Egyébként meg szülők, meg ilyenek. Szóval az van, hogy bizonyos rendszeres gyemekkori /kamaszkori események miatt felnőttkoromban több évig nem tartottam a kapcsolatot a szüleimmel, aztán idegösszeroppanásra, ill. öngy. kis.-re hivatkozva kirimánkodták, hogy mégis, jó (noha valamiért részükről ez az egész úgy lett beállítva, mintha ők bocsátanának meg valamit nekem). Két év után sikerült kisírniuk nálam, hogy egyszer elvigyem hozzájuk a fiúmat (tisztáztam, hogy ebből nem lesz rendszer, de hadd nézzék meg egymást). Utána jött a babakocsi-ügy, hogy hadd hozzanak nekem babakocsit Kanadából, mondtam, jó, ha ez fontos nekik (természetesen kifizettem volna, csak Kanadában kb. harmadannyiba kerül, amit kinéztem, mint itthon), erre apám pár nappal az utazásuk előtt telefonál, hogy 1. nem hoznak nekem babakocsit, mert rossz gyerek vagyok, és nem hívom őket soha, 2. engem adtak meg, mint ICE személyt, tehát ne utazzak sehova, amíg haza nem jönnek, és ne kapcsoljam ki a telefonom sem. Ez utóbbival nem értettem egyet, és nagyon reméltem, hogy akkor most ennek kapcsán felfüggesztjük a diplomáciai kapcsolatunkat pár hónapra. Mondjuk úgy legalább 72-re. Snitt.

Tegnap éppen a boltban mászkáltam, amikor hív jóanyám, hogy már tizenkét órája otthon vannak, miért nem keresem őket. Tájékoztattam, hogy fogalmam sem volt, mikor jönnek. Ezen elveszekedett velem egy darabig, miközben én némán, de eltökélt léptekkel a franciakrémesek felé indultam. Aztán valahogy túltettük magunkat a témán, és akkor anyám közölte, hogy közelgő születésnapom alkalmából menjek el hozzájuk (aminél stresszesebb programot kb. nem tudok elképzelni), családi ebédre (mit sem utálok jobban, mint a kötelező, formális összejöveteleket), és vigyem a fiúmat és a fiúm szüleit is (arról hálistennek elfeledkezett, hogy lánya is van a fiúmnak, de ez egyébként is a hagymázas fantazmagóriák határát súrolja, mint terv). Nekem ekkor leblokkolt az agyam, úgyhogy gépiesen bepakoltam egy doboz kókuszos, és egy doboz likőrös csokit a kosárba, és motyogtam valamit, hogy meggondolom, majd visszajelzek.

Igazából az egész sztoriból annyi a dilemmatikus, hogy a fiúm anyukáját nem akarom azzal megbántani, hogy magyarázat nélkül nem mutatom be a családomnak, mintha úgy gondolnám, hogy nem érdemli meg, vagy valami, de a fiúm szerint neki el lehet mondani, hogy mi van, meg fogja érteni. Úgyhogy holnap telefon, és már előre görcsben van a gyomrom, szerencsére már csak pár év, és Zoárdra bízhatom az összes, kellemetlen ismerőseinkkel kapcsolatos feladatot (majd a fiúm megtanítja lőni, meg ilyenek).

Nagydarab állat gyermekünk, Zoárd (verőlegény lesz belőle, akárki meglássa) az elmúlt két hétben 50% súlygyarapodást produkált az ultrahang szerint (490g-ról 750g-ra), szóval nem véletlen, hogy napról napra nő a hasam (ami egyébként minden reggelünk 15 percig tartó témája a munkahelyen, és nem én hozom szóba). Egyébként is jóképű magzat, úgy képzelem legalábbis. Amúgy az orvos szerint beléptem a harmadik trimeszterbe, amivel én határozottan nem értek egyet. Jómagam ugyanis úgy számolom, hogy – legalábbis, ha feltételezzük, hogy szexeltem a fogantatás időpontjában – fiúgyermekünket december 2.-án hoztuk össze (ó, azok a hosszú, mikulásváró esték, írta nekem a nemisbéka), vagyis valóban 26+1 hetes vagyok, de a tél az első trimeszter, a tavasz a második, majd júniusban kezdem a harmadikat, és nem vagyok hajlandó erről szemantikai vitát nyitni.

(Amúgy, ha már szóba került a fogantatás, olvastam valamelyik kismama magazinban, hogy mennyire fontos a belső harmónia megteremtése ahhoz, hogy a petesejt beérjen / megtermékenyüljön / megtapadjon, asszem, ezen a ponton hajítottam a kukába, december 2. körül ugyanis én magam voltam a megtestesült hisztéria, dühös voltam a fiúmra, sorozatgyilkosos könyvet fordítottam napi 16 órában, ráadásul erősen el voltam csúszva a határidővel, és ez igen zaklatottá tett még pluszban, bagóztam, mint állat, inni csak azért nem, mert folyton vezettem, ráadásul fogamzásgátlót szedtem, szóval mindent egybevéve, csodálkozom, hogy akadt, aki egyáltalán bottal megpiszkálni hajlandó volt, még szerencse, hogy a fiúm nem túl igényes fajta (barlangász lelkialkat), úgyhogy Zoárdnak esélye nyílt becsusszanni.)

A gyerekről mostanában azért nem írok, mert nagyon jól viselkedik, rendszeresen ficereg ugyan, de azt is aranyosan, nem bántóan. Elérkeztem abba a terhességi szakaszba, amikor egyáltalán nem terhesnek érzem magam, hanem csak egy dagi lánynak, aki hirtelen hízott tíz kilót. Csak az zavar, hogy nem alhatok hason, illetve amikor hétvégén valamelyik napon gyalogoltunk 10 kilométert hegyen-völgyön, részben térdig érő hóban felfelé, akkor a végén egy kicsit szúrt az oldalam, de valószínűleg csak az általános edzetlenségem miatt.

Ja, egyébként a fiúm felfedezte, hogy van már óvodás sziklamászó-bajnokság is, úgyhogy kijelentette, hogy Zoárd négyévesen Európa-bajnok kell legyen. Kifejtette, hogy – csak a motiváció végett – amikor indulnak majd versenyre, akkor közli majd a gyerekkel, hogy fiam, most téged viszlek, de haza majd az első helyezett jön velem. Szerintem ehhez képest az én követelményeim, hogy mire iskolába megy, folyékonyan olvasson és perfekt helyesírással írjon három nyelven, egészen emberségesek.

Mindenesetre a gyerek érdekében nagyon remélem, hogy nem fog ötévesen úgy dönteni, hogy ő mégis inkább balett-táncos akar lenni.

Kicsit izgultam eddig, hogy milyen szülők leszünk a fiúmmal, mert egyikünk sem különösebben felnőttes, de hétvégén a Mammutban tanúsított magatartásunk teljesen megnyugtatott. Öt percig bóklásztunk a mozi kezdete előtt, és én olyanokat mondtam, hogy nem értem, miért kell tizenkét éves lányokat kurvának öltöztetni (egyébként tényleg, miért? de szabályosan, neccharisnya, miniszoknya, hátakivan top, mindezt szülői felügyelettel), a fiúm meg minden emós láttára felhördült, hogy hogy lehet így kimenni az utcára. Nagyon anyukásak és apukásak voltunk (kis vidéki beütéssel).

Aztán tegnap a MOM Park C&A-jában kerestem rámvaló ruhákat, a kismama szekciónál kicsit el is kámpicsorodtam, mert egyrészt a legkisebb cucc is nagy volt rám, másrészt minden tisztára úgy nézett ki, mint az átlagos 46-os ruhák, semmi rafinált mell alá szabás, vagy ilyesmi. Aztán szerencsére észrevettem, hogy az idei divat szerint mindenki kismamának öltözik, az L. pedig, akivel találkozóm volt, sajnos dugóba került, mutattam is neki szemrehányóan a szerzeményeimet a kasszánál, amikor megérkezett, hogy látod, ennyit késtél, de nem hatotta meg.

Aztán a fiúm határozott utasítására megvettem a gyereknek a Szutyejev mesekönyvet is (szerintem ezt jutalomnak szánta, amiért fiú van bennem, hogy cserébe könyvesboltba küld), ami nem volt egyszerű, mert csak annyira emlékeztem róla, hogy Szutyejev, és három kiskacsa van az elején (később kiderült, hogy három kiscica, egy kiskacsa, és a kispipi), mindenesetre hárman nyálaztuk végig a gyerekkönyveket, amíg egy hivatását professzionális szinten űző eladó nem csatlakozott hozzánk, és ki nem húzta a megfelelő helyről. Persze rögtön ki is olvastuk (=végignézegettük benne a képeket), az L. el is gondolkozott, hogy majd kölcsönkéri Zoárdtól, hát, meglátjuk. Ezenkívül megvettem még az Én, te, ő c. nagyobb gyerekeknek való könyvet, ami annak idején megváltoztatta az életemet, lelkesedtem is, hogy nézd, itt a múltidő, meg a birtokos szerkezetek, de az L.-t ez már nem izgatta fel annyira, hanem azt mondta, hogy milyen fura könyveket adnak már ki, ennek is az a címe, hogy Hogy a medve enne meg. Erről tüzetesebb vizsgálat után kiderült, hogy A medve enne még c. kötetről van szó, itt el is döntöttem, hogy az L. nem olvashat majd Zoárdnak mesét. Egyelőre itt tartunk.

Ja, egyébként meg egy újabb érdekes adaptív viselkedésmód motivációra derült fény. Tegnapi kalandozásaim során nem volt kedvem öt helyre parkolójegyet fizetni, ezért megtettem egy megállót villamossal. A két és fél perc alatt, amit a szerelvényen töltöttem, hárman ugrottak fel, hogy átadják a helyüket, nekem meg égett a pofám, mert mindhárom idősebb nő volt. Amikor ezt elmondtam a fiúknak, azzal magyarázták, hogy férfiember a nyolcadik hónapig nem veszi észre a vemhességet, családon belüli tapasztalatoktól függetlenül; otthon viszont a fiúm azt is elmagyarázta, hogy ez miért van így. Szerinte kegyetlen világunkban csak és kizárólag akkor szabad egy fiatal nőnek átadni a helyet, ha már félig kilóg belőle a gyerek, mert a túlélés szempontjából sokkal veszélytelenebb stratégia, ha az ember nem adja át a helyét, mint ha egy nemterhes nővel közli, hogy terhesnek néz ki.