gyerekprogram kategória bejegyzései

288. fejezet – északi part, a koraszülöttek és a motorosok kedvelt találkahelye

Közzétéve Szerző:
11

Ma az volt, hogy Timur szülei meghívtak minket a Balaton melletti kies nyári lakjukba vizitre, és mi odamentünk. Mármint kettesben a Donnal, mert a fiúm nem rajong a gyerekközpontú összejövetelekért melegben (én sem, de gondoltam, a Mucinak tetszeni fog majd a sok baba, és jól gondoltam). A nehezítés az volt, hogy a fiúm figyelmeztetett, miszerint ma Alsóörs(i Harley-Davidson fesztivál) van (mint motoros, szerintem a kollektív tudattalanjában tárolja ezeket az adatokat), úgyhogy alternatív útvonalon mentem, Veszprém felé, és egyszer sem tévedtem el. Amúgy egy idő után tényleg rajzani kezdtek mindenfelé a motorosok, de ezek nem a száguldás szerelmei típust képviselték, jellegzetes módon például többször feltartottak egész konvojokat azáltal, hogy hatvannal előzték a belső sávban a külsőben haladó pótkocsis teherautót, úgy három kilométeren keresztül. Este reklamáltam is a fiúmnál, hogy én úgy tudtam, ezek a harleysok csak ilyen díszvagányok, akik a találkozó helyéig utánfutón viszik a motort, és csak ott ülnek fel rá, de a fiúm elmagyarázta, hogy ha Alsóörsön ülnének csak motorra, azzal arcukat vesztenék a többiek előtt, ezért Alsóörs 20-30 km-es körzetében váltanak járművet. És tényleg, Akarattyánál már írmagjukat sem láttam.

Na de odaértünk végül gond nélkül, és a Donnak valóban nagyon tetszett a kortárscsoport, időnként mancsolták egymást, időnként csak átmásztak egymáson, így egyéves kor körül egymással még nem nagyon tudnak játszani, de nyifogás nem nagyon volt. Ráadásul főtt ételt kaptam a szendvicsekben gazdag munkás hét után, meg a vendégfogadás többi része is nagyon ott volt, a gyerekelhelyezéstől kezdve a krízishelyzeteimre kínált megoldásokig. Hálistennek Muci nem tépte ki senki haját, és nem nyomta ki senki szemét, viszont fényképezhettem volna többet is, de csak a végén jutott eszembe elővenni a gépet, amikor Timurral léptek interakcióba.

Aki számára nem lenne világos a cselekmény, az első képen Timur jó házigazda módjára odaköszön a sziesztáját töltő Donnak, és megérdeklődi, finom-e az a cumi. A második képen bemutatja a céltárgy egy rögtönzött megoldását háztartási alapanyagokból. A harmadik fotón már nyélbeütötték a csereügyletet, mindkettőjük legnagyobb megelégedésére (na jó, előtte volt egy kis huzavona, melynek során többször birtokot váltott a cumi, de végül sikerült megállapodniuk). A negyedik képen a Don technikai tanácsokkal látja el Timurt, aki az inkubátor óta először hajlandó cumizni, de rögtön profi módon megy neki.

A Muci egyébként annyira felpörgött az eseményektől, hogy hazafelé egyfolytában énekelgetett az autóban, és itthon sem volt hajlandó aludni, viszont többször négykézlábra állt (ő meg ezt tanulhatná el Timurtól), de azért most este nyikk nélkül elszenderedett. Illetve hálistennek a szeparációs szorongás sem tört ki rajta, vagy csak nem mutatta, esetleg egyszerűen nem szeret annyira, hogy hiányozzak neki, mindenesetre nyugodtan mászkálhattam a kocsihoz meg enni, simán eljátszott addig a többiekkel. Elképzelhető, hogy ő nem fogja annyira utálni az ovit, mint én.

281. fejezet – Muci a rengetegben

Közzétéve Szerző:
26

Naszóval. A Muciképűt elvittük a vadonba, Erdély közepére a hegyekbe sátrazni, egy órányira a legközelebbi falutól, ami elméletileg nem a legmegfontoltabb szülői hozzáállásra utal, de nagyon mehetnékünk volt. Mondjuk én arra számítottam, hogy nappal lesz legalább olyan 16°C, és éjszaka sem megy sokkal 10°C alá, ehhez képest amikor megérkeztünk, 3°C volt, és az első éjszaka fagyott. Hogy mennyire, azt nem tudom, de csak délre olvadt ki a babakajás üvegben kint felejtett víz.

Az utat a babaarcú démon teljesen jól tűrte, konkrétan végig csendben volt vagy halkan énekelgetett, etetési időkben megetettük. Amikor megérkeztünk, még sütött a nap, és először minden nagyon tetszett neki:

De azután én elrohantam a mező túlsó végébe birkát fotózni, illetve ezzel egy időben a nap is lement, és ez a két trauma egyben már sok volt, úgyhogy mire visszaértem, a Muci zokogva bőgött, mint szerintem még soha életében.Eddig mindig csak akkor sírt, ha fáradt volt, vagy éhes, de most se nem evett, se nem aludt, úgyhogy már azt hittem, hogy valóra váltak a legszörnyűbb rémálmaim, és itt ragadtunk egy folyamatosan üvöltő gyerekkel három napra a világ végén, de akkor kínomban felvettem az ölembe puszilgatni, és csodák-csodája, a Don mosolyogni kezdett, és amíg le nem tettem, úgy is maradt. Másnapra szerencsére elhitte, hogy nem hagyjuk ott örökre a hülye réten a hülye virágokkal, úgyhogy ez csak olyan akut, átmeneti szeparációs szorongás volt.

Igazából három dologtól féltem nagyon, az egyik az alvás volt. Muci itthon nem tud velünk egy szobában elaludni, egyedül viszont nagyjából húsz másodperc alatt, a Glavoj-réten viszont nem volt különterem babáknak, na meg a sátor fala sem hangszigetelt semmit. Ehhez képest csak húsz percig kellett altatnom a gyereket első este, a másodikon tíz percig, a harmadikon az apja altatta, és állítólag azonnal elaludt a babaképű, csak ragaszkodásból maradt még vele a fiúm egy darabig. Amikor én altattam, az is annyiból állt, hogy kétszer elénekeltem neki a bóbitát, egyszer valami Cohent (az egyik este asszem a Halleluja volt (ami különösen aktuális nekünk mostanában, vö. she tied you to a kitchen chair, she broke your throne, she cut your hair), a másik este az I'm Your Man, ezeket szereti nagyon), utána meg csak visszahümmögtem neki, ha felsóhajtott, hogy tudja, hogy ott vagyok még.

A másik, amitől féltem, az az volt, hogy a Muci megfagy. Mondjuk vésztartalékként ott volt az autó (naponta legalább két órát fűtöttem benne, meg a babakaját is arról melegítettem, mégis alig fogyasztott valamit, amikor megérkeztünk, közvetlenül a feletank felett volt a mutató, amikor hazaindultunk, akkor közvetlenül alatta), illetve éjszakára beöltöztettem ötezer rétegbe, plusz téli overál, plusz lábzsáknak nevezett kinti hálózsák, és ezt az egész csomagot a szivacsos-plüssös mózesben tároltuk, de azért fagyott. Szóval az első éjjel óránként felébredtem, és megtapogattam a gyerek kezét-arcát, nem hideg-e, a Muci ilyenkor felháborodottan röfögött, hogy mit fogdosom, éjszaka van, aludjunk, illetve reggel átvettem magam mellé, azt sztoikusan tűrte, szerintem megszokta már, hogy néha vannak hülye dolgaim. A következő két éjjel adtam rá kesztyűt és nem fogdostam, de ugyanúgy nem fagyott meg. Annyi volt, hogy kicsit korábban kelt (olyan hét körül), de korábban is feküdt (olyan hét körül).

A harmadik félelmem a mozgáshiányból eredő esetleges hiszti volt, de azt sem produkált, pedig csak az autó ülésére tudtam lerakni kúszni-mászni (odakint úgy be volt öltöztetve, hogy a polifoamon is alig volt képes megmoccanni). Mondjuk kihasználta a lehetőségeket, megtanult kapaszkodva-támaszkodva stabilan ülni, illetve egyszer kutyázott is (négykézláb térdkinyújtás-térdhajlítás sokszor), szerintem szökésre gyúrt, mint egy törpe van Damme. Az idő többi részében viszont vidáman elvolt a kocsiban ülve, a székében ülve, vagy az apján ülve (ez utóbbi az ultimate jóság):

A fiúm is nagyon jól elvolt vele (komolyan, időnként már kezdek féltékeny lenni), asszem, az legszélsőségesebb mucifiúság-dicsérő megjegyzése most az volt, hogy egy lánynak biztosan nem lenne ennyire szép színű polárja, de ezután nemsokkal meg is kérdezte, hogy szerintem látszik-e rajta, mennyire örül annak, hogy a Don fiú lett.

Arra meg rém büszke volt (mondjuk én is), hogy amikor ereszkedtek le ketten a láncos részen a Szamos-bazárban, a Muci teljes természetességgel, mintegy magától értetődően ugyanúgy megfogta a láncot, mint az apukája. És tartotta. Egyszerűen zabálnivaló volt.

De egyébként az összes túrát nagyon élvezte a gyerek, elámultan nézte a dolgokat, ezen a képen például egy vízesést:

Illetve az apját folyamatosan ütlegelte a kis öklével, ha az apja megállt, Andinak pedig, akinek ezúton is köszönöm a segítséget, a haját húzkodta olyankor (Sumáker Muci nem szeret ácsorogni):

Az első képen a hajhúzkodás lett megörökítve, a másodikon a gyerekképű a biztonsági rácson az esővédőn keresztül próbálja molesztálni a navigátort, de így már nem megy, a harmadikon egyszerűen csak örül, hogy kirándulás van.

De amikor nem volt éppen kirándulás, akkor is jól elfoglalta magát, hintázott a székében, vagy aludt a kocsiban, nyűglődni nem nyűglődött, különösen, ha volt társasága. Az utolsó képen a fiúmmal pihenik ki a barlangászás fáradalmait:

Hát ilyen volt. Én még maradtam volna. Ja, egyébként szeretném még megemlíteni a Canpol márkájú cumisüveg-melegítőnket, amit mint legolcsóbb autós ételmelegítőt választottunk, és ami nagyon jó szolgálatot tett, mert így nem kellett külön benzingenerátort és mikrót vinni a babának (bár tudtunk volna, csak egy kicsit ciki lett volna). Húsz perc alatt felmelegítette a tápszert három fokosról, három fokban. A modern technika, meg az ő vívmányai.

263. fejezet – a természetjárásról via baby björn

Közzétéve Szerző:
9

A hétvégén tettünk egy egészen rövid kirándulást, csak hogy szívjanak egy kis zöld levegőt a gyerekek, melynek során a Don először is megszemlélte a budai hegyeket:

zoard159

Majd némi segítséggel felmászott egy póznára:

Az erdőben leginkább vidáman nézegetett, időnként (ha túl lassúnak ítélte a haladást, vagy meglátott egy arra érdemes fát) kurjongatott.

Ma meg hozzáláttam az útlevelével kapcsolatos intéznivalókhoz, hogy ugyanezt akár napokon keresztül is csinálhassa a közeljövőben.

259. fejezet

Közzétéve Szerző:
15

(A képek ezúttal L. mobiljával készültek, mert én otthon hagytam a memóriakártyámat).

Mucinak hálistennek nem lett baja az esésből, ha csak azt nem számítom, hogy azótanéha rátör a szeparációs szorongás, de nagyon durván, ha például az ébredését követő húsz percben eltűnök a látómezejéből, akkor keservesen bömböl, hogy ő egyedül maradt, árván, neki nincs már egyáltalán anyukája, és kénytelen lesz önerőből felnevelni a plüssállatait sanyarú körülmények között, a polifoamon. Ugyanakkor úgy tűnik, neki nem tőlem van szeparációs szorongása, hanem az emberiségtől, vagyis mindegy, ki van vele, csak legyen valaki (akit szükséghelyzetben megehet, vagy nem tudom).

Szombaton gyerekes kiránduláson voltunk, ahol a Don képezte a gyerekek 33%-át, alie-ék kertje pedig a kirándulás 67%-át. Alie ikerlányai félelmetesen okosnak néznek ki, nem nagyon beszélnek (mármint tudnak, csak nem akarnak), viszont egymással tisztára kommunikálnak ilyen egyszerre egymásranézésekkel, olyanok, mint egy Vonnegut könyv. Nem úgy néznek ki, mint akikhez büntetlenül lehetne gügyögni. Ugyanakkor E. például többször megkínálta a Dont a saját babapiskótájából (amin a Don kapva kapott, de helyreállítottam a javak igazságos elosztását). Muci viszont úgy néz ki, az idősebb korosztályra bukik, az olyan 20-30 évesekre, akik tudják, mi a dörgés, hogy kell igazán finom tápszert csinálni, és rafináltan puszilgatni az ember hasát.

Kicsit aggódtam, hogy hisztis lesz, ha egész nap csak a babakocsi meg az ölek, semmi kúszás (bár utólag belegondolva én voltam a hülye, vihettem volna a polifoamját), de annyira nem lett hisztis, csak jelzésértékűen a vége felé.

A sörösüveget viszont jól eltanulta, tisztára felragyogott a szeme vendégségben is a láttán, mert ugye apa a minden istenségek legfőbbike, és apa sörösüvegből iszik, tehát Mucinak is sörösüvegből kell innia (szerintem hamarabb fog menni, mint pohárból), de szerencsére a bloggerfélék nem engedték kibontakozni. De egyébként a múltkor a baracklekváros kenyeret is majdnem elragadta az apjától, azt se tudtuk, röhögjünk vagy sírjunk, mert szélsebesen, determináltan odakúszott a baracklekváros kenyérhez, pedig fogalma sincsen, hogy kell enni, meg utána olyan harciasan ostromolta a földön ülő apját a baracklekvárért, mint egy tigriscápa a sziklaszirtet, de komolyan, olyan benyomást keltett, mintha három napja nem adtunk volna neki enni. Ma reggel meg ugyanezt eljátszotta a joghurttal és a túrórudival, először mindkettőt elcsórta, majd nem hagyta a fiúmat békén táplálkozni. Különös tekintettel arra, hogy kiskanállal nálunk leginkább csak ő szokott enni, szóval tátogott minden falatnál, nem úgy, mint a málnás-banános rizspépnél (amit amúgy szeret, csak ez nála becsületbeli kérdés, hogy az első négy-öt kanalat végigfinnyogja), tisztára megesett volna rajta a szívem, ha nem öt perccel korábban tömte volna magát dugig tápszerrel.

257. fejezet

Közzétéve Szerző:
12

Szóval tegnap kivittem a Mucifélét a vadonba (nyócker) cseresznyevirágot nézni. Sajnos lustaanya vagyok (opcionálisan elfoglalt, dolgozó slash sportoló anya), és itthon leginkább csak a kertbe csapom ki, semmi világot nem lát, de mentségemre szóljon, hogy nekünk a főbérlőnk jóvoltából ugyanazok a növények itt vannak a kertben, mint amiket a Füvészkertben láttam, csak, mint mr.a rávilágított, itthon nincsenek kitáblázva. Mindegy, rámtört a lelkifurdalás, és elhatároztam, hogy hetente kétszer elviszem valami érdekesebb helyre, legalább világot lát, meg én is, emberekkel találkozom, meg ilyenek.

Azt elfelejtettem számításba venni, hogy én utálok emberekkel találkozni (értsd: idegenekkel, nagy tömegben), viszont szerencsére rajtunk kívül úgy tízen sakuráztak az objektumban, nem kellett lökdösődni. Az első programpont, miszerint nézzünk cseresznyefát, némi kihívás elé állított minket, mivel mindketten városi gyerekek vagyunk, kivéve mr.a-t, aki csak olyan pszeudovárosi, de azután eldöntöttük egy fáról, hogy az lesz az. Valamivel később viszont elolvastuk, hogy almafát sikerült néznünk, de nem baj, az is szép, viszont végül kiderült, hogy az a cseresznye, ami alatt piknikeznek páran (ezt ráutaló jelnek vehettük volna).

Mindenesetre, ha már ott volt, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy készítsek egy spontán beállított, nem különösebben ötletes képet Muciról cseresznyefa alatt:

zoard147

Még ez sikerült a legjobban, a Don éppen hogy csak le nem köpött a művelet alatt, de nem hiszem, hogy a művészi elhivatottsága miatt és a tömény giccs elleni tiltakozásul, csak ekkor már nagyon tele volt a hócipője az egésszel, kezdve onnan, hogy fák, a virágokon és a babakocsin át egészen odáig, hogy mindezt melegben.

Én igazából nem nagyon értettem, hogy mi baja van, de amikor a nap behúzódott a fák mögé, kiderült, hogy Muci minden bizonnyal vámpírok leszármazottja, mert akkor életre kelt, először spontán röhincsélni kezdett, majd addig vigyorgott mr.a-ra, amíg az oda nem adta neki játszani a karóráját, amit Muci húsz percen keresztül teljes odaadással nyalogatott (hogy fog örülni, amikor majd felnőtt lesz, és saját órát vehet, amit annyit nyalogat, amennyit akar). Egy óvatlan pillanatban kicseréltük a cumira, majd megkapta a civilizáció harmadik vívmányát, a csokoládépapírt is, aminek először gondosan elolvasta az összetevőit, majd megnyugodva körbecsócsálta. A történéseket dokumentáltam:

 

Gyermekem arcán gyors krémezés nyomai látszódnak (borzasztó nehéz egy akkora arcot bekrémezni, mint az ujjam, különösen, ha ficereg is), fülei meg tündeeredetre utalnak (de aztán betűrtem őket).

Ja, és nem hagynám ki azt sem, ahol még a cumi végefelé csokit kunyerál mr.a-tól, akinek zord külseje mögött vajszíve van, és tétován meg is kérdezte, hogy nem szabad-e neki már adni, de rávilágítottam a nyállal higítás és mindent összekenés problémájára:

zoard150

Szerencsére a gyerek még nem tudja, mi a különbség a csoki és a csokipapír között. Viszont a továbbiakban is nagyon tette-vette magát mr.a-nak, kimondottan kokettált vele, szerintem abban reménykedett, hogy ha elég elbűvölően vigyorog a két fogával, akkr mr.a meg fogja puszilgatni az ő édibédi rózsaszín talpacskáit, mint a lányok szokták általában, de mr.a-ban van tartás, és mindenféle talpacskás dolog elől mereven elzárkózott.

Aztán ahogy szállt le az est, és fiam, az éjszaka teremtménye egyre aktívabb lett, úgy döntöttem, itt az ideje, hogy szabadon engedjem, kirepüljön a fészekből, megtapasztalja a nagyvilágot, és óvatosan belehelyeztem a fűbe, ahol Muci megtapasztalta, hogy a fű rossz ízű:

zoard146

Ezt követően nagy bánatára hazamentünk. Az út során se tápszert, se vizet, se barackos-banános rizspépet nem fogyasztott, pedig nagy előrelátóan mindenfélét csomagoltam neki, de csak füvet, órát és csokoládépapírt volt hajlandó a szájába venni. A harmadik gyereknek már valószínűleg csak annyit fogok mondani, hogy vadásszon magának kacsát, ha éhes, addig viszont járok ötkilós retiküllel.