Tegnap 28 hetes lett Zoárd, illetve anyai időszámítás szerint megkezdtük a harmadik trimesztert, ezt a gyermek azzal ünnepelte, hogy elkezdte a határait feszegetni. Sajnos a határai egybeesnek az én különböző, többé-kevésbé létfontosságú belső szerveim határaival, nyígtam is, mint a megszúrt malac, meg örültem is, hogy tisztességes rosszgyerekünk lesz. Mondjuk, amikor a lábait a vesémbe ékelte, a kis buksi fejét meg kinyomta a hasam bal oldalán, és percekig ebben a pózban maradt, akkor inkább nyígtam, de aztán sikerült átbukfenceznie.

A fiúm meg felfedezte a szoptatóspárnámat, hogy annak milyen jó hígítószaga van, mint valamelyik orosz játéknak gyerekkorából, és ötpercenként belenyomta a fejét, mint egy modern, szocialista államban felnőtt Proust, hogy mélyeket szívjon belőle. Természetesen abből a játékból a zsiráf se maradhatott ki, ott csapkodták a fejüket a párnába körülöttem, a gyerek ezalatt hullámzott a hasfalamon, közben én fordítottam a notebookon, mert ha munka van, akkor munka van, jól elvoltunk, na.

Aztán vasárnap megbeszéltük a nevelési elveinket is, úgy tűnik, kettőnk közül én leszek a nevelésielv-felelős, a fiúm ugyanis ihletet kapott a Jodie Fosteres cikkből, és úgy gondolta, ilyen nekünk is kell, de én mondjam meg. Úgyhogy kitaláltam, hogy nekünk az a nevelési elvünk, hogy nem verjük a gyereket, adunk neki enni (én) és amint tartani tudja a fejét, megtanítjuk sziklát mászni (a fiúm). Szerintem ez jó kezdet, aztán majd kiderül, mi van.