Ma voltam terheléses cukorvizsgálaton, bár megpróbáltam elsunnyogni, de az orvosom azt mondta, hohó. Mivel megfogadtam, hogy állami kórházban én többet nem szívok, semmilyen körülmények között, bejelentkeztem a telkiékhez, már csak azért is, hogy felmérjem a terepet. Ott ugyan párszáz helyett 5 600.- pénzt kértek ezért, viszont rögtön fogadtak, mindkét szúrás után pár percet kellett csak várnom az eredményre, úgy viselkedtek velem, mintha én tennék nekik szívességet azzal, hogy ott vagyok. Ja, és nem kellett sorbanállós patikáznom sem, ott helyben bekeverték nekem a cukrot, opcionálisan citrommal, porceláncsészében, szalvétával. És természetesen nem kellett parkolójegyekért rohangálnom sem. A cukrom egyébként tökéletes, éhgyomorra is meg terhelve is, ami meglepett, mert mióta nem dohányozhatok, szénhidráttal vigasztalódom szükség esetén (tegnap például felhívtak a szüleim, na, az két franciakrémesbe és egy doboz csokiba került nekem, meg a biztonság kedvéért még egy túrórudit is utánuk küldtem, aztán szerencsére megjött a fiúm).

Az éhgyomri meg a kétórás vérvétel között kértem még egy szemvizsgálatot, amin többet megtudtam a kontaktlencsehasználattól, mint valaha is gondoltam volna, kiderült az is, hogy az elmúlt öt évben nem romlott a szemem (egyébként hosszú, magányos estéimen mindig attól rettegtem, hogy tök kripli lehetek, mert nőgyógyászon/fogászon kívül nem voltam orvosi vizsgálaton az elmúlt 12 évben, ráadásul borzasztóan eszem, finomított cukor és meki nagyjából a mindennapi menüm, aztán most sorban minden eredményem tökéletes, lehet, hogy feltaláltam valamit), és a szemfenekemmel sincs baj (hálistennek, az orvosom pro choice beállítottságú a szülés módjának tekintetében). Aztán elmentünk megmutatni Zoárdnak a telket, amin pipacsok és különböző lila virágok nyíltak, méhek zümmögtek, tücskök ciripeltek, stb. De egyébként az egész település nagyon szimpatikus, az emberek otthagyják nyitva az autójukat, nagyon szép iskolája van, az óvodásokat rendszeresen viszik őzet nézni, meg ilyenek, szóval jó lesz ott a fiunknak.

Ja, meg voltunk a szülőrészlegen is, nem paráztattak túl szerencsére, elmondták, hogy mi micsoda, meg hogy ne vigyek semmit, csak ami a gyereken lesz hazaúton, minden egyebet kapok (a notebookot azért bepakolom majd), szóval mindenhol mindenki tök kedves volt, csak arra kellett vigyáznom, ne kapjam el senki tekintetét véletlenül, mert akkor rögtön kezdődött a mosolygás, tisztára, mint Amerikában, de ezt el tudom majd viselni szerintem.

A szakirodalom szerint itt az ideje, hogy kiválasszam a végleges terhesgondozó/szülőorvosomat, úgyhogy nekiveselkedtem. Éleselméjűen abból indultam ki, hogy ez a kettő praktikusan legyen ugyanaz, kevesebb döntési helyzet, kevesebb idegen arc. A titkárnőnket is segítségül hívtam, bár neki nincs gyereke, és nem mer többet meddőségi vizsgálatra sem menni, de pszichológus, szóval a megfelelő ember a feladatra. A probléma az, hogy a kórház honlapján két szülész-nőgyógyász van feltüntetve, az egyik nő, a másik bajszos, én meg előítéletes vagyok. A titkárnőnknek viszont, mint kiderült, ismeretségi körében van olyan, aki a Telkiben szült, úgyhogy rögtön fel is hívta az illetőt, de csak annyival lettünk okosabbak, hogy a női nőorvos olyan, mint egy francia gyarmatosító, hihetetlenül kedves, ugyanakkor kulturált és érdekesen öltözködik, a bajszos pedig megnyerő modorú, uh-specialista, ugyanakkor az élet minden egyéb területén egy burleszk-szereplőre emlékeztet. Szóval nemtom. Egyelőre maradok a mostani, földrajzilag sokkal közelebb elhelyezkedő dokinál, aki sose emlékszik ugyan, hogy jártam-e már nála, de mindig dicséri a gyereket, hogy milyen fotogén (meg engem, hogy nem szedek terhesvitaminokat vason kívül) aztán majd ha jönnek a vérvételes hülyeségek, átigazolok, majd húzok egy nevet a kalapból, vagy valami.

Update: fel is hívtam az intézményt, de hiába voltam nagyon kedves az információs hölggyel, nem volt hajlandó belső pletykákkal ellátni, vagy dönteni helyettem. Szolgáltatás-e ez így?

Ja, amúgy kijelentette a fiú, hogy az ő gyereke nem fog állami kórházban születni, úgyhogy kinéztem a telki kórházat, legalább nem kell pestig menekülnie (állítása szerint egy hegyvonulat elegendő ahhoz, hogy biztonságban érezze magát a szülési traumától, de mit csináljak például én?). Amúgy ma nagyon belehúztam a tervezési fázisba, éppen ott tartok, hogy középiskolába svájcba vagy angliába menjen-e a (jelenleg 12 milliméter hosszú) gyermek.

De igazából oda megy, ahova akar, csak egészséges legyen.