34. fejezet – amelyben próbálok még visszatalálni az értelmes emberek társadalmába

Tegnap találkoztam anyámmal, aki vett nekem egy méregdrága, kézzel festett, egyedi tervezésű selyemruhát a nehéz időszakra (én leszek a legjobban öltözött tehén a környéken), nem szólt be, és ígéretet tett arra, hogy hoznak általam kiválasztott TS babkocsit Kanadából májusban. Ezzel csak az a bajom, hogy nem szeretek szépeket mondani a szüleimről, annak soha nincs jó vége.

A lemenő ági rokonokkal is egyeztetéses tárgyalásokba bonyolódtam, a fiúm tizenegy éves lánya értesített, hogy nagyon örül, hogy öccse lesz, de annak is nagyon örült volna, ha húga lenne (igen udvarias, pozitív életszemléletű gyermek). Én visszaírtam neki, hogy jó, remélem, tud énekelni, mert a gyereknek énekelni kell majd, és mindenkinek jobb, ha azt nem én teszem, mire azt válaszolta, hogy már most is tud egy kicsit, de megígéri, hogy mire megszületik a baba, nagyon jól fog tudni (mondom, rendkívül jólnevelt, szófogadó leány).

Utána tájékozódási képességeim hiánya folytán egyre szűkülő körökben (melyek során Budát is útbaejtettem) megközelítettem a Nyugatitól indulva dd kb egy megállónyira lévő lakhelyét, ahol a házigazda, és – saját állítása szerint – butch típusú sidekickje adtak nekem enni, elláttak a legújabb pletykákkal (most nagyon vissza kell fognom magam, sose találná ki senki, ki költözik össze kivel), illetve felvilágosítottak mindenről, amit a pénisznövesztő műtétekről tudni érdemes. Megpróbáltuk közben azt is elmagyarázni dd-nek, hogy miért jóval nagyobb a piaci értéke a heteroszexuális, hímnemű gyermeknek az összes többi verziónál, de nem értette, amúgy meg nem tudom, mit nyafog, simán vezetek már előtte.

33. fejezet – konzílium

Felhívtam a Rendszergazdát is az örömhírrel, de azt mondta, nem örül. Érdeklődésemre, hogy miért, felvilágosított, hogy ő úgy tervezte, lányunk lesz a fiúmmal, és ettől majd megtanuljuk, hogy nem szabad előre inni a medve bőrére, és önhitt módon előre eldöntenünk a gyerek nemét. Vigasztalásul elmeséltem neki a fiúm öröklődéstani elméletét (a fiúm időnként megpróbál behatolni az én világomba, és az én nyelvemen beszélni), miszerint abból kiindulva, hogy ő sokkal nagyobb és robusztusabb nálam, a kromoszómái is sokkal nagyobbak és robusztusabbak, tehát a gyerekünk rá fog hasonlítani, vagyis fiú lesz.

Ezzel szerintem nem lehet vitatkozni.

32. fejezet – a rózsa neme

Gyermekünkről, Zoárdról ma kiderült, hogy fiú, ami nagy szerencséje ezzel a névvel. Örömömben elbőgtem magam a monitor előtt (valószínűleg ugyanezt tettem volna, ha lány, tiszta felfokozott állapotban voltam), majd hazajőve megrendeltem neki pár fekete rugdalózót “ROCK” felirattal, illetve lángoló triciklivel, hogy olyan legyen, mint az apja, meg egy Mummy’s little vampire feliratút, ami megy az én vámpírosomhoz. Az apja is boldog, többek között azért, mert mostantól mondhatja azt feminista ismerőseinknek, hogy van egy gyerekem, meg egy lányom, illetve játszhatnak majd autószerelőset (igazi autóval). A gyermeknek egyébként az összes értéke tankönyvi, és a tudomány legújabb álláspontja szerint túlvagyunk a félidőn, innen már lejtmenet.

rugdalozo

31. fejezet – kifejlett gyermek megtekintése

Tegnap merengve írtam a bevásárlólistát, elgondolkoztam azon, hogy nagyon rég vettem utoljára tampont, ill. betétet, úristen, de rég jött meg, úristen, csak nem vagyok terhes, aztán eszembe jutott, hogy de. (Úristen, most mi lesz?)

Azután hazamentem, erőt vettem magamon, és kíméletlenül bedobozoltam azokat a ruháimat, amik nem jönnek rám, maradt hordhatóan három darab határeset nadrágom (egy dolog vigasztal, hogy tegnap a rendszergazda szakértő szemmel megtekintett, és kijelentette, hogy nem hurkásodom gatya fölött, úgyhogy a hasam az gyerek, nem háj), úgyhogy ma kiugrottam a Decathlonba bespájzolni melegítőgatyából (nem visz rá a lélek, hogy kismamaboltba menjek, az olyan végleges lenne). Ott először megnyugodtam, hogy az üzletpolitika szerint még így is XS, illetve 14 éves méret vagyok (ezt nem értem, hogy csinálják), utána összefutottam sissóval és a Sarjjal. A Sarj előbb eltűnt egy rózsaszín biciklivel, majd közölte, hogy ő azt a rózsaszín biciklit szeretné, nagyon szeretné, most szeretné, és hol van a fiúm, vegye meg neki a fiúm a rózsaszín biciklit (ezzel egyébként meglehetősen gyenge emberismeretről tett tanúbizonyságot, a fiúm utólag tisztázta velem, hogy a mi gyerekünknek soha és semmilyen körülmények között nem lesz rózsaszín biciklije, még akkor sem, ha lánynak születik). Egyébként a Sarj megnyerő külseje mellett komoly előadói képességekkel is rendelkezik, egy bácsitól kapott egy csokit, a pénztáros leány lufit kezdett keresni neki, és amúgy is általános sajnálkozást váltott ki a jelenlévőkből, mint sanyarú sorsú árva gyermek; amikor kijelentette, hogy anya, én most nagyon sírok, akkor nekem is emlékeztetnem kellett magam, hogy hétvégén kap biciklit.

Szóval egy pillanatra felsejlett előttem a jövőm, de aztán gyorsan másfelé néztem.

30. fejezet – Anyázás jellegű

Hát most az van, hogy itt állok a félidő előtt másfél héttel, és valószínűleg rossz anya vagyok, mert a magzat már mozog, pár hetente látom a monitoron is, ennek ellenére semmilyen anyának nem érzem magam (ezen hosszan vihogtunk múltkor a fiúmmal, hogy a gyerek komolyan azt fogja gondolni, hogy én az anyja vagyok, meg minden, bár ez igazából tragikus valahol). Mindegy, arra jutottam, hogy rossz anyáknak is lenniük kell, például az enyémnél rosszabb anya ritka, és mégis ember lett belőlem, mi több, a fiúm szerint egész normális vagyok ahhoz képest, hogy lány vagyok, a gyerek meg hadd edződjön, ami nem öli meg, csak erősebbé teszi.

Na szóval amikor még a lelkifurdalásos résznél tartottam, akkor a helyzetet enyhítendő összeírtam, mi kell Zoárdnak, szépen excelbe, és hát nem lett rövid lista, pedig szerintem nem szálltam el. Mindegy, ezzel különösebb gondom nem is lenne, viszont vannak ezek a rejtélyes tételek, mint pl. 15 db textilpelenka. A textilpelenka az olyan jollyjoker-szerű dolognak tűnik a leírásokból, amit bármire lehet használni, a pelenkázást kivéve, viszont sehol nem lehet kapni. A fiúm, akit mint tapasztaltat megkérdeztem erről, azt mondta, hogy szerinte, idézem, az úgy lesz, amikor gyerekhez jut az ember, ettől úgy el is merengtem, hogy megszületett gyermekünk, Turul Vulkán, 55 centivel, 3,5 kilóval, és 15 textilpelenkával, aztán áttértem az autós hordozóra, szóval ha valaki nagyon meg akar lepni, akkor tudja, mivel kell.

Az autós hordozóval az van, hogy nem egészen értem a különbséget az autós hordozó (ami ugye kell), meg a szimpla hordozó-pihenőszék között, ugye mindkettőbe be van kötve a gyerek, minkettő hordozható, és mindkettőben lehet hintáztatni, akkor most mi van? És akkor a gyerektároló eszközök vonalán rögtön tovább is evezhetünk a babakocsik területére, ami odáig világos, hogy kell hozzá mózes, illetve sportrész, és könnyű kell legyen, mert hegyen-völgyön lakunk plusz lépcső, de most nem tök mindegy, hogy öt pontos biztonsági öv van benne, vagy három? És mire jó a lábzsák? És amikor azt mondják, hogy legyen egy vékony, meg egy vastag takarója, akkor miért nem definiálják g/m2-ben a vékonyat és a vastagat, -tól-ig határral? És miben különbözik a vékony meg a vastag a babakocsis takarótól? És ekkor következett még csak a vese alakú, lefolyós babakád vs. fürdetővödör problémája, és itt határoztam el, hogy én rossz anya leszek, majd betekerjük valamibe a gyereket a hazaúton, itthon meg kap egy komódot aludni, és fürdetjük a levesesfazékban, így járt, választott volna felvilágosultabb családot.

29. fejezet – jellemábrázolós rész

Zoárd, a magzat szépen fejlődik, kezdünk kijönni egymással. Időnként már kívülről is érezni, ahogy mozog, mondjuk atyjának sziklamászó kezeivel erre esélye sincsen, de majd rugdossa még őt is eleget. Egyébként más kismamáknál megható történeteket olvasok arról, hogy a szívük alatt hordozott gyermek odabújik a fölé helyezett apai/anyai kézhez, na az enyém a fölé helyezett notebookhoz húzódik oda (biztos érzi az internet melegét), de nagyon látványosan, rárakom, rugdos kifelé, leveszem, nyugi van. Az apja szerint rosszul rakom rá, billentyűzettel lefelé kellene, mert biztos közölni akar valamit.

Amúgy jobboldali beállítottságú a gyerek, hanyattfekve látványosan aszimmetrikus a hasam, ez kicsit aggaszt, de majd csak visszamegy középre. Neme továbbra sincs.

28. fejezet – rugdos, ha olyanja van

Na de a lényeg mégiscsak az, hogy Z. most már tényleg, letagadhatatlanul mozog, fészkelődik, mocorog (hétfőn az ultrahangon igazolták, hogy megvan tíz centi, és van agya meg combcsontja, szóval ebből a gyerekből bármi lehet), a legnagyobb hisztit eddig akkor csapta, amikor sissóhoz mentünkben az apja templomi kórust rakott a lejátszóba (illusztrálandó, hogy milyen csendes az autó, közben suttogva beszélgettünk meg minden), pár perc múlva már igazán kényelmetlen volt, szerencsére akkor visszakapcsoltunk az Iron Maidenre, mire Z. rögtön elnyugodott.

Azt hiszem, ideje utánanéznem, mit mondanak a próféciák az Antikrisztus eljöveteléről Urunk 2008. évében.

27. fejezet – a sürgősségi tinédzserambulanciáról

Már napok óta rettegtem az AFP-től, de ma a legszélsőségesebb számítások szerint is betöltöttem a 16 hetet, úgyhogy nem volt mit tenni, de megszületett bennem a döntés, hogy én többet a büdös életben nem szándékozom igénybevenni az "ingyenes" magyar egészségügy szolgáltatásait.

Korán keltem, úgyhogy – miután mintegy egy óra húsz perc alatt sikerült megtennem a 12 kilométeres utat ahhoz a kórházhoz, ahova tartozom – nyolcra már ott is voltam (kilencig van labor), evés nélkül, pisit tartogatva (nem lehetett mentett vizeletet vinni, mert csak, és csak a reggeli első jó). A Szt. János kórház honlapján ugyan nincs szó az eljárásról, de hearsay alapján tudtam, hogy AFP-vel nem a nagy laborba kell menni, hanem a nőgyógyászat épületébe ("balra a negyedik" egy kaotikus elrendezésű telepen) valahova, beutaló nélkül. A konkrét lokációról egy fehérköpenyes orvossal konzultáltam (portás híján), aki először is megkérdezte, hogy biztos vagyok-e a 16. hétben, majd tájékoztatott, hogy a sürgősségi tinédzserambulancia feliratot kell keresnem, de biztos vagyok-e abban, hogy megvan a 16 hét.

A sürgősségi tinédzserambulancián ("belépés érkezési sorrendben") egy órát várakoztam állva (több pasi ücsörgött körülöttem, és igaz, hogy karcsúsított szabású a kabátom és nincs benne hasam, de csak nem gondolták, hogy viccből járok a sürgősségi tinédzserambulanciára kora hajnalban), éhomra, pisiletlenül egy szűk, hasakkal teli kis fülledt váróban, majd kilenc körül betereltek a csapolóhelyiségbe, és lecsesztek, hogy miért nem jöttem hamarabb, mindjárt viszik a vért, ezt így nem lehet. Szerencsére sikerült megegyeznünk abban, hogy majd én utánuk viszem a saját véremet sk, viszont ekkor kiderült, hogy nem tudom azt az irányítószámot, ahova vinni fogom a gyereket, és így nem adhatok vért, de szerencsére telefonos segítséggel végül megoldottuk. Megtorlásul két ampullával többet vettek le tőlem, mint kellett volna, mert a csajszi véletlenül két kitöltetlennel kezdte, nem azokkal, amikre ráírtam a nevem (TAJ-számom, stb), majd a kezembe nyomott egy kémcsövet, hogy pisiljek bele, de az első sugár menjen a vécébe, csak a második a csőbe, amiből közben ne szóródjon ki a por, és a tetejét tartsam sterilen, mindezt egy összevizelt ülőkés mosdóban, ahol nincs vécépapír, de megoldottam. Ezt követően már csak azt kellett megtudnom, hova is vigyem pontosan a testnedveimet, ott már szerencsére csak 20 percet kellett várnom, de utána kegyet gyakoroltattak és soron kívül leadhattam a mindent.

Ja, és az autónál értesültem róla, hogy megbüntettek tilosban parkolásért, és igen, figyelhettem volna, de ki gondolta volna, hogy egy kórház előtt fizetőparkoló van.

26. fejezet – beszélünk a gyerekhez

Egyébként a fiúm végre beszél a gyerekhez. A múltkor ugyanis az Auchan parkolójában a szemére hánytam, hogy vagy azt mondja a gyereknek, hogy ZZZZzzzzZZZZZ, vagy orángután-hangokat ad ki a hasam magasságában, úgyhogy Zoárd vagy szellemi fogyatékos lesz, vagy azt hiszi majd, hogy az apja az. Én meg nem érek le a hasamig, hogy korrigálhassak, üvöltözni meg nem akarok egy nagyjából tíz centis magzattal (különös tekintettel arra, hogy ő dönti el, mikor hányunk). Szóval aztán a parkolóban az apja rákérdezett, hogy voltaképpen miért is fontos, hogy beszéljen a gyerekkel, én meg nem akartam ilyen fejlődéspszichológiai izékkel komplikálni a dolgot, úgyhogy azt mondtam, azért, hogy amikor majd kamaszkorában lázad ellenünk Zoárd, akkor az orra alá dörgölhessem, hogy pedig mi mit meg nem tettünk érte, lám, az apja már akkor beszélt hozzá, amikor meg se született, satöbbi. Erre a fiúm rávilágított, hogy ezt nyugodtan mondhatjuk akkor is, ha nem beszél hozzá, én viszont önérzetesen visszautasítottam, hogy hazudjak a gyereknek (én a passzív-aggresszív érzelmi zsarolásnál húzom meg a határt). Snitt.

Az áttörés akkor következett be, amikor otthon arról beszélgettünk, hogy milyen sok családban a gyerek körül forog minden, és megegyeztünk, hogy na ez nálunk nem így lesz, nem a gyerek fogja megszabni, mikor mit csinálunk, bár, tettem hozzá bánatosan, egyelőre velem pont ezt csinálja. Na, erre a fiúm odahajolt a hasamhoz, és szép lassan, tagoltan azt mondta neki, hogy ne gondold ám, hogy ez mindig így lesz, csak amíg ki nem jössz, én meg meghatottan hozzátettem, hogy mert akkor már meg tud verni az apád, mire ő idézettel pontosította a gyerek felé, hogy de nem ám csak úgy tessék-lássék, hanem rendesen, botokkal, szóval kezdem úgy érezni, hogy igazi család leszünk.