37., plázázós fejezet

Kicsit izgultam eddig, hogy milyen szülők leszünk a fiúmmal, mert egyikünk sem különösebben felnőttes, de hétvégén a Mammutban tanúsított magatartásunk teljesen megnyugtatott. Öt percig bóklásztunk a mozi kezdete előtt, és én olyanokat mondtam, hogy nem értem, miért kell tizenkét éves lányokat kurvának öltöztetni (egyébként tényleg, miért? de szabályosan, neccharisnya, miniszoknya, hátakivan top, mindezt szülői felügyelettel), a fiúm meg minden emós láttára felhördült, hogy hogy lehet így kimenni az utcára. Nagyon anyukásak és apukásak voltunk (kis vidéki beütéssel).

Aztán tegnap a MOM Park C&A-jában kerestem rámvaló ruhákat, a kismama szekciónál kicsit el is kámpicsorodtam, mert egyrészt a legkisebb cucc is nagy volt rám, másrészt minden tisztára úgy nézett ki, mint az átlagos 46-os ruhák, semmi rafinált mell alá szabás, vagy ilyesmi. Aztán szerencsére észrevettem, hogy az idei divat szerint mindenki kismamának öltözik, az L. pedig, akivel találkozóm volt, sajnos dugóba került, mutattam is neki szemrehányóan a szerzeményeimet a kasszánál, amikor megérkezett, hogy látod, ennyit késtél, de nem hatotta meg.

Aztán a fiúm határozott utasítására megvettem a gyereknek a Szutyejev mesekönyvet is (szerintem ezt jutalomnak szánta, amiért fiú van bennem, hogy cserébe könyvesboltba küld), ami nem volt egyszerű, mert csak annyira emlékeztem róla, hogy Szutyejev, és három kiskacsa van az elején (később kiderült, hogy három kiscica, egy kiskacsa, és a kispipi), mindenesetre hárman nyálaztuk végig a gyerekkönyveket, amíg egy hivatását professzionális szinten űző eladó nem csatlakozott hozzánk, és ki nem húzta a megfelelő helyről. Persze rögtön ki is olvastuk (=végignézegettük benne a képeket), az L. el is gondolkozott, hogy majd kölcsönkéri Zoárdtól, hát, meglátjuk. Ezenkívül megvettem még az Én, te, ő c. nagyobb gyerekeknek való könyvet, ami annak idején megváltoztatta az életemet, lelkesedtem is, hogy nézd, itt a múltidő, meg a birtokos szerkezetek, de az L.-t ez már nem izgatta fel annyira, hanem azt mondta, hogy milyen fura könyveket adnak már ki, ennek is az a címe, hogy Hogy a medve enne meg. Erről tüzetesebb vizsgálat után kiderült, hogy A medve enne még c. kötetről van szó, itt el is döntöttem, hogy az L. nem olvashat majd Zoárdnak mesét. Egyelőre itt tartunk.

Reklámok

36. fejezet – a sötétség gyermekeiről

Gyermekem az a sötétben bujkálós fajta, tegnap hosszan szórakoztunk azzal (nem volt net), hogy ha takaró van a hasamon, akkor ficánkol, de ha lerántom róla, rögtön mozdulatlanná merevedik. Lehet, hogy – kulturális utalás jelleggel – Spikenak keresztelem majd, úgyis frusztrál, hogy nincs még neve, most már mihamarabb ki kellene találnunk, hogy hívjuk, hogy szülés előtt legyen időm gáttájékon magamra tetováltatni, különben vélhetően reflexből a Zoárdot nyögöm majd be, ha kérdezik. Az apjára nem számíthatok, nálunk a zsiráfot Zsiráfnak, a nyuszit Nyuszinak hívják, legújabb szerzeményünknek, az ikeás nyúlnak pedig némi töprengés után a Másik Nyuszi nevet adta.

Amúgy nagyanyám, mikor megtudta, hogy terhességemről értesülve azonnal beszereztem a Sehány éves kislányt (a gyereknek szántam amúgy, én nagyon szerettem kiskoromban), megijedt, hogy korom ellenére még mindig ilyen jellegű kiadványokból informálódom, és gyorsan elküldte nekem Dr. Hirschler Imrétől a Nők védelmében (1958), és a Szülőszoba (1980) c. köteteket. Ezek lapozgatása sok vidám percet szerzett nekem, illetve kollégáimnak, akiket rendszeresen tájékoztatok minden érdekes információról, mint például hogy a férfiakkal vigyázni kell, mert nemi vágyuk teljesítése érdekében erőszakosságra is képesek, hogy a nő szexuális szerepe nem tétlen, elvégre öltözködésével, illat- és szépítőszerekkel igyekszik magára felhívni a figyelmet, illetve hogy Lenin szerint "a nőt mindig lenyűgözi az otthoni háztartás", bármit is jelentsen ez. Amúgy igazságot kell szolgáltatnom a férfiaknak (az előző bejegyzéshez kapcsolódva), mert amint biztosan tudják az emberről, hogy terhes, például az arcukba van mondva érthető, tömör egymondatban, rögtön elkezdenek túlkompenzálni. A kollégáim pl. versengenek, melyik hozza be a teáscsészémet (2,5 dl), hogy ne kelljen cipelnem.

35. fejezet – evolúciós előnyök

Ja, egyébként meg egy újabb érdekes adaptív viselkedésmód motivációra derült fény. Tegnapi kalandozásaim során nem volt kedvem öt helyre parkolójegyet fizetni, ezért megtettem egy megállót villamossal. A két és fél perc alatt, amit a szerelvényen töltöttem, hárman ugrottak fel, hogy átadják a helyüket, nekem meg égett a pofám, mert mindhárom idősebb nő volt. Amikor ezt elmondtam a fiúknak, azzal magyarázták, hogy férfiember a nyolcadik hónapig nem veszi észre a vemhességet, családon belüli tapasztalatoktól függetlenül; otthon viszont a fiúm azt is elmagyarázta, hogy ez miért van így. Szerinte kegyetlen világunkban csak és kizárólag akkor szabad egy fiatal nőnek átadni a helyet, ha már félig kilóg belőle a gyerek, mert a túlélés szempontjából sokkal veszélytelenebb stratégia, ha az ember nem adja át a helyét, mint ha egy nemterhes nővel közli, hogy terhesnek néz ki.

34. fejezet – amelyben próbálok még visszatalálni az értelmes emberek társadalmába

Tegnap találkoztam anyámmal, aki vett nekem egy méregdrága, kézzel festett, egyedi tervezésű selyemruhát a nehéz időszakra (én leszek a legjobban öltözött tehén a környéken), nem szólt be, és ígéretet tett arra, hogy hoznak általam kiválasztott TS babkocsit Kanadából májusban. Ezzel csak az a bajom, hogy nem szeretek szépeket mondani a szüleimről, annak soha nincs jó vége.

A lemenő ági rokonokkal is egyeztetéses tárgyalásokba bonyolódtam, a fiúm tizenegy éves lánya értesített, hogy nagyon örül, hogy öccse lesz, de annak is nagyon örült volna, ha húga lenne (igen udvarias, pozitív életszemléletű gyermek). Én visszaírtam neki, hogy jó, remélem, tud énekelni, mert a gyereknek énekelni kell majd, és mindenkinek jobb, ha azt nem én teszem, mire azt válaszolta, hogy már most is tud egy kicsit, de megígéri, hogy mire megszületik a baba, nagyon jól fog tudni (mondom, rendkívül jólnevelt, szófogadó leány).

Utána tájékozódási képességeim hiánya folytán egyre szűkülő körökben (melyek során Budát is útbaejtettem) megközelítettem a Nyugatitól indulva dd kb egy megállónyira lévő lakhelyét, ahol a házigazda, és – saját állítása szerint – butch típusú sidekickje adtak nekem enni, elláttak a legújabb pletykákkal (most nagyon vissza kell fognom magam, sose találná ki senki, ki költözik össze kivel), illetve felvilágosítottak mindenről, amit a pénisznövesztő műtétekről tudni érdemes. Megpróbáltuk közben azt is elmagyarázni dd-nek, hogy miért jóval nagyobb a piaci értéke a heteroszexuális, hímnemű gyermeknek az összes többi verziónál, de nem értette, amúgy meg nem tudom, mit nyafog, simán vezetek már előtte.

33. fejezet – konzílium

Felhívtam a Rendszergazdát is az örömhírrel, de azt mondta, nem örül. Érdeklődésemre, hogy miért, felvilágosított, hogy ő úgy tervezte, lányunk lesz a fiúmmal, és ettől majd megtanuljuk, hogy nem szabad előre inni a medve bőrére, és önhitt módon előre eldöntenünk a gyerek nemét. Vigasztalásul elmeséltem neki a fiúm öröklődéstani elméletét (a fiúm időnként megpróbál behatolni az én világomba, és az én nyelvemen beszélni), miszerint abból kiindulva, hogy ő sokkal nagyobb és robusztusabb nálam, a kromoszómái is sokkal nagyobbak és robusztusabbak, tehát a gyerekünk rá fog hasonlítani, vagyis fiú lesz.

Ezzel szerintem nem lehet vitatkozni.

32. fejezet – a rózsa neme

Gyermekünkről, Zoárdról ma kiderült, hogy fiú, ami nagy szerencséje ezzel a névvel. Örömömben elbőgtem magam a monitor előtt (valószínűleg ugyanezt tettem volna, ha lány, tiszta felfokozott állapotban voltam), majd hazajőve megrendeltem neki pár fekete rugdalózót “ROCK” felirattal, illetve lángoló triciklivel, hogy olyan legyen, mint az apja, meg egy Mummy’s little vampire feliratút, ami megy az én vámpírosomhoz. Az apja is boldog, többek között azért, mert mostantól mondhatja azt feminista ismerőseinknek, hogy van egy gyerekem, meg egy lányom, illetve játszhatnak majd autószerelőset (igazi autóval). A gyermeknek egyébként az összes értéke tankönyvi, és a tudomány legújabb álláspontja szerint túlvagyunk a félidőn, innen már lejtmenet.

rugdalozo

31. fejezet – kifejlett gyermek megtekintése

Tegnap merengve írtam a bevásárlólistát, elgondolkoztam azon, hogy nagyon rég vettem utoljára tampont, ill. betétet, úristen, de rég jött meg, úristen, csak nem vagyok terhes, aztán eszembe jutott, hogy de. (Úristen, most mi lesz?)

Azután hazamentem, erőt vettem magamon, és kíméletlenül bedobozoltam azokat a ruháimat, amik nem jönnek rám, maradt hordhatóan három darab határeset nadrágom (egy dolog vigasztal, hogy tegnap a rendszergazda szakértő szemmel megtekintett, és kijelentette, hogy nem hurkásodom gatya fölött, úgyhogy a hasam az gyerek, nem háj), úgyhogy ma kiugrottam a Decathlonba bespájzolni melegítőgatyából (nem visz rá a lélek, hogy kismamaboltba menjek, az olyan végleges lenne). Ott először megnyugodtam, hogy az üzletpolitika szerint még így is XS, illetve 14 éves méret vagyok (ezt nem értem, hogy csinálják), utána összefutottam sissóval és a Sarjjal. A Sarj előbb eltűnt egy rózsaszín biciklivel, majd közölte, hogy ő azt a rózsaszín biciklit szeretné, nagyon szeretné, most szeretné, és hol van a fiúm, vegye meg neki a fiúm a rózsaszín biciklit (ezzel egyébként meglehetősen gyenge emberismeretről tett tanúbizonyságot, a fiúm utólag tisztázta velem, hogy a mi gyerekünknek soha és semmilyen körülmények között nem lesz rózsaszín biciklije, még akkor sem, ha lánynak születik). Egyébként a Sarj megnyerő külseje mellett komoly előadói képességekkel is rendelkezik, egy bácsitól kapott egy csokit, a pénztáros leány lufit kezdett keresni neki, és amúgy is általános sajnálkozást váltott ki a jelenlévőkből, mint sanyarú sorsú árva gyermek; amikor kijelentette, hogy anya, én most nagyon sírok, akkor nekem is emlékeztetnem kellett magam, hogy hétvégén kap biciklit.

Szóval egy pillanatra felsejlett előttem a jövőm, de aztán gyorsan másfelé néztem.