzel a gyerekkel, nem tudom, kitől örökölhette ezt (sóhajtotta lucia csüggedten).

Ja, ha már tista, van egy csomó szava is. Vagyis folyamatosan dumál, ha kettesben vagyunk, és látszik, hogy tényleg mond valamit, csak én vagyok hülye ahhoz, hogy megértsem. Bizonyos szavak egyértelműek, például az eső (vajon miért), az apa (minden telefon és kapucsengő után megkérdezi, hogy apa?), az autó, az ajtó (a két kedvenc játék), továbbá szól, ha pisi van, vagy ha kaka van (és szemérmetlenül füllent, mert ha visszakérdezek, hogy igen, kaka? akkor rávágja, hogy nem, nehogy átpelenkázzam, mert annál szörnyűbb kínzás nincs a világon).

Ja, és a szép. Szép a virág, szép a kert, a cica, az nagyon szép, és egyszer csak odajött hozzám, megsimogatta a szemem (oké, konkrétan félig kinyomta, de tudom, hogy nem szándékosan), és ellágyulva megjegyezte, hogy szép. Ettől én tócsává olvadtam. De egyébként akkor is mondja, hogy szép, amikor sminkelek, amivel nem is lenne baj, csakhogy ő is szép akar lenni, és ezért időnként kilopja a táskámból a barna szemceruzámat, és elbújva kirúzsozza magát (nagyon ügyes egyébként a finommozgása, jegyezném meg ebből az apropóból).

És továbbra is nagy színész, ha puszit kérek, akkor affektálva eltakarja az arcát, azt mondja, aaaj, neeeeeeeeeeee, közben vigyorog, majd látványosan sóhajtozva azért ad puszit (anya tócsa). És lehet, hogy azért kap egy ikeás cicát is nagy napra, mert imádja a cicákat, ha rászólok valamiért, akkor nagyon édes arcot vág, és azt mondja, miau, mert tudja, hogy a cicákat mindenki szereti, nem pedig olyanokat mondanak neki, hogy Dániel, meg ne lássam még egyszer, hogy bekapcsolod a sütőt.

Szóval áll a rénszarvas meg minden, és minden jó, ha minden jó.

Agnusnak üzenem, hogy nem kell izgulni, a nő rokon. Mucis bejegyzés következik képpel-videóval-tokkal-vonóhoroggal, meg minden.

Elolvasom »

Képek, videó, vigyázat, hosszú.

Elolvasom »

Idén abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy Nemisbékától meghívást kaptam a Segítsüti 2010-es anyáknapjai akciójába, amellyel gasztrobloggerek (és izé, én) támogatják két kórház koraszülöttosztályát (ha már a koraszülöttipart sikerült egy saját művel támogatnom). Erre azért van szükség, mert, mint azt személyesen is megtapasztalhattam, ezeknek az osztályoknak arra is csak szűkösen van keretük, hogy a kisbékák életbentartásáról gondoskodjanak (amikor mi voltunk a Jánosban, hetekig két plusz gyereket is finanszírozott például a kórház a keretén felül, "zsebből", mert akkoriban valamiért babaeső volt), és ezen felül még gyakran cserélt speciális pelenkákra, takarókra, ruhákra, államilag nem finanszírozott gyógyszerekre, miegyébre is szükség van ezeken a helyeken, amelyek nagy részét a szülők hordják be, viszont nem minden szülőnek van pénze arra, hogy a beutazáson kívül ezeket is kifizesse vagy utánajárjon, illetve vannak otthagyott gyerekek is. A kórházak az akcióból nem a pénzt kapják meg, hanem a tőlük kapott lista alapján vásárolnak be (és esetenként varrnak, satöbbi) nekik a Segítsüti szervezői.

(Itt említeném meg, hogy a nehéz, kényelmetlen körülmények, a létszámhiány, satöbbi ellenére konkrétan pénzt egyik orvos sem fogadott el tőlünk, amíg a gyerek a koraszülöttosztályon volt).

Az akció lényege, hogy a résztvevő gasztrobloggerek sütnek valamit, amire a reménybeli támogatók a Segítsüti oldalán licitálhatnak. A legmagasabb licit viszi a sütit, ami az adott bloggertől egy közösen egyeztetett időpontban vehet át a licitáló. A licit ma kezdődik, és három napig tart. Aki peren kívül szeretne megegyezni liciten kívül szeretné támogatni az akciót, az a honlapon feltüntetett számlaszámra utalhat majd kisebb-nagyobb összegeket.

Én stílszerűen a saját, különbejáratú koraszülöttem első születésnapi, bizarr megjelenésű, de tényleg finom tortájával szállnék be a játékba. A marcipán színe megegyezés tárgyát képezheti, hála a modern cukrászipar ételszínezék-remekeinek.

Narancsos csokoládétorta marcipánnal



Hozzávalók

a tésztához:

250 g vaj
1 dl frissen facsart narancslé
250 g étcsokoládé (legalább 70%-os) (vagy feleannyi, + 10 dkg liszt)
2 dl cukor
4 tojás
1 csomag sütőpor

a marcipánborításhoz:

kb. fél kg marcipán
300 g vaj
kb. 300 g porcukor

a díszítéshez:

kb. 50 g porcukros vaj (nekem maradt a marcipános részből)
kis kakaópor

Elkészítés

A vajat felolvasztom, és belekeverve az étcsokoládét is hagyom felolvadni. A tészta többi összetevőjét hozzákeverem, 175°C-os sütőben készre sütöm.

A borításban részvételt vállaló vajat már korábban kivettem a hűtőből, hogy szobahőmérsékletűre melegedjen, amennyiben nem, akkor szomorkodom egy kicsit, és a puhulását várva kiteregetek, vagy valami. Utána ízlés szerint összekeverem porcukorral, és bekenem vele olyan fél centi vastagon a tortát, hogy az egyenletlenségeket elfedje, és világos színt kapjon a marcipán alá.

A marcipánt óvatosan megmelegítem a mikróban (tényleg csak olyan 10-20 másodpercig, hogy testmeleg, gyúrható legyen), majd porcukron nagyjából kör alakúra nyújtom, kicsit nagyobb átmérővel, mint a torta teteje, plusz a magassága. Amennyiben leragad és elszakad, óvatosan, gyerekbiztos kifejezésekkel szitkozódom, majd újrakezdem. Ha jó, akkor a vajkrémes tortára borítom, és időt és fáradságot nem kímélve a közepétől kezdve kinyomogatom a légbuborékokat (a széle szép lassan össze fog menni annyira, hogy rásimuljon, persze buboréktalanítani azt is kell). Ha maradt vajkrém, abba kakaóport keverek, és bájos mintákat nyomok vele a torta tetejére.

Most megint csak gyorsan, megint videóval, azt nem kell annyit szerkesztgetni.

Az aktuális hírek egyike, hogy tegnap megkapta a Muci a másfél éves oltását, le is mérték, nyolcvannégy centi és kilenc és fél kiló, vagyis nem egy dagadt fajta, olyan tizenkettőnek illene lennie. De a védőnő megtapogatta, és azt mondta, nem kórosan sovány, konkrétan megmarkolászta a kis fenekét, és kijelentette, hogy jó kis popsija van, a Muci meg önelégülten mosolygott (esküszöm, mindent ért), hogy igen, valóban jó kis popsim van. Ráadásul most nem is szúrtak le, amiért mittudomén, nem tud fejben deriválni a gyerek, bár volt egy rövid kis asszónk, miszerint nekem vinnem kellett volna az oltási könyvet (nem találtam, de azóta meglett), amire azt válaszoltam, hogy ha tudom, hogy ötven percet kell várnunk a kapott időponthoz képest, akkor lett volna időm megkeresni, és ennyiben maradtunk. De azért megszúrták a malacot gond nélkül, be se lázasodott, meg semmi, acélmalac, pedig ez a DiPerTe azért ütős egy koktél.

A járásnál ott tartunk, hogy ha bigyózik valamivel a kezében, akkor kapaszkodás nélkül áll, ilyenkor szól is nekem, hogy baba, nehogy lemaradjak a kunsztról, én meg túláradóan megdicsérem.

A pusziszédelgés terén is nagy fejlődést tanúsított, például érti a "kérek puszit" felszólítást, és eleinte lelkesen teljesítette is, de most már azt csinálja, hogy amikor kérek puszit, akkor vigyorogva azt mondja, hogy nem, majd odarohan a tehenéhez, és látványosan összecsókolgatja. A tehenet Vivtől kapta karácsonyra, kedves tekintetű, nagydarab, puha testű állat, a Muci nagyon szereti, remélem, nem azért, mert rám emlékezteti.

És akkor a videó. Amúgy nem lenne nagy szám, azért akartam felvenni, mert előtte a Don odament a hűtőhöz és tenyérrel cspkodni kezdte, mire kinyitottam, hogy mit akar, és akkor kivett egy túró rudit. Ugyanos mostanában sokat volt az apjánál és a nagyanyjánál, ahol úgymond nem hajlandó rendes kajákat enni (nem tudom, nekem általában hajlandó, biztos látja a kegyetlen, lelketlen gonoszt a tekintetemben, mindenesetre itthon Spárta van, répafőzelékkel, meg minden (ami főleg nekem Spárta, mert a Muci azért szereti, én viszont a szagától is rosszul vagyok)), szóval a nagymamánál és az apjánál nagyjából túró rudit zabál csokis keksszel egész nap. Na itthon ilyen nincs, mert általában igyekszem megenni előle a túró rudit, viszont nagyon finom nádcukros-citromos-vajas almapüréket csinálok neki uzsonnára, amit szeret is, most viszont bevágta a durcát, amikor elvettem tőle a té rudit, és nagyon aranyos pofákat vágott ripacskodva az almapürére, ezt akartam felvenni.

Természetesen, mire leszaladtam a fényképezőgéppel, abbamaradt a pofavágás, vagyis hát nyomokban azért még csinálta, de nem ez a lényeg, hanem hogy szerintem titokban leszerződött az egyik nagy multival product placementre. A bújtatott reklám helyét nem árulom el, nem lehet eltéveszteni, a visszafogottságon és a művészi finomságon még dolgoznia kell a husinyúlnak. A reklám után következik még egy olyan rész, ahol elmeséli, hogy mentünk, és volt ott egy kutya, egy nagyon nagy, harcias kutya, de az neki pfü, semmi, nem is félt. Még mindig a kutyák érdeklik ugyanis a világon a legjobban a számítógépek és a telefonok (meg agnus!) után.

És akkor a képi anyag:

Az elvált kategóriájú apukákban nem szabad bízni. Megbeszéltük ugyanis, hogy most hétvégén, amikor a Muci odaát lesz, az apja megtanítja járni (á, nincsenek magas elvárásaim). Ehhez képest járni ugyan nem tanította meg, viszont azon a lépcsőtelen helyen a Don megtanult lemenni a lépcsőn (ami leginkább azért kínos, mert otthon a lépcső csak alulról zárható), a lépcsőkorlátba kapaszkodva lógni (???), illetve megtanult csont nélkül felmászni az ágyamra, úgyhogy már oda se menekíthetem előle a dolgokat. Ráadásul tegnap talált egy maradék zacskó mazsolás drazsét, amit nagy örömmel felcipelt az ágyamra elfogyasztás végett, amikor kiderült, nagyon örültem, hogy egy nappal elhalasztottam a tiszta ágynemű felhúzását. Viszont a világon annál viccesebb nincsen, hogy a Mucedli később a nap folyamán felfedezte a bontott zacskó szárított borókabogyót is, ami tök úgy néz ki, mint a mazsolás drazsé, és miközben megpróbálta elfogyasztani, egyértelműen lerítt az arcáról, hogy ő ezt nagyon nem érti, de valami komoly baj történhetett ezzel a golyós csokival.

Képek nincsenek, videót viszont muszáj volt csinálni, mert a Don egyszer csak birtokba vette a notebookot, mire odaértem, elindította rajta Lady Gagától a Pokerface-et (mivel nemzetközi celebekkel nem tartjuk a kapcsolatot, csak arra tudok tippelni, hogy agnus hiányozhat neki, aki Halloweenre Lady Gagának öltözött), majd visszarohant a hintaszékéhez, hogy ott tomboljon rá. Először megpróbált az előadóval együtt énekelni, de ő csak a hinta-palinta szövegét tudja, azt sem végig, mint az a felvételből kiderül. Utána különféle kunsztokkal megkísérelt engem is belevonni a mókába, de meglehetősen zavarta, hogy a kamerázás miatt nem fetrengek röhögve a padlón tőle, ahogy szoktam (nagyon szüksége van a visszajelzésre), pedig 0:47-nél még az általában ellenállhatatlannak bizonyuló elvises csípőmozgást is produkálta.

A szám végénél viszont megdöbbenéssel konstatálja, hogy megszűnt a zene, a saját halandzsanyelvén a tudtomra adja, hogy szerinte konkrét lépésekre van szükség, majd a tettek mezejére lép, és elrohan újrajátszani Lady Gagát. Videó:



(Az élesszemű megfigyelők a tükörben az operatőr nyomait is felfedezhetik impresszionista stílusban).

Ebben a részben Első, avagy Nyuszifülű Mucinak ötletei támadnak a virágokkal kapcsolatban, jár-kel, illetve költözik.

Elolvasom »

A Muci belépett a dackorszak lightba, ami egyelőre csak azt jelenti, hogy a kedvenc játéka immár az, hogy ül a kanapén, én különböző játékokat nyújtok neki, ő meg mondja, hogy nem, és eltolja mindegyiket, majd várakozóan néz, hogy erre mit lépek. Anya röhög.

Illetve miközben a tápszerét csinálom, folyamatosan nyifogva rángatja a lábamon a nadrágot, ha túl sokáig tart, akkor színpadiasan lerogy a konyhakőre, mintegy lassított felvételben, először térdre esik, majd hasra omlik, és a padlóba dünnyög panaszosan az éhező kisgyermek. Kicsit még túljátssza, de én azért látom benne a bimbózó színészóriást. Utána viszont, amikor az etetőhelyre (kanapé) fáradok és őt is odainvitálom, azt mondja, hogy nem, és jelezve, hogy először össze kell pakolni ezt a kuplerájt (amit ő csinált), látványosan visszarakosgatja a konzerveket a konyhai polcra. Én általában ezt egy perc alatt megunom, és elkapom a frakkját, akkor istentelen röhögésben tör ki, és hajlandó táplálkozni.

Ha már evés, zöldséget továbbra sem hajlandó egészben vagy szerinte túlsűrített pép formájában fogyasztani, viszont kedvenc táplálékai a felnőttfasírt, a felnőttvirsli és a rizs szigorúan marokból fogyasztva. Az apja szerint a marhapörköltet sem veti meg.

Járni még mindig nem jár, viszont tegnap elsajátította a motorozás alapjait. Ezt először én próbáltam megtanítani neki, de nem jártam sikerrel, valószínűleg azért, mert én is csak elméleti motorozó vagyok, és a felét annak is elfelejtettem. Úgyhogy az anyai oktatással Muci csak odáig jutott, hogy ül a motoron, fogja a kormányát, tekergeti, és közben mondja, hogy bümm-bümm, ami nem csoda, mert én is kábé ezt csinálnám. Viszont a tegnapi látogatónk elmagyarázta neki, hogy hogy is van ez, és egyébként elképesztő megfeleléskényszeres a gyerek, mert amikor engem néz, akkor továbbra is csak kormányt tekerget és bümm-bümmözik, ha viszont szakértő kezekbe kerül, akkor hajtja magát és úgy bümm-bümmözik.

Továbbá az van még, hogy a Muci egy majom, de jó értelemben. Ma fotóztak minket, és amikor még csak a szcéna került berendezésre, a Don a szokásos itten idegenek vannak sztoikus és tartózkodó arckifejezésével bámult maga elé, viszont amint észrevette, hogy Fényképezik A Babát (aki egyébként már egyáltalán nem babás, de erről máskor és másutt), azonnal pózolni és arcokat vágni kezdett. Ez csak négyzetre emelkedett, amikor úgy fotózták a babát, hogy közben a Szép Lány (a sminkeslány, nekem is tetszett) nézte, akkor majd kibújt a bőréből, vigyorgott, játszotta az agyát, csücsörített, huncutkodott. Ezt a Szép Lány értékelte is, mondta, milyen aranyos arcokat vág, én meg mondtam neki, hogy igen, a Muci pofavágásban nagy májer, mire kijelentette, hogy igen, viszont két pofája mindenkinek van, de a Don sokkal többel rendelkezik. Azért azt hiszem, még nem adom be gyerekmodellnek Zoolander Csucsukát, kap még egy-két évet, hogy kifejlessze a szükséges sztárallűröket, addig itthon gyakorolunk.

Most mintegy mellékesen szeretném elejét venni az obligát kérdéseknek, szóval az van, hogy lemerült a fényképezőmben az akku (tisztában vagyok azzal, hogy erre van megoldás), de tényleg lesz majd előbb-utóbb sztárfotó.

Mialatt engem fotóztak valamivel később, a Muci először mintegy véletlenül mindig megpróbált beállni a képbe, utána becsalta a szobájába a fél stábot, és az elbeszélések szerint felnőtt emberek a szőnyegén hevertek röhögve, miközben ő körbemotorozta őket hangos gagyarászás kíséretében (meg úgy hallottam, a kiválasztott kedvenc stylistjának eljátszotta az összes hangszerén az összes dalát is, de szeretném tiszteletben tartani a magánéletét). A fotózást követően zabált, mint egy csorda csíkoshátú vadmalac, majd négy órán keresztül aludt kimerülve, vidám nap volt.

És még annyit szeretnék megjegyezni, hogy napok óta ezen röhögök, különösen a két utolsó bejegyzésen, amelyekben egyébként a túlzásnak nyoma sincsen, ezért nem járok én például csúcsidőben játszótérre.

Holnap megpróbálom levideózni a pusziosztó Mucit, de tényleg szédelgő, ahogy megírtam. A plüssök mindig kapnak puszit (bár az apjánál másodszorra már azt mondja, hogy nem, ott biztos férfiasabb a légkör), a múltkor azon is rajtakaptam, hogy a papucsomat puszilgatja, de az a legédesebb, amikor végre kikönyörgöm, hogy nekem is, akkor igazi szívtipróként a két kis kezébe veszi az arcom, mélyen a szemembe néz (némileg bebandzsítva), majd nyom egy nagy cuppanósat a számra. El kell olvadni.

Tegnap egyébként eltűnt, éppen mosogattam, mögöttem molyolt, és egyszer csak megfordulva azt látom, hogy sehol nincs, de ráadásul szólongatásra sem pingetett vissza, komolyan, a levegő belém szakadt. Gyorsan leellenőriztem a lépcsők alját, szerncsére nem volt leesve, aztán felmentem, gyerekszoba üres, de végül megtaláltam. Az történt, hogy felsettenkedett a lépcsőn (naponta többször felmegyünk, sose akar leesni, de azért egyedül, hátvéd nélkül nem szoktam engedni), az ágyamnak a zsinórja segítségével a szélére húzta a notebookot, óvatosan leemelte, felnyitotta, és éppen egy gmail chatet írt az egyik ismerősömnek, azért volt olyan csendben. Eszem megáll, azt hiszem, erről még elbeszélgetünk, hogy a mi családunkban nem hordjuk egymás bugyiját (pelenkáját), és nem használjuk egymás gmai accountját (gyorsan regisztráltam is neki a saját nevére, meg írtam levelet, meg minden).

Amúgy meg beszélget keményen, van egy új szó, a bi, de hogy ez mi lehet, arról fogalmam sincs. Meg a múltkor az ajtónak magyarázta, hogy bögre, elem, tök érthetően, de ezen valószínűleg valami mást érthetett, mint én szoktam. Viszont ha már bögre, az a kedvenc szórakozása, hogy lenyúlja az üres kávés- vagy teásbögréimet a kanállal, és eljátssza velük a kanállal evést, iszonyatosan cuki. Meg lassan már villáztatni is fogom, mert azt is érti, legalábbis a légvillázást. És társaságban mindent utánoz, a múltkor például a gyerekszobában pizzáztunk, ott is teljes természetességgel beült közénk a saját kis pizzacsücskével és társalgott velünk, meg imitálta alie-t, ahogy a falra ragasztgatta a csillagot. Szóval továbbra is ő a világmuci, csak én nem érek rá, mert munka, társadalmi élet, a gyerekkel meg inkább játszom, mint hogy blogoljak róla, de azért majd igyekszem.

Ez is csak rövid most, de muszáj, mert kapcsolati mérföldkőhöz érkeztünk a Mucival.

Cuppogni már régen megtanítottam, de eddig nem rakta össze, hogy miért, érzelmeit szimpla arconnyalással fejezte ki, én meg nem sürgettem, gondoltam, kivárom, amíg ő is akarja. Erre ma teljesen váratlanul a nyakam köré fonta a két kis karját, és egy cuppanós puszit nyomott az arcomra, majd némi hatásszünet után megismételte a műveletet, hogy kétségem se maradjon a szándékai felől. Késöbb rajtakaptam, hogy a plüssbárányt is megpuszilja (majd a nyakánál fogva felakasztja az ágyrács kacskaringójába, mint egy népdalban, de ezt szerintem csak azért tette, hogy később is megtalálja majd).

A Muci egy pusziszédelgő lett.