6. hónap kategória bejegyzései

173. fejezet – csak erős idegzetűeknek

Közzétéve Szerző:
12

Szóval akkor van videó is arról, hogy folyamatában hogy nézett ki a dolog. Ez már a szessön vége volt, azért is csapta hátra a malac a bal karját, mert fáradt a nyaka. És szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy nem azért próbálkozik belesírva, mert fenyegettük valamivel, ha nem csinálja, hanem mert már nézegetne, rohanna, és nagyon frusztrálja, hogy nem megy (ma reggel nagyon komoly helybenmászást csapott itt le az ágyban), és húsz másodperc alatt röhögősre vigasztalódott, amikor hanyattfordítottam, és ma már nem is sír hason próbálkozva.

És akkor a mutatvány (a végén látszik, hogy miért kell Dévényre járnia, tegnapelőtt még mindkét karjával ezt csinálta, hogy meg sem próbája kitámasztani magát velük, hanem gerincből emel, tegnap meg már csak a ballal):

172. fejezet – öröm, öröm

Közzétéve Szerző:
8

Malac valószínűleg meghallotta, hogy ha lassan halad, akkor elviszem katona-módszerezni, mert tegnap óta turbóra kapcsolt. Először megdicsérte a dévényes terapeuta (ma voltunk harmadszor), 1. mert szinte nem is sírt (amikor pedig igen, akkor a terapeuta pár másodpercre abba is hagyta a nyüstölést, mire a malac mindig szinte rögtön huncutul vigyorogni kezdett rá a joeys namiahelyzet-arckifejezésével, szóval asszem, a nőügyeket illetően nem lesz gondja), 2. mert hasrafordulva minden alkalommal legalább tíz másodpercig feltartotta a fejét, 3. mert szép (ezt elég régóta gyakorolja, és már nagyon megy neki).

Amikor hazajöttünk, akkor meg fel voltam készülve rá, hogy na most négy óra alvás, erre a Don egy órás szendergés után már rikoltozott, hogy azért valamit enni is kéne, utána kirándultunk egyet az apjához, majd amikor hazaérkezve hasrafektettem, azon kaptam, hogy felemeli előre a fejét, és nézeget. És nem ám rövid időre, megvárta, amíg lekapom a telefonnal, felhívom az apját elújságolni, felrohanok a fényképezőgépért, csinálok róla pár fotót, majd a végét levideózom. A reakciómból kiindulva szerintem meg van most győződve, hogy ő az első kisfiú a világon, akinek sikerült végrehajtania ezt a gyakorlatot, ilyet valószínűleg még az apja sem tud. Kép:

zoard075

(A végén átváltott erre a félkezes módszerre (vö. ti maradjatok hátra, partizán bajtársaim, majd intek, ha jöhettek), mert ugye a jobb oldala erősebb, a nyakizmait is beleértve, ezért balról úgy tudja könnyebben emelni a fejét, ha hátrafeszíti a karját. Mindenesetre elég vicces, amikor hosszabb ideig ebben a pózban nézelődik billegő fejjel, de természetesen amikor nem fotózom, akkor korrigálom a tartását, meg van olyan gyakorlat is, amivel a bal oldalát erősítjük, stb.).

171. fejezet – a két képen elrejtettünk 10 apró különbséget

Közzétéve Szerző:
27

A kapucni, a párna és a gyerek ugyanaz:

kapucni

parna

170. fejezet – kötelező szerviz megint

Közzétéve Szerző:
12

Voltunk ma a kórházban neurológiai vizsgálaton. Az első érdekes tanulság az volt, hogy tényleg léteznek normális gyerekek, és amire az egységsugarú anyuka szokott panaszkodni, hogy öt percnél tovább sírnak, meg nyáladzanak mindenfelé, meg nem hajlandóak ezt vagy azt csinálni, az nem mítosz, hanem tényleg így van. Azóta is a földhözverem a seggem, hogy ilyen szerencsénk van a malaccal, mondjuk elképzelhető, hogy genetikus a dolog, mert a fiúm se sírt igazán, meg én se sírtam csecsemőkorunkban (nálunk az öcsém volt a normális, "gyerekszerű" gyerek, és a szüleim elég sokáig meg voltak győződve arról, hogy valami végzetes betegsége van, azért sír és nem aludja át az éjszakát).

Aztán találkoztunk S.B.-vel, aki még mindig nagyon szép és kedves, felvágta a gyerek nyelvét, és azt mondta, cékla. Meg találkoztunk a főorvosnővel is, aki szintén nyájas modorú, de vele szemben mi folytatólagosan renegát törvényenkívüliek vagyunk, mert most a zugkenguruzás után zugdévényezünk is. Ő ebben sem hisz ugyanis, amit azért nem értek, mert államilag aránylag erősen támogatott dologról van szó, nem kóklerkedésről, ráadásul már az első alkalom után láttam változást, és más anyukáktól is csak jót hallottam róla. Na mindegy, figyelmeztettek minket, hogy ne hozzuk szóba, úgyhogy a tornára vonatkozó kérdésnél csak nyökögtem egy sort, hogy ööö, forgatjuk, meg ööö, lóbáljuk pelenkában, ez szerencsére egyetértéssel találkozott.

Viszont egy másik fajta (katona-módszer) tornára is járnunk kell ezentúl, hurrá.

Negatívumként ugyanazt állapították meg a malacról, mint a dévényesek, hogy mérsékelten gyenge váll, gyenge nyak, jobb dominancia, viszont a múltkori "tokás" helyett (igazán hozzátehették volna, hogy "de jól áll neki") most sokkal aranyosabb dolgokat írtak a jelentésbe, pl. "sápadtka, de a talpa rózsás", meg "tekintete figyelmes, kifejező", és (érzed a baljós, fenyegető hangnemet) "ha nem éhes, nagyon nyugodt" (vö. a pillantása tűz, a csókja méreg, és drapp méhecske van a zokniján).

Ja, a nyelvfelvágás meg egy pillanat alatt megvolt, malac ordított párat (nem szereti, ha megsértik az integritását), de utána már csak felháborodottan röfögött egy ideig, és a kocsiban el is aludt. Aztán itthon egyszer véletlenül kinyújtotta a nyelvét, ettől nagyon meghökkent arcot vágott az ő kifejező pillantásával, és utána jó darabig fogdosta a kezével a nyelvét, de szerintem már megnyugodott, hogy nem fog kiesni.

169. fejezet – az igazi férfi

Közzétéve Szerző:
18

…végiglapozza a könyvét, lerúgja magáról a takarót, és úgy alszik el:

168. fejezet – malac balra néz (örülünk)

Közzétéve Szerző:
16

A Felsőbb Hatalmak jókedvükben lehettek, amikor megalkották a rezgős széket. Meg a babahintát. A múltkor reggel, amikor előző éjjel kétóránként keltem (először a fiúm akart mesélni a lámpájáról, utána a baba kért egy késői vacsit, aztán kiment belőlem a fájdalomcsillapító, majd egyszer hobbiból is felébredtem, biztos a megszokás miatt), a Don hajnali fél hatkor szólt, hogy ő játszani akar, úgyhogy átvittem a dolgozószobába, és két ajtót rácsuktam, hátha visszaalszik, de csak mondta a magáét tovább, én meg úgy képtelen voltam pihenni, pedig alig hallatszott (ez az anyai ösztön egyébként borzasztó, nem kérem, szinte mindig
felébredek a Malac előtt egy-két perccel, és amíg a legkisebb
ébrenlevős hangot is adja, képtelen vagyok visszaaludni. Pedig amúgy
legendásan mély alvó vagyok, egyszer még arra sem keltem fel, hogy a
Serenity lezuhan full hangerőn, bezzeg amikor levonulok az alsó szintre pihenni egy kicsit, a ded első nyikkanása előtt felébredek, akárhány ajtót csukok rá). Na és akkor eszembe jutott, hogy berakom a székbe, hadd szórakoztassa el magát, hát onnantól fülig vigyor, békés játék egészen másfél órával későbbig, amikor keltünk. És ez egyébként jolly joker, bármikor bevethető és vásárolható vele két óra nyugi, időnként persze ránézek, látom, hogy rezeg a füle és számolgatja a csigabékacsibét (elég kicsi a buffere, mire a csibéig ér, elfelejti a csigát, úgyhogy mindig újdonságként örül neki), bár most egy hónapra le kell állnunk a szerről, mert a dévényes terapeuta szerint túlságosan kielégíti az érdeklődését, és nem marad motivációja a fejét emelgetni.

Szóval megvolt a 2. dévény is, a Don az első húsz percben most nem is sírt, csak időnként felháborodottan horkantott, utána úgy döntött, hogy na ebből ennyi elég volt, és megpróbált lelépni, de csak a pelenkáról sikerült lekúsznia egy egész sajátos mozgáskultúrával (karhasználat nélkül), de amikor nem hagyták, bömbölt, viszont nagyon ügyes volt mindeközben, pl. úgy támaszkodott, hogy az álla alá húzta a karját. A vége felé már annyira kinyúlt, hogy amikor öt másodpercig nem ért hozzá a terapeuta, lecsukló buksival belealudt a szeánszba, majd utána természetesen itthon is maratoni alvást rendezett. Egyébként látszik, hogy segít valamit a masszázs, mert pár órán keresztül maga elé emelt kézzel aludt (ugye ő vállban hipotón, tehát aza a baja, hogy túlságosan elterül), majd először az egyiket, utána a másikat szép lassan leengedte, de nem nyafogott, szóval minden bizonnyal nem a fájdalom miatt. A prognózis az, hogy fizikailag valószínűleg egy hónap alatt behozza a behoznivalókat, abban meg mostanában minden szakember egyetértett, hogy szellemileg simán hozza az öt hónapos dolgokat, fejben ugyan sajnos még nem derivál, de nagyon fejlettek a kommunikációs képességei, meg tudta, hogy a pelenka alatt van a macifejű izé, ilyenek.

Ja, ha már itt tartunk, én egy kicsit cikin viselkedtem a dévényesnél, mert előszedte a malacnak a játékokat, hogy elterelje a figyelmét, én meg teljesen beléjük feledkeztem, szétszedtem meg összeraktam meg tologattam, amit kellett (de tényleg nagyon érdekes tologatós sokélű mértani testről volt szó), úgyhogy asszem, itthonra majd két Montessori-tornyot meg mindent kell venni. De nem tehetek róla, amikor én voltam kicsi, nekem nem voltak ilyen játékaim, sok a bepótolnivalóm.

167. fejezet – mióta nem dolgozom, annyit kell rohannom

Közzétéve Szerző:
28

Hát azt mindenképpen leszögezném, hogy nagyon ügyes vagyok, de tényleg. Meg a malac is.

A mai nap eleve nem indult lazázósnak, a terv az volt, hogy megtömöm a gyereket hétkor, reggelizem, fürdöm, megint megtömöm tízkor, indulás a munkahelyemre elintézni dolgokat, utána f1-re a dévényes terapeutához, közben reménykedem majd, hogy nem éhezik meg a babamalac (vagy nem jut eszébe, hogy igen), utána haza, és az apja meg érjen haza f6-ra, mert nekem este is dógomvan.

Ehhez képest a kádban rámcsörögött a Dévény intézet, hogy be tudnak szuszakolni f12-re (ez ugye egy órával korábban és 40 perccel messzebb van), én meg mindenképpen szerettem volna, hogy megnézzék ott is, úgyhogy összekaptam magamat és a gyereket, és rohantunk a munkahelyemre. Ott meg szándékoztam etetni (performansz), de a nénik kitépték a kezemből (a négy kolléganőmmel együtt összesen egy gyerekünk van), a Don meg persze le se tojta a kaját, ha édelegni is lehetett helyette. Akármerre nézett vagy nem nézett, lelkes ováció fogadta az alakítást, és amikor megfogta a Beja karkötőjét, a csajok majd' bepisiltek a gyönyörtől, nem lesz ennek jó vége.

Aztán rohantunk a városba, vagyis először vissza haza, hálistennek útbaesett, mert a zárójelentését otthonfelejtettem, utána a Moszkva térre, ezért még az egysávos, de kétirányú Denevér utcát is bevállaltam, és így az egyórás útból az utolsó 40 perc tartott kb. a Kékgolyótól a Moszkva 16-ig (ez olyan 500 méter lehet). Megjegyezném a miheztartás végett, hogy amikor majd a malac átveszi a világuralmat, én, mint a consiglierije elsősorban azok eliminálását fogom javasolni neki, akik kétszer egysávos úton leállnak vészvillógóval félórácskákra. Az utolsó öt perc egyébként különösen izgalmas volt, tudta-e ön, hogy a Retek utca magasságában átkelni a Szilágyi Erzsébet egyik oldaláról a másikra összesen öt zebrába kerül, összehangolatlan közlekedési lámpákkal? Mert így van.

Mindenesetre végszóra odaértünk, még egy kis kaját is megpróbáltam a gyermekbe nyomni, de fontos lámpanézegetnivalója akadt, és végül csak a vizsgálat felénél döbbent rá, hogy ő Nagyon Éhes. De ami a lényeg, a vizsgálat eredménye hümmögős, a Don laza (enyhén hipotón, lehet, hogy kinőné, de inkább tornázzon), illetve mintha egy hajszálnyit asszimetrikus lenne. A jobbrakiflizést most nem produkálta (nagyon figyelek mostanában, hogy balra is nézzen), de a jobb karját olyan 5%-kal mintha többet mozgatná, és talán a jobb szemét mintha jobban kinyitná, stb. Szóval lényeg, hogy járjunk el a biztonság kedvéért terápiára (amúgy nem tűntek pénzéhes bandának, amikor mondtam, hogy ide szeretnék járni a szomszédba, akkor Anna néni és a kollégája egy emberként sóhajtottak fel, hogy de jó (ők túlterheltek), pedig abból nekik nincs hasznuk), de nagy tragédia nincsen.

A végén még megnyugodva elmentünk megnézni a sütőtököket a Fény utcai piacra, tök szép idő volt, meg minden, most várjuk a fiúmat, közben egyikünk nonstop eszik, szóval minden a lehető legnagyobb rendben.

165. fejezet – ami nem öl meg, az erősebbé tesz (avagy a babakocsicipelésről és a kúpról)

Közzétéve Szerző:
33

Úgy vagyok én mostanában, mint Siddharta Gautama, amikor húszévesen szembesült az élet árnyékos oldalával (meg az is párhuzam köztünk, hogy én is éhezem, de én nembánatomban, hanem hogy visszanyerjem leányos gazellatermetemet).

Szóval tegnap kiderült, hogy amikor a bépesti anyukák arra panaszkodnak, hogy nem lehet babakocsival közlekedni a városban, az nem ám hiszti, hanem rögvalóság. Ugye malacnak kifejezetten kecses a kocsija, pláne autósüléssel, ahogy tegnap vittem, ezzel együtt az autótól a fogorvosig szembesültünk (1) a kocsibarátságtalan zebrával, (2) a kapuval, amin nem fér be, (3) öt rámpátlan lépcsőfokkal a liftig, (4) a lifttel, amibe 2 cm híján nem fért be a kocsi, (5) az ajtóval, amin nem fér be a kocsi. Végül megoldottam úgy, hogy egyik kezemben a hordozó, a másikban a kocsiváz összehajtogatva, de mulattam már jobban is.

Ma meg a Don megkapta a kötelező két hónapos oltáskombinációt (a körzetinél, mert így volt egyszerűbb), és ez még egyáltalán nem volt horror, úgy viselte, ahogy vártam, ordított kettőt, majd vigyorgott az összes nőkre (ennek még a körzeti orvosa sem tudott ellenállni, nagy franc a malac, még ha kicsit rövid is az emlékezete). Utána viszont kiderült, hogy fel kell vágni a nyelvét, mert le van tapadva, valszeg ezért is nem ment a szopás neki annyira (szóval ha erőltetem a csak szoptatást, mostanáig többször éhenhalt volna), és ez nem kellemes gondolat nekem. Állítólag nem fáj, de valószínűleg ezt nem csecsemők körében végzet közvéleménykutatás során állapították meg.

Másrészt most be kellene neki adnom a lázcsillapító kúpot, ezt többször a lelkemre kötötték, de egyrészt nem tűnik lázasnak a Don, csak bágyadt, másrészt meg nagyon berzenkedem az ilyesmi ellen. Szerintem ha az egyik ember a másik ember végbelébe akar dugni valamit, ahhoz mindenképpen a felek közös akarata (vö. konszenzus) kell, és különben sem csináltam még babával ilyesmit, mi lesz, ha keresztben rakom be, vagy nemtom. De azt sem akarom, hogy esetleg belázasodjon. Jajnekem.

163. fejezet – ügyes

Közzétéve Szerző:
4

Ezt muszáj beírni just for the record: Don Malac ma kinyomta magát hasonfekve kézzel. Nem nagyon, olyan egy centire lehetett az arca a kanapétól, de eddig meg sem próbálkozott ilyesmivel, nyakból emelgette a buksiját. Jaj, nagyon izgi.