Reggel a gyermeken valamivel bővebb nadrág volt, úgyhogy bénáztam egy kicsit a Muci autósülésbe való becsatolása közben (nem akartam becsípni a ruháját, de csak két kezem van). A családi sajtószóvivőnk, Apjaneve Vulkán Turul Muci mindeközben tárgyilagos, de nagyvonalúan megbocsátó hangon kommentálta az eseményeket, hogyaszondja: anya nem tudja bedugni. Nem megy. Anya nem tudja bedugni. Én ezt szóban is cáfoltam, hasztalan, illetve végül be is dugtam a bütyköt a zárba, mire a Muci diadalittasan felkiáltott: Sikerült! Bedugtuk!

(Mondjuk valószínűleg én is táplálom benne az ilyen hajlamokat azzal, hogy ilyenkor nem harcolok az érdemeimért, hanem röhögök, illetve azzal, hogy amikortájt hirtelen minden mondatot azzal kezdett kezdeni, hogy az a baj…, akkor gyorsan megtanítottam neki a szlogent, hogy az a baj, hogy a Muci túl aranyos, amit azóta is gyakran előad büszkén, álszerény hangsúllyal).

Na jó, egy “ilyen lett”:

(Azt imádom, amikor hátul összefűzött kézzel járkál, meg amikor zsebrevágott kézzel és keresztbetett lábbal megáll előttem, és fel is hívja a figyelmem rá, hogy “ana, jábam!”, és akkor együtt nevetünk).

Igazából tegnap este döbbentem rá, hogy mennyire felnőtt gyerekem van, amikor megkérdeztem, hogy mit kér vacsorára, mire azt mondta, hogy szajonnász tojászt, és mivel többször megismételte konzekvensen, csináltam is neki. Azaz együtt csináltuk, ő a pultról kevergette (óvatoszan, fojjó), utána viszont amikor leültettem a kanapéra a (baconos) rántottával, közölte velem vigyorogva, hogy nem kell. Én megkérdeztem, hogy akkor most ki fogja megenni, erre azt felelte kacarászva, hogy a tehín, úgyhogy nyugtáztam, hogy újabb kalóriadús vacsorát vehetek magamhoz (nem, nem én vagyok a tehén, de a tehén fogyókúrázik), majd elmentem mosogatni, és egyszer csak hallom, hogy viccejtem, finom, és azt láttam, hogy az én felnőtt kisfiam az egész rántottát megette egyedül villával, anélkül, hogy kiszórta volna maga köré (na jó, ez csak olyan szülői túlzás, az utolsó három villányival segíteni kellett, az advanced level).

De tényleg nagyon klassz, hogy meg tudja már mondani, mit kér enni, ha sajtot, akkor különbséget tesz a keckeszajt meg a tjapiszta között, bár a gyomra nem tudom, miből van, mert ma például három virslit megevett ebédre némi kacsatepertővel, kenyeret alig sikerült közbecsalnom, utána viszont vidáman ugrált. Ha megkérdezem reggel, hogy mit főzzek, akkor a szokásos válasz a pacsintát, pejecet, pizzát, utána általában szűkítjük egyre (bár szerintem ő az egyetlen gyerek budapesten, akinek olyat kell mondani, hogy aki nem eszi meg a palacsintáját, az nem kap paradicsomot, mert a koktélparadicsom kvázi függőségszámba megy).

És a nemzetközi konyhával is teljesen elboldogul, bár a varenyikit időnként tújósz peemeni-nek mondja, de reménykedem benne, hogy három éves korára már nem kell restellkednem miatta egy étteremben sem. A kínaiban (gyorsbüfé, látja a kínálatot) meg simán rendel, hogy ő tojászizst, tésztát és csijkét kér, ráadásul meg is mutatja, melyik csirkét, és eszik is belőle rendesen. Ebből a rohamos gasztronómiai fejlődésből egyébként látható, hogy a mi életünkben az evés központi szerepet játszik, a múltkor például felugrott brainoiz (milyen bizarr, hogy a gyerekblogomban emlegetem) a pulóveréért, és a Muci olyan húsz percig kerülgette némán időnként rámosolyogva, majd a kezébe nyomta a kedvenc gabonapelyhét. Ez egyébként nagyon fura, hogy az én mindig csacsogó gyerekem egy büdös szót nem hajlandó szólni (de tényleg, egyet sem), ha vendég jön, legalább egy órán keresztül, de miután brainoiz távozott, azonnal részletesen elmesélte, hogy adtam bácinak enni, nem éhesz, elment, nem jön?

További bizarr dolgok vele kapcsolatban, hogy egyrészt eldöntötte helyettem, hogy ő márpedig szóképolvasással fog megtanulni olvasni, mert van egy kedves könyve, amiben az állatok alá oda van írva a nevük, és a múltkor, amikor hozta a mágneses tábláját, hogy rajzoljak, odaírtam, hogy róka, mire a Muci ismételgetni kezdte, hogy jóka, jóka.

A másik pedig, hogy mindig dugdos az ágyamba éjszakára kisautókat, és fektetéskor mindig elmondja, hogy ana ajszik zsijáffaj, pocokkaj, autóvaj, de a múltkor még önmagán is túltett, mert a hálószobámba bemenve azt vettem észre, hogy ott van az ágyamba a fél méteres dömpere, amit nem értem, hogy ügyeskedett fel oda, de azt sem tudtam, hogy most röhögjek, vagy meghatódjak a gondoskodás mértékétől.

Fényképek majd legközelebb.

Újabb videók Muciról, aki kirándulni és strandolni nagyon szeret, továbbá bármilyen koszban meghempereg, ha alkalom kínálkozik rá, de fűre leülni snassz neki, ezért a szabadban mindig keres egy nőt a feneke alá.

Itt most csak olyan lesz, hogy videók leírással.

Szóval az elsőn Mucolda felveszi az otthoni balerinacipőmet, amit alie-től kaptam, és abban jár egy darabig (nem, nem egy méret vagyunk). Ebből a videóból egyébként kiderül, hogy bénaanya vagyok, mert fogalmam sincs rajta, mit jelent a fúútitta, aztán azóta leesett, hogy reggel, amikor még csak ismerkedett a cipővel a Hús, akkor mondtam neki, hogy nem úgy, hanem fordítva (ennyire a nulláról indult, most már csak azt kell megbeszélnünk, hogy csíkos zoknihoz csak kivételes alkalmakkor veszünk pöttyös cípőket).

Szóval a cipőmet elhelyezi a szobájában, utána visszadönget, és megszerzi a pilótaszemüvegét, amit a nyomtató mellett tart (vannak ilyen rigolyái, ha elteszem máshová, akkor szemrehányó tekintettel visszaviszi a helyéje, ha engedek, akkor könnyebben szabadulok). Mivel tudja, hogy a lányok szeretik, ha szép vadászpilóták adnak nekik puszit, ezért ad nekem egy puszit, de sajnos a fényképezőgép miatt nem tudom felvenni, és repülőzni vele (három kedvenc felvevős játéka van, az egyik, hogy keringőzzünk, azt imádja, a másik, hogy felvesszük a pilótaszemüvegét, és repülő lesz belőle, ami néha majdnem lezuhan, a harmadik, amikor felkapom hanyatt, és ringatva azt mondom neki, hogy kisbaba, tente-tente, akkor nagyon szokott tiltakozni, hogy nem-nem, de közben röhög, és nem akar szabadulni).

Utána nem sikerül felvennie, úgyhogy inkább visszamegy a balerinacipőért. Képi anyag:

Képek, videó, vigyázat, hosszú.

Naszóval, elmentünk először állatkertbe a Mucival, aki olyan húsz percig nagyon élvezte a rengeteg a kisebb-nagyobb vau-vaut, utána a szavannaházban, vagy miben extázisba esett a csillártól (bámpa! Bámpa! BÁÁÁÁMPA!), majd elfogyasztott olyan fél kiló mézes puszedlit, azt követően pedig megszűnt érdeklődni a világ dolgai iránt, és anyeginesen kiábrándult pillantással kérdezte tőlem időnként mintegy, hogy mikor unjuk meg végre és megyünk haza.

Az apja sokkal okosabb bizonyos tekintetben, ő egyenesen a Baumax lámpaosztályára vitte a Mucit valamelyik vasárnap, ahol a gyermek állítólag minden tartózkodását félretéve mutogatta mindenkinek, hogy mennyi báááámpa van ott, illetve utána is napokig ez volt még a téma.

Mindegy, én szeretek állatkertbe járni, kivéve a vasárnapi tömegben és magassarkúban, mint kiderült, de a kicsi zsiráf aranyos volt.

Itt van egyébként maga körül egy nagyobb zsiráf részleteivel, csak az arányosítás kedvéért. Szerintem ennél cukibb állat nincsen.

A Muci egyébként egyik napról a másikra motorozni is megtanult, az egyik pillanatban még alig tudott, a másikban már le se lehetett venni a járműről, és bőgeti is, hogy vümm-vümm. Ez ilyen.

Agnus viszont még a motoros korszak előtt látogatta meg az ő Muciját, és fényképezték egymást sokat szokás szerint, de a nagyon cuki közös képeket nem tehetem közzé, úgyhogy csak a gyermek vendéglátó ösztöneivel dicsekednék, amivel megkínálta agnust konzerv zöldborsóval és kukoricával, majd kókuszdiókrémmel, de amikor agnus még instant Hipp csipkebogyóteát sem kért, akkor nem tudott mitévő lenni.

De (teljes kiőrlésű) kiflivéggel simán csajozik amúgy, mit neki kaviár és pezsgő.

Amúgy roppantul beönállósodott, mindenhova felmászik-lemászik, ágyra, fotelbe, asztalra, és sajnos példakép lettem neki, ami sajnos nem abban nyilvánul meg, hogy két szerzői ívet fordít naponta, hanem hogy például simán leborotválja a lábát rózsaszín női borotvával, illetve a múltkor azon kaptam telefonálás közben, hogy felmászik a fotelbe a kisasztal mellé, leül a tükör elé, kiveszi a neszeszeremből a rúzsomat, kinyitja, kicsavarja, és kikeni vele a száját komoly arccal. Erről azért előbb-utóbb beszélek majd vele, mert az oké, hogy liberális nevelés, meg minden, de jóházból való úrigyerek nappalra nem sötétbordó vampos rúzst tesz fel.

A nyakláncokról és a szép csatos cipőkről inkább nem is mondok semmit.

Azért a férfias vonások is megvannak, úgyhogy oké, kicsit hiú, de a prioritásaival nincs baj. Mindent megszerel és megtanul, ami gép, az apró csavarokat mindenen nayon meg kell húzni, ami a kezébe kerülhet. És ma nézegettem a telefonomon a képeket, a Muci bensőségesen átkarolva velem nézegette őket, és amikor odaértünk az autóm kerekének részletéhez (azért kellett, hogy tudjam, mekkora gumi kell), akkor félreérthetetlenül kijelentette, hogy vümm-vümm.

És ugye most már a lépcsőn is egyedül közlekedik, hagyom, mert nagyon óvatos, valamelyik nap is lement az emeletről, de másfél perc múlva azért gondoltam, utánanézek, mit csinál, és hát ezt:

Konkrétan felmászott a székre és leült rá (!), kinyitotta a netbookot (!), megnyomta rajta a bekapcsológombot (!), majd elindította valahogy a Klotskit, és ott egy kicsit elakadt. De nagyon lelkesen felnőtteskedett a kis fokhagymafenekű törpemuci.

Szóval felmászni felmászik simán, a konyhaasztalra rendszeresen feljár csokis kekszért, amit ott tartunk (a

Idén abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy Nemisbékától meghívást kaptam a Segítsüti 2010-es anyáknapjai akciójába, amellyel gasztrobloggerek (és izé, én) támogatják két kórház koraszülöttosztályát (ha már a koraszülöttipart sikerült egy saját művel támogatnom). Erre azért van szükség, mert, mint azt személyesen is megtapasztalhattam, ezeknek az osztályoknak arra is csak szűkösen van keretük, hogy a kisbékák életbentartásáról gondoskodjanak (amikor mi voltunk a Jánosban, hetekig két plusz gyereket is finanszírozott például a kórház a keretén felül, “zsebből”, mert akkoriban valamiért babaeső volt), és ezen felül még gyakran cserélt speciális pelenkákra, takarókra, ruhákra, államilag nem finanszírozott gyógyszerekre, miegyébre is szükség van ezeken a helyeken, amelyek nagy részét a szülők hordják be, viszont nem minden szülőnek van pénze arra, hogy a beutazáson kívül ezeket is kifizesse vagy utánajárjon, illetve vannak otthagyott gyerekek is. A kórházak az akcióból nem a pénzt kapják meg, hanem a tőlük kapott lista alapján vásárolnak be (és esetenként varrnak, satöbbi) nekik a Segítsüti szervezői.

(Itt említeném meg, hogy a nehéz, kényelmetlen körülmények, a létszámhiány, satöbbi ellenére konkrétan pénzt egyik orvos sem fogadott el tőlünk, amíg a gyerek a koraszülöttosztályon volt).

Az akció lényege, hogy a résztvevő gasztrobloggerek sütnek valamit, amire a reménybeli támogatók a Segítsüti oldalán licitálhatnak. A legmagasabb licit viszi a sütit, ami az adott bloggertől egy közösen egyeztetett időpontban vehet át a licitáló. A licit holnap kezdődik. Aki peren kívül szeretne megegyezni liciten kívül szeretné támogatni az akciót, az a honlapon feltüntetett számlaszámra utalhat majd kisebb-nagyobb összegeket.

Én stílszerűen a saját, különbejáratú koraszülöttem első születésnapi, bizarr megjelenésű, de tényleg finom tortájával szállnék be a játékba. A marcipán színe megegyezés tárgyát képezheti, hála a modern cukrászipar ételszínezék-remekeinek.

Narancsos csokoládétorta marcipánnal

Hozzávalók

a tésztához:

250 g vaj
1 dl frissen facsart narancslé

250 g étcsokoládé (legalább 70%-os) (vagy feleannyi, + 10 dkg liszt)
2 dl cukor
4 tojás
1 csomag sütőpor

a marcipánborításhoz:

kb. fél kg marcipán
300 g vaj
kb. 300 g porcukor

Elkészítés

A vajat felolvasztom, és belekeverve az étcsokoládét is.

250 g vaj
1 dl frissen facsart narancslé
250 g étcsokoládé (70 %) (vagy feleannyi, + 10 dkg liszt)
2 dl cukor
4 tojás

Mostanában gyakorlatilag minden nap éjfél utánig dolgoztam, a rövid kis köztes időkben pedig választhattam, hogy Mucizok, vagy blogot írok, és a Mucinak sokkal hatásosabb érvei voltak.

Ez a 15. havi oltás, ez durva lehet, mert tényleg kijött rajta eddig két hullámban az összes ígért utóhatás, mondjuk nem olyan borzasztó látványosan, csak az elmúlt pár napban estére például hőemelkedése volt, meg napközben is szörcsögött egy kicsit. Illetve rengeteget alszik, ami végül is nem baj, de remélem, azért lassan magához tér a mormotafülű.

Valószínűleg egyébként neki is elege van a rengeteg alvásból, mert a múltkor, amikor látványosan álmos lett, akkor lefektettem, de utánam kiabált, hogy ne hülyéskedjek, ő élni akar, amíg még fiatal, nem az ágyban kuksolni folyamatosan, neki a kacsa kell, meg a babatükrös képeskönyv. Muszáj volt kivennem, mert olyan aranyosan dünnyögte a magáét, igazából ez sokkal jobb taktika a részéről, mint a sírás lenne, a gyereksírástól pillanatok alatt felmegy bennem az ideg valamiért (született valamelyik szomszédba egy kisbaba, néha bömböl éjszakánként, azzal a tipikus, levegőt sem vevő üvöltéssel, amit Zorcsi soha nem produkált, és bár tényleg csak akkor hallatszik át nagyon-nagyon halkan, ha nagy a csend, így sem tudok tőle aludni. Igazából volt már, hogy majdnem átmentem, hogy ne adjam-e kölcsön a rezgősszéket, vagy mittudomén, de hülyén jött volna ki).

Szóval így néz ki a baba, aki nem akar aludni:

Van ez az ártatlan nézése a Donnak, amivel arról akar általában meggyőzni, hogy nem a telefonom megszerzése miatt szeretne az ölembe bújni, nem ő borította ki a rizspelyhet, és ő igazából nem is szokott aludni soha. Mindegy, Mucikám, akkor játsszál, szólítottam fel, mire a célszemély elgondolkozott:

Ez olyan művészfilmbe illő kép lett a hideg színeivel, Zoárd az élete értelmén töpreng most, hogy az eddigi tapasztalati alapján kezd ráébredni a keserű valóságra, miszerint célját, melyről kisgyerekkora óta ábrándozott, a notebookomat soha nem fogja elérni, és egyébként is minden olyan magas, és anya is mindig azt mondja, hogy nem, ilyenkor szoktak az oroszok bánatukban inni, hosszú, vágatlan snittekben, de a Mucinak a földszinten maradt az aventes magic cupja, úgyhogy ő csak sokatmondóan nézett.

De mivel ő is inkább problémamegoldó, mint rágódó alkat, hozzám hasonlóan, egy idő után mozgásba lendült:

Ez a kép nem is lenne önmagában olyan érdekes, csak az volt a vicces, hogy a Muci nagyjából tíz percig ebben a beállásban maradt, és hiába kérdezgettem, hogy most modellt áll, vagy a "támaszkodó harci vöcsök" pózt gyakorolja az ellenfelei megfélemlítése végett, ő csak nézett maga elé olyan tekintettel, mint aki emlékszik, hogy akart valamit, de az istennek nem jut eszébe, hogy mit. Időnként vádló tekintettel a kezére mered.

Amikor legközelebb ránéztem, akkorra már a könnyebbik utat választotta (lehet, hogy olvassa a Pömpölléres bagázs blogját):

Először azt hittem, csak pihen, de nemsokára hangos horkolás hangzott fel, illetve kicsit később kényelmesebben is elhelyezkedett, és zavartalanul aludt tovább:

Azért amikor berogyott a térde, akkor inkább átvittem a kis fészkébe, ahol még erőtlenül közölte velem félálomban, hogy vau vau nem, de utána aludt tovább.

A fiúm a férfiúi felsőbbrendűség jelét látja abban, hogy Zorcsit sokkal jobban érdeklik az ő holmijai, mint a saját ötezer kis színes cukimuki, pihepuha babajátéka. Mostanában vett például egy kicsi, tízliteres baget, ez amolyan retikül a barlangásztáskák viszonylatában, na ez egyértelműen nyerő a Donnál, sanda gyanúm szerint azért, mert úgy gondolja, ezzel ő is el tudna menni a barlangba:

Ha már így érdekelte, beleraktam (lehet, hogy nem mindenki számára érthető az ok-okozati összefüggés, de azt hiszem, írtam már a kismamák rengeteg szabadidejének káros hatásairól), és mondtam neki, hogy amíg a babát viszi a zsák, és nem a baba a zsákot, addig nem megyünk barlangba. Szigorú szavaim ellenére a malac egyértelműen olyan benyomást keltett, mint aki elégedett a helyzet alakulásával:

Majd pár perc múlva azon kaptam, hogy az apja új gumicsizmáját nyalogatja, mintegy bizonyítandó, hogy nem riad vissza az esetlegesen embert próbáló, kellemetlen feladatok elől sem. Próbálta-e már ön rávenni gyermekét, hogy a fényképezőgép előtt is nyalogasson gumicsizmát? Mert nem könnyű.

És még egy bónusz, igazán nem magyarázkodásképpen, de a Don kábé a tizenötödik fénykép körül ezzel az arckifejezéssel szokta nekem jelezni, hogy most már elég, nem bazári majom ő:

A fiúm, ha itthon van, nagyjából félóránként egyszer megkérdezi tőlem, hogy "helyzet?". Ebbe akár bele is őrülhetnék, de alternatív megoldásként inkább mindig azt válaszolom megnyugtató tónusban, hogy helyzet, helyzet.

Szóval helyzet:

Ami a papíros dolgokat illeti, van TAJ-kártyám, megcsinálták, az Államkincstárnak pedig feladva a cuccok postán, mert úgy állítólag gyorsabb. Valaki kérdezte egyébként kommentben (napi elég sok kommentet kapok, és úgy harminc levelet csak blogügyekben, egyszerűen képtelen vagyok válaszolni mindre, különös tekintettel arra, hogy a fiúmnak is mindig be kell számolnom a helyzetről, bocs), szóval valaki bekommentelte, hogy még az a jó, hogy legalább szülni szülhettem papírok nélkül, hát ez nem egészen így volt. A kórházban ugyan fogadtak, mert egy ottani doki magánrendelésére jártam, és az illető elintézte, de a gyerekem dobozára pl. Anyjaneve Dániel lett írva, mert nem volt még apasági nyilatkozat (90 napon belülit kell bemutatni a szüléskor, én meg nagyjából 91 nappal a szülésem előtt szültem), szóval azóta mindig magyaráznom kell mindig kontrollon, hogy TAJ-kártyája szerint Apjaneve Dániel Kilián az igazából Anyjaneve Dániel (egyébként meg Zoárdnak, malacnak, vagy Vulkán Turulnak hívjuk, mindig hülyén nézek, amikor a Danit hívják a rendelőbe, de ez mellékszál), továbbá valaki valamiért azt írta be a kórházi adatainkba, hogy a Katinka utcában lakunk, ami így ebben a formában nem igaz, de most már nem lehet javítani (megpróbálták), mert Benne Van a Gépben. Tovább bonyolítja a dolgokat, hogy malac nem a lakcímkártyáján feltüntetett címen lakik, de oda se neki.

Papírügyekhez tartozik még, hogy elvben jogosult a gyerek közgyógyra három éves koráig, gyakorlatban, mint az kiderült, megmagyarázhatatlan módon a kártyát az önkormányzattól kell mejd igényelnünk, nem az OEP-től, és a támogatás úgy kb. 500 ft lesz havonta. A malacnak a koraszülöttséggel kapcsolatos gyógyszerei pillanatnyilag havi 10 000.- ft. felett vannak, plusz a tápszer, ami még egyszer ennyi, receptre is, de legalább betegnek nem beteg, aminek nem csupán anyagi szempontból örülök.

Nagy gyerek: a nagylány itt volt hétvégén. Mivel a legutóbbi találkozásunk alkalmával lovaglócsizmát viselt rózsamintás harisnyával, illetve lila szoknyával, amiben nagyon emlékeztetett a saját 11 és fél éves önmagamra, viszont most már belátom, hogy én is hülyén öltözködtem 11 évesen, ezért elmentem vele venni nagylánycsizmát, illetve valahogy vásároltam/tunk neki egy csomó ruhát, leginkább lila színekben, meg zsebesgatya vonalon. Én mindenesetre élveztem, vásárlásfüggő vagyok, de drága a pelenka, úgyhogy magamra most nem vagyok hajlandó költeni, de a Gyereknek ugye Ruha Kell.

A tanulás is jól ment, a matek kicsit ugyan döcögősen, mert a lányék az első négy osztályban konkrétan a négy alapműveletet vették, se a negatív számokat, se a törteket, se semmit, a halmazelméletről annyi fogalma volt, hogy a nagy kockában kis körök vannak,versenyt szörnyülködtünk a fiúmmal. Mindenesetre rohamtempóban átvettük az oszthatóságot, a prímeket, a prímekre bontást, a negatív számokat, a műveleteket negatív számokkal, és úgy látom, semmi gond a gyerek értelmi képességeivel (illetve nagy szerencse, hogy kb. ötféleképpen el tudom magyarázni a prímekre bontást). Illetve este a Fermat-sejtésről beszélgettünk előtte, meg annak bizonyításáról, hogy minden prímnél van még nagyobb, a vicc az, hogy ha a gyerek nincs ott, mi akkor is ilyesmiről beszélgetünk, hiába na, inspiráló környezet vagyunk a magunk kényszeres-megrögzött módján.

A magyar viszont tök jól ment, jó a helyesírása, jó a szókincse, röhögcséltünk a szamáron, meg minden. A fiúm is beszállt a dologba, az asszociatív szóképzésnél mondta, hogy az asszociatív tömbök odabasznak, meg óránként megkérdezte a gyerektől, hogy kiolvasta-e már a Tom Sawyert, amit pénteken nyomtam a kezébe, csak hogy érezze a feladat súlyát. Illetve bevezettük a lányt a főzés világába, megmutattam neki, hogy kell hagymát vágni, meg pörköltet csinálni, ez nem volt súrlódásmentes, mert a fiúmmal nem egyeznek száz százalékban a tökéletes hagymavágással, a vízmennyiséggel, illetve a paprika belehelyezésének időpontjával kapcsolatos elméleteink (ő hülyén csinálja ezeket), de a magatartásunk a kiélezett lélektani helyzet ellenére sem csúszott át nyers fizikalitásba, amivel azt hiszem, jó példáját mutattuk a kompromisszumkészség előtérbe helyezésének az önmegvalósítás rovására.

A malac típusú gyerek is egyre ügyesebb, valamelyik nap odasúgta a  fiúm, hogy nézzem már, és a Malac Szopta az Ujját, szóval már majdnem felnőtt (ez azért fontos nekünk, mert így kisebb a SIDS veszélye). Továbbá kivettük az újszülött-szűkítőt is a hordozóból, mert kicsi lett neki. És felfedezte a zsiráfot is, ugyanúgy cuppog neki is, mint nekem, és bármikor rá lehet bízni pár órára (mármint a babát a zsiráfra), mert el van tőle bűvölve, beszél hozzá, és simogatja. Ez olyan murphys dolog, mert van a gyereknek ötezer színes, készségfejlesztő plüssálata, azt viszont megbeszéltük már születése előtt, hogy a nyuszival és a zsiráffal nem játszhat, mert még összenyálazza őket, vagy valami (territoriálisak vagyunk a plüssállatainkkal, na), úgyhogy most majd ki kell dolgoznunk valami leszoktató módszert. A fiúm szerint ilyen nyakörvet kellene adni a gyerekre, ami a zsiráf és a nyuszi harminc centis körzetében enyhe áramütést ad, mert az azért durva lenne, ha kiabálnánk vele, az áramütéssel kapcsolatban viszont megvonhatjunk a vállunkat, hogy fogalmunk sincs, kicsim, honnan jött ez, mi hozzád se értünk.

Malac kapott továbbá chipie közvetítésével egy zsiráfos párnát, nagyon állat, a zsiráf farka külön zsinór rajta, ami lelóg, és éppen olyan imádnivalóan gyügye arckifejezése van az állatnak, mint a mi zsiráfunknak, szóval el lett találva. Mozgásfejlődésileg arra a következtetésre jutottam, hogy malac csak lusta, mert amikor van motivációja, például közvetlen közelből az arcomba akarja üvölteni, hogy éhes, akkor simán felemeli hosszú másodpercekre a fejét a mellkasomon fekve. Szóval ha nem akar forogni, akkor ne forogjon, majd forog, ha lesz kedve. Egyébként most zsinórban végigaludt három éjszakát a múlt héten, az utolsó kettőt csak a felborult napirend miatt nem, nagyfiú, na. Egyébként szerintem sokat segít a végigalvásban, hogy éjszakára a fiúm nyomdokaiba lépve ráadom a kabátját, azzal mindig meg lehet nyugtatni. Érdekes egyébként, hogy megtartotta azt az arckifejezést és pózt, amivel már egynaposan aludt: kezek a magasban, vagy ha oldalra van a feje, akkor az arca felé levő keze előrelendítve, olyan osztyapenkósan, álla felszegve, szája összeszorítva, vezérigazgatósan határozott arckifejezéssel, mint aki Nem Viccel az Alvással. Ábra.