Tegnap volt egy hete, hogy hazajött a malac, bele is rázódtunk a dolgokba, most már éjjelente csak egyszer kelt enni, tudjuk, mire számíthatunk egymástól, meg ilyenek.

Dolgok, amiket megvettünk, de nem használunk:

1. Mikrós sterilizáló. Mivel a Medelát nem lehet abban, kifőzni meg macera, a fiúm választott egy elektromos gőzölőt is, amit egyszerűen imádok, mindent azzal sterilizálok (lemos, bepakol, adagolóval vizet belelöttyint, bekapcsol, kivesz).

2. Bölcső. A malac éjszaka a pihe-puha, de nem megfulladós mózesében alszik itt kéznyújtásnyira mellettem, napközben velem van az ágyban, vagy a kanapén dekkol, ha az alsó szinten pakolászom (szerencsére mintagyerek, nem kell neki tökéletes csend és nyugalom az alváshoz).

3. Cumisüveg-melegítő. Itt csalok, mert csak az elektromos sterilizálónak van ilyen funkciója, de nem használom, mert a kórházban megszoktam, hogy tíz másodperc alatt a mikróban melegítek mindig kaját, gyors, egyszerű.

4. Kézi mellszívó. Egyszerűen nem bírom csuklóval. Másnak viszont csak az működik. Furcsa, különös világban élünk.

5. Az összes olyan rugdalózó, aminek nincs lábfeje. Nem szeretem, ha a malac lába kilóg, és egyelőre a legkisebb zokni is hatalmas rá, fél perc alatt lerúgná.

6. Kókuszmatrac. Ld. alvási szokásainkat.

7. Gyári takaró. Nem elég meleg és pihe-puha (szerintem). Backupnak vettem még anno valamelyik méteráru-boltban ilyen polár-anyagot, egy méterszer másfelet, ezt kettőbe vágtam, majd az egyik felét még kettőbe (fibonacci-takaró, mondta a fiúm), és szinte csak azokat használjuk, ld. még a 107. fejezet képét.

Amúgy minden oké, gyerek általában annyira jó és okos és kedves, hogy szombaton szuperanyut játszhattam mellette, a háromórás pelenkázások-etetések-fejések közben lefordítottam 30 000 karaktert, sütöttem mozarellás-paradicsomos csirkét steakburgonyával és sütit, leszedtem a száradó ruhát, kimostam, kiteregettem, és fejések közben végigbőgtem a billy elliotot (elszomorodtam, mert szegény kisfiam, őt biztos nem engedjük majd táncolni, mert mi kegyetlenebbek vagyunk egy egész brit bányászvárosnál, ha a balettművészetről van szó. Persze igazából szerintem még mindig csak a hormonok dolgoznak bennem, elvégre most vagyok a kilencedik hónapban, mint arra a fiúmat mindig emlékeztetem is, amikor fejjel lefelé akar lógatni). És valamikor napközben felöltöztem rendesen, és kifestettem magam, noha nem vártam senkit és nem mentem sehova, de hirtelen belém hasított, hogy ne legyek már elhanyagolt kismama (elhanyagolt szinglinek lenni sokkal kevésbé ciki, társadalmi nyomás, vagy mi), szóval talpig rúzsban büfiztettem, ettől lett nyugodt a lelkem.

Zorcsi azért időnként bemutatja a Sötét Oldalt, hogy milyen is lehetne, ma hajnalban pl. ötkor bedagadt szemmel botorkáltam le vele etetni, pelenkázáskor nem is voltam eléggé résen, úgyhogy összepisilt mindent, nem baj, gyorsan letörölgettem. A kaja felénél jelezte, hogy böfi, úgyhogy felkaptam a vállamra, fél perccel később betrottyantott (mellékesen az erőfeszítéstől nyakon is hányt), nosza, veszem le a pelust, erre megint lepisil mindent, ráadásul ez olyan fürdetős adag kaka volt, sőt, úgyhogy nem kellett csingacsguknak lenni annak megállapításához később, hogy melyik útvonalon mentünk ki a fürdőszobába. És mosdás után a gyereknek még mindig akadtak rejtett tartalékai, a gyilkos sárga sugár például a törülközőt sem kímélte, de aztán valahogy úrrá lettem a káoszon, beadagoltam neki a maradék kaját, feltörölgettem a dolgokat, és emlékeztettem magamat, hogy mennyire örülök, hogy itt van velünk a két és fél kilós, és mindent be tud borítani a testnedveivel. A gyermek is láthatóan örült ennek, legalábbis nagyon vigyorgott, majd oldalra fordult, és édes álomba merült, hogy legyen ereje a következő performanszhoz. De kétnaponta ennyi belefér.

Zorcsi ma pontosan két hónapos (illetve mínusz egy hónap plusz egy napos), ugyanakkor egy két kiló húsz dekás (kicsit több, de nem baj, maradhat) csecsemő, és ez nagyon konfúz dolog, például nem tudom, hogy a négy, vagy a hat hónaposoknak való babateát kapja majd (kisebb nincsen). Eddig a felnőtteknek valót itta, sokszoros hígításban, és imádja, mindig vigyorog tőle.

Tegnap zokogó lélekkel leadtam még egyszer a gyereket, és kiszaladtam egy utolsó beszerzőkörútra. A kórházi staff egy jobbfajta csokikkal teli ajándékkosarat kap tőlünk, S. B.-vel kicsit gondban voltam, mert pénzt a híresztelések szerint nem fogad el, én viszont túl sok mindenért túlságosan is hálás vagyok neki ahhoz, hogy azt csokival/virággal/itallal ki tudnám fejezni, úgyhogy végül vettem neki egy digitális képkeretet, ami hőmérsékletet és páratartalmat is mutat (ez ugyebár rendkívül fontos, ha az ember képeket nézeget), illetve egy memóriakártyát hozzá, amire felrakom majd a best of Zorcsit. Meg egy bonbont, amit nagy gonddal választottam ki. Továbbá előhívattam nagyban az összes megható papás-mamás-zékengurus képet, mert ő szereti az ilyesmit.

Anna néninek szeretnék még majd venni valamit külön, ő most szabin van.

Zorcsi is kapott egy kétes értékű ajándékot, egy babamérleget (utálja, ha levetkőztetik, a pucérkodás rangján aluli dolog). Remélem, hamar sikerül majd leszoknia arról, hogy behúzza a nyakát, ha hozzányúlnak, meg azt a szokását sem szeretem, hogy ha bántják (szemcsepp, stb), akkor nem sír, csak mozdulatlanná merevedik, és nagyon szomorúan néz. Nem szeretem, hogy ahhoz szokott, hogy természetes, ha fáj valami, ennyire nem kell nagyfiúnak lennie. Annak viszont (részben) örülök, hogy már határozottan követeli, hogy vele legyek

(itt most volt egy hosszabb szünet, bizonyos kakaügyek miatt, melynek során ruhadarab és anya nem maradt szárazon)

…szóval csak rajtam, de minimum érintésközelben hajlandó elaludni. Következésképpen én nem alszom, de úgy tűnik, anélkül is lehet élni. Azt sokkal kevésbé bírom, amikor elviszik tőlem, olyankor a bukós pelusát szorongatom melankólikusan, mint egy tolsztoji hősnő a véres inget. De ma este megyünk haza, és onnantól nem adom.