A Zoárdok az éjszaka teremtményei. A sötétség gyermekei. Tegnap éjjel már itt maradtam a malaccal, bár mondták, hogy toljam be nyugodtan, és nincs mit szépíteni a dolgon, Zorcsiból kitört a partiállat. Nem sírt, csak határozottan tiltakozott rajzfilmállatka-nyelven, amikor visszaraktam az ágyába, ugyanakkor ha magam mellett tartottam, akkor megnyugodott, és elégedetten nevetgélt, én viszont úgy nem mertem elaludni, úgyhogy reggelre már határozottan látszott rajtam a görbe éjszaka. Zé amúgy, amint felkelt a nap, oldalra fordult, és beájult. Egyébként nagyon furcsa, Zorcsi most hirtelen a kórház gyerekéből az én gyerekemmé változott, konkrétan agonizálok, ha be kell adni a közösbe, inkább nem pisilek fél napokig. Attól tartok ugyanis, hogy ilyenkor nem viselik gondját megfelelően (a koraszülött-intenzíven, ugyebár, ahol mindenki imádja, szóval kicsit talán túlreagálom).

Mára egyébként a kölyök súlya 2170g lett, nem csoda, a táplálkozás az olyan három óránként egy órás szertartás nálunk, először cumi, utána cici, majd tea (nem én szabom meg a sorrendet és a mennyiséget). A ténynek, hogy még mindig van mellem, mindig nagyon örülünk, amikor levetkőzöm, és ennek csápolós ovációval adunk hangot (de csak ha már megvolt a cumi). A másik fő örömforrás az, ha jön apa, olyankor a malac akár erőnek erejével is megpróbálja nyitva tartani a szemét, hátha éppen most viszik el majd motorozni. A büfiztetésben aktív szerepet vállal, úgy hörög, mint egy heavy metál lead, hátha akkor könnyebben feljön a levegő.

És megjött a babakocsi, egyszerűen gyönyörű és kényelmes, ráadásul full tartozékkal küldték, vagyis van hozzá bevásárlókosár, amiről pedig lemondtam, pelenkázótáska, és ami a legtutibb, napernyő, amit magamtól biztosan nem vettem volna, mert milyen szükségtelen sznob hülyeség már, de állat jól néz ki. Szóval most már biztos, hogy vasárnap megyünk haza mi összes malacok.

Zorcsa ma átlépte a két kilót (1990-ről 2050-re tegnap óta), csak úgy mondom. Amúgy tündér gyerek, eszik, alszik, vendégekkel udvariasan társalog, az L. elől lenyúlta a legbombázóbb vörös nővérkét (elmentek fürdeni), meg ilyenek. Evéshez mondjuk mindig magára ölti a mártíromkodós arcát, hogy tudjam, ezt csak miattam csinálja, de ez legyen a legnagyobb bajom.

Én is nagyon ügyes vagyok egyébként, eszem, alszom, csak a vendégekkel vagyok kevésbé udvarias, amikor anyám itt volt, akkor például feltétlen szükségét éreztem, hogy megmutassam az L.-nek az autómat, van összefüggés. Amikor apám itt volt, akkor sajnos az L. nem, ezért kénytelen voltam végighallgatni az eszmefuttatását arról, hogy jól teszi a pattogós nővérke, hogy pattog, legalább megjegyzem, hogy a gyerek nem játék. Még szerencse, hogy így is marad egy nagyszülője, akinek oda lehet majd adni pár napra. A fiúm anyukája egyébként konstatálta, hogy ez nem is indigógyerek, hanem egyenesen kristály, még nem volt előző élete, hanem egy másik galaxisból jött (ehhez képest szerintem egy kicsit hamar ideért egyébként), illetve hajnalban sütött nekünk még egy kis sütikét (a nagyi, nem a gyerek). A rendszergazda vett nekem telefont (átázott a meglévő).

És vettem saját légzésfigyelőt (paraanya vagyok, olyat, amilyenhez walkie-talkie is van, pedig a fiúm bebizonyította, hogy arra semmi szükségünk, de legfeljebb Zorcsi játszik majd vele a haverjaival, ha nagyobb lesz), mert már untam, hogy mindig besípol a kórházi tévesen. Illetve megkezdtem a mínusz egy hónapos hozzátáplálását, úgy csámcsogott, amikor barackot ettem, hogy először megkínáltam cumival, de nem kérte, és akkor nyomtam neki pár csepp baracklevet az ujjamra, na, annak nagy sikere volt. Mentségemre szóljon, hogy otthon majd a gyógyszert is baracklével kell beadni orvosi rendelvényre, mert tejjel/tápszerrel nem szívódik fel, legalább szokja (sültoldalast törtkrumplival majd csak holnap kap).

Zorcsi ezen a képen éppen azt magyarázza a macinak, hogy milyen vicces volt, amikor anya ott állt a tele pelenkával a kezében, amit sehova nem tudott letenni, mert csurgott belőle a kaka, és akkor valaki lepisilte anyát. Egyébként ez az első saját rucija, amit visel, 44-es kutyás rugi nemisbékától, a sapka meg Kenguru Gold (ez az egyetlen normál áras termékük).

A kakás incindensnél egyébként az volt a legviccesebb, hogy mindketten meghatottan dicsérgettük utána Zorcsit, mert ez az input/output probléma érzékeny kérdés még. Amúgy asszem, sikerült beletanulnom a gyerekbe, leszámítva, hogy szopni nem hajlandó,mióta összeköltöztünk, csak a szájába veszi a mellem, nagyokat vigyorog, és átszellemült képet vág, de nem csinál semmit. Viszont cumisüvegből tök jól eszik, mióta beszereztem két Nukot, és kitanultam a kívánt hőmérsékletet, még teázik is utána (nem érdekel, hogy az nem anyatej, szomjas, és szereti a teát).

A PIC-en meg kiemelt ügyféllé váltam (helyileg nem ott vagyunk most), soha nem kell csengetnem, csak bemehetek, mosolyognak rám a nővérkék, plusz megtanultam magunknak kaját kiadagolni/melegíteni, tök jól megy ez nekünk, na.

A rendszergazda poénkodott azon valamelyik nap a spárgás képek láttán, hogy kútbaeséstől nem kell féltenünk a gyereket, mert kitámaszt és kimászik. És tényleg.

Azért az első ijedelem után egészen élvezte, úszott, meg minden. Vízimalac. (Azóta itt fekszenek kiterülten az apjával).

beszéltem ma a védőnővel, mondom neki, hogy a fiúmmal kellene egyeztetnie családlátogatás ügyében, mire azt válaszolta, hogy hát lucia, bevallom, én ma kerültem arra egyet, hogy megnézzem a házukat, és úgy gondolom, hogy szociális indoka nincs annak, hogy az a gyerek ne mehetne oda lakni, majd összehozunk egy írásos környezettanulmányt telefonon.

És akkor én meg órákig sikáltam a fugákat a konyhakő között.

Beköltöztem a kórházba, próbaidőre együtt vagyunk, úgyhogy most megyek is, mert Apjaneve Zorcsi Dani Vulkán Turul Kilián igényt tart a társaságomra, ha már kiszakítottam az ismert közegéből (ezt berregéssel adta a tudtomra, nagyon leleményes). Éjszakára még hazamegyek pár napig, de lassan már a gyermek is jön velem.

Zorcsi ezt a szopás dolgot változó lelkesedéssel csinálja, mindenesetre mindig fülig vigyorgós-ugrándozós, ha kiveszem kézbe, és a maradék kaját megeszi cumisüvegből, úgyhogy nem tragikus a helyzet. Azt mondjuk már kifigyeltem, hogy szüksége van előjátékra, szereti, ha egy kicsit beszélgetek vele, meg csiklandozom a hasát, és akkor utána nagy kegyesen talán hajlandó elfogadni a mellemet. Egyébként nagyon jól néz ki ruhában, olyan, mint egy plüssjáték.

Tejem továbbra sincs elég, de legfeljebb majd itthon is tápszert kap részben (a napi 320g már most elérhetetlen álom számomra, és ez csak nőni fog).

A nap híre, hogy elkapott S. B. azzal, hogy megpróbál kikunyizni nekem egy bentlakásos szobát, és akkor összeköltözhetünk Zével, álljak készenlétben. És egyrészt én sose gondoltam volna, hogy ennyire örülni fogok, ha becuccolhatok a Jánosba, másrészt viszont bejelentkezett hozzánk a védőnő családlátogatásra jövő hétre, ki tudja, miért, mindenesetre most takarítok, mint őrült, nehogy szó érje a ház elejét. A dolgomat egyrészt a saját hobbim nehezíti meg, aminek következtében ízlésesen elhelyezett emberi koponyák, csigolyák és miegymás díszítik a nappalit, másrészt a fiúm mostanában rászokott az obscure dolgok postán rendelésére, úgyhogy a szokásos motoralkatrészek és jégcsákányok mellett most már radioaktív trinitit is van valahol (asszem, pillanatnyilag a hűtő tetején a mumifikálódott kar mellett), meg valami meteorit, a holdkődarab meg nem tudom, megjött-e már, de ezeken legalább nem látszik, hogy veszélyesek lehetnek. Amellett a költözés után még nem sikerült mindent kipakolnom, szerencsére mondta a védőnő, hogy ne pakolásszak, pihenjek, úgyhogy a dobozok maradnak. Mindenesetre zajlik az élet, minden megy a maga útján.