Először is köszönöm a matricákat, jönnek sorban.

Aztán most csak gyorsan mondom, hogy tisztára Nigella és Martha Stewart vagyok egyszemélyben babaszemszögből, ma az almás gezemicét is megette, pedig nem úgy indult. Az úgy volt, hogy az aktuális menet sütőtök mellé bedobtam két almát is alufóliában egy órára a kemencébe, azután elmentünk a kocsimért Pilisvörösvárra, hazafelé meg bevásároltam az Isoldeféle Intersparban, illetve rengeteg pénzt elköltöttem csokira és cukorkára egy másik helyen, de ezekről inkább a rendes blogomban. Azután hazaértem, és konstatáltam, hogy az alma az roppant hülyén néz ki, egyrészt feleakkora és képlékeny a fólia tartalma, másrészt kibontás után színre és formára olyan volt mindkettő, mint egy-egy túlméretezett mazsola. Ízre viszont átmentek a szűrőn, úgyhogy kikanalaztam a héjból az ehető részeket, és összeszoktattam (rázva, nem keverve) a cumiban némi tápszerrel. Az eredmény a túlhígított gesztenyepürére emlékeztetett színvilágban, és sokáig gondolkoztam, hogy ezt hogy is mondhatnám szépen.

A fogadtatása először ambivalens volt. Malac a szájába vette, majd vigyorogva kiköpte, olyan arccal, ami szerint ezt biztos valami másik gyereknek csináltam, mert ő nem ilyet szokott. Ezt játszottuk két percig, majd elmagyaráztam neki, hogy ez csak alma és tápszer, mindkettőt nagyon szereti, egye meg legyen szíves, és erre rácuppant, és úgy megette, hogy a végébe bele is aludt, de akkor sem engedte a szájából a cumit. Ilyet még az anyatejjel sem csinált, szóval tök büszke vagyok, meg minden.

Fényképek majd holnap.

Nagyon remélem, hogy egy gyereket fel lehet nevelni pusztán répaleves sütőtökpürén és tápszeren, mert mióta a malac ráérzett a répaleves sütőtök ízére, semmi mást nem hajlandó fogyasztani. Ma elfogyott a répalé, úgyhogy körtelevet raktam a sütőtökhöz, azt is kiköpte, mit képzelek. Elég konzervatív gyerek.

Egyébként kezd már nagyfiú lenni, napközben nem alszik, hanem elfoglalja magát, és legfőképpen engem. Mivel éjszaka olyan 12 órát végigszundít egy keléssel, ez alapértelmezésben nem is lenne gond, tegnap éjjel viszont fájt a hasam, gondoltam, majd napközben bepótolom az alvást, hát nem. Először kaja után kivárva, hogy kicsit emésszen, kihelyeztem a dedet a tornázójába. Tíz percig magyarázott valamit, aztán nagyon elhallgatott, erre felriadtam, látom, az arcára húzta a bárányruháját, amitől rögvest szívrohamot kaptam, és rohantam lehántani róla. Baba ezen borzalmasan felháborodott, mert ő úgy szeret aludni (közben eszembe jutott, hogy éjjel is mindig odanyomja az orrát a kapucni belsejéhez), de azért nem kockáztattam, elraktam minden rongyot a közeléből. Ekkor viszont elkövettem azt a hibát, hogy túl közel fektettem a malacot a lógó lovacskához, olyan 3 centire volt az arcától, ettől viszont bedühödött, és folyamatosan öklözte a szegény állatot. Egy órán keresztül (ebből kb. felet sikerült végigaludnom). Ezen a ponton inkább felvettem a karatekidet, amit viszont ő ki nem mondott ígéretnek vett, majd amikor mégsem adtam neki enni másfél percen belül, rezgett a ház az üvöltéstől. Azóta játsszuk ezt, hogy nem szereti a körtés tököt / jaj, mégis kér körtés tököt.

Viszont abban is nagyfiú, hogy most már felismer minket, mással nem olyan barátságos, rám viszont mindig nevet legalább egy kicsit, ha beszélek hozzá, az apjával meg egész komoly párbeszédeket folytatnak.

És ahogy a legtöbb gyerek anyaszagú pólóval tud a legjobban aludni, malacnak a kajaszagú textilpelus jelenti a biztonságot, amin akár meg is sértődhetnék, de még túlságosan is emlékszem, milyen volt drukkolni neki a kórházban, hogy egyen rendesen, mert akkor hamarabb hazavihetjük. Mondjuk azóta nem panaszkodhatok, az itthon eltelt két és fél hónapban kicsit több, mint 3 kilót hízott, nagyjából 12 centit nőtt, és rengeteget ügyesedett, igazán elégedett vagyok vele, teszi a dolgát.

Baba egyébként jobban van sokkal, bár az elmúlt két éjszaka fel kellett hozzá kelni párszor, de ez mindig így van, amikor idegeneket (az apján-anyján-zsiráfon kívüli családtagokat) lát napközben, hiába magyarázom, hogy nem kell félni, ő most már mindig velünk lesz. Viszont hálistennek kezd leszokni a sírással jelzésről, mostanában éjszaka hangos cuppogással tudatja velem, hogy enne (az öklén nyammog), és csak akkor kezd üvölteni, ha húsz percen belül nem reagálok.

Ha már evés, most kipróbáltuk a sütőtököt S. B. tanácsára (beszéltem vele múlt héten, mondta, hogy lassan mehetnek a zöldségek a malacnak, krumpli, répa, ja, és a sütőtököt mindenképpen próbáljuk ki, erre visszakérdeztem, hogy azért-e, mert abban olyan vitaminok vannak, mire azt válaszolta, hogy nem, hanem mert attól nagyon vicces színe lesz a gyereknek). Szóval bekevertem neki egy sütőtökös almát répalével, asszem, ezzel nem kapnék meghívást a szűvös bakács blogba, de a babának ízlett. Először ugyan a szabad véleménynyilvánítás jegyében leköpött, amikor a szájába raktam, de utána mire észbekaptam, három decit lenyomott, pedig elég sűrű volt a kaja, eddig ez a mennyiség a rekordja. Utána pár órán keresztül mozdulatlanul aludt ugyanabban az evős pózban, időnként megbökdöstem, de csak felnyögött, hogy hagyjam már, és folytatta. Aztán a ma reggeli kakijában (bocsánat, de ez is hozzátartozik a teljes történethez) volt némi sütőtökszínű sütőtök is, remélem, ez normális, de szenvedés jeleit nem mutatta a malac.

A szociális mosolyt most már teljesen megbízhatóan gyakorolja (ez újabb minőségi ugrás), hétvégén valahogy megtanulta, hogy rám mosolyogni kell mindig, hadd legyen meg az örömöm.

De én is nagyon ügyes vagyok, kitaláltam például, hogy hogy fürdessem meg a gyereket anélkül, hogy megfullasztanám (fürdés témában ugye egyedülálló anyuka vagyok általában). Eddig ez mindig komoly csata volt, mert a malac mindenáron arccal lefelé akar fordulni, miközben én fél kézzel próbálom szilárdan tartani anélkül, hogy fájdalmat okoznék neki, másik fél kézzel meg mosdatom. Időnként sikerül is vízbe nyomnia az arcát, olyankor utána látványos, szemrehányó pillantásokkal teljes félórás drámai előadás van arról, hogy Ő mennyire Szenved, mert Félrenyelt, és Víz Ment az Orrába, Hogy Hagyhattam Én Ezt. Aztán a végén kilihegi magát, majd megbocsátó vigyorral sóhajt párat, hogy na, ezt is megúsztuk. Ilyenkor részben piszkos marad. Most viszont váratlan ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy beteszem a vízbe a felfújhatós ikeás pelekázóját, az megtartja, de puha, nem fáj neki, és az aljába pont annyi víz be tud csorogni, hogy ne fázzon, de ne is fulladjon meg. Hát a malac ettől odáig van, hogy hagyom egyedül fürödni, időnként nagy erőlködéssel lopva belekortyol a vízbe, de leginkább rugdossa a habokat (általában hagyom, hogy a lába lelógjon az eszközről), és borzasztóan élvezi az egészet, én meg nyugodtan mosdathatom. Jó csapat vagyunk.