45. fejezet – az anyai nagyszülőkről

Egyébként meg szülők, meg ilyenek. Szóval az van, hogy bizonyos rendszeres gyemekkori /kamaszkori események miatt felnőttkoromban több évig nem tartottam a kapcsolatot a szüleimmel, aztán idegösszeroppanásra, ill. öngy. kis.-re hivatkozva kirimánkodták, hogy mégis, jó (noha valamiért részükről ez az egész úgy lett beállítva, mintha ők bocsátanának meg valamit nekem). Két év után sikerült kisírniuk nálam, hogy egyszer elvigyem hozzájuk a fiúmat (tisztáztam, hogy ebből nem lesz rendszer, de hadd nézzék meg egymást). Utána jött a babakocsi-ügy, hogy hadd hozzanak nekem babakocsit Kanadából, mondtam, jó, ha ez fontos nekik (természetesen kifizettem volna, csak Kanadában kb. harmadannyiba kerül, amit kinéztem, mint itthon), erre apám pár nappal az utazásuk előtt telefonál, hogy 1. nem hoznak nekem babakocsit, mert rossz gyerek vagyok, és nem hívom őket soha, 2. engem adtak meg, mint ICE személyt, tehát ne utazzak sehova, amíg haza nem jönnek, és ne kapcsoljam ki a telefonom sem. Ez utóbbival nem értettem egyet, és nagyon reméltem, hogy akkor most ennek kapcsán felfüggesztjük a diplomáciai kapcsolatunkat pár hónapra. Mondjuk úgy legalább 72-re. Snitt.

Tegnap éppen a boltban mászkáltam, amikor hív jóanyám, hogy már tizenkét órája otthon vannak, miért nem keresem őket. Tájékoztattam, hogy fogalmam sem volt, mikor jönnek. Ezen elveszekedett velem egy darabig, miközben én némán, de eltökélt léptekkel a franciakrémesek felé indultam. Aztán valahogy túltettük magunkat a témán, és akkor anyám közölte, hogy közelgő születésnapom alkalmából menjek el hozzájuk (aminél stresszesebb programot kb. nem tudok elképzelni), családi ebédre (mit sem utálok jobban, mint a kötelező, formális összejöveteleket), és vigyem a fiúmat és a fiúm szüleit is (arról hálistennek elfeledkezett, hogy lánya is van a fiúmnak, de ez egyébként is a hagymázas fantazmagóriák határát súrolja, mint terv). Nekem ekkor leblokkolt az agyam, úgyhogy gépiesen bepakoltam egy doboz kókuszos, és egy doboz likőrös csokit a kosárba, és motyogtam valamit, hogy meggondolom, majd visszajelzek.

Igazából az egész sztoriból annyi a dilemmatikus, hogy a fiúm anyukáját nem akarom azzal megbántani, hogy magyarázat nélkül nem mutatom be a családomnak, mintha úgy gondolnám, hogy nem érdemli meg, vagy valami, de a fiúm szerint neki el lehet mondani, hogy mi van, meg fogja érteni. Úgyhogy holnap telefon, és már előre görcsben van a gyomrom, szerencsére már csak pár év, és Zoárdra bízhatom az összes, kellemetlen ismerőseinkkel kapcsolatos feladatot (majd a fiúm megtanítja lőni, meg ilyenek).

Reklámok

44 fejezet – villámlátogatás a célobjektumban

Ma voltam terheléses cukorvizsgálaton, bár megpróbáltam elsunnyogni, de az orvosom azt mondta, hohó. Mivel megfogadtam, hogy állami kórházban én többet nem szívok, semmilyen körülmények között, bejelentkeztem a telkiékhez, már csak azért is, hogy felmérjem a terepet. Ott ugyan párszáz helyett 5 600.- pénzt kértek ezért, viszont rögtön fogadtak, mindkét szúrás után pár percet kellett csak várnom az eredményre, úgy viselkedtek velem, mintha én tennék nekik szívességet azzal, hogy ott vagyok. Ja, és nem kellett sorbanállós patikáznom sem, ott helyben bekeverték nekem a cukrot, opcionálisan citrommal, porceláncsészében, szalvétával. És természetesen nem kellett parkolójegyekért rohangálnom sem. A cukrom egyébként tökéletes, éhgyomorra is meg terhelve is, ami meglepett, mert mióta nem dohányozhatok, szénhidráttal vigasztalódom szükség esetén (tegnap például felhívtak a szüleim, na, az két franciakrémesbe és egy doboz csokiba került nekem, meg a biztonság kedvéért még egy túrórudit is utánuk küldtem, aztán szerencsére megjött a fiúm).

Az éhgyomri meg a kétórás vérvétel között kértem még egy szemvizsgálatot, amin többet megtudtam a kontaktlencsehasználattól, mint valaha is gondoltam volna, kiderült az is, hogy az elmúlt öt évben nem romlott a szemem (egyébként hosszú, magányos estéimen mindig attól rettegtem, hogy tök kripli lehetek, mert nőgyógyászon/fogászon kívül nem voltam orvosi vizsgálaton az elmúlt 12 évben, ráadásul borzasztóan eszem, finomított cukor és meki nagyjából a mindennapi menüm, aztán most sorban minden eredményem tökéletes, lehet, hogy feltaláltam valamit), és a szemfenekemmel sincs baj (hálistennek, az orvosom pro choice beállítottságú a szülés módjának tekintetében). Aztán elmentünk megmutatni Zoárdnak a telket, amin pipacsok és különböző lila virágok nyíltak, méhek zümmögtek, tücskök ciripeltek, stb. De egyébként az egész település nagyon szimpatikus, az emberek otthagyják nyitva az autójukat, nagyon szép iskolája van, az óvodásokat rendszeresen viszik őzet nézni, meg ilyenek, szóval jó lesz ott a fiunknak.

Ja, meg voltunk a szülőrészlegen is, nem paráztattak túl szerencsére, elmondták, hogy mi micsoda, meg hogy ne vigyek semmit, csak ami a gyereken lesz hazaúton, minden egyebet kapok (a notebookot azért bepakolom majd), szóval mindenhol mindenki tök kedves volt, csak arra kellett vigyáznom, ne kapjam el senki tekintetét véletlenül, mert akkor rögtön kezdődött a mosolygás, tisztára, mint Amerikában, de ezt el tudom majd viselni szerintem.

43. fejezet – a nyilas haváról

Nagydarab állat gyermekünk, Zoárd (verőlegény lesz belőle, akárki meglássa) az elmúlt két hétben 50% súlygyarapodást produkált az ultrahang szerint (490g-ról 750g-ra), szóval nem véletlen, hogy napról napra nő a hasam (ami egyébként minden reggelünk 15 percig tartó témája a munkahelyen, és nem én hozom szóba). Egyébként is jóképű magzat, úgy képzelem legalábbis. Amúgy az orvos szerint beléptem a harmadik trimeszterbe, amivel én határozottan nem értek egyet. Jómagam ugyanis úgy számolom, hogy – legalábbis, ha feltételezzük, hogy szexeltem a fogantatás időpontjában – fiúgyermekünket december 2.-án hoztuk össze (ó, azok a hosszú, mikulásváró esték, írta nekem a nemisbéka), vagyis valóban 26+1 hetes vagyok, de a tél az első trimeszter, a tavasz a második, majd júniusban kezdem a harmadikat, és nem vagyok hajlandó erről szemantikai vitát nyitni.

(Amúgy, ha már szóba került a fogantatás, olvastam valamelyik kismama magazinban, hogy mennyire fontos a belső harmónia megteremtése ahhoz, hogy a petesejt beérjen / megtermékenyüljön / megtapadjon, asszem, ezen a ponton hajítottam a kukába, december 2. körül ugyanis én magam voltam a megtestesült hisztéria, dühös voltam a fiúmra, sorozatgyilkosos könyvet fordítottam napi 16 órában, ráadásul erősen el voltam csúszva a határidővel, és ez igen zaklatottá tett még pluszban, bagóztam, mint állat, inni csak azért nem, mert folyton vezettem, ráadásul fogamzásgátlót szedtem, szóval mindent egybevéve, csodálkozom, hogy akadt, aki egyáltalán bottal megpiszkálni hajlandó volt, még szerencse, hogy a fiúm nem túl igényes fajta (barlangász lelkialkat), úgyhogy Zoárdnak esélye nyílt becsusszanni.)

42. fejezet – a kellékekről

Szóval a kismamatopikoknak, amiktől egyébként a hajam az égnek mered (régebben, ha zaklatott arckifejezéssel közelítettem felé, a fiúm azt kérdezte, a szüleimmel beszéltem-e, most meg rögtön azt feltételezi, hogy biztos kismamatopikot olvastam) egyelőre két pozitív hozadéka volt: a salvus víz (állítólag nem mindenkinek hat, de nekem két korty napokra elmulasztja az összes savasodós-refluxos problémát), meg a szoptatóspárna (amit amúgy itt is javasolt kommentben valaki).

Azt, hogy ezzel a párnával  szoptatni hogyan lehet, egyelőre elképzelni nem tudom, de a derekamat napközben nagyon jól tartja (vízszintesen hanyattfeküdni kényelmetlen, oldalt nem lehet notebookozni, ebbe viszont bele tudok kuporodni gerincrevágott büdösbogár pózban), északa meg valóban emulálni lehet vele a hasonfekvést, bár az egy kicsit körülményesebb, tekintve, hogy egy duplaszéles-belefulladós paplan alatt alszom négy darab párnával és egy darab zsiráffal, illetve most már a szoptatóssal is, úgyhogy szombatról vasárnapra virradólag többször előadtuk a Laokoón-család haláltusáját én, a zsiráf és a párna, de aztán kitapasztaltam, hogy ha nem teszek hirtelen mozdulatokat, akkor nem támad, azóta jól vagyunk.

Amúgy a múlt heti utazás előtt kínomban vettem egy terhesnadrágot (nyári terhességre készülve tele vagyok aranyos kis empire ruhácskákkal, meleg gatyám viszont nem volt) a C&A-ban, hát ez sem lesz rajtam többet szerintem. 34-es (terhetlen méretem 36-os), de így is óriási, hosszú, kényelmetlen, hülye anyagból van, nem akarom, nem szeretem, maradok igénytelen, mackónadrágos vemhes nő.

41. fejezet – kövér lányok és szülői ambíciók

A gyerekről mostanában azért nem írok, mert nagyon jól viselkedik, rendszeresen ficereg ugyan, de azt is aranyosan, nem bántóan. Elérkeztem abba a terhességi szakaszba, amikor egyáltalán nem terhesnek érzem magam, hanem csak egy dagi lánynak, aki hirtelen hízott tíz kilót. Csak az zavar, hogy nem alhatok hason, illetve amikor hétvégén valamelyik napon gyalogoltunk 10 kilométert hegyen-völgyön, részben térdig érő hóban felfelé, akkor a végén egy kicsit szúrt az oldalam, de valószínűleg csak az általános edzetlenségem miatt.

Ja, egyébként a fiúm felfedezte, hogy van már óvodás sziklamászó-bajnokság is, úgyhogy kijelentette, hogy Zoárd négyévesen Európa-bajnok kell legyen. Kifejtette, hogy – csak a motiváció végett – amikor indulnak majd versenyre, akkor közli majd a gyerekkel, hogy fiam, most téged viszlek, de haza majd az első helyezett jön velem. Szerintem ehhez képest az én követelményeim, hogy mire iskolába megy, folyékonyan olvasson és perfekt helyesírással írjon három nyelven, egészen emberségesek.

Mindenesetre a gyerek érdekében nagyon remélem, hogy nem fog ötévesen úgy dönteni, hogy ő mégis inkább balett-táncos akar lenni.

39. fejezet – keresztanyák, miegymás

Szóval pénteken az volt, hogy elhalasztottam terveimet, miszerint este majd ülök merengve az ablak mellett, madonnásan nézek magam elé, és várom a gyermeket, és inkább összeszedtem a fiúm tizenegy éves leányát, illetve egy parfétortát a Daubnertől, és patchwork-családostul lementünk sissóékhoz megnyitni a Sarj 4. Születésnapi Ünnepségeit. Az ünnepelt, még mielőtt szóhoz jutottam volna, gálánsan kivette a kezemből a különböző békaformájú édességeket azzal a felkiáltással, hogy ezeket biztos neki hoztam, megdicsérte a koponyás-démonlányos trikómat, majd magával vonszolta a társaságunkban lévő fiatalkorú hölgyet játszani.

Aztán szóbahoztam, hogy úgy döntöttünk, sisso lesz a fiunk keresztanyja, több megfontolásból is. Egyrészt abban a valószínűtlen esetben, ha én belehalok a szülésbe, és a fiúm emiatt öngyilkos lesz, s. biztos ad majd a gyereknek enni, meg minden, másrészt, mint a fiúm felvetette, ha nem őt kérjük fel, esetleg bántalmazni fog minket, harmadrészt nagyon jólesett ártatlan arccal elmesélni a szüleimnek, hogy olyasvalaki lesz az unokájuk keresztanyja, akit ki szoktak tiltani kocsmákból botrányos viselkedés miatt. Szóval ez egyszerű volt, a keresztelő már más kérdés, különösen, hogy nem vagyunk vallásosak (nekem a keresztény egyház említésétől is feláll a szőr a hátamon, illetve démoni fény költözik a szemembe), úgyhogy ún. névadó ünnepséget fogunk majd tartani, a részletek még kidolgozásra várnak (fekete kakas vágása kategóriában gondolkozunk), például neve egyáltalán nincsen a gyereknek. Nekem ugyan volt ötletem, de mostanra egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy minden második gyereket úgy hívnak, úgyhogy lemondtam róla, a fiúm nagy megkönnyebbülésére, aki kinyilvánítottan azért szurkol, hogy ne legyen a gyereknek semmilyen neve, mert milyen hülyeség ez már.

Aztán a szülésemre is gyűjtögetem, hogy ki legyen majd ott, bár szülőorvosom még nincsen, de a kommunikációs interfész (mármint köztem és a szakemberek között) már kezd összeállni, egyrészt ugye van isolde, aki pszichiáter (és érti is a dolgát, tegnap is megnyugtatott, hogy nem baj, ha nem szeretem a gyerekeket), másrészt sisso, aki nem habozik, ha kiabálni kell valakivel. Szerintem ez így nagyon jó párosítás, csak azt remélem, hogy értem fognak dolgozni, és nem ellenem.