Valaki kérte kommentben, hogy rakjak be illedelmes képeket az ikeás pelenkázós fürdésről, hát végigfotóztam ma egy szeánszot, és megint az volt a benyomásom, hogy a malac tudja és élvezi, ha fotózzák, olyan röhögős-pózolós műsort levágott. Persze az is lehet, hogy csak azt hiszi az imprinting miatt, hogy a fényképezőgép az anyukája (a kórházban a gépet kezdte először követni a tekintetével, én sajnos sokkal kevésbé vagyok kontrasztos).

Szóval vigyázat, a nyugalom megzavarására alkalmas képek (hurkákkal!):

Malac megpróbál diszkréten belenyalni a vízbe, hátha nem veszem észre (esküszöm, adunk neki időnként inni):

Bemozdult, de muszáj volt beraknom, malac így nevet, ha csapot lát (vagy fél percig csinálta, és időnként közben rám pislogott, hogy ugye értem a poént):

Annak is örülök, hogy ezen a cuccoson a malac határozottan próbálkozik az átfordulással, szóval lenne rá igény, csak ilyen hordóhassal nem könnyű (azon szoktunk vihorászni a fiúmmal, hogy még össze sem tudja tenni a kezét a feje tetején, olyan rövid (jó, tudom, alacsony a humorküszöbünk), szóval nem nagyon tudja átlendíteni a karját, és úgy segíteni a mozdulatot). A végén azért sikerült félig az oldalára fészkelődnie, lett is nagy dráma és sikoltozás (úristen, vizes lett az arcom!!) az első döbbenet után, de azért megdicsértem.

Bónusz:

Malac múlt héten volt négy hónapos, korrigált egy hónapos, vagyis már egész nagy gyerek. Öt kiló múlt, alig bírom hordozóstul. Tudja azt mondani, hogy gu, meg hogy eöe, ha fel akarja hívni magára a figyelmemet, akkor sikít (és pontosan tudja, hogy akkor kell csak sikítani, ha távolabb mentem tőle). Ha valami kell neki, akkor odanyúl, és ha eléri, akkor megfogja. Függőlegesen megtartja a fejét, csak néha billen le, hasonfekve felemeli, ha éhes, hogy meg tudja rágni maga alatt a pelenkát. Kézzel még nem támasztja fel magát. Ha felhúzom ülésbe, akkor az esetek felében emeli közben a fejét, 45 fokból már mindig. Ha az apja húzza fel, akkor néha – számomra rejtélyes okból – kitámasztja magát, és állásba húzatja a babát. Felismeri a számára fontos arcokat, vagyis azapjáét, a zsiráfét és az enyémet. Meg tudja fogni a babatornázóról lógó dolgokat. Szemkontaktust teremt, ha akar valamit, ha bizonytalan, vagy amikor eszik (ennek nagyon örülök, nagyon sokáig nem csinálta, már attól féltem, autista lesz).

Jelemét tekintve nemeslelkű, szellemes és bátor nyugis baba, egyetlen dolog zaklatja fel, mégpedig az éhség. Múlt héten beugrottunk S. B.-hez egy kis gyomorkenet-vételre, egyáltalán nem sírt, viszont nagyon sértődötten nézett utána (rendkívül kifejező az arca, és borzasztó kulturálatlan dolognak érezte, hogy kiveszik belőle azt a tápszert, amit már megevett). Sértődni úgy szokott, hogy összeszorítja a száját, és tüntetőleg másfelé néz, csak a szeme sarkából pislog az emberre, de szerencsére hamar felejt. Ha éjfélkor kap egy emberes adag kaját, és nincs front, akkor reggel 8-9-ig is elalszik. Nem hasfájós, naponta egyszer-kétszer kakil normális állagút, gyakorlatilag mindent megeszik, amit a szájába raknak (na jó, hagymás pacallal még nem próbálkoztunk, de bármilyen gyümölcsből bevág másfél-két decit egyszerre). Csak akkor sír, ha nem jön elég gyorsan a kaja, de rögtön abbahagyja, ha a szájába rakom a cumit. Részben kialakult már a szociális mosoly is nála, ha odamegyek hozzá, és rámosolygok, röviden visszamosolyog.

Az apjával nagyon szeretik egymást, de megvannak a határaik, a fiúm például nem hajlandó pelenkázni, Zorcsi meg nem hajlandó szólni neki, ha éhes (bár eddig csak pár órákra hagytam őket kettesben), de nagyon jókat játszanak együtt. Tornáznak, puszilgatják egymást, artikulálatlan hangokat adnak ki, és a közös jövőjüket tervezgetik. Van már közös performanszuk is, a felülés:

(és igen, tisztában vagyunk vele, hogy még nincs itt az ideje, de a gyerek nagyon élvezi, hogy lát mindenfelé, és csak pár másodpercig csinálják naponta.)

Olyan három órája csinálják ezt mozdulatlanul, az elején még tizenöt centire volt egymástól a fejük, akkor Zorcsi azt dödögte a zsiráfnak, hogy milyen méltánytalanságok érték (Evés előtt kellett Fürdeni! Vízben!!), azután odabújt hozzá, és elaludt. Azt hiszem, megtaláltuk a tökéletes bébiszittert.

A közelmúltban találtam végre egy normális programot, ami bármilyen képből csinál keresztszemes mintát (és kilistázza a színkódokat mindenféle fonaltípusra), úgyhogy a tegnapi napom nagy részét keresztszemes hímzéssel töltöttem. Ez azért lényeges, mert mindig így képzeltem el magam, hogy amikor terhes leszek meg kisbabás, akkor otthon ülök és hímezgetek, csak eddig nem nyílt rá esély, annyi volt a munkám, meg igazából most is annyi, de azért ezt az egy napot engedélyeztem magamnak, szóval most már ez is letudva. Kép sajnos nem készült.

Malacon én már nem tudok kiigazodni, rejtély ő nekem, tegnap napközben egész nap dödögött meg visítozott, megpróbáltam lerakni a mózesbe, de még egy óra múlva is nyomta a szövegét felháborodottan (nagy találmány a légzésfigyelő adóvevője, ennek segítségével sikerült megdöntenem a kvantumelméleti törvényt, hogy a megfigyelés már magában megváltoztatja a megfigyelt dolog tulajdonságait, szóval anélkül hallgathatom a földszintről, mi van a gyerekkel, hogy felverném őt eközben a jelenlétemmel), akkor levittem, applikáltam kis testét a játszószőnyegre, és ott egész békésen elvolt, már amennyiben közvetlenül mellette ültem a hímzésemmel, különben sikított.

Aztán a késő délutáni kaja után sem volt hajlandó nyugovóra térni, úgyhogy gondoltam, megfürdünk (ez azért többes szám, mert tényleg együtt szoktunk), és ezúttal ez komoly harc volt, mert Zé meglátta a mellem, és gondolta is, hogy ezzel az információval kezdeni kellene valamit, úgyhogy dühödten pattogott a mellkasomon hason fekve, olyan cici után kutatva, amiből szopni is lehet, és ezen egyre jobban felhergelte magát, mert ilyenem nincs, és pár perc alatt tisztára olyan lett, mint egy őrjöngő cápával keresztezett támadó kobra, én meg eközben a fél kezemmel próbáltam úgy tartani, hogy se vízbe ne kerüljön az arca, se oda ne vágja a fejét a kád széléhez, a másik kezemmel pedig igyekeztem lemosdatni (mosdatókrém bedörzsöl, lemos). Szerintem nagyszerű anya vagyok, és helyén vannak a prioritásaim, mert a gyerek ugyan néhol mosatlan maradt, viszont sehol nem fulladt meg.

Nem tudom, mennyire jön át, hogy igazából büszke vagyok, amiért kezd kinyílni és önálló akaratot fejleszteni a malac, de így van.

Azután megjött az apja, malac persze rögtön édesen gügyögő kis mintagyerekké változott, mint ilyenkor mindig, majd családilag eltávoztunk a boltba pelenkáért. Otthon aztán az apja mondta, hogy leteszi a gyereket, gondoltam jó, milyen aranyos, azután még elvoltunk ezzel-azzal, majd váratlanul elaludtam, és hajnali egykor ébredtem arra, hogy még mindig nem bőg a malac, hogy éhes. Akkor megnéztem, és édesdeden aludt, de muszáj volt röhögni meg fotózni, mert amikor én lefektetem, akkor levetkőztetem kezeslábasra, gondosan elrendezem a légzésfigyelő felett, körétekerem a puha takarót, arra lazábban rá jön a könnyű nyári pléd, a tetejére a kék kockás macis huzat ellen, odarakom a kis kezéhez a morzsolgatós macit, jóéjtpuszi, szunya, ehhez képest a fiúm kabátostul bevágta a mózesbe, a takarói összegyűrve, lábacskák rájuk felpolcolva, amit csak azért láttam, mert a gyereken keresztbe lazán át volt vetve a kocsipléd, más semmi, abból is alul-felül kilógott, malac meg nagy büszkén, olyan “mi, férfiak, így alszunk” arckifejezéssel ott szuszogott az egész közepén. Ábra:

Fent maradtam, hátha mindjárt ébred, de nem, este 9-től reggel 4-ig aludt, mint a bunda, majd 10-ig megint, lehet, hogy gyermekgondozási-tanfolyamot kellene indítania a fiúmnak, mert valamit nagyon tud.

(Bal lába is van természetesen, csak azt behúzta).