Zoárdfiam megtanult fejhangon visítozni, és ennek annyira megörült, hogy lelkesen gyakorolja is, hogy én is boldog legyek. Keresztanyja, az egyenlő jogok élharcosa szerencsére messze külföldön tartózkodik, úgyhogy merek most neki (a malacnak) olyat mondani, hogy egy fiú akkor sem sikít, ha nagyon hideg a popsitörlő. A leendő barátnője szerintem még nagyon hálás lesz nekem ezért (arra a pár órára, amíg hagyom majd, hogy barátnője legyen).

Ma már nagyon féltem attól, hogy a maradék józanságomnak is búcsút inthetek (bár az épeszűség soha nem tartozott az általam legkultiváltabb erények közé), mert a fiúm megint elutazott öt napra valami tehenes országba a hegyek közé, úgyhogy bementünk a munkahelyemre szocializálódni és függő ügyeket elintézni. A gyermek tökéletesen viselkedett, nagyokat vigyorgott a cicis nénikre (ha ilyet lát, mindig bepróbálkozik, hátha valaki végre hajlandó megszoptatni), szemkontaktust teremtett, kézről-kézre ugrándozott, úgyhogy egy picit meg is sértődtem, hogy nem keseredik el, amiért nem nálam van, és bosszúból szóbahoztam a súlyproblémáját (igen, nagyon szép hurkás, válaszolták a cicis nénik).

És akkor most jöjjön a lényeg:

Vérszagra gyűl:

A sötétség gyermeke:

Zúzós volt a koncert:

A budapesti éjszakák K. Malac néven elhíresült alakját tegnap este egy ismert belvárosi szórakozóhelyen kapták lencsevégre, intim közelségben egy a neve elhallgatását kérő, rézvörös hajú nővel. Rossz nyelvek szerint Malac nem sokkal a kép elkészülte után már a hölgy mellét fogdosta, bár aznap ismerkedtek még csak meg. Feljelentés nem történt.

…avagy csajozik a tengerimalac (hétvégén látogatói voltak).

Tokás elf:

Kaja után hason röfögés:

Mi van már:

A gyerekzoárd leginkább alszik, de ebben nagy tehetséget mutat, már az oldalán is megy neki:

(Megnéztem, a kézfeje az ujjak tövénél olyan széles, mint egy gyufásdoboz. Mármint amilyen széles egy gyufásdoboz, nem amilyen hosszú.)

Amúgy rendszeresen ellenőrzöm, hogy könyv szerint mennyit kellene ennie, csak hogy konfliktusmentes maradjon az esetleges csevegésünk a védőnővel, ugyanis Zoárd úgy eszik, mint egy kismadár (súlyának a kétszeresét naponta). Na jó, annyit talán nem, de valamelyik nap például kilencszáz grammot lenyomott, ami akkor a súlyának nagyjából az egyharmada volt (mindenki számolja ki magának), és a védőnő már attól is majdnem agyvérzést kapott, hogy hízik, ettől teljesen kiakadna. Amúgy kajaügyben ő a főnök, ha nem kap eleget (szerinte, nem a doboz szerint), akkor hörög, nyögdécsel, kesereg, amíg ki nem pótolom, a múltkor így két menetben lenyomott összesen két decit, kicsit féltem, hogy az arcomba robban.

Ez az evés dolgot amúgy is nagyon komolyan veszi, a múltkor, amikor békésen kevergettem a tápszert odalent, egyszer csak nagy röhögést, illetve állatias hangokat hallok fentről, és kiderült, hogy Zé eldöntötte, hogy ő márpedig most azonnal enni fog. Úgyhogy hasonfekvésből megtámadta az alatta fekvő apját, és újból és újból nekicsapódott arccal hörögve, hogy ő márpedig szopni fog belőle, ha törik, ha szakad (ilyenként egyébként borzasztó ijesztő zombicápa lesz belőle). Aztán hálistennek megoldottam a kérdést, még mielőtt kinőtt volna a foga, de vigyáznunk kell.

Bocs a minőségért, de az elfoglalt kismamák legfeljebb ha napi egy órát tudnak hülyeségekre szánni.

Először tartottunk egy kicsit attól, hogy a nyuszi mit fog szólni a gyerekhez, mert elég territoriális állat, és engem csak megtűr, a fiúmért odáig van. De szerencsére úgy döntött, hogy a gyerek a fiúmra hasonlít, és állandóan puszilgatja, ha nem figyelünk. (A zsiráfnak persze mindegy, a zsiráf mindenkit szeret).

Kis véznácskám kaja után. Evés után mindig hörcsögarca van, de hát diétáztatni nem fogom.

Akkor ma fényképes nap lesz. Zorcsi jön hazafelé: