Zorcsi lábaitól már nem lehetett becsukni az inkubátor ajtaját:

Ezért átrakták kabrióba:

Ettől a fordulattól először riadtan nézett, majd csuklott egy sort, azután megnyugodván láthatóan azon kezdett gondolkozni, hogy most, hogy már minden megtörtént vele, ami tapasztalatai szerint egy emberrel élete során megtörténhet, és őt már nem érhetik komolyabb meglepetések, itt az ideje, hogy megírja az emlékiratait, az eljövendő nemzedék okulására.

Amúgy a szoptatás továbbra is vegyes sikerrel megy, ma csak nyammogott a mellemen, utána megpróbáltam valamennyit cumiból is beletölteni, de határozottan kiköpte egy korty nélkül, akkor megmértem, hogy mégis, mennyi, és kiderült, hogy harmincat azért benyammogott finnyáskodva. Egyébként én a terhességem alatt azt is elhatároztam, hogy nem csinálok nagy ügyet a kajálásból, majd eszik igény szerint, aztán így jártam, hogy ettől függ a hazamenés, teljesítenünk kell. Amúgy 1900 grammnál tartunk, vagyis Zorcsi kábé feleakkora, mint egy hagyományos csecsemő, kezd ijesztően nagy lenni.

Van ugye az a mondás, hogy a szőke nő, ha adnak neki két vasgolyót és bezárják egy üres szobába, akkor az egyiket elveszíti, a másikat tönkreteszi. Hát Zorcsi meg, ha kap egy könyvet (a másikat S. B. felrakta az inkubátor tetejére, hogy hanyattfekve is lássa) és egy takarót, akkor két percen belül kupit csinál. A párnát szerintem csak azért nem dobálta széjjel, mert túlságosan is lenyomta a feje.

A képen érdemes megfigyelni, hogy mit rángat ki mintegy mellékesen megint a bal kezével, miközben ártatlanul néz a fényképezőgépbe:

A nap híre pedig az, hogy DaniZoárd végre evett belőlem. Most délután mondta S. B., hogy ne vegyek melltartót a kenguruhoz, és Dé úgy rámcuppant, hogy öröm volt nézni. Mondjuk csak egy percig bírta, és sokat lihegett is közben, de majd megjön az ereje, ha állandóan könyveket rángat. Amúgy lehidaltam, 1730 g, és van egy sanda gyanúm, hogy azért is, mert most már részben tápszert is kap (nincs elég tejem, és igen, ismerem az összes trükköt, és ki is próbáltam mindet, ez van).

Egyelőre még nem került át a nagyfiúk szobájába, mert a székletéből öt különböző rendkívül obscure bacit tenyésztettek ki, erre egyébként S. B. azt mondta, hülyeség, mert amikor átküldték a kakit, akkor antibiotikumon volt a gyerek, amúgy meg kap anyatejet, és szemmel láthatóan nem beteg, úgyhogy valószínűleg a laborban keveredett bele valami. Mindenesetre addig nem mehet át, amíg negatív nem lesz papíron is, szóval ma útjára indult egy újabb adag végtermék.

Mozgófilm helyett pedig:

Megtárgyalták egymás közt a dolgokat a fiúk, meg minden.

Tegnap, amikor befutottam, Zorcsi a képen ábrázolt módon a feje alá rakott kézzel, szétvetett lábakkal ejtőzött a dobozban, mint aki csak lazulni ugrott be a PIC-re. Amikor társalgásba elegyedtem vele, csücsöríteni kezdett, jelezvén, hogy tudja, ki vagyok, a nő a mellekkel, máskülönben nem változtatott a testhelyzetén.

Amúgy az egyik nővérben (bár ezek nem a közvetlenkedő fajta nővérek, a legszemélyesebb dolog, amit mondani szoktak nekem, max annyi, hogy 1470g, meg ilyenek), szóval az egyik nővérben átszakadt a gát, és közölte velem, hogy neki a Daninak keresztelt Zoárd a kedvenc babája, mert olyan szép feje van, és olyan okos. És bár egyrészt az egy kicsit kétes értékű bók, hogy koraszülöttek között a legszebb, másrészt fogalmam sincs, honnan állapította meg, hogy okos (bár lehet, hogy esténként a csillagászatról és a feminista irodalomról szoktak vele beszélgetni, mindegy, tiszteletben tartom a gyerek magánéletét, és nem kérdezek rá), de azért nagyon jólesett, mondtam is, hogy nekem is ő a kedvencem.

Amúgy van ez a nagyon ennivaló mozdulatsor, amikor Zé alvás közben meghallja a hangomat, hogy először ráncolni kezdi a homlokát, egyre magasabbra emelkedik a szemöldöke, hátha úgy sikerül kinyitnia a szemét, idővel a száját is eltátja, megfeszül, és végül nagy nehezen, az erőlködéstől rebegő szempillákkal résnyire nyílt tekintettel végigmér (ld. a mellékelt ábrán), konstatálja, hogy nem egy nagy, zöld, aljas szándékú földönkívüli beszél hozzá az én hangomon, és megkönnyebbülve tovább alszik, immár csücsörítve, mert tudja, hogy fontos nekem a visszajelzés. Aztán persze lehet, hogy minden nővel ezt csinálja, de szeretném úgy érezni, hogy engem külön is bír.

(És ma mind a négy pelenkás fel volt öltöztetve, de csak Zorcsi kapott puccos csíkosat, a többiek fehérben voltak. És mondták, hogy egy másfél kilósnak ez jár, mert mára virradóra betöltötte ám az 1500 grammot).

Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez a gyerek még nem lát, minden fotón a fényképezőgépbe néz, pedig nem is ikonfestmény.

Mostanában nem nagyon tudok fotózni, mert hálistennek mindig a gyerek van a kezemben a gép helyett, de itt egy gyors darab tegnapról. Zorcsi a hasát itt szokás szerint a kezem után nyomja, mert nem szereti, ha leveszem róla, amúgy nemisbéka lelki nyugalma végett szeretném tisztázni, hogy nyuszis pelenkát kapott, csak le van ragasztva, nem ám sima fehéret, mint az állatok, továbbá a branült már csak azért nem szedik ki a kezéből, mert amíg bírja, azon kapja a tüdőérlelő izét (utána a tejben fogja, de úgy rosszabbul szívódik fel).