Mostanában gyakorlatilag minden nap éjfél utánig dolgoztam, a rövid kis köztes időkben pedig választhattam, hogy Mucizok, vagy blogot írok, és a Mucinak sokkal hatásosabb érvei voltak.

Ez a 15. havi oltás, ez durva lehet, mert tényleg kijött rajta eddig két hullámban az összes ígért utóhatás, mondjuk nem olyan borzasztó látványosan, csak az elmúlt pár napban estére például hőemelkedése volt, meg napközben is szörcsögött egy kicsit. Illetve rengeteget alszik, ami végül is nem baj, de remélem, azért lassan magához tér a mormotafülű.

Valószínűleg egyébként neki is elege van a rengeteg alvásból, mert a múltkor, amikor látványosan álmos lett, akkor lefektettem, de utánam kiabált, hogy ne hülyéskedjek, ő élni akar, amíg még fiatal, nem az ágyban kuksolni folyamatosan, neki a kacsa kell, meg a babatükrös képeskönyv. Muszáj volt kivennem, mert olyan aranyosan dünnyögte a magáét, igazából ez sokkal jobb taktika a részéről, mint a sírás lenne, a gyereksírástól pillanatok alatt felmegy bennem az ideg valamiért (született valamelyik szomszédba egy kisbaba, néha bömböl éjszakánként, azzal a tipikus, levegőt sem vevő üvöltéssel, amit Zorcsi soha nem produkált, és bár tényleg csak akkor hallatszik át nagyon-nagyon halkan, ha nagy a csend, így sem tudok tőle aludni. Igazából volt már, hogy majdnem átmentem, hogy ne adjam-e kölcsön a rezgősszéket, vagy mittudomén, de hülyén jött volna ki).

Szóval így néz ki a baba, aki nem akar aludni:

Van ez az ártatlan nézése a Donnak, amivel arról akar általában meggyőzni, hogy nem a telefonom megszerzése miatt szeretne az ölembe bújni, nem ő borította ki a rizspelyhet, és ő igazából nem is szokott aludni soha. Mindegy, Mucikám, akkor játsszál, szólítottam fel, mire a célszemély elgondolkozott:

Ez olyan művészfilmbe illő kép lett a hideg színeivel, Zoárd az élete értelmén töpreng most, hogy az eddigi tapasztalati alapján kezd ráébredni a keserű valóságra, miszerint célját, melyről kisgyerekkora óta ábrándozott, a notebookomat soha nem fogja elérni, és egyébként is minden olyan magas, és anya is mindig azt mondja, hogy nem, ilyenkor szoktak az oroszok bánatukban inni, hosszú, vágatlan snittekben, de a Mucinak a földszinten maradt az aventes magic cupja, úgyhogy ő csak sokatmondóan nézett.

De mivel ő is inkább problémamegoldó, mint rágódó alkat, hozzám hasonlóan, egy idő után mozgásba lendült:

Ez a kép nem is lenne önmagában olyan érdekes, csak az volt a vicces, hogy a Muci nagyjából tíz percig ebben a beállásban maradt, és hiába kérdezgettem, hogy most modellt áll, vagy a "támaszkodó harci vöcsök" pózt gyakorolja az ellenfelei megfélemlítése végett, ő csak nézett maga elé olyan tekintettel, mint aki emlékszik, hogy akart valamit, de az istennek nem jut eszébe, hogy mit. Időnként vádló tekintettel a kezére mered.

Amikor legközelebb ránéztem, akkorra már a könnyebbik utat választotta (lehet, hogy olvassa a Pömpölléres bagázs blogját):

Először azt hittem, csak pihen, de nemsokára hangos horkolás hangzott fel, illetve kicsit később kényelmesebben is elhelyezkedett, és zavartalanul aludt tovább:

Azért amikor berogyott a térde, akkor inkább átvittem a kis fészkébe, ahol még erőtlenül közölte velem félálomban, hogy vau vau nem, de utána aludt tovább.