172. fejezet – öröm, öröm

Közzétéve november 13, 2008 Szerző: lucia

Malac valószínűleg meghallotta, hogy ha lassan halad, akkor elviszem katona-módszerezni, mert tegnap óta turbóra kapcsolt. Először megdicsérte a dévényes terapeuta (ma voltunk harmadszor), 1. mert szinte nem is sírt (amikor pedig igen, akkor a terapeuta pár másodpercre abba is hagyta a nyüstölést, mire a malac mindig szinte rögtön huncutul vigyorogni kezdett rá a joeys namiahelyzet-arckifejezésével, szóval asszem, a nőügyeket illetően nem lesz gondja), 2. mert hasrafordulva minden alkalommal legalább tíz másodpercig feltartotta a fejét, 3. mert szép (ezt elég régóta gyakorolja, és már nagyon megy neki).

Amikor hazajöttünk, akkor meg fel voltam készülve rá, hogy na most négy óra alvás, erre a Don egy órás szendergés után már rikoltozott, hogy azért valamit enni is kéne, utána kirándultunk egyet az apjához, majd amikor hazaérkezve hasrafektettem, azon kaptam, hogy felemeli előre a fejét, és nézeget. És nem ám rövid időre, megvárta, amíg lekapom a telefonnal, felhívom az apját elújságolni, felrohanok a fényképezőgépért, csinálok róla pár fotót, majd a végét levideózom. A reakciómból kiindulva szerintem meg van most győződve, hogy ő az első kisfiú a világon, akinek sikerült végrehajtania ezt a gyakorlatot, ilyet valószínűleg még az apja sem tud. Kép:

(A végén átváltott erre a félkezes módszerre (vö. ti maradjatok hátra, partizán bajtársaim, majd intek, ha jöhettek), mert ugye a jobb oldala erősebb, a nyakizmait is beleértve, ezért balról úgy tudja könnyebben emelni a fejét, ha hátrafeszíti a karját. Mindenesetre elég vicces, amikor hosszabb ideig ebben a pózban nézelődik billegő fejjel, de természetesen amikor nem fotózom, akkor korrigálom a tartását, meg van olyan gyakorlat is, amivel a bal oldalát erősítjük, stb.).

168. fejezet – malac balra néz (örülünk)

Közzétéve november 11, 2008 Szerző: lucia

A Felsőbb Hatalmak jókedvükben lehettek, amikor megalkották a rezgős széket. Meg a babahintát. A múltkor reggel, amikor előző éjjel kétóránként keltem (először a fiúm akart mesélni a lámpájáról, utána a baba kért egy késői vacsit, aztán kiment belőlem a fájdalomcsillapító, majd egyszer hobbiból is felébredtem, biztos a megszokás miatt), a Don hajnali fél hatkor szólt, hogy ő játszani akar, úgyhogy átvittem a dolgozószobába, és két ajtót rácsuktam, hátha visszaalszik, de csak mondta a magáét tovább, én meg úgy képtelen voltam pihenni, pedig alig hallatszott (ez az anyai ösztön egyébként borzasztó, nem kérem, szinte mindig
felébredek a Malac előtt egy-két perccel, és amíg a legkisebb
ébrenlevős hangot is adja, képtelen vagyok visszaaludni. Pedig amúgy
legendásan mély alvó vagyok, egyszer még arra sem keltem fel, hogy a
Serenity lezuhan full hangerőn, bezzeg amikor levonulok az alsó szintre pihenni egy kicsit, a ded első nyikkanása előtt felébredek, akárhány ajtót csukok rá). Na és akkor eszembe jutott, hogy berakom a székbe, hadd szórakoztassa el magát, hát onnantól fülig vigyor, békés játék egészen másfél órával későbbig, amikor keltünk. És ez egyébként jolly joker, bármikor bevethető és vásárolható vele két óra nyugi, időnként persze ránézek, látom, hogy rezeg a füle és számolgatja a csigabékacsibét (elég kicsi a buffere, mire a csibéig ér, elfelejti a csigát, úgyhogy mindig újdonságként örül neki), bár most egy hónapra le kell állnunk a szerről, mert a dévényes terapeuta szerint túlságosan kielégíti az érdeklődését, és nem marad motivációja a fejét emelgetni.

Szóval megvolt a 2. dévény is, a Don az első húsz percben most nem is sírt, csak időnként felháborodottan horkantott, utána úgy döntött, hogy na ebből ennyi elég volt, és megpróbált lelépni, de csak a pelenkáról sikerült lekúsznia egy egész sajátos mozgáskultúrával (karhasználat nélkül), de amikor nem hagyták, bömbölt, viszont nagyon ügyes volt mindeközben, pl. úgy támaszkodott, hogy az álla alá húzta a karját. A vége felé már annyira kinyúlt, hogy amikor öt másodpercig nem ért hozzá a terapeuta, lecsukló buksival belealudt a szeánszba, majd utána természetesen itthon is maratoni alvást rendezett. Egyébként látszik, hogy segít valamit a masszázs, mert pár órán keresztül maga elé emelt kézzel aludt (ugye ő vállban hipotón, tehát aza a baja, hogy túlságosan elterül), majd először az egyiket, utána a másikat szép lassan leengedte, de nem nyafogott, szóval minden bizonnyal nem a fájdalom miatt. A prognózis az, hogy fizikailag valószínűleg egy hónap alatt behozza a behoznivalókat, abban meg mostanában minden szakember egyetértett, hogy szellemileg simán hozza az öt hónapos dolgokat, fejben ugyan sajnos még nem derivál, de nagyon fejlettek a kommunikációs képességei, meg tudta, hogy a pelenka alatt van a macifejű izé, ilyenek.

Ja, ha már itt tartunk, én egy kicsit cikin viselkedtem a dévényesnél, mert előszedte a malacnak a játékokat, hogy elterelje a figyelmét, én meg teljesen beléjük feledkeztem, szétszedtem meg összeraktam meg tologattam, amit kellett (de tényleg nagyon érdekes tologatós sokélű mértani testről volt szó), úgyhogy asszem, itthonra majd két Montessori-tornyot meg mindent kell venni. De nem tehetek róla, amikor én voltam kicsi, nekem nem voltak ilyen játékaim, sok a bepótolnivalóm.

167. fejezet – mióta nem dolgozom, annyit kell rohannom

Közzétéve november 7, 2008 Szerző: lucia

Hát azt mindenképpen leszögezném, hogy nagyon ügyes vagyok, de tényleg. Meg a malac is.

A mai nap eleve nem indult lazázósnak, a terv az volt, hogy megtömöm a gyereket hétkor, reggelizem, fürdöm, megint megtömöm tízkor, indulás a munkahelyemre elintézni dolgokat, utána f1-re a dévényes terapeutához, közben reménykedem majd, hogy nem éhezik meg a babamalac (vagy nem jut eszébe, hogy igen), utána haza, és az apja meg érjen haza f6-ra, mert nekem este is dógomvan.

Ehhez képest a kádban rámcsörögött a Dévény intézet, hogy be tudnak szuszakolni f12-re (ez ugye egy órával korábban és 40 perccel messzebb van), én meg mindenképpen szerettem volna, hogy megnézzék ott is, úgyhogy összekaptam magamat és a gyereket, és rohantunk a munkahelyemre. Ott meg szándékoztam etetni (performansz), de a nénik kitépték a kezemből (a négy kolléganőmmel együtt összesen egy gyerekünk van), a Don meg persze le se tojta a kaját, ha édelegni is lehetett helyette. Akármerre nézett vagy nem nézett, lelkes ováció fogadta az alakítást, és amikor megfogta a Beja karkötőjét, a csajok majd' bepisiltek a gyönyörtől, nem lesz ennek jó vége.

Aztán rohantunk a városba, vagyis először vissza haza, hálistennek útbaesett, mert a zárójelentését otthonfelejtettem, utána a Moszkva térre, ezért még az egysávos, de kétirányú Denevér utcát is bevállaltam, és így az egyórás útból az utolsó 40 perc tartott kb. a Kékgolyótól a Moszkva 16-ig (ez olyan 500 méter lehet). Megjegyezném a miheztartás végett, hogy amikor majd a malac átveszi a világuralmat, én, mint a consiglierije elsősorban azok eliminálását fogom javasolni neki, akik kétszer egysávos úton leállnak vészvillógóval félórácskákra. Az utolsó öt perc egyébként különösen izgalmas volt, tudta-e ön, hogy a Retek utca magasságában átkelni a Szilágyi Erzsébet egyik oldaláról a másikra összesen öt zebrába kerül, összehangolatlan közlekedési lámpákkal? Mert így van.

Mindenesetre végszóra odaértünk, még egy kis kaját is megpróbáltam a gyermekbe nyomni, de fontos lámpanézegetnivalója akadt, és végül csak a vizsgálat felénél döbbent rá, hogy ő Nagyon Éhes. De ami a lényeg, a vizsgálat eredménye hümmögős, a Don laza (enyhén hipotón, lehet, hogy kinőné, de inkább tornázzon), illetve mintha egy hajszálnyit asszimetrikus lenne. A jobbrakiflizést most nem produkálta (nagyon figyelek mostanában, hogy balra is nézzen), de a jobb karját olyan 5%-kal mintha többet mozgatná, és talán a jobb szemét mintha jobban kinyitná, stb. Szóval lényeg, hogy járjunk el a biztonság kedvéért terápiára (amúgy nem tűntek pénzéhes bandának, amikor mondtam, hogy ide szeretnék járni a szomszédba, akkor Anna néni és a kollégája egy emberként sóhajtottak fel, hogy de jó (ők túlterheltek), pedig abból nekik nincs hasznuk), de nagy tragédia nincsen.

A végén még megnyugodva elmentünk megnézni a sütőtököket a Fény utcai piacra, tök szép idő volt, meg minden, most várjuk a fiúmat, közben egyikünk nonstop eszik, szóval minden a lehető legnagyobb rendben.

158. fejezet – első dévény

Közzétéve október 28, 2008 Szerző: lucia

Malaccal ma reggel hatig aludtunk, ő este hattól, én kilenctől, pedig valamikor időközben a fiúm is hazazörgött. Nagyon ügyesek vagyunk.

Ma reggel meg a dévényezéssel indítottunk, szimpatikus volt a terapeuta, szép dolgokat mondott a Donról, meg vigasztalgatta menet közben az üvöltő gyereket. Mondjuk úgy vettem észre, fájni nem fájt neki, csak felháborította, hogy Megfogják a Combját, meg biztos fárasztó is volt a szeánsz. A diagnózis az, hogy nincs nagy baj, enyhe hipotónia, meg kiflizik egy kicsit féloldalra, de ez utóbbi magától is helyrejön majd, a hipotóniáját meg kitornáztatják. Eleinte hetente kétszer kell menni, utána csak egyszer, nem olcsó (hanem drága), de muszáj gatyába rázni a malacot, és ez a terapeuta legalább közel van, szimpatikus és nem kell nála várni.

Szóval pillanatnyilag arra várok, hogy felálljon és elinduljon a gyerek (csodákat meséltek a Dévény-módszerről), de egyelőre mélyen alszik, még enni sem kért torna óta, furcsán megváltozott a jelleme, na mindegy, csak felkel valamikor.