Mindenekelőtt szeretnék mindenkit megkérni, hogy ha valakinek van sparos/intersparos/kaiseres fenyőmatricája, viszont nincs szüksége késekre, az adja nekem légyszi-légyszi a matricáit, mert mi (használható) késekben szegény háztartás vagyunk.

Ehhez érintőlegesen kapcsolódik, hogy nem értem, a klasszikus családmodell elkötelezett szószólóinak érvelésében miért nem szerepel az a tény, hogy a gyerekeknek szükségük van apára, mert az anyák nem tudják felvágni a sütőtököt. Ja, meg azért is, mert nekem nincs elég nagy tenyerem ahhoz, hogy a fejem felett tudjam vízszintesen egyensúlyozni a malacot (vö. repülőzés), pedig erre mindig röhög.

Nevezett Malac ebben a pillanatban éppen az alsó állkapcsát próbálja markolászós technikával letépni a fejéről, azt hiszem, ideje kilépnem a tagadásból, és beismernem, hogy a folyamatos nyáladzás, szájbanyúlkálás és szörcsögés tényleg a fogzás jele. Eddig ezt azzal hárítottam, hogy túl kicsi még hozzá, de igazából csak rosszul viselem, ha felnőttesedik. A fogzástól már egyenes út vezet ahhoz a gyászos naphoz, amikor valami léha ledér lecsapja a kezemről az én kis nyuszizsiráfmalacomat (akit akkor már remélhetőleg nem így fogok szólítani).

Úgyegyébként semmi bajom a nőkkel, ma is voltak ketten, plusz egy családfő. A kisebbik pont annyi idős, amennyinek Zorcsinak lennie kellene, és olyan kacsabogár, hogy egyből feltámadt bennem a késztetés egy saját kislány legyártására (az elmúlt egy mondat során nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy véletlenül se használjam a "cuki" szót). Kaptunk olyan military casual stílusjegyeket felvonultató ruhaneműt is, meg ilyen átlátszó golyókat is mozgó nyuszikkal bennük, úgyhogy a délutánunk igazán idilli volt: Malac szerető mosollyal figyelte, milyen ügyesen, elmélyülten játszom az új szerzeményekkel.

Ezenkívül annyi hír van már csak, hogy lementem 51 kilóra, halleluja, 3 more to go, és akkor leszek a vemhesség előtti súlyomon.

Voltunk ma a kórházban neurológiai vizsgálaton. Az első érdekes tanulság az volt, hogy tényleg léteznek normális gyerekek, és amire az egységsugarú anyuka szokott panaszkodni, hogy öt percnél tovább sírnak, meg nyáladzanak mindenfelé, meg nem hajlandóak ezt vagy azt csinálni, az nem mítosz, hanem tényleg így van. Azóta is a földhözverem a seggem, hogy ilyen szerencsénk van a malaccal, mondjuk elképzelhető, hogy genetikus a dolog, mert a fiúm se sírt igazán, meg én se sírtam csecsemőkorunkban (nálunk az öcsém volt a normális, "gyerekszerű" gyerek, és a szüleim elég sokáig meg voltak győződve arról, hogy valami végzetes betegsége van, azért sír és nem aludja át az éjszakát).

Aztán találkoztunk S.B.-vel, aki még mindig nagyon szép és kedves, felvágta a gyerek nyelvét, és azt mondta, cékla. Meg találkoztunk a főorvosnővel is, aki szintén nyájas modorú, de vele szemben mi folytatólagosan renegát törvényenkívüliek vagyunk, mert most a zugkenguruzás után zugdévényezünk is. Ő ebben sem hisz ugyanis, amit azért nem értek, mert államilag aránylag erősen támogatott dologról van szó, nem kóklerkedésről, ráadásul már az első alkalom után láttam változást, és más anyukáktól is csak jót hallottam róla. Na mindegy, figyelmeztettek minket, hogy ne hozzuk szóba, úgyhogy a tornára vonatkozó kérdésnél csak nyökögtem egy sort, hogy ööö, forgatjuk, meg ööö, lóbáljuk pelenkában, ez szerencsére egyetértéssel találkozott.

Viszont egy másik fajta (katona-módszer) tornára is járnunk kell ezentúl, hurrá.

Negatívumként ugyanazt állapították meg a malacról, mint a dévényesek, hogy mérsékelten gyenge váll, gyenge nyak, jobb dominancia, viszont a múltkori "tokás" helyett (igazán hozzátehették volna, hogy "de jól áll neki") most sokkal aranyosabb dolgokat írtak a jelentésbe, pl. "sápadtka, de a talpa rózsás", meg "tekintete figyelmes, kifejező", és (érzed a baljós, fenyegető hangnemet) "ha nem éhes, nagyon nyugodt" (vö. a pillantása tűz, a csókja méreg, és drapp méhecske van a zokniján).

Ja, a nyelvfelvágás meg egy pillanat alatt megvolt, malac ordított párat (nem szereti, ha megsértik az integritását), de utána már csak felháborodottan röfögött egy ideig, és a kocsiban el is aludt. Aztán itthon egyszer véletlenül kinyújtotta a nyelvét, ettől nagyon meghökkent arcot vágott az ő kifejező pillantásával, és utána jó darabig fogdosta a kezével a nyelvét, de szerintem már megnyugodott, hogy nem fog kiesni.