A kenguruzás végül nem jött össze, mert Zoárd orvosának el kellett mennie valahova, de erre számítottam, majd ha vége az egésznek, akkor megírom a János kórházból az én kurgáni naplómat, külön kiemelve benne az órákig várakozást a PIC előtt, a fullasztó, ablaktalan, az ellen megtévesztése végett “TORNATEREM”-nek feliratozott fejősszobát az alagsorban (ahol most megvonták tőlünk a papírtörlőt, mert nincs rá keret, szerintem holnap viszek, és bedobom a közösbe, majd valahogy kigazdálkodom azt  98 forintot), illetve azokat, akik hússzal mennek lefelé a Németvölgyin. Szóval hogy átrakták a babaölelést holnapra, ami az elkövetkezendő másfél hétben bármelyik napot jelentheti.

De viszont, és itt jön a lényeg, nem tudok ezen elkeseredni, mert Zorcsi ma reggel úgy fogadott, hogy nem volt az orrában semmi, és úgy rúgkapált, hogy öröm volt nézni (az a benyomásom, hogy most fellelkesülve attól, hogy kiharcolta a cső kivételét, elhatározta, hogy a véroxigénmérőt is lerúgja magáról végleg). Este játszott vele az apja is, akinek — kis túlzással — elférne a tenyerében, Zoárd üdvözülten tüsszögött neki, meg minden, majd megragadta a mellé helyezett oxigénmaszkot, és gyakorlott mozdulattal maga felé húzta. Amúgy szinte sose sír, kócos, huncutul mosolyog, illetve annyit rugdal, és olyan erővel, hogy időnként bűntudattal elegy megkönnyebbülés támad bennem, amiért ezt odakint csinálja, remélem, olyan lesz, mint az apja, hogy nem tud majd megülni a fenekén, mindig is ilyen gyereket akartam.

Gyerek tök jól van, bírja a kis csövet, és mintha nőtt is volna, holnap kiderül (hetente egyszer mérik).

Amúgy tegnap felhúztam magam, jöttem ki ugyanis a kórházból, ahol megkértek szépen, hogy pelenkán meg gyógyszeren kívül vigyek a magzatnak nedves törlőkendőt meg popsikrémet meg hintőport, mert nem telik az eklézsiának. Ez önmagában nem tragédia, mert itthon is vennénk neki, vittem is dupla adaggal, mert vannak olyan kicsik is, akiket otthagytak örökre, legyen nekik is (egyébként az elszámolást úgy fogják letájékoztatószámlázni, mintha teljes ellátást kapott volna bent). De akkor jövök ki az autóhoz, bekapcsolom a rádiót, és azzal kezdi a szpíker, hogy a kormány szerint a nyári ülésszak legnagyobb megvitatandó problémája a nemdohányzók védelme lesz. A PIC-en két túlórázó nővér van 10+ gyerekre, inkubátorok egymás hegyén-hátán, mert nincs hely, és akkor felnőtt emberek hónapokig vitáznak egy fél óra alatt eldönthető kérdésről, aminek súlya igazából nincs, mindig lesznek zugdohányos-kocsmák.

Aztán azon gondolkoztam, hogy úgy szültem, mint derült égből a villámcsapás, és akkor most az esetleges következővel mire kéne figyelnem, majd elképzeltem egy House epizódot, amikor az első nap kiderül, hogy tavaly Indiában voltunk (lappangó tífusz), utána a váci temetőben töltött pár hónap (TBC, vagy valami obscure fungus), majd a csernobili kirándulásunk (nuclear poisoning-induced autoimmune), és közben a kezelésektől kómába kerülök, amikor szerencsére Cameronnak eszébe jut, hogy hátha a fogamzás előtt pár hónappal álterhes lettem, és az álszülés beindította az igazit is. A rendszergazda szerint amúgy pszichoszomatikus okokból koraszültem, a védőnő szerint hormonális vagyok, a fiúm anyukája szerint, idézem, “biztos nem véletlen”.

Amúgy meg jött hozzánk látogatóba egy igazi gyerek, borzasztóan nagy volt és puttószerű, fél órát gyakorolhattam vele, és egyszer sem törtem el, végig kedves arcot vágott és ügyesen kitakarta a hasam. A mellékelt illusztráción ő a fiúmmal szemez, én meg némileg leharcolt külvárosi háziasszony benyomását keltem a diszkréten kivillanó melltartóbetéttel, de oda se neki.

Tegnap reggel kiborultam a kórházban, de asszem, egy héten egyszer ilyet is szabad nekem, amíg az intenzíven van a gyerek.

Azzal kezdődött, hogy szólt a konyhásnéni, hogy már nyolcvanat eszik Zoárd naponta, kapjam össze magam (kedvesen szólt), és nekem napi két kórházi fejésből (csak azt adják oda nyersen, csak arról hiszik el nekem, hogy steril) egyszerűen nincs annyi tejem. Namármost én tudom, hogy nem tragédia, ha részben tápszert kap, de ezt az egy dolgot tudom pillanatnyilag tenni érte, meg pelenkát venni, de a kétheti egy csomag pelenka megvásárlása nem meríti ki a gondoskodási ösztöneimet, szóval ez megalapozta a napom.

Aztán fent szóltak, hogy visszakerül SiPAP-ra (ez ilyen sajátlégzés-könnyítő gép), és ettől rögtön felment a vérnyomásom, borzasztó durva, milyen hatással van a hangulatomra, ha a legkisebb baja van a gyereknek (amikor először beveri a lábát, azt onnan lehet majd tudni, hogy ilyen tragikus hangvételű verseket kezdek majd posztolni, mivel a fájdalmamat képtelen leszek majd saját szavakba önteni majd valószínűleg). Most kötik rá a csöveket a gyerekre, tette hozzá a doktornő, várjak, majd szólnak, mikor mehetek. Egy órán keresztül nem szóltak, úgyhogy mesmeg becsöngettem, mire kijött a pattogós nővér, és azt mondta, “látogatási időben kell jönni, anyuka”. Na ekkor buktam ki, és kezdtem el hisztizni neki. Valamikor a közepén a normális hangomon beleszőttem, hogy “elnézést, kicsit ki vagyok borulva”, de azért folytattam, mert biztos jót tesz, ha nem fojtom el, mennyire utálom ezt az egész kórházasdit (amúgy meg a nővérek és orvosok java része sokkal kedvesebb a PIC-en, mint bárhol máshol a kórházban). Lényeg az, hogy be lettem engedve, gyerek nagyon morcos arcot vágott a gumival arcára erősített cső alatt, de amúgy jól volt, kapott sapkát, 97-100 a véroxigénje, gömbölyödik a kis válla, meg virslik a lábujjai, van már vádlija, a nővérrel meg este kiemelten kedvesek voltunk egymáshoz (én tőle kérdeztem meg, hogy van a gyerek, ő meg azt mondta, hogy biztos jót tesz neki, ha fogdosom).

Meg a sötétszemű doktornő leült, és elmagyarázta nekem, hogy hegymászózik a gyerek (nem ezzel a hasonlattal mondta, szerintem ő nem hegymászó), szóval ő is úgy akklimatizálódik, hogy mindig csak egy picit hosszabb időre megy fel a következő táborba, aztán vissza, az alaptábort (a lélegeztetőgépet) mindenesetre úgy tűnik, stabilan maga mögött hagyta, és ne boruljak ki, majd szólnak, ha okom lesz rá.

Hát az van, hogy nem lenne belőlem túl jó haditudósító. Az volt ugyanis, hogy amikor este bementem a gyerekhez, hálistennek éppen kifelé nézősre volt fektetve, és nyitogatta a kis szemét, úgyhogy mondtam neki, hogy Zoárd, én vagyok az anyád, ő meg erre határozottan rám fókuszált (ez még olyan három másodperces projekt nála), majd odanyúlt az oxigénes csőért (hivatalos nevén tubus), és elkezdte kirángatni az orrából, mint aki azt válaszolja, jól van anya, ezt még kiveszem, és mehetünk. Az én mínusz (legalább) kéthónapos gyermekem. Én meg ahelyett, hogy lekameráztam volna, hívtam a nővért, hogy csináljon valamit, a nővér bebugyolálta a jobb karját (ezt még egyszer eljátszottuk, mert öt percen belül szabadult az elszánt razbojnyik), én pedig megbeszéltem vele, hogy holnap úgyis kiveszi a csövet doktornő. És akkor játszottunk, fél kézzel fogdostam, másikkal a fiúmnak fotóztam Zoárd ötezer pofácskáját, komoly műsort lenyomott ugyanis, ami ahhoz képest, hogy reggel még a nyálbuborék volt a legnagyobb kunsztja, nagyon komoly fejlődés (bár én már reggel is nagyon büszke voltam rá). Eképzelhető, hogy nem is egy agysebész lesz belőle, hanem rögtön kettő.