188. fejezet – sok jó hír, meg egy nagy vese

Ekcémahelyzet: felhívtam a gyerekorvost & a védőnőt, azt mondták, hogy ilyen hülyeség miatt nehogy bevigyem orvoshoz (amúgy sincs időpontjuk, a kötelező második menetére is csak januárra kaptam), hanem kérjek valami semleges gyógyszertári krémet, azzal kenjem, biztos a fogzás miatt érzékenyebb a bőre. Oké, vettem, és mindenesetre most nem fürdettem két napig, mert gyanús, hogy ő is a vízre érzékeny, és szinte el is múlt a foltos gepárdsága, viszont a koszmó bedurvult, hajj.

Dévényhelyzet: elvittem malacot most csütörtökön is, hogy ne legyen túl nagy kihagyás két kezelés között, hát nagyon meg lett dicsérve, leginkább rihegett-röhögött, tette-vette magát,és csak az utolsó tíz percben ordított, addigra kifáradt. Az a gyanúm, hogy ő már nagyon mozogna, csak én nem tudom olyan ügyesen tornáztatni. Mindenesetre mostanában erősen igyekszik az oldalára fordulni, több-kevesebb sikerrel.

Kórház:

Ami nem olyan jó: a ba vesemedence-megnagyobbodás még mindig megvan, beutaltak a SOTE Gyermekklinikára profibb ultrahangra. Lehet, hogy kinövi, lehet, hogy soha nem növi ki, de nem okoz problémát, viszont az is lehet, hogy igen. Mondjuk én valahogy annyira nem féltem, eddig se lett baja, pedig mennyit összebénáztam vele.

Ami jó: eltűnt a koponyában lévő ciszta. A homlokánál ugyan van egy kicsi tágulat, de szimmetrikus, és máshol nincsen, szóval ezt majd figyelik, de valószínűleg csak ilyen alakú a homloka. Az ultrahangon egyébként megkérdezték, nem akarok-e leülni, mert ez elég szörnyű, a gyerekek nagyon szoktak sírni, ehhez képest a Don, akit S. B. tartott, végigröhögte az egészet, mert imádja, ha nők fogdossák, meg csikizte a zselé.

A neurológiai vizsgálaton nem mertem bevallani a Dévényt (a főorvosnő nézte), így viszont teljesen meg volt lepve, hogy mennyit fejlődött ez a gyerek, milyen ügyes, meg minden. További gyógytorna szóba se került (azért én viszem továbbra is dévényezni), annyit mondott, hogy gyakoroljam vele a lábösszerakást, mert még mindig spárgázós alkat (azt a dévényes terapeuta úgyis gyakorolja vele, de én is). Egyébként meg nagyon szép dolgokat írt róla az ambuláns naplóba, rögtön úgy kezdte, hogy "volt koraszülött fiatalember" (nem fiúcska, mint eddig), illetve a sok pozitívum végén, hogy "gőgicsél, figyel, okos", csak így szerényen. Úgyhogy most már papírunk is van arról, hogy okos a Malac, pecséttel.

Az elmúlt két napban egyébként voltam dévényezni, a munkahelyemen, két boltban, fogorvosnál, a kórházban ultrahangon és neurológián, és este megyek céges karácsonyi vacsira. Ezek nagy részére a Don is jött, úgyhogy két program között mindig ájultan feküdtünk az ágyban, ami nagyon aranyos látvány, mármint nem miattam, hanem ugye a malacot mindig középre rakom, az apja 160 széles dunyhája alá, mert azt szereti, ő meg szétdobja kezét lábát, úgyhogy én csak a szélén férek el az ágynak. Akkor befészkeli magát, a lehetőségekhez képest az arcába húz egy párnát (ebben is tiszta apja), majd horkolva elalszik a törpéje, és időnként hangosan kacag álmában, de leginkább csak szuszog. Ennél édesebb dolog nincs, pláne ilyen hülye esős időben.

Reklámok

187. fejezet – képességek

Voltunk időközben dévényezni is. Most hetente viszem a Malacot, és mindig ott veszem észre, hogy te jó ég, mennyit fejlődött egy hét alatt, otthon olyan természetes, hogy ezt is csinálja már, meg azt is. A mostani hét terméke, hogy hasonfekve szándékosan pucsít (abból lesz majd a mászás), a mellkasát alátámasztva térdre vagy egész lábra kinyomja magát, és odanyúl dolgokért, amiket megfog.

Ennek a megfogásnak köszönhetően ma ötpercenként jött az üvöltés, hogy valami nagy baj történt. Úgy egyébként nem túl hisztis baba, általában csak kurjongat, ha a másfél méterre odébb lévő becses személyemre szüksége van, de az, hogy valaki csak úgy fogja, és kirántja a szájából a cumit, az ma mérhetetlenül felháborította. Ennek következtében pár percenként fel kellett kelnem, odamennem, lefejtenem az ujjait a cumiról, és visszaillesztenem a szájába, ilyenkor mindig nagyon hálás volt, aztán meg szerencsére eszembe jutott, hogy otthagyom a kezében, és egy másikat dugok a szájába, ez meg is oldotta a problémát, esküszöm, elmegyek gyermeknevelési tanácsadónak.

A házi feladat most az, hogy forgassam a Dont, lehetőleg úgy, hogy minél több mozdulatot ő tegyen bele. Na mármost ez rettenetesen nem egyszerű, mert ugyan magától vannak már próbálkozások az oldalra fordulásra, de amint megjelenek a képben, azt hiszi, hogy most olyat játszunk, hogy én tolom, ő meg ellentart, vagy hogy egymáshoz dörgölőzünk (és a végén mindig kiderül, hogy neki van igaza). A következő kép akkor született, amikor kínomban egyszerűen leültem mellé, és az oldalára raktam le a Dont, háttal a lábamnak, de kitámasztva azzal, hátha idővel kopik a jelenlétem varázsa, megun, és átfordul, ehelyett viszont végig vigyorgott meg kacsingatott, meg nyelvet nyújtogatott rám, közben meg folyt belőle a szó, nagyon örült, hogy milyen jó mulatságot találtam most ki neki. A kék vagyok én.

A koszmó viszont nagyon idegesít, már a homloka is foltos, a sampontól sem múlik, asszem, még egyszer rákérdezek a gyerekorvosnál, hogy biztos nem ekcéma-e (én durván hajlamos vagyok ekcémásodni, a Don viszont nem vakarja a homlokát, és a haja alatt jellegzetesen koszmó a koszmó). Nagyon kíváncsi vagyok arra is, mire lesz majd érzékeny, az apja a laktózt nem bírja (amikor mondja, hogy de hát felhúzni magam akárhova tök könnyű, akkor én visszamondhatom, hogy de hát tejtől nem rosszul lenni is tök könnyű, büszke vagyok a képességeimre), én meg például a csapvizet (gondolom, a klórt benne), viszketek tőle, meg ha sokáig fürdöm, tüsszögök. A baba egyelőre mindent bír, bár asszem, a hipoallergén tápszer, az alma és a sütőtök nem állítja nagy kihívások elé az immunrendszerét, de akkor is ügyes.

186. fejezet – még vegyesebb

Mindig elfelejtem bevinni a fényképezőt, amikor viszem fürdeni a malacot, ha pedig már vízben a gyerek, akkor nem ugrálok, pedig ott vigyorog a legfényképeznivalóbbakat. Most a telefonom azért szerencsére kéznél volt:

Szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy én kentem el digitálisan az elkennivalókat a szemérem védelmében, a Donnak amúgy élőben megvan mindene.

Ma egyébként kimerészkedtünk az ún. emberek közé, mert egyikünknek nem volt már elég tápszere, de az ünnepekig asszem ilyet többet soha, gyilkos hordák pusztítanak mindenhol. Ha már patikában voltunk, vettem ilyen Babé koszmó elleni sampont a koszmó boynak megelőzésképpen, hát énnekem még ilyen drága samponom nem volt, mondtam is neki, hogy Zoárdfiam (ha ezt mondom, mindig nagy, fülig érő, fogatlan vigyorgás a válasz, úgyhogy gyakran mondom), szóval Zoárdfiam, fémdobozos sampon félévesen, azért te se panaszkodhatsz. Mondjuk nem is szokott.

Új feature egyébként, hogy megtanulta átkarolni fél kézzel a nyakam, miközben viszem le a lépcsőn, úgy, hogy a buksi fejét a vállamba fúrva szuszog, tiszta idilliek lennénk, ha mindeközben nem rugdosná veszettül a gyomromat (pont odáig lóg le a lába, és szerinte soha nem megyek elég gyorsan), mindenesetre én meglehetősen elolvadva, bár levegőt nem nagyon véve szoktam így közlekedni vele.

A másik, hogy nem tudom, honnan, de pontosan tisztában van azzal, hogy csinál a repülő. Amikor a fiúm vízszintesen a feje fölé emeli, akkor kifeszíti magát, és széttárja a karját, közben röhög. Mondjuk a repülők általában nem köpnek annyi tápszert az alattuk lévőkre, mint a múltkor Zé, de akkor nemrég evett.

És a végére egy olyan kép, ami azt ábrázolja, hogy csinál a Don, amikor valami kéréssel folyamodnak hozzá:

De végül aztán hajlandó volt megemelni a popsiját, hogy ott is megmoshassam. Majd egyszer biztos ő is kér tőlem valamit.

185. fejezet – gyorsrövid

A legújabb fejlemények, hogy a Donnak bankszámlája lett (babakötvényes), illetve a dm-ben is jelentkeztünk a bababónusz programba, kaptam mindenféle kuponokat pelenkákra, miegyébre, meg két 50%-osat a c&a-ba is.

Malac szokás szerint vidor, reggel már nem is kiabál ébredés után, csak hangosan sóhajtozva jelzi, hogy ő ébren van, aztán fülig vigyor, ha valaki megjelenik a látóterében, röhincse, ha ki is veszik őt, a pelenkázás meg tisztára extázis, mert fogdossák a babát, én ilyen gyereket még nem láttam, aki boldog attól, hogy öltöztetik, meg ilyenek.

Amúgy volt mostanában egy kis koszmó-ügyünk, de most úgy tűnik, levitte az olivaolaj (salátaszagú malac), úgyhogy célsamponba már nem ruházok be.

Rám kicsit rámtelepedett most a munka, úgyhogy szűkre van szabva a blogírásra fordítható időm, sebaj, lesz ez még jobb.

184. fejezet – télapós

Malac, úgy tűnik, jó a Mikulásnál.

Bár spártai nevelésben részesül, úgyhogy a szüleitől csak a balra fent látható sapkás macit kapta (eredetileg egy másik plüssálat lett nekiszánva, a maci az unokanővéréé lett volna, mert Zorcsinak nem akartam szomorú arcú plüsst, de sajnos nem volt neki hely az ajándékosdobozban, ezért kint ült az asztalomon a télapóünnepig, addigra viszont annyira megszokott nálunk, hogy nem szakíthattam ki az eddigi környezetéből és dobhattam oda egy ismeretlen nevelőcsaládba. Pedig azt már megtanultam, hogy a boltban nem szabad a hazavivés szándéka nélkül tapogatni plüssállatokat, de most nem voltam elég óvatos), de az anyai nagyszülein kicsit elhatalmasodott az ünnep szelleme, mert kapott tőlük két babakönyvet, babatükörrel, mifenével (ez tök jó, szerencsére a Donra majdnem ugyanolyan delejes hatással vannak a könyvek, mint rám), meg karácsonyi mintás arctörlőt, meg egy zsiráfmintás frottírt, ami egészen úgy néz ki, mint egy baba-strandtörölköző, nagyon vicces.

Ja, és természetesen kapott egy zsák édességet is, amit majd önfeláldozóan elfogyasztunk a fiúmmal (és ez esetben az önfeláldozás nem vicc, érkezett ugye hozzánk egy gigantikus méretű ajándékcsomag tele csokival (meg féldecis szeszekkel, tekintettel a zugivókra), kapott tőlem a fiúm két puccos csokit, meg jelly beant (meg mikulásos belga sört, nagyon ügyes vagyok), továbbá sütöttem mintegy mellékesen öt nagy tepsi mézeskalácsot, aminek eddig csak a felét sikerült elpasszolni ide-oda, ráadásul nekem a kiterjedt rokonságomtól is csurrant-cseppent úgy két-három kiló édesség, szóval elég komoly kihívások elé nézünk, nem tudom, mi lenne, ha még társasági életet is élnénk).

Én a szüleimtől többek között egy olyan könyvecskét kaptam, ami arról szól, hogy nevelje egy anya a fiát. Emlékszem, miután lefordítottam az első könyvemet, anyám elkezdte forszírozni, hogy de menjek el fordítótanfolyamra, mert hogy képzelem, hogy képzettség nélkül ilyet csinálok, és csak a mancsos meg a népszabis kritika után hagyta abba, szóval szerintem most úgy tizennyolc évig gyereknevelésről szóló oktató-segédanyagot fogok kapni az ünnepekre (ha csak el nem kezdek mondjuk horgolni, a keresztszemest szerencsére eddig jól titkolom).

Ja, a rózsaszín malacot az öcsém szerezte be az egyetlen fiúgyermekemnek, nagyon tuti állat, a fejét és az összes végtagját körbe lehet forgatni, és az aktust kattogó hangok kísérik. A Dont ez hosszú percekig képes lenyűgözni.

Gyermekem eddig szerencsére jól viseli a rokoni rohamokat, imádja, ha sokan vannak körülötte, és kedves dolgokat mondanak neki, kedélyesen vigyorogva visszaheőzik, időnként kacag. A múltkor egyébként megint beadtam a fiúm munkahelyére, az elbeszélések szerint nagyon jól elvolt, amíg az ott dolgozó lányok el nem köszöntek tőle, és ki nem sétáltak az ajtón, akkor lebiggyedt szájjal nézett utánuk, majd üvölteni kezdett, a fiúm meg ott nyugtatgatta, hogy semmi baj, vissza fognak jönni a lányok.

Na szóval, visszatérve a Mikulásra, a tegnapi este azzal zárult, hogy mézeskalácsot díszítettünk a fiúm lányával. És az a helyzet, hogy a cukormázam még tökéletesítésre szorul (valahogy úgy negyven deka környékén ráuntam a porcukor-szitálásra, és, mint kiderült, így híg lett), de a nagyobbik gyermek jól szórakozott, és lelkesen csinálta, és ez a lényeg. Mindenesetre nálunk készült a világ idei legrondább mézeskalács-sorozata (a piros cukormáz élénk ciklámenszínű lett, tortadarából csak nagyon ronda, piros-zöld-barnát sikerült szereznem, a fehér cukormáz elfolyt, mandulából csak héjasat talált a boltban a fiúm, és nem sikerült sérülés nélkül feltörnie, a szárított mandarinszeleteim fele elégett a 60°C és nyitott sütőajtó ellenére, a másik fele meg ilyen ragacsos izé lett, és kínomban több mézeskalácsot tarkaborssal díszítettem), de most először volt olyan, hogy a nagylány lelkesen és ügyesen vetette bele magát valami alkotó folyamatba, szóval végül is jól sült el, a végeredményt pedig összecsomagoltam neki, erre mondják, hogy win-win szituáció.