Szeretném az elején leszögezni, hogy Zorcsi jól van.

Kicsi P. a másik szobában viszont meghalt. Nagyon pici volt, ráadásul fiú (ők gyengébbek), nem bírta. A szomszédunk Zsé baba, nagyon szép, szőke, kék szemű gyerek, ő is 660g körül született, két fiútestvérrel, aztán egyedül marad. Nem tudom, mi lesz ilyenkor a babákkal, van-e temetés ilyen kicsiknek, ez az egész PIC olyannak tűnik, mint valami nem igazán valós hely azoknak, akiknek képzelt gyerekük van, olyan, mint a mátyás királyos mesében, hogy létezik is, meg nem is.

Na de vidámabb téma: DaniZoárd jól van, nem kap már infúziót, kikerült az orrából is a cső, reméljük, véglegesen, mert nagyon irritálta a nyálkahártyáját, ettől taknyosodott, amitől meg bukott, és ezért kevésbé hízott, amitől kevesebb ereje maradt lélegezni, ördögi kör. Tegnap, amikor látogattam, csuklott, úgy röhögtem rajta, hogy a nővérek már megrovóan kezdtek nézni rám, de muszáj volt, mert minden csuklásnál pontosan olyan hangot adott ki, mint egy sípolós gumiállat, amikor megnyomják, utána pedig megrökönyödve nézett. Egyébként 1350 g most, már nagyon várom a másfél kilót, szerencsére valamennyire beindult a tejem is (éljen a More Milk kapszula). Ma meg kenguruztunk, előtte olyan 92 körül volt a szaturációja, rajtam felugrott stabil 97-re, közben végig nyüffögött és cuppogott, de csak nem akartam megérteni, hogy mit akar szegény.

És mától megint a pattogós nővér van, tehát egyrészt rövidülnek a látogatási idők (a többiek, ha elég mozdulatlanná merevedek, és nem adok ki magamból hangokat, akkor elfeledkeznek arról, hogy ott vagyok), másrészt viszont ma reggel tanúja voltam annak, hogy egy másik nővérrel viháncolt, és azon versenyeztek kire mosolyog rá többször az egyik baba, és amúgy is nagyon kedves a gyerekekkel, szóval legyen velem kicsit udvariatlanabb nyugodtan, így is vigyorgok rá (bár kicsit olyan arkifejezéssel, mint a selymes fülű nyuszik a kobrára). Ja, és ő is hisz a kenguruban, tahát ha ő van ott, akkor hódolhatok a bűnös szenvedélyünknek. Amúgy ma tisztára kivételezett gyereknek éreztem magam, mert megengedte, hogy háromkor, amikorra odarendeltek, csengetés nélkül menjek be nyugodtan, nem tudom, mi lesz itt, ha már ő is így elveszíti a fejét, legközelebb az inkubátorokon fogunk pókerezni szivarozva, vagy mi.

Amúgy elképesztő, hogy kiforgatja az embert ez az anyaság magából. A videókról pl. azért vetettem le a hangot, mert valami elképesztő gügyögést rendeztem Zének a háttérben, anélkül, hogy észrevettem volna (nem, nem ereszkedtem odáig, hogy ún. becézett formájú szavakat használjak, de tőlem akkor is furcsa volt nekem ez a hangnem). Most meg egy sokkal kisebb szobában vagyunk, ahol általában kettesben ér minket az este, és elkezdett bennem egyre hangosabban villogni a figyelmeztető jelzés, amit tudat alatt a kismamaipar oltott belém, hogy a gyermekem agya igen hamar tejbegrízzé fog változni, és kifolyik a fülén, ha az anyja nem énekel neki. De minimum diszlexiás lesz, és erről mind én tehetek majd.

Szóval az van, hogy én nem tudok énekelni, nem szoktam énekelni, nem akarok énekelni, de a tejbegrízre koncentrálva előadtam Zorcsinak a gunner's dream-et meg a final cutot roger waterstől, mert ezeket tudom kívülről, illetve utána még a turn aroundot bonnie tylertől, mert annak olyan a hangtartománya, hogy nem éneklem hamisan, bár a két szólammal akadt némi problémám, de megoldottam, és befejezésül a hotel californiát. Átfutott az agyamon, hogy becsempészem hozzá agnust, de belegondolva, nem igazán szeretném, hogy összehasonlítási alapja legyen. Mindenesetre Zé udvariasan, érdeklődést mímelve tűrte, és nagyon-nagyon remélem, hogy miután elmentem, nem mondogatott olyat neki a többi gyerek, hogy de gáz már az anyukád, nem is tud énekelni, mert az ciki lenne.

Kicsi Zé reggel folyamatosan tátogott és cuppogott, amíg fogdostam, és egyre idegesebb arcot vágott, ha blogot írna, biztosan úgy kezdte volna a mai posztját, hogy "az anyám meglehetősen lassú felfogású nő". Amikor végképp megunta a dolgot, hadonászás közben elkapta a mutatóujjamat, a szájához tolta, és szívni kezdte, úgyhogy következő kenguru alkalmával megpróbálom suttyomban mellre venni, illetve mondtam az egyik kedvesebb nővérkének is, hogy légyszi-légyszi próbálják meg egyszer-egyszer cumiztatni (amúgy a nővérek immár rezignáltan veszik tudomásul, hogy besunnyogok látogatási időben anélkül, hogy külön könyörögnék (ezt egyedül a pattogóssal nem merem eljátszani), hogy én pelenkázom át DéZéVéTéKát etetés előtt, hogy olyan extrém kéréseim vannak, hogy cseréljék már ki a feje alatt a nem túl régi, de összevérzett textilpelenkát (kapott vért), és hogy ránézek a többi gyerekre is (kb. öt mp-es átpillantásban kell gondolkozni, de ez valamiért főben járó bűnnek számít, noha minden anyuka csinálja, és a látótávolságban lévő gyerekek szüleivel egyeztettem a dolgot)).

Amúgy ma vittem hat tekercs törlőkendőt a tejesszobába, holnap viszek húsz textilpelenkát a közösbe (ld. még az extrém kéréseim részt, ezzel tudtam érvelni, amikor kijelentették, hogy nincs az én úrigyerek fiamnak elég pelenkájuk), szóval kezdem úgy érezni magam, mint a központi ellátó. Még szerencse, hogy az inkubátorokat ők biztosítják, mert azt nem adnak a Tescóban. És még így is jól jártunk ezzel a PIC-cel, mert az egyik legjobb az országban, plusz S. B. és a kenguruzás, szóval igazából nem panaszkodom.

És Zé egyrészt át tudja fordítani a fejét tök lazán (hagyományos csecsemőknél egy hónaposan megy, de Zének ez nehezebb, úgyhogy hurrá), másrészt a múltkor ugye átfordult (hagyományos csecsemőnél ez 4. hónap, de Zének persze könnyebb a jobb súly/erő aránya miatt, de ez is hurrá). Látni állítólag nem lát (a h. cs.-k sem, ebből következtetnek), de már követi a szemével a hangokat. Amúgy a szemét és a hajszínét valószínűleg tőlem örökölte (nem, nem festett vörös most), az arcát az apjától, még az elfogult énrokonságom szerint is, szóval helyes fiú lesz. Azt álmodtam még terhesen, hogy ő is olyan enyhén szeplős arcú lesz, mint én, annak tökre örülnék, jól állna neki.

Tegnap ki kellett venni Zéből a branült, és az volt a döntés, hogy várunk egy kicsit, és ha Zé kellő mértékben gyarapodik, akkor nem is kap újat (nem kap infúzión több kaját, csak gyomorszondán/szájon át). Ma kérdeztem, mennyit hízott, és kiderült, hogy kedd óta 100 grammot (az első héten fogyott, a második-harmadik héten hízott összesen 70 grammot), ez az időszak gyanúsan egybeesik az első két kenguruzással is, szóval nagy öröm ez nekem.

A másik, hogy reggel a kezemmel éreztem valami tüdőzörejt, amire két megoldás van: vagy leküldenek a tüdejébe egy csövet, és kiszippantják a nyákot (végső esetben), vagy felköhögi. A csöveket nem szeretjük, úgyhogy a nővérek útmutatása alapján köhögtetősen kopogtattam a hátát, amíg ott voltam, továbbá mielőtt elmentem, a lelkére kötöttem, hogy köhögjön egyedül is, és mire este visszaértem, nem zörgött a gyerek (nem nyomtak belé semmit), nagyon ügyes.

Ja, az immunrendszeremet meg megdicsérték, ugyanis Zorcsin eddig összesen háromféle ún. osztályos baci (amit egymástól kapnak el ott a gyerekek) ment végig, anélkül, hogy bármi tünete lett volna, szóval van értelme a másfélórás szenvedős fejéseknek ott a horror-alagsorban (csak az ott fejt tejet kapja meg nyersen, de ott egyszerűen alig akar jönni belőlem valami, komoly dilemma). Szóval valszeg megtette hatását a moszkvai gyerekkor, meg az indiai hátizsákos túra, ésatöbbi.

Ja, és ma a két látogatás közben, egy fejéssel tarkítva levezényeltem a költözésemet (pakoltam is, de a fiúk többet), úgyhogy itt van a bölcső, remélem, most már hipp-hopp kinövi.

A tegnap azért nem maradhatott el a szokásos hétfői para nélkül, ugyanis kiderült számomra, hogy a gyermek még a születési súlyát sem szedte vissza, most 1170 g, ügyeletes orvost égen-földön nem találtam, úgyhogy szépen magamban kikövetkeztettem, hogy Zoárd minden bizonnyal képtelen emészteni, csak nem vették észre, mert nem figyelnek rá eléggé. Emiatt fél éjjel nem aludtam. És a fiúm sem azt mondta, hogy "nem, nincs semmi baja", hanem azt, hogy kérdezzem meg az orvost.

Aztán reggel rohantam be, fejtem, rémképeket láttam a kis auschwitzi szökevényről, és amikor bementem hozzá, olyan forró volt, és olyan magas a pulzusa, hogy biztosra vettem, tényleg halálosan beteg, én már tegnap is sejtettem ezt, hiába, az anyai ösztön. Drámázásom következtében a doktornő a kis fenekébe dugott egy lázmérőt (nem mertem tiltakozni az eljárás ellen, mert tudtam, hogy most élet-halál forog kockán), és nagyon kedvesen közölte velem, hogy csak melege van a Daninak. És ha akarom, pelenkázzam én át. És holnap kenguruzhatok vele (=kivehetem a dobozból és a mellkasomra tehetem). És a koraszülöttek mindig később szedik vissza a születési súlyukat, de kicsi Zé korának megfelelő ütemben gyarapodik. Ennyit az anyai ösztönről.

Szóval Apjaneve Dani Zoárd Vulkán Turul Kilián a fiúm termosztátját örökölte, a fiúm is haldoklik 17° fok felett ugyanis, és kabátban szerintem csak egyszer láttam, amikor -10 fokban utaztunk fel órákon keresztül egy nyitott terepjáróban Shandakphuba. Zoárd mindenesetre kapott egy borogatást, meg nyitvahagyhattam egy ideig a dobozát, bent is lejjebb vették neki a hőmérsékletet, és akkor megnyugodott. Amúgy most, pelenkázás és krémezés közben döbbentem rá érzelmi szinten, hogy ez a gyerek nem a kórház tulajdona, amivel játszhatok egy kicsit, ha jól viselkedem, hanem az én gyerekem, akiről én fogok gondoskodni, csak most egy picit ott lakik. De holnap már megfoghatom a kezemben.