Az van, hogy most rohanó világunkban érzem magam, mert azért nem szaladt fogdosni a fiúm mindig, amikor még a hasamat rugdosta a gyerek, mert hogy lesz még erre elég időnk, aztán nem lett, meg olyan is volt, hogy a fiúm és a telkis szülésznő kórusban nyugtatgattak, hogy nemcsak az orvosnak telefonálni lesz elég időm az első fájástól, de nyugodtan kilakkozhatom a körmömet, kiolvashatok egy fél könyvet és megtanulhatok makramézni, mielőtt elindulunk a kórházba, erre kiderült, hogy én olyan két óra alatt szülő nő vagyok, az orvos alig ért be, aztán most meg azt mondta a fiúm, hogy lesz elég időm a tejszaporítással kísérletezgetni, mert az ilyen kicsik csak 8-16 grammot kapnak naponta, erre fel az enyém most már 64-et, és emelik. Ezek után nem csodálkozom, ha két nap múlva egy nővel állít be a fiam, vagy mittudomén.

Egyébként ma levették a gépről, és teljesen jó a véroxigénje, továbbá tájékoztattak, hogy a könnyebb csövet, amit a légzést segítendő tixóztak az orrára (az a különbség, hogy ez nem megy olyan mélyre, és ebből neki kell kiszívnia az oxigént) megfogta, és kirántotta az orrából az én ügyes nagyfiam (mesélem a fiúmnak, kérdezi, azért visszarakták-e, mondom, hogy hát persze, mire ő, hát, ez nem egy Waldorf-PIC). Mindenesetre átcelluxozták a zsinórt az arca közepére (úgy nehezebb elérnie), és ettől mindig bandzsítania kell mostanában (de jól áll neki).

Én meg nagyjából hulla vagyok, reggel-este megyek gyereket simogatni és fejni a kórházba (kényszerűségből kezdem megtanulni a zegzugos tizenkettedik kerületet, stromfeld aurél meg alma utca, ilyenek), napközben meg két fejés között vagy a munkahelyi dolgokat csinálom (becsületbeli ügy), vagy a július végéig (merthogy akkor még bőven lesz időm, egy egész hónap rákészülni a szülésre, ehhe, ehhe) beosztott könyveket fordítom (ez is becsületbeli, mert égre-földre megígértem mindkét helyen, hogy nem fog a munka a terhességemmel interferálni) és időközben az elkövetkezendő két hétben át is kéne költöztetnem a cuccaimat is ide, ahol lakom. Mondjuk nekem ezek jó dolgok, mert egyébként képes lennék egész nap a gyerek fotóit nézegetni meghatottan, és egy idő után moha borítaná el az agyamat, így viszont hálistennek nem érek rá lelkizni meg feleslegesen aggódni, meg úgy általában, nem érek rá (utalnék itt az összes, sajnálatosan megválaszolatlanul maradt kommentjére ennek a blognak).