9. fejezet – az előregondolkodásról

A fiú tegnap este azt tervezgette, hogy az egyelőre meg nem született gyermekünk az egyelőre meg nem vásárolt autóban dvd-t fog-e nézni, vagy metallicát fog hallgatni, hogy csöndben legyen (ami kicsit meglepett, mert abban már megállapodtunk, hogy a magzatkorban kondicionált altatós zenéje pokolgép lesz, mint kompromisszum (mármint kompromisszum az általam preferált pink floyd és a fiú által preferált pokolgép között)), én meg azt próbáltam eldönteni, melyik gyerekfogkrémet fogjuk majd használni.

Szóval nem lehet ránk fogni, hogy túl sok kérdést nyitva hagynánk.

7. fejezet – melodráma és anyai szigor

Szóval tegnap ügyesen elkiabáltam a dolgot, a bejegyzés után megint megindult ugyanis a vérzés, csúnyán, darabosan, tökre biztos is voltam benne, hogy ennek jó vége nem lehet, kiolvastam az internetet is a témában, ahol onnan kezdve, hogy akár hetekig tartó bő vérzés esetén is megmaradhat a gyerek, odáig, hogy két csepp is vetélést jelezhet, minden megtalálható.

Szerencsére amúgy is be voltam jelentkezve nőgyógyászhoz, nagyon nehéz volt kivárni a negyed hatot, de megérte, biztosított arról, hogy zárva van a méhszáj, van szívhang, megmaradós a baba, csak a méhlepény hülyén tapadt le, és leszakadt belőle egy darab, szedjek utrogestant, ne izguljak. Kaptam fényképet is, amin gyengébbek kedvéért X jelzi a magzat elejét és végét, nagyon helyes egyébként, megegyezésünk értelmében az apjára hasonlít.

A jó hírre való tekintettel megnéztük az I Am Legendet moziban, előtte még azért tisztáztam, hogy szerintem sérülésveszélyes helyzetekben nem igazolható a gügyögés, vannak olyan dolgok, amiket határozottan és szigorúan kell közölni egy kisgyerekkel is, vö. nem nyúlunk a tűzhelyhez, nem ugrálunk le öt méter magasról, nem rugdaljuk szét a méhlepényt. Ezekben az esetekben nem leszek hajlandó lelkizni, nem érdekel, ha komplexusos lesz, ahogy a fiú mondta, a komplexustól még senki nem égett meg.

6. fejezet – kezdek türelmetlen lenni

Csütörtökön volt egy kis vérzésem, úgyhogy felraktam a lábam, összeszorítottam a combom, és biztattam a gyereket, hogy kapaszkodjon, úgy tűnik, sikerrel.

A fiú szerint jó anya leszek (megkérdeztem), ugyanakkor mostanában notóriusan vesselnek szólít, és a félreértések elkerülése végett egy bádogbögrét is az orrom alá nyomott, benne a kicsi zsiráffal, mondván, hogy olyan vagyok. Kezd felmerülni bennem a gyanú, hogy tárgyként kezel.

Egyébként belőlem sem lesz már szuperkismama, az a prospektusos fajta, legszívesebben folyamatosan ennék vagy aludnék, nyűgös vagyok attól, hogy feszül a mellem, és gyakran nosztalgiarohamokat kapok (az imént például könnybelábadt a szemem, mert eszembe jutott, hogy rendeltem meg az ebédemet (kacsa, krokett) délelőtt).

5. fejezet – a nagykönyvről

Amúgy ma elmentünk az Auchanba, bár kehes vagyok és a láz miatt alig ettem az elmúlt napokban, kénytelen is lettem diszkréten tenni egy kerülőt a mosdó felé. Amior visszamentem a pénztárhoz, mondtam is örömmel a fiúnak, hogy hánytam, és most már jobban vagyok, mire büszkén megveregette a hátam, és megdicsért, hogy látod, tudod te, hogyan kell terhesnek lenni.

Szóval megy ez nekünk.

4. fejezet – alapozó tárgyalások

Tegnap azért megbeszéltük a legsürgősebb dolgokat, miszerint

1. Megegyezésünk értelmében fiú lesz a gyerek. Ha mégis lány, akkor rövidre vágatjuk a haját, nadrágban járatjuk, és félreérthető keresztnevet adunk neki, hogy ne derüljön ki (és könyvet is írok róla, mint A. A. Milne, bár ő fordított előjellel csinálta).

2. Amennyiben megépül A Ház, a gardróbszobából simán lehet gyerekszoba. Gondolkoztunk a pince egy részén is, de ott inkább barkácsoló terület lesz (és megállapítottuk, hogy amennyiben elmegy az áram, miközben fent vagyunk, nem lesz könnyű lejutni, de aztán született erre is megoldás).

3. A fiú megkérdezte, hogy akkor ez most az én gyerekem lesz, vagy a mi gyerekünk (utólag kissé nehezményeztem, hogy nem ajánlotta fel az "ő gyereke" opciót is, szívesen lennék vasárnapi anyuka, bár ez nem összeegyeztethető sajnos az özvegyi státusszal, ami szintén szerepel a távlati ambícióim között). Egyben kifejeztem határozott igényemet a nagyobbik, (szinte) tizenegy éves gyermekére is, mint testvérre.

+1. Megtiltottam, hogy bármikor, bármilyen körülmények között anyjuknak szólítson, illetve felkértem, hogy amennyiben valaha is alapértelmezett képként raknám ki az ivadék fotóját a wiwre, azonnal verjen meg vasrudakkal. Azóta mamamaciként referál rám.

3. fejezet – az előregondolkodásról

Ja, amúgy kijelentette a fiú, hogy az ő gyereke nem fog állami kórházban születni, úgyhogy kinéztem a telki kórházat, legalább nem kell pestig menekülnie (állítása szerint egy hegyvonulat elegendő ahhoz, hogy biztonságban érezze magát a szülési traumától, de mit csináljak például én?). Amúgy ma nagyon belehúztam a tervezési fázisba, éppen ott tartok, hogy középiskolába svájcba vagy angliába menjen-e a (jelenleg 12 milliméter hosszú) gyermek.

De igazából oda megy, ahova akar, csak egészséges legyen.

2. fejezet – mélypszichológia

Ja, és az egészben az a legfelháborítóbb, hogy a fiú halálos nyugalommal kijelentette, hogy ő tudta, hogy terhes vagyok, ezért is vitt el bemutatni az anyjának karácsony ürügyén. Könyörgöm, nem híztam egy kilót sem, nem émelygek, nem hisztizem, nincs madonnás glória a fejem körül, hát honnan tudta ezt mindenki rajtam kívül? És miért nem szóltak nekem is?

1. fejezet, az ősanyáról

Na szóval az úgy volt, hogy tegnap dögrovásra kerültem, tüdőgyulladásom lett ugyanis, amiről az orvos megállapította, hogy felső légúti fertőzés, szóval életben maradok. Azt is megállapította a mellemet és az alhasamat nyomogatva, hogy szerinte terhes vagyok, hiába mondtam, hogy nem. Amúgy rendkívül szimpatikus orvosdoktor volt, az egészet lezavarta nagyjából három és fél perc alatt, két ügyeleti kiszállás között. Mindenesetre vettem tesztet is a patikában, mondván, hogy mit tudja ő, de jobb a biztonság.

És akkor pár órával később sírva vonultam fel a fiú mellé az emeletre, merthogy én nem tudok szülni, nem tudom, melyik végén kell megfogni egy gyereket, egyetlen természetfeletti képességem az, hogy a menstruációt követő harmaik naptól ha csak szépen néznek rám, már attól is teherbe esem, úgyhogy a fiú szerintem ki fog vágni a hóba (nagyon szép jégkristályos egyébként most odakint minden, btw), hogy szüljek ott, vagy ami még rosszabb, azt fogja mondani, hogy ő ezt nem érti.

Aztán inkább előadtunk egy ilyen klasszikus nagyjelenetet, csak fordított szereposztással, hogy én pánikolok és vádaskodom, továbbá sorolom, hogy ez miért lehetetlen, ő meg idült mosollyal az ajkain simogatja a fejem, hogy nem lesz semmi baj1, és eljátssza a nagy zsiráffal és a kis zsiráffal, hogy mi is van. Ugyanakkor azt azért tisztázta, hogy (a) nem hajlandó apás szülésre, de olyan szinten nem, hogy ha budán szülök, ő átmegy pestre, (b) nem magzatvizezhetem össze a Lexust, majd inkább az én autómmal visz, vagy esetleg motorral, annak mindegy, majd ülök háttal. Ekkorra felment a lázam, és olyanokat mondtam, hogy kövér leszek, meg úristen, tegnapelőtt vodkáztam és cigiztem sissónál (erről egyébként az is eszembe jutott, hogy úristen, erre a traumára el kell gyorsan szívnom egy cigit, de aztán kapcsoltam), és akkor a fiú azt mondta, hogy el kellene menni gyűrűért (sporteszköz), én meg azt feleltem, hogy menjünk, úgysem tudok most a seggemen megülni, úgyhogy megvettük az utolsó gyűrűt (sporteszköz) az Auchanban, bár nyárig úgysem tudja használni, mindegy.

Aztán valahogy a Lexus váltója kapcsán feltámadt bennem az ellenállhatatlan vágy, hogy geometriailag bebizonyítsam, miszerint egy kettő darab egymáshoz simuló, fejtől-lábtól elhelyezett kónusz köré fogott rigid lánc hossza különböző kell legyen az alkotmány végénél és a közepénél, sikerült is, úgyhogy megnyugodva elaludtam, tényleg olyan vagyok, mint a zsiráf.


1
Ez egyébként azért különösen meglepő, mert eddig abban a hitben éltem, hogy én akarok tőle gyereket, ő meg nem, és ettől én boldogtalan vagyok.