Szóval tegnap kivittem a Mucifélét a vadonba (nyócker) cseresznyevirágot nézni. Sajnos lustaanya vagyok (opcionálisan elfoglalt, dolgozó slash sportoló anya), és itthon leginkább csak a kertbe csapom ki, semmi világot nem lát, de mentségemre szóljon, hogy nekünk a főbérlőnk jóvoltából ugyanazok a növények itt vannak a kertben, mint amiket a Füvészkertben láttam, csak, mint mr.a rávilágított, itthon nincsenek kitáblázva. Mindegy, rámtört a lelkifurdalás, és elhatároztam, hogy hetente kétszer elviszem valami érdekesebb helyre, legalább világot lát, meg én is, emberekkel találkozom, meg ilyenek.

Azt elfelejtettem számításba venni, hogy én utálok emberekkel találkozni (értsd: idegenekkel, nagy tömegben), viszont szerencsére rajtunk kívül úgy tízen sakuráztak az objektumban, nem kellett lökdösődni. Az első programpont, miszerint nézzünk cseresznyefát, némi kihívás elé állított minket, mivel mindketten városi gyerekek vagyunk, kivéve mr.a-t, aki csak olyan pszeudovárosi, de azután eldöntöttük egy fáról, hogy az lesz az. Valamivel később viszont elolvastuk, hogy almafát sikerült néznünk, de nem baj, az is szép, viszont végül kiderült, hogy az a cseresznye, ami alatt piknikeznek páran (ezt ráutaló jelnek vehettük volna).

Mindenesetre, ha már ott volt, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy készítsek egy spontán beállított, nem különösebben ötletes képet Muciról cseresznyefa alatt:

Még ez sikerült a legjobban, a Don éppen hogy csak le nem köpött a művelet alatt, de nem hiszem, hogy a művészi elhivatottsága miatt és a tömény giccs elleni tiltakozásul, csak ekkor már nagyon tele volt a hócipője az egésszel, kezdve onnan, hogy fák, a virágokon és a babakocsin át egészen odáig, hogy mindezt melegben.

Én igazából nem nagyon értettem, hogy mi baja van, de amikor a nap behúzódott a fák mögé, kiderült, hogy Muci minden bizonnyal vámpírok leszármazottja, mert akkor életre kelt, először spontán röhincsélni kezdett, majd addig vigyorgott mr.a-ra, amíg az oda nem adta neki játszani a karóráját, amit Muci húsz percen keresztül teljes odaadással nyalogatott (hogy fog örülni, amikor majd felnőtt lesz, és saját órát vehet, amit annyit nyalogat, amennyit akar). Egy óvatlan pillanatban kicseréltük a cumira, majd megkapta a civilizáció harmadik vívmányát, a csokoládépapírt is, aminek először gondosan elolvasta az összetevőit, majd megnyugodva körbecsócsálta. A történéseket dokumentáltam:

Gyermekem arcán gyors krémezés nyomai látszódnak (borzasztó nehéz egy akkora arcot bekrémezni, mint az ujjam, különösen, ha ficereg is), fülei meg tündeeredetre utalnak (de aztán betűrtem őket).

Ja, és nem hagynám ki azt sem, ahol még a cumi végefelé csokit kunyerál mr.a-tól, akinek zord külseje mögött vajszíve van, és tétován meg is kérdezte, hogy nem szabad-e neki már adni, de rávilágítottam a nyállal higítás és mindent összekenés problémájára:

Szerencsére a gyerek még nem tudja, mi a különbség a csoki és a csokipapír között. Viszont a továbbiakban is nagyon tette-vette magát mr.a-nak, kimondottan kokettált vele, szerintem abban reménykedett, hogy ha elég elbűvölően vigyorog a két fogával, akkr mr.a meg fogja puszilgatni az ő édibédi rózsaszín talpacskáit, mint a lányok szokták általában, de mr.a-ban van tartás, és mindenféle talpacskás dolog elől mereven elzárkózott.

Aztán ahogy szállt le az est, és fiam, az éjszaka teremtménye egyre aktívabb lett, úgy döntöttem, itt az ideje, hogy szabadon engedjem, kirepüljön a fészekből, megtapasztalja a nagyvilágot, és óvatosan belehelyeztem a fűbe, ahol Muci megtapasztalta, hogy a fű rossz ízű:

Ezt követően nagy bánatára hazamentünk. Az út során se tápszert, se vizet, se barackos-banános rizspépet nem fogyasztott, pedig nagy előrelátóan mindenfélét csomagoltam neki, de csak füvet, órát és csokoládépapírt volt hajlandó a szájába venni. A harmadik gyereknek már valószínűleg csak annyit fogok mondani, hogy vadásszon magának kacsát, ha éhes, addig viszont járok ötkilós retiküllel.