Egyébként nekem ez a gyerekvállalás dolog mindig olyan borzasztó lehetetlennek tűnt, én nem vagyok az a típus, akinek gyereke lesz, a világon legjobban a szüléstől félek (na jó, a medvék és a cápák után), nem szórakoztat különösebben a gyerekek társasága, a szoptatás szerintem perverz dolog, és amúgy is túl egocentrikus vagyok ahhoz, hogy az egész napom egy másik ember jóléte körül forogjon, azzal együtt, hogy azért valahol mindig is akartam gyereket (akin szórakoztató pszichológiai kísérleteket lehet végrehajtani). És igazából mindenki azt mondta ezekre a dolgokra, hogy á, akkor már nem is úgy fogom gondolni, hát, van, amiben igazuk lett, van, amiben nem.
Terhesség – erre úgy gondoltam, hogy átmeneti állapot, majd összeszorítom a fogam, és túlélem, miközben igyekszem nem zavartatni magam attól, hogy egy másik valaki is van a testemben. És nagyjából így is lett, leszámítva, hogy hála a hormonoknak, nem kellett nagyon összeszorítani a fogam, spontán is tök vidáman voltam rosszul, és az idegentest-érzés is csak a 4-5. hónapig zavart.
Szülés – a fejemben ugye ez volt a világ legrosszabb dolga, ezért is akartam a Telkiben szülni, hogy mindenképpen úgy menjen minden, ahogy akarom, és ehhez még mosolyogjanak és ugráljanak is körülöttem. Továbbá meg voltam róla győződve, hogy az első jeltől számítva rohanni kell majd a kórházba, mert mindjárt kiesik belőlem a gyerek (emiatt elég sokan röhögtek rajtam, és nyugtatgattak ironikus hangnemben). Ami történt, az az volt, hogy a szülés tényleg a világ legrosszabb dolga, amihez képest nem a Telkiben szültem (ott nincs koraszülött PIC), viszont tényleg rohanni kellett a kórházba, mert az első jeltől számítva két órán belül kiesett belőlem a gyerek úgy, hogy még visszaküldeni is megpróbálták, hát, így jártam.
Babakelengye – annyira nagyon nem értettem, hogy mit izgulják agyon az anyukák, amikor józan számítások szerint mindent be lehet szerezni azalatt a pár nap alatt, amíg a baba még a kórházban van, de mivel az internetnek nagyjából minden csücskében felelőtlen, gondatlan, érzelmi hulla jellegű anyáknak voltak titulálva azok, akik nem folyamatosan babaholmikat vadásztak, ezért úgy gondoltam, biztos tudnak valamit, amit én nem, és majd olyan 7-8 hónapos terhesen én is elkezdem. Azután úgy esett, hogy valóban azalatt szereztünk be mindent, mialatt a gyerek a kórházban volt (és ez akkor is ment volna, ha csak pár napot van ott). Na jó, a bölcsőt előre megvásároltam, de csak mert olyat akartam, amit manapság már nem gyártanak, és ehhez vaterázni kellett, meg a frissterhes elsőgyerekes nők minden öntudatával vettem pár babaruhát is (ez egy-két hétig nagy flash volt, hogy jogosan turkálok a minicuccok között, azután már annyira nem kötött le).
Nem lesz időm semmire – mindenki azzal riogatott, hogy a gyerekkel annyit kell törődni, meg annyira felszaporodik a házimunka, hogy nem lesz időm se dolgozni, se hajat mosni, vagy mittudomén. Én meg úgy voltam vele, hogy dolgoznom muszáj lesz, legfeljebb felveszek valakit háztartási segítségnek.
Ez mondjuk már nekem az elején is egy kicsit gyanús volt, hogy egyrészt a főállású anyák azt állítják, hogy a gyereket kvázi Folyamatosan Nézni Kell, nem lehet mellette hajat mosni, satöbbi, másrészt meg azért aludni ők is alszanak valamikor minden bizonnyal, a nem alvásba ugyanis pár nap után belehal az ember, tehát legalább alvás közben nem nézik, és akkor miért nem lesz baja a gyereknek? Az ilyen time out, hogy addig nem ér félrenyelnie, vagy mi van? Egy hajmosás nagyjából 5 perc a kád fölé hajolva, ennyit miért nem lehet az alvásidőből lenyisszantani?
És biztos minden gyerek más, de nekem az derült ki, hogy egyrészt simán lehet a gyerek mellett háztartani, még élvezi is, hogy nézheti, másrészt az enyém még mindig immobilis nagyrészt, tehát simán ott tudom hagyni a játszószőnyegén, vagy a mózesben, vagy a bölcsőben egy fürdésnyi időre, harmadrészt olyan is volt már, hogy a hordozóban magammal vittem a fürdőbe, amíg hajat mostam, szóval minden jel mellett megoldható a dolog, más kérdés, hogy ha folyamatosan bömbölne a Muci minden éjjel, és kialvatlan lennék, akkor valószínűleg nekem sem a hajmosás lenne az első számú prioritásom, de akkor sem az lenne a bajom, hogy nem tudok hajat mosni, hanem hogy nem tudok aludni. Szóval szerencsére Muci és a háztartás mellé azért befér egy olyan napi nettó 6 óra munka segítség nélkül is. (És egyébként itt tenném hozzá, hogy azért megértem a nyavalygósabb anyukákat is, mert amikor éppen pár napig nincs munkám, sokkal hisztisebb és fáradtabb vagyok, továbbá még felkelni sincs akkora motivációm reggel. A magyar állam helyében én nem segélyeket meg jövedelempótlást osztogatnék (kivéve a beteg és a több kisgyerekes szülőket), hanem adómentessé tenném (az alkalmazó részéről is) azoknak a jövedelmét, akik kisgyerek mellett vállalnak táv- vagy részmunkaidős munkát. Ez sokkal kevesebbe kerülne az államnak (konkrétan semmibe), és depressziós kismamából is sokkal kevesebb lenne, de csak egy ötlet).
Szoptatás – ezt máig sem értem, mármint az oké, hogy ideális esetben a gyerek számára a legjobb táplálék a saját anyja teje (túlsztárolni azért nem akarnám, mert az evolúció nem a legjobb megoldásra törekszik, hanem a legjobb ár/érték arányra, az evolúció olyan szempontból kicsit köcsög, hogy simán belefér neki, ha az anyukák felének meghal a gyereke, feltéve, ha a többinek 4+ utódja életben marad szaporodásképes koráig, nekem viszont nem férne bele, hogy a rosszabbik felében legyek. Ugyanakkor az evolúciónak eddig sokkal több ideje volt táplálékfejlesztésre, mint a tápszergyáraknak, illetve utolérhetetlen előnye, hogy az evolúciónak minden egyes gyermek esetében személyre szabott gyártóegység áll rendelkezésére), viszont a kéthónapos dicső anyatejes periódusunk alatt egyszer sem érzékenyültem el a dologtól. Az egyetlen jó az volt benne, hogy amikor a gyereket szoptatásra érettnek nyilvánították, VIP-es anyuka lehettem, ott ölelgethettem legálisan félórákig, viszont minden különösebb szívfájdalom nélkül hozzátápláltam, amikor éhes maradt, és nem attól éreztem magamat jó anyának, hogy anyatejes, hanem attól, hogy nem éhes a gyerekem. És minden nagyrabecsülésem azoknak, akik hosszabban tudják a saját babájukat szoptatni, én utáltam az egész koránkelést, hatvan percig fejőzést, fájdalmat, kényszerivásokat, bénázást a gyerekkel, mindezt három óránként, és nagyon megkönnyebbültem, amikor már harmadik napja egy csepp sem jött belőlem, és lelkifurdalás nélkül abbahagyhattam. Hálistennek a Muci rendkívül egészséges típusnak bizonyult (el ne kiabáljam).
A gyerekek unalmasok és idegesítőek, továbbá egy kicsit ijesztőek – gondoltam én előtte. És ez így is van. Mármint a másokéi*. A saját gyerek a világ legérdekesebb, legvidámabb, legaranyosabb dolga (és a kakija is rózsaillatú). Játszani meg kimondottan szórakoztató vele.
Reggeli rutin – ez hülyén hangzik, de számomra ez tűnt a legijesztőbbnek. Hogy nem lesz az a finom visszaalvás, hogy reggel kelni kell, etetni, oviba-iskolába vinni, nem lehet azt mondani, hogy jaj, csak még öt percet, és szépen, komótosan nekikészülni a napnak.
Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy amíg bejártam dolgozni, nyolckor keltem, komótoztam, háromnegyed tízkor indultam, most meg Muci kilenc körül elkezd énekelgetni, valamikor áthozza az apukája, és akkor egy kicsit elhentergünk még itt ketten vagy hárman, majd szépen lemegyünk, és megetetem. Abbéli igényét, hogy vigyem el óvódába, eddig nem jelezte. Na jó, az nem kellemes, hogy én csak fél tizenegy felé jutok reggelihez, különösen, mivel vacsorázni nem szoktam, de ennyivel még hajlandó vagyok kiegyezni.
Elmenés otthonról – a babával, mint kiderült, kicsit körülményesebben bár (+15 perc indulásonként), de mindenhova el lehet menni így kocsival, kivéve kocsmába és moziba. Ha kocsmába, vagy moziba akarok menni, akkor meg rábízom az apjára.
Összegezve, valahogy nem nagy cucc az egész gyerekesdi, kábé olyan, mintha egy időigényesebb kisállata lenne az embernek, a legtöbb félelmetesnek tűnő dolog simán túlélhető vele, meg igazából szórakoztató is (vegyen Ön is gyereket).
* Na jó, a másgyerekei közül is van olyan, akit szimpatikusnak találok, de leírhatatlan a különbség a sajátgyerek és a másé között. Arra engem soha senki nem figyelmeztetett, hogy a gyerekét úgy alapból szereti is az ember.
kicsi malac 