Tegnap 28 hetes lett Zoárd, illetve anyai időszámítás szerint megkezdtük a harmadik trimesztert, ezt a gyermek azzal ünnepelte, hogy elkezdte a határait feszegetni. Sajnos a határai egybeesnek az én különböző, többé-kevésbé létfontosságú belső szerveim határaival, nyígtam is, mint a megszúrt malac, meg örültem is, hogy tisztességes rosszgyerekünk lesz. Mondjuk, amikor a lábait a vesémbe ékelte, a kis buksi fejét meg kinyomta a hasam bal oldalán, és percekig ebben a pózban maradt, akkor inkább nyígtam, de aztán sikerült átbukfenceznie.

A fiúm meg felfedezte a szoptatóspárnámat, hogy annak milyen jó hígítószaga van, mint valamelyik orosz játéknak gyerekkorából, és ötpercenként belenyomta a fejét, mint egy modern, szocialista államban felnőtt Proust, hogy mélyeket szívjon belőle. Természetesen abből a játékból a zsiráf se maradhatott ki, ott csapkodták a fejüket a párnába körülöttem, a gyerek ezalatt hullámzott a hasfalamon, közben én fordítottam a notebookon, mert ha munka van, akkor munka van, jól elvoltunk, na.

Aztán vasárnap megbeszéltük a nevelési elveinket is, úgy tűnik, kettőnk közül én leszek a nevelésielv-felelős, a fiúm ugyanis ihletet kapott a Jodie Fosteres cikkből, és úgy gondolta, ilyen nekünk is kell, de én mondjam meg. Úgyhogy kitaláltam, hogy nekünk az a nevelési elvünk, hogy nem verjük a gyereket, adunk neki enni (én) és amint tartani tudja a fejét, megtanítjuk sziklát mászni (a fiúm). Szerintem ez jó kezdet, aztán majd kiderül, mi van.

Egyébként meg szülők, meg ilyenek. Szóval az van, hogy bizonyos rendszeres gyemekkori /kamaszkori események miatt felnőttkoromban több évig nem tartottam a kapcsolatot a szüleimmel, aztán idegösszeroppanásra, ill. öngy. kis.-re hivatkozva kirimánkodták, hogy mégis, jó (noha valamiért részükről ez az egész úgy lett beállítva, mintha ők bocsátanának meg valamit nekem). Két év után sikerült kisírniuk nálam, hogy egyszer elvigyem hozzájuk a fiúmat (tisztáztam, hogy ebből nem lesz rendszer, de hadd nézzék meg egymást). Utána jött a babakocsi-ügy, hogy hadd hozzanak nekem babakocsit Kanadából, mondtam, jó, ha ez fontos nekik (természetesen kifizettem volna, csak Kanadában kb. harmadannyiba kerül, amit kinéztem, mint itthon), erre apám pár nappal az utazásuk előtt telefonál, hogy 1. nem hoznak nekem babakocsit, mert rossz gyerek vagyok, és nem hívom őket soha, 2. engem adtak meg, mint ICE személyt, tehát ne utazzak sehova, amíg haza nem jönnek, és ne kapcsoljam ki a telefonom sem. Ez utóbbival nem értettem egyet, és nagyon reméltem, hogy akkor most ennek kapcsán felfüggesztjük a diplomáciai kapcsolatunkat pár hónapra. Mondjuk úgy legalább 72-re. Snitt.

Tegnap éppen a boltban mászkáltam, amikor hív jóanyám, hogy már tizenkét órája otthon vannak, miért nem keresem őket. Tájékoztattam, hogy fogalmam sem volt, mikor jönnek. Ezen elveszekedett velem egy darabig, miközben én némán, de eltökélt léptekkel a franciakrémesek felé indultam. Aztán valahogy túltettük magunkat a témán, és akkor anyám közölte, hogy közelgő születésnapom alkalmából menjek el hozzájuk (aminél stresszesebb programot kb. nem tudok elképzelni), családi ebédre (mit sem utálok jobban, mint a kötelező, formális összejöveteleket), és vigyem a fiúmat és a fiúm szüleit is (arról hálistennek elfeledkezett, hogy lánya is van a fiúmnak, de ez egyébként is a hagymázas fantazmagóriák határát súrolja, mint terv). Nekem ekkor leblokkolt az agyam, úgyhogy gépiesen bepakoltam egy doboz kókuszos, és egy doboz likőrös csokit a kosárba, és motyogtam valamit, hogy meggondolom, majd visszajelzek.

Igazából az egész sztoriból annyi a dilemmatikus, hogy a fiúm anyukáját nem akarom azzal megbántani, hogy magyarázat nélkül nem mutatom be a családomnak, mintha úgy gondolnám, hogy nem érdemli meg, vagy valami, de a fiúm szerint neki el lehet mondani, hogy mi van, meg fogja érteni. Úgyhogy holnap telefon, és már előre görcsben van a gyomrom, szerencsére már csak pár év, és Zoárdra bízhatom az összes, kellemetlen ismerőseinkkel kapcsolatos feladatot (majd a fiúm megtanítja lőni, meg ilyenek).

Nagydarab állat gyermekünk, Zoárd (verőlegény lesz belőle, akárki meglássa) az elmúlt két hétben 50% súlygyarapodást produkált az ultrahang szerint (490g-ról 750g-ra), szóval nem véletlen, hogy napról napra nő a hasam (ami egyébként minden reggelünk 15 percig tartó témája a munkahelyen, és nem én hozom szóba). Egyébként is jóképű magzat, úgy képzelem legalábbis. Amúgy az orvos szerint beléptem a harmadik trimeszterbe, amivel én határozottan nem értek egyet. Jómagam ugyanis úgy számolom, hogy – legalábbis, ha feltételezzük, hogy szexeltem a fogantatás időpontjában – fiúgyermekünket december 2.-án hoztuk össze (ó, azok a hosszú, mikulásváró esték, írta nekem a nemisbéka), vagyis valóban 26+1 hetes vagyok, de a tél az első trimeszter, a tavasz a második, majd júniusban kezdem a harmadikat, és nem vagyok hajlandó erről szemantikai vitát nyitni.

(Amúgy, ha már szóba került a fogantatás, olvastam valamelyik kismama magazinban, hogy mennyire fontos a belső harmónia megteremtése ahhoz, hogy a petesejt beérjen / megtermékenyüljön / megtapadjon, asszem, ezen a ponton hajítottam a kukába, december 2. körül ugyanis én magam voltam a megtestesült hisztéria, dühös voltam a fiúmra, sorozatgyilkosos könyvet fordítottam napi 16 órában, ráadásul erősen el voltam csúszva a határidővel, és ez igen zaklatottá tett még pluszban, bagóztam, mint állat, inni csak azért nem, mert folyton vezettem, ráadásul fogamzásgátlót szedtem, szóval mindent egybevéve, csodálkozom, hogy akadt, aki egyáltalán bottal megpiszkálni hajlandó volt, még szerencse, hogy a fiúm nem túl igényes fajta (barlangász lelkialkat), úgyhogy Zoárdnak esélye nyílt becsusszanni.)

A gyerekről mostanában azért nem írok, mert nagyon jól viselkedik, rendszeresen ficereg ugyan, de azt is aranyosan, nem bántóan. Elérkeztem abba a terhességi szakaszba, amikor egyáltalán nem terhesnek érzem magam, hanem csak egy dagi lánynak, aki hirtelen hízott tíz kilót. Csak az zavar, hogy nem alhatok hason, illetve amikor hétvégén valamelyik napon gyalogoltunk 10 kilométert hegyen-völgyön, részben térdig érő hóban felfelé, akkor a végén egy kicsit szúrt az oldalam, de valószínűleg csak az általános edzetlenségem miatt.

Ja, egyébként a fiúm felfedezte, hogy van már óvodás sziklamászó-bajnokság is, úgyhogy kijelentette, hogy Zoárd négyévesen Európa-bajnok kell legyen. Kifejtette, hogy – csak a motiváció végett – amikor indulnak majd versenyre, akkor közli majd a gyerekkel, hogy fiam, most téged viszlek, de haza majd az első helyezett jön velem. Szerintem ehhez képest az én követelményeim, hogy mire iskolába megy, folyékonyan olvasson és perfekt helyesírással írjon három nyelven, egészen emberségesek.

Mindenesetre a gyerek érdekében nagyon remélem, hogy nem fog ötévesen úgy dönteni, hogy ő mégis inkább balett-táncos akar lenni.