Hétvégén nem volt itthon a fiúm, úgyhogy gondoltam, csapunk egy romantikus hétvégét a Mucival, együtt alszunk, mert az milyen jó anya-fia bonding lesz. És akkor kevésbé is fogok félni a sötéttől, meg ilyenek.

Na szóval este letudtuk a szokásos rutint, baba hálózsákban, megetetve, illatosan az ágy közepén, egyik oldalán én, a másikon egy nehéz nagypárna, alvás indulhat. Mucinál ugye úgy néz ki az altatás, hogy belerakjuk a mózesbe, cumi a szájba, utána öt percet még opcionálisan dumál, majd mintha elvágták volna, függetlenül attól, hogy mi folyik körülötte, aztán reggel kilenckor kelés. Most is megkapta a cumiját, nyakába egy textilpelust, tájékoztattam arról, hogy baba alszik, anya meg még egy kicsit nyomogatja a gombokat, majd folytattam a fordítást.

Muci egy darabig elvolt a cumival, meg azzal, hogy a pelust az arcára húzta, utána letolta róla. Majd mereven nézni kezdett, és ahányszor véletlenül rápillantottam, lelkes örömkitörést produkált. Gondoltam, oké, jogos, ha romantikusan együtt alszunk, akkor ne a géppel foglalkozzak. A kislámpát hagytam, de odabújtam mellé, nagyokat ásítottam, és a szememet lehunyva jeleztem, hogy mi a protokollnak megfelelő teendő. Muci várt egy darabig, de utána intenzíven csapkodni kezdett az öklével, hogy ő is jelezze az elvárásait, mint az az egészséges kapcsolatokban szokás. Akkor óvatosan a fejünkre húztam a takarót (Muci szeret kuckózni), ennek nagyon megörült, és vad rikoltással lerántotta rólunk, majd nevetett. Ezt még párszor megismételtük, én közben tiszta álmos lettem, a Don viszont teljesen felpörgött. Időnként játékosan meghúzta a hajam, vagy belemarkolt az orromba, amikor úgy látta, hogy nem vagyok elég életvidám. A rendezvényre az tette fel a koronát, amikora virgonckodástól lebüfizte a pelusát, majd rögtön pofán is vágott vele, ekkor ugyanis eszembe jutott, hogy igazából mennyire praktikus dolog az, hogy este nyolc után külön szobában vagyunk egészen reggelig. A távolság csak megerősíti az érzelmeket, meg ilyesmi.

Így történt, hogy nagyon romantikusan külön aludtunk, mert van az úgy néha, hogy a kevesebb az több.

Többszörösen béna anya voltam mostanában, de ezt az én gyerekemet sajnos nem lehet könyvekből megtanulni (már úgy értem, senkiét sem konkrétan, legfelejebb a platoni gyereket).

A nagyfiúsodás például az egy múlt hétről átívelő történet, úgy kezdődött, hogy Muci már napok óta próbált az értésemre adni valamit, de csak nem jöttem rá. Aztán, amikor egyszer már annyira nyűgös volt, hogy idevettem magam mellé az ágyba hosszabb időre, feltűnt, hogy úgy liheg, mint egy kiskutya, hmm, érdekes, gondolkoztam el a dolgon, és utána a lomha, nagytestű állatokra jellemző kényelmesebb agyműködésemmel rá is jöttem, hogy mivel a Don a közelmúltban nem futott le maratont, valószínűleg melege van. Levettem róla a plüsst, és utána, mivel ráutaló jeleket produkált (konkrétan tépkedte magáról), a bodyt is. Azért rádobtam egy babatakarót, azt nyögdécselve a hasára túrta alulról-felülről, és elaludt kiterülve, mint egy kis béka. Amikor felébredt és felvettem, úgy sütött a háta, mint egy kis kazán, na azóta nagyon odafigyelek, hogy ne főzzem. (Mentségül elmondanám, hogy nálunk a felső szint legmelegebb pontján 20-21 fok van, a leghidegebben, vagyis az ágyunk fiúmrésze mellett 15-17, mindenhol máshol valahol a kettő között, szóval nem fűtünk túl, de a Muci úgy néz ki, az apja égetési sebességét örökölte. Bár a fiúm is csupán 36,6 fokos, de azt nagyon intenzíven csinálja, a moziban konkrétan le szokott izzadni a feléje lévő oldalam, meg itthon is félmeztelenül mászkál, és ha egy kicsit mozog, utána magára nyitja az ablakot, na, a Muci is ilyennek tűnik).

Ennek következményeképpen immár nem öltöztetjük be éjszakára, és bár így tud hadonászni, néha fel is ébreszti magát, de olyankor elég, ha csukott szemmel odamegyek és visszadugom a szájába a cumit, másrészről viszont nagyot javult az ekcémája. Hurrá. Én meg itt kenegetem hülyeségekkel, amikor pedig egyszerűen csak a melegtől jön ki (meg a víztől).

És végül, de ezt le se merem írni, mert oda a csapzott glóriám, de Muci Leesett. Igaz, csak a kanapéról, amikor három lépéssel odébb mentem, és a kanapé csak 15 cm magas, de nagyon sírt (olyan másfél percig), szerencsére csak az a sértődött sírása volt, amit dévényen is szokott alkalmazni, amikor már tök jól elcsücsörgetnek egymásra, de akkor visszarakják a szőnyegre, és még nem fáj semmi, de tudja, hogy fog. Szóval a fejemmel tudtam, hogy semmi baja, de folyton az járt a fejemben, amit a tejkonyhás Anna néni vont le konklúzióként a kórházban az egyik kedélyes "magukkal ilyen sose fog megtörténni, de ha mégis" rémtörténete végén, hogy nem kell szégyellni, mert mindenkinek leesik a gyereke, de rögtön vinni kell orvoshoz, mert. Azután eszembe jutott, hogy ő igazából valami pelenkázóról kőre esett gyerekről beszélt, ettől függetlenül egész este néztem, hogy vért hány-e, illetve furcsán néz-e a Muci, de nem, úgyhogy reggel fennhangon is meg mertem állapítani, hogy úgy látszik, nincs koponyaűri vérzése. Muci úgy tíz perc alatt el is felejtette a dolgot, bár azóta visszatért a biztos támla felé forgáshoz, én meg azóta lerakom a földön lévő takaróra, ha odamegyek a mikróhoz.

Hogy pozitívat is írjak, Muci ma bement az apukájához a munkahelyére, és ott 4-5 csaj is nézte és mondogatta neki, hogy kukucs, márpedig Muci szerint ez a babalét célja és értelme, szóval jó volt neki.

Életképek a város pereméről:

– Én nem tudom, hol teszik a babákba a kukucs-reflexet, de Mucinak van. Valamelyik nap kipróbáltam, hogy elbújok a bölcső oldala mellett, és időnként feldugom a fejem azzal, hogy kukucs. A Don minden egyes kukucson hangosan nevetett, illetve azóta bármikor, bármiylen körülmények kööztt közlöm vele, hogy kukucs, minimum elvigyorodik.

– Ma hangos, anya-anya-gyere-baj-van jellegű kiáltozásra rohantam be Mucihoz, hát van ugye a szív alakú fejformázó párnája a közepén lyukkal, azt valahogy kitornászta a feje alól, és mindkét kezével az arcára szorította, egyidejűleg nehezményezte, hogy valaki az arcára szorít egy párnát, még ha a szája és az orra ki is lóg a lyukon. Malac egy kamarakrimi egyszemélyben.

– Mostanában az a heppje, hogy mindig mindent mindenhol meg kell nézni, lehetőleg a saját háta mögött is. Tegnap addig nem volt hajlandó enni, amíg fel nem vettem, hogy benézhessen az elefántos kanapé mögötti fal mögé (a kanapé végénél van vége a falnak is). Miután tisztáztuk, hogy semmi nincs ott, ami az öt perccel korábbi inspekció idején ne lett volna, megnyugodva nekilátott az ebédnek.

A legbüszkébb meg azért vagyok rá, amiért olyan okos-ügyes, hogy például a kanapén mindig a támla felé fordul meg bátran, a másik irányba csak nagyon óvatosan tapogat, meg nem tépi szét a könyveimet, ha megkaparintja őket, legfeljebb ellenőrzi a gravitációs minősítésüket, meg (például Dévényen) nem nyúl az újfajta játékokhoz, amíg tüzetesen meg nem figyelte a viselkedésüket szemmel, igazi kis biztonságos gyerek (persze azért figyelem mindig árgus szemekkel), ugyanakkor tök bátor, sose sír, ha beüti magát, meg (velem ellentétben) nem sikoltozik halálfélelemben, ha a fiúm dobálja, illetve különféle akrobatikus mutatványokat ad vele elő, jófajta anyagból van gyúrva, na.