Z, az ülve nyolc centis, aki átjáróháznak használja a testemet, kezd az agyamra menni. Ő dönti el, mikor alszunk (mindig, leszámítva az este 7-10 közötti időszakot), ő dönti el, mit eszünk (nyers húst naranccsal), ő dönti el, megyünk-e buliba (nem), ő dönti el, mikor hányunk (ezt sajnos szinte soha nem tudja egyértelműen eldönteni, de folyamatosan fenntartja a lehetőséget), ő dönti el, melyik blogba írunk (ebbe). Az is a tudomásomra lett hozva, hogy nem fürödhetek forró vízben, különösen illatosított termékekkel, nem festhetek hajat, nem ehetem az általam kedvelt (és nem kedvelt) ételek 80%-át, nem mehetek elektromos eszközök közelébe, és úgy általában az lenne a legjobb, ha szülésig egy hintaszékben üldögélnék és az anyaság örömeiről merengenék, miközben felváltva kismamajógázom és beszélgetek a gyerekkel, mert különben (a) Z agykárosodott lesz (ha ezt a szőlő-kivi illatú tusfürdőm képes elérni nála, hát így járt), (b) elmegy a gyerek (ha csak a tizede igaz annak, amit állítanak, bio-abortuszklinikát fogok nyitni (vö. "otthonvetélés")).

Szóval annak idején az apja megkérdezte, hogy de ugye biztos nem azért akarok gyereket, hogy aztán egyévesen feláldozzam a Tollaskígyónak (időnként panaszkodik arra, hogy nem mindig tudja eldönteni, mit miért teszek (különösen akkor, amikor könyveket vásárolok)), mire én felháborodottan, de a jelenlegi események tükrében talán kissé elhamarkodottam tiltakoztam. Bár valószínűnek tartom, hogy amikor végre kiszedik belőlem, úgy megkönnyebbülök, hogy mindent megbocsátok a malacnak. Az apja egyébként azt is kitalálta, hogy ünnepeljük placentapartival az eseményt, vagyis süssük meg & fogyasszuk el a méhlepényt vendégség keretében. Felhívtam a figyelmét, hogy szerintem mindenki udvariasan kimenti majd magát a meghívás alól, mire közölte velem, hogy gond egy szál se, majd nem az én barátaimat hívjuk meg, hanem az övéit, azok nem olyan finnyásak.

Szóval így állunk valahogy.

Voltunk ma megint fotózkodni a nőgyógyásznál, én meg a gyerek, akinek két hét alatt sikerült majdnem megdupláznia a hosszát, immár 51 mm, nyaki redő rendben. Integetett is a kis kezével, meg a lába után kapkodott, kép holnap.

Amúgy asszem, minden gyerekvárós szabályt megszegek, pár hete például elkezdtem ruhákat vásárolni Reméljük, Fiú munkanevű utódunknak, leginkább a világoskék különböző árnyalataiban (ami szerintem lányoknak is jól áll, ha minden kötél szakad). egyszerűen nem vagyok képes otthagyni semmit, amin nyuszi vagy zsiráf van, és igyekszem magam nem zavartatni a tudattól, hogy ez valószínűleg sokkal inkább árulkodik a plüssállataink, mint a gyermek iránt táplált érzelmeimről. A fiúmat is elkapta a gépszíj, lecsapott e-bayen egy teljes plüss-alien kolóniára, nehogy aztán felkészületlenül fogadjuk a dedet. Egyelőre engem ijesztget velük, de én csak a fogastól félek leginkább.

Ja, és vettem bölcsőt is, ugyanis rámtört, hogy az én gyerekem bölcsőben fog aludni. Ez nem volt egyszerű, mert vannak ilyen high tech bölcsők (levegőben lengő, formatervezett, stb) nagyon drágáért, meg vannak az általában székely származású, weboldallal rendelkező fafaragó mesterek, de az általuk gyártott bölcsők kicsit túlszimbolizáltak számomra, nem ragaszkodom hozzá ugyanis, hogy gyermekem álmát egy hátrafelé nyilazó turul vigyázza, jobbjában kopjafával, baljában rovásírással. A kettő között csak ilyen lélektelen, műanyag izék vannak, a legtöbb nem is billenthető, de aztán a vaterán egymásra találtunk az igazival, sötétbarnára pácolt fa, nagyon pofás, el is hoztuk már, most öröm van és boldogság.

Komplex dolog ez a szülés-terhesség, internetről nem megtanulható, mint erre rá kellett jönnöm. Ha beírja az ember a google-be, hogy "terhesség algopyrin", akkor az első tíz találat fele engedélyezi, a másik fele nem, úgyhogy hétvégén úgy döntöttem, inkább hányok a fejfájástól, az a biztos. Ezt egyébként még mindig felháborítónak tartom, abba ugyanis már belenyugodtam, hogy Monural nuku (az egyik nőgyógyász szerint szabad, mert lokálisan fejti ki a hatását, a másik szerint nem, mert rá van írva a tájékoztatóra, hogy ne, úgyhogy amikor már harmadik napja szenvedtem hólyaghuruttól (amit attól is elkapok, ha ránézek a hideg kőre), akkor miután kínomban végigkérdeztem kezelőorvosomat, gyógyszerészemet, aki attól is elhatárolódott, hogy gyógynövény-teát adjon nekem az én állapotomban, ráböktem a vörösáfonya-kapszulára, hogy olyat akarok, és csodák-csodája, a tabletta bevétele után negyedórával (cca 3 pisilés) elmúlt minden bajom. Ettől egyébként olyan összeesküvés-elméletem is lett, mert a patikus nem tudta, hogy erre is jó, a dobozon sincs rajta,  csak hogy antioxidáns és szervezet-erősítő, továbbá egy homályos utalás arra, hogy az érzékeny Hölgyek öltözzenek rétegesen, nem értem én ezt, a húgyhólyag nem comme il faut, vagy mi van?

Továbbá teljesen belezavarodtam a szülésembe is, mindenki próbál hüvelyi útra téríteni, hogy legyen a gyerekkel szülésélményünk, meg ne fetrengjek hetekig embertelen kínok közepette a nagy hasi műtét után, megmagyarázhatatlan módon ugyanezek az emberek biztatnak arra, hogy hallgassak az én belső Hesztiámra, és akkor minden rendben lesz, márpedig az én belső Hesztiám azt sikoltozza már a kezdetektől, hogy császár, ő nem akar szülni.

Egyébként most így egyszemélyben ízelítőt kaptam a Válogatós Gyermekből, ugyanis majdnem mindentől émelygek. Párhetes trial-and-error kurzus után most már nagyrészt három csoportra tudom osztani azokat az élelmiszereket, amiktől nem leszek rosszul, mégpedig a paradicsomfélékre, a banánfélékre, és a kukoricapehely-félékre (szigorúan tej nélkül). Táplálásom tekintetében egyébként panaszom se lehet a fiúra, amikor elsóhajtottam magam két hányás között, hogy paradicsom, hozott rögtön háromfélét, minden eshetőségre felkészülve, másrészt viszont gyanús, hogy eldugott banántartalékra bukkantam a kocsijában, szerintem nem kéne elkülönített készletekkel szakadékot teremtenie kettőnk között, csak azért, mert reggelente megeszem az összes banánunkat, tekintet nélkül a mennyiségre.

Egyébként meg nyafogok, nyafogok, de sose legyen rosszabb dolgom.

Meg voltunk sissónál enni hétfőn, igazi ételt főzött, amitől estére 52 kilót mutatott a mérleg (ezt a public humiliation serkentő hatása végett teszem közzé). Vacsora közben elmesélte megint, hogy ő végigaludta a terhességet, csak hányni járt belé a lélek hét hónapig, amit egy borzalmas, tizenkét órás vajúdás zárt le, majd még fel is vágták, ha jól emlékszem. Én ekkor kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó szülni (jobb az elhivatottságom határait időben tisztázni a közvetlen környezetemmel), mire sisso megnyugtatott azzal, hogy lehet, hogy ő drámai alkatnak született, azért történnek vele drámai dolgok, a fiú meg rákontrázott, hogy én szerencsére nem vagyok drámai alkat, úgyhogy muszáj volt elhaló hangon megkérdezni tőle, hogy ugye felneveli a gyermekemet, ha belehalnék a szülésbe, hadd lássa, hogy ilyet is tudok.

Amúgy cheatelni szándékozom, altatásos császár, nem érdekel a szülésélmény, életem egyik legvisszataszítóbb beszélgetése volt, amikor a nőgyógyászom azzal próbált megenyhíteni a János kórház irányába, hogy bordásfal, meg fitnessz-labda; nem elég, hogy haldoklik az ember, de még akrobatáskodjon is, na ne.

Szóval azután áteveztünk kellemesebb témákra, hogy mi lesz utána, a fiú attól retteg, hogy a meglévő (tíz éves) gyermeke harminc lesz, ha nem sürget minden nap, meg sisso is siettet, hogy a gyermek játszhasson majd a Sarjjal, illetve feldobta, hogy majd átvihetjük hozzá, hogy lásson igazi falut, mert mi puccos pszeudofaluban fogunk lakni, szóval nála lesznek mezők, kutyák, lovak illetve a jelenlegi tervek alapján esetleg mentett kurvák is, akiknek lóápolásért cserébe kiutat kínál a fertőből, és bújtatni fog a csűrben. Ja, és akkor a vonalas telefont, mint rusztikumot még nem is említettem. Kijelentette továbbá, hogy ha nem leszünk hajlandóak elmondani az esetlegesen lánynak születő gyermeknek, hogy lány, akkor majd elmondja ő (ez valami feminista izé lehet, emberi jogok, meg ilyenek), de ezt nagyvonalúan figyelmen kívül hagytam, mert nagyon jót főzött.

Hétvégén váratlanul (derült égből) felvetette a fiú, hogy most már igazán el kellene döntenünk, mit mondunk az ismerőseinknek, terveztük-e a gyereket, vagy nem. Erre egy kicsit meghökkentem, hogy szerintem nem terveztük, legalábbis nem esett szó ilyesmiről, csak július tájékán, akkor is "jaj, de jó, hogy nem vagy terhes" kontextusban, annak, hogy én miről ábrándoztam, és miről nem, nincs jelentősége; és akkor kiderült, hogy a fiú bizony tervezte, csak nekem nem szólt, mert minek. Amikor felvetettem, hogy ha szólt volna, esetleg abbahagyom a fogamzásgátlót, szedek elevitet, meg mittomén, sportolni kezdek, akkor hosszasan (meglehetősen csúnyán) nevetett rajtam, és végül be kellett látnom, hogy van igazsága.

Szóval a hivatalos verzió asszem az, hogy terveztük, amit meg majd a barátnőimnek sírok el habos kakaó felett, az az, hogy tekintet nélkül bármire, akaratom ellenére teherbe ejtett az az állat.

Tegnap sissónál voltunk (asszem) enni (legalábbis én azt csináltam végig, lenyomtam pl. fél doboz habcsókot, aztán leállított a fiú, hiába mondtam neki szemrehányóan, hogy A Gyerek Habcsókot Akar), meg hegeszteni a blogját. Leginkább enni. Elpanaszoltam neki, hogy a fiú tartályként kezel, mire empatikusan azt válaszolta, hogy de hát az vagyok, majd az este egy későbbi részében felhívta rá a figyelmemet, hogy há-há, ki fogom hízni a piros kabátomat, és ki tudja, belefogyok-e még valaha, a fiú meg lelkesen helyeselt, hogy igen, akkora leszek, mint egy ház. De kaptam enni, a többi nem számít, mostanában vágyaimat és ambícióimat a Maslow-piramis aljáról válogatom, az evésen kívül fontos szerepet játszik az életemben az alvás is, egyszerű lány lettem.