Én vagyok az a kismama, aki a kezében lévő sörösüvegből kortyolgatva vágódik ki a kocsiból, és rohan fel az intenzívre, és ez hülyén néz ki, de nem magyarázgathatok mindenkinek, hogy alkoholmentes, és csak a tej miatt.

Attól féltem egyébként ugye, hogy nem fogom szívből szeretni a gyerekemet (úgy alapból nem szeretem különösebben a gyerekeket), hanem csak úgy ellátom, kötelességből, de most vagy a hormonok, vagy a rengeteg aggódás miatt, de olyanná váltam, mint egy lovestruck tizenéves, hogy órákig válogatok, mit vegyek fel a kölyöknek (noha 1. még nem lát rendesen, 2. úgyis fehér köpenyt kell a ruha fölé öltenem), legszívesebben ilyen szívecskéket faragnék Zé betűkkel az utcai padokba, és esténként azon merengek, vajon ő gondol-e rám. Hálistennek, ez kölcsönösnek tűnik, noha én ezekben a dolgokban lassú felfogású vagyok, szinte soha nem veszem észre például, ha tetszem valami pasinak, mindig azt hiszem, hogy csak alapból kedves ember, de lassan kezd feltűnni, hogy ez a pasi mindig belenyomja a mellkasát a tenyerembe, ha hozzáérek, meg belepucsítja a kis fenekét, és a nővérekkel nem csinálja ezt. Szóval asszem, bejövök neki. Vagy csak frottőr hajlamú. De szerintem kedvel.

Egyébként egyforma szagunk van, ami nagyon furcsa, mert nekem sose volt ilyen szagom, most viszont olyat izzadok, mint amilyen illat az inkubátorban van, talán még egy kis fertőtlenítőaroma is keveredik bele, spooky.

Ja, a gyerek jól van egészségileg is, százhúszat eszik már, én meg most pont annyit fejek naponta. Amit otthon, azt beviszem, és pasztörizálják neki, de mintha lassan szaporodásnak indulna a mennyiség. És mától megint kis csőre teszik majd, ami még a SiPAP-nál is kevesebb, meglátjuk, hogy bírja.

És videó is lesz, ha a fiúmat sikerül rávennem, hogy leszerkessze róla a hangot meg feltöltse, ezúttal komoly darab következik, Zoárd első igazi teliszájas mosolyával, amit az anyjára vetett (ez én vagyok), naná, hogy megvárta hozzá, amíg elindul a kamera, szerintem előbb fog tudni blogolni és kommenteket engedélyezni, mint késsel-villával enni.

Az van, hogy most rohanó világunkban érzem magam, mert azért nem szaladt fogdosni a fiúm mindig, amikor még a hasamat rugdosta a gyerek, mert hogy lesz még erre elég időnk, aztán nem lett, meg olyan is volt, hogy a fiúm és a telkis szülésznő kórusban nyugtatgattak, hogy nemcsak az orvosnak telefonálni lesz elég időm az első fájástól, de nyugodtan kilakkozhatom a körmömet, kiolvashatok egy fél könyvet és megtanulhatok makramézni, mielőtt elindulunk a kórházba, erre kiderült, hogy én olyan két óra alatt szülő nő vagyok, az orvos alig ért be, aztán most meg azt mondta a fiúm, hogy lesz elég időm a tejszaporítással kísérletezgetni, mert az ilyen kicsik csak 8-16 grammot kapnak naponta, erre fel az enyém most már 64-et, és emelik. Ezek után nem csodálkozom, ha két nap múlva egy nővel állít be a fiam, vagy mittudomén.

Egyébként ma levették a gépről, és teljesen jó a véroxigénje, továbbá tájékoztattak, hogy a könnyebb csövet, amit a légzést segítendő tixóztak az orrára (az a különbség, hogy ez nem megy olyan mélyre, és ebből neki kell kiszívnia az oxigént) megfogta, és kirántotta az orrából az én ügyes nagyfiam (mesélem a fiúmnak, kérdezi, azért visszarakták-e, mondom, hogy hát persze, mire ő, hát, ez nem egy Waldorf-PIC). Mindenesetre átcelluxozták a zsinórt az arca közepére (úgy nehezebb elérnie), és ettől mindig bandzsítania kell mostanában (de jól áll neki).

Én meg nagyjából hulla vagyok, reggel-este megyek gyereket simogatni és fejni a kórházba (kényszerűségből kezdem megtanulni a zegzugos tizenkettedik kerületet, stromfeld aurél meg alma utca, ilyenek), napközben meg két fejés között vagy a munkahelyi dolgokat csinálom (becsületbeli ügy), vagy a július végéig (merthogy akkor még bőven lesz időm, egy egész hónap rákészülni a szülésre, ehhe, ehhe) beosztott könyveket fordítom (ez is becsületbeli, mert égre-földre megígértem mindkét helyen, hogy nem fog a munka a terhességemmel interferálni) és időközben az elkövetkezendő két hétben át is kéne költöztetnem a cuccaimat is ide, ahol lakom. Mondjuk nekem ezek jó dolgok, mert egyébként képes lennék egész nap a gyerek fotóit nézegetni meghatottan, és egy idő után moha borítaná el az agyamat, így viszont hálistennek nem érek rá lelkizni meg feleslegesen aggódni, meg úgy általában, nem érek rá (utalnék itt az összes, sajnálatosan megválaszolatlanul maradt kommentjére ennek a blognak).

Ma délben azzal fogadtak, hogy Dani anyuka, miért nem hozott a gyereknek tejet? Úgyhogy mondtam, hogy de hát én hoztam előző este húsz millit, erre tájékoztattak, hogy azt már megette. Roppant büszkén mentem el fejni. A gyerek legújabb kedvenc elfoglaltsága egyébként ez a nyújtózkodás-dolog, amit teljes beleéléssel csinál, emelgeti hozzá a lábait és a karjait, és ma egy akkorát ásított közben, hogy majd' kiesett a száján. A fiúm szerint így próbál nőni.

Ja, és mindig cuppogni kezd, amikor fogdosom, szóval lehet, hogy tudja, hogy én vagyok a tehén.

Ma az volt, hogy a gyerek orvosa (egyébként egy tök szimpatikus doktornőt fogtunk ki, a neten is fent van, nagy kengurupárti), aki eddig mindig azt mondta, hogy most jól van a Zoárd, de készüljek fel, hogy még bármi lehet, most azt mondta, hogy nem lesz ennek a gyereknek semmi baja, merthogy jól fogadja az anyatejet, lélegzik, és talán holnaputánra lekerül a gépről is, csak valami könnyedebb módon segítik a légzését. De ha nem holnaputánra, nekem az se baj, csak ne legyen hosszútávon semmi baja. Mindenesetre a vállát már tartja valamennyire alvás közben, és igaziakat nyújtózkodott ma, úgy, hogy a feje fölé emelte a karját, és kidüllesztette a mellkasát, és egyébként megfogta a fülét is, úgyhogy szerintem Nobel-díjas kaliber lesz, ha megnő, de minimum agysebész.

Én viszont az az anya leszek, aki az agysebész fiától azt kérdezgeti majd, hogy de ugye alaposan megmosta azt az agyat, mielőtt hozzányúlt. Kezd egy kicsit eluralkodni rajtam ez a sterilizálás-dolog, ha nem figyelek, könyékkel nyitom a kilincset, és úgy szedem szét / rakom össze a fejőgépet öt másodperc alatt, mint a sorkatonák a kalasnyikovot a filmeken, csak ők asszem nem főzik ki utána.

Egyébként meg, bár még mindig fáj a farkcsontom, de hálistennek sikerült kidolgoznom egy technikát, amivel az elfoglalt fiúm nélkül is eljutok a kórházba a saját autón. Az üléstámlát hátradöntöm, és csípőmet megemelve, nagyrészt a hátamon és a combomon kifeszítve magam vezetek, ami hülyén néz ki, de így legalább megy. Más újság pillanatnyilag nincs, ja,van még a spooky fejősszoba az alagsorban, de arról majd később.