Szóval pénteken az volt, hogy elhalasztottam terveimet, miszerint este majd ülök merengve az ablak mellett, madonnásan nézek magam elé, és várom a gyermeket, és inkább összeszedtem a fiúm tizenegy éves leányát, illetve egy parfétortát a Daubnertől, és patchwork-családostul lementünk sissóékhoz megnyitni a Sarj 4. Születésnapi Ünnepségeit. Az ünnepelt, még mielőtt szóhoz jutottam volna, gálánsan kivette a kezemből a különböző békaformájú édességeket azzal a felkiáltással, hogy ezeket biztos neki hoztam, megdicsérte a koponyás-démonlányos trikómat, majd magával vonszolta a társaságunkban lévő fiatalkorú hölgyet játszani.

Aztán szóbahoztam, hogy úgy döntöttünk, sisso lesz a fiunk keresztanyja, több megfontolásból is. Egyrészt abban a valószínűtlen esetben, ha én belehalok a szülésbe, és a fiúm emiatt öngyilkos lesz, s. biztos ad majd a gyereknek enni, meg minden, másrészt, mint a fiúm felvetette, ha nem őt kérjük fel, esetleg bántalmazni fog minket, harmadrészt nagyon jólesett ártatlan arccal elmesélni a szüleimnek, hogy olyasvalaki lesz az unokájuk keresztanyja, akit ki szoktak tiltani kocsmákból botrányos viselkedés miatt. Szóval ez egyszerű volt, a keresztelő már más kérdés, különösen, hogy nem vagyunk vallásosak (nekem a keresztény egyház említésétől is feláll a szőr a hátamon, illetve démoni fény költözik a szemembe), úgyhogy ún. névadó ünnepséget fogunk majd tartani, a részletek még kidolgozásra várnak (fekete kakas vágása kategóriában gondolkozunk), például neve egyáltalán nincsen a gyereknek. Nekem ugyan volt ötletem, de mostanra egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy minden második gyereket úgy hívnak, úgyhogy lemondtam róla, a fiúm nagy megkönnyebbülésére, aki kinyilvánítottan azért szurkol, hogy ne legyen a gyereknek semmilyen neve, mert milyen hülyeség ez már.

Aztán a szülésemre is gyűjtögetem, hogy ki legyen majd ott, bár szülőorvosom még nincsen, de a kommunikációs interfész (mármint köztem és a szakemberek között) már kezd összeállni, egyrészt ugye van isolde, aki pszichiáter (és érti is a dolgát, tegnap is megnyugtatott, hogy nem baj, ha nem szeretem a gyerekeket), másrészt sisso, aki nem habozik, ha kiabálni kell valakivel. Szerintem ez így nagyon jó párosítás, csak azt remélem, hogy értem fognak dolgozni, és nem ellenem.

Gyermekem az a sötétben bujkálós fajta, tegnap hosszan szórakoztunk azzal (nem volt net), hogy ha takaró van a hasamon, akkor ficánkol, de ha lerántom róla, rögtön mozdulatlanná merevedik. Lehet, hogy – kulturális utalás jelleggel – Spikenak keresztelem majd, úgyis frusztrál, hogy nincs még neve, most már mihamarabb ki kellene találnunk, hogy hívjuk, hogy szülés előtt legyen időm gáttájékon magamra tetováltatni, különben vélhetően reflexből a Zoárdot nyögöm majd be, ha kérdezik. Az apjára nem számíthatok, nálunk a zsiráfot Zsiráfnak, a nyuszit Nyuszinak hívják, legújabb szerzeményünknek, az ikeás nyúlnak pedig némi töprengés után a Másik Nyuszi nevet adta.

Amúgy nagyanyám, mikor megtudta, hogy terhességemről értesülve azonnal beszereztem a Sehány éves kislányt (a gyereknek szántam amúgy, én nagyon szerettem kiskoromban), megijedt, hogy korom ellenére még mindig ilyen jellegű kiadványokból informálódom, és gyorsan elküldte nekem Dr. Hirschler Imrétől a Nők védelmében (1958), és a Szülőszoba (1980) c. köteteket. Ezek lapozgatása sok vidám percet szerzett nekem, illetve kollégáimnak, akiket rendszeresen tájékoztatok minden érdekes információról, mint például hogy a férfiakkal vigyázni kell, mert nemi vágyuk teljesítése érdekében erőszakosságra is képesek, hogy a nő szexuális szerepe nem tétlen, elvégre öltözködésével, illat- és szépítőszerekkel igyekszik magára felhívni a figyelmet, illetve hogy Lenin szerint "a nőt mindig lenyűgözi az otthoni háztartás", bármit is jelentsen ez. Amúgy igazságot kell szolgáltatnom a férfiaknak (az előző bejegyzéshez kapcsolódva), mert amint biztosan tudják az emberről, hogy terhes, például az arcukba van mondva érthető, tömör egymondatban, rögtön elkezdenek túlkompenzálni. A kollégáim pl. versengenek, melyik hozza be a teáscsészémet (2,5 dl), hogy ne kelljen cipelnem.

Hétvégén bejelentettük a gyerekdolgot az apai nagymamának, a tízévesnek és a tízéves anyukájának. Respectively aktívan örültek, csendben örültek, és megnyugtattak, hogy nem fog kiesni belőlem a magzat, mindenesetre kísérletet sem tettek rá, hogy letépjék a fejem, vagy ilyesmi (jelzem, a saját szüleimmel nem feltétlenül lesz ilyen szerencsém, csak remélhetem, hogy a megkönnyebbülés, miszerint nem gyermektelen vénlányként halok meg, felülkerekedik bennük a felháborodáson, amiért leányanya leszek, illetve amiért most már bizonyíték is van rá, hogy Házasságon Kívüli Nemi Életet Élek).

Szóba került, hogy a gyermek esetleg kapcsolatban lehet az Univerzummal, erre a fiú nagyon hevesen reagált, leszögezte, hogy az ő gyereke állhat az Univerzumon, ehet az Univerzumból, de kapcsolatba nem kerülhet vele. Továbbá az Energiákkal sem.

Ami a születendő nevét illeti, egyelőre ötlet sincsen (csak koncepció, az enyém, miszerint kettő kell neki, egy ritka és szép, és egy olyan, amit külföldeken is megértenek), úgyhogy a fiú adott neki egy számot, méghozzá ötjegyűt. Amikor felhívtam rá a figyelmét, hogy én nem kívánok 10 000 + alkalommal szülni, letorkolt, hogy látszik, hogy nem vagyok adatbázis-programozó (egyébként valóban), mert akkor tudnám, hogy bármekkora adatbázist is tervez az ember, előbb-utóbb kifut belőle, nem lehet elég előrelátónak lenni.